2. könyv - 11-20. bejegyzés

XI. bejegyzés

Cigaretta lóg a szájából. Teljesen meztelen. Húst paníroz. Megtömködte sajttal és sonkával. Most pedig, lisztbe, tojásba és prézlibe forgatja bele. Én is beleforgatnám őt valamibe… mondjuk egy hegyes karóba.

Amikor észre veszi, hogy ott állok az ajtóban, abbahagyja. Olajat önt egy serpenyőbe. Hagyja melegedni, majd rám néz, és egy újabb cigarettára gyújt.

Utálom, ha valaki a kaja mellett dohányzik.

Igazán megdughatnál itt a konyhában. Nézek rá, mosolygok. Eddig ő a legbevállalósabb csajom. Odamegyek hozzá, melemarkolok a seggébe úgy, hogy érzem, hogy a hús hogyan törik meg a tenyerem alatt. Másik kezemmel a haját fogom csomóba, és közelebb húzom magamhoz. Becuppantom a száját, a nyálát és azt a pár köbcenti nikotint is, amit a számba fújt.

A két farpofájánál megemeltem, és a forró platnira ültettem rá.

Sikoltozott, hogy hagyjam abba. Elélveztem, amikor érezni kezdtem az égett hús szagát. Ezután irány a kórház…

XII. bejegyzés

Érdekes beszélgetést folytattam az egyik diákommal a minap. Az egésznek a lényege valahogy így hangzik:

Az élet nagy kérdései mindig rejtve vannak előttünk. Azok, akik nem találják a miértekre a választ, kétségbeesnek. Azok kapnak választ, akik vallásosak. De az valóban válasz, vagy csak ügyes népvakítás? Akiknek nincs válasz, azoknak minden szabály csak olvasmány, minden rendszer csak elmélet, és semmilyen tanítás nincs kőbe vésve, csak útmutatás, aminek lehet ellenmenni. Alkalmazkodunk, elfogadunk, vagy protestálunk. Rigidek vagy plasztikusak vagyunk. Inkább az utóbbi, mert folyton alakulunk. Nincs parancs, nincs minek megfelelni, nincs meggyőzés, csak a kompromisszumra való törekvés. Én magamban hiszek, magamnak én vagyok az Isten – ha már a saját képmására teremtett, akkor ez nem azt jelenti, hogy mindenki a saját maga istene? Azért létezünk, hogy ne tanítva legyünk, hanem mindenben (kajában, piában, élvezetben, szexben, gyilkolásban…stb) kiéljük magunkat. Hogy minden tudja, hogy élni akarásunk nagyobb, mint a haláltól való félelmünk.

XIII. bejegyzés

Ajánlok egy filmet mindenkinek.

Rochester grófja – Pokoli kéj (The Libertine)

Laurence Dunmore rendezte, és Johnny Depp, John Malkovich játssza benne a főszerepet.

John Wilmot (Johnny Depp) Rochester grófja. Amit élvezet címszó alatt ki lehet használni, azt megteszi. Mértéktelenül fogyaszt, azért van felesége, hogy legyen mit mutogatni, illetve London összes bordélyában megfordult már nem egyszer. A kurvák előre köszönnek neki, és nincs olyan fórum, ahol ne ismernék. A másik oldalon viszont egy tiszteletreméltó költő is. Ő színháznak tekinti, de valójában egy prostituáltba lesz szerelmes, aki színházi sikereket szeretne színésznőként. A gróf darabot ír neki, ami csillaggá varázsolhatja a lányt. A királyt ki más játszhatná, mint John Malkovich, aki a darabot túl merésznek tartja és személyes sértésnek veszi. Ez a gondolat okozza a gróf vesztét, aki idősebb napjaira teljesen „szétesik”.

Olvassatok utána a kornak kicsit a film után. Sok embernek nem tetszik, de szerintem azért, mert kimond olyan dolgokat, amiket a mi kis álprűd világunkban inkább a szőnyeg alá söprünk.

Elvégre, hogy lehetne jót baszni, ha pirulunk, miközben beszélünk róla?

Hogy lehetne jókat írni valamiről, amit nem tapasztaltunk meg soha?

XIV. bejegyzés

Pete-tel találkoztam megint. Kérdezte, hogy nagyon szarul nézek ki, mikor dugtam utoljára. – A reggeli kávé mellett üdítő ilyen témákról fecsegni, pláne, amikor az embernek még a zsigerei is elutasítják. A lejátszóban Rimszkij Korszakov ment éppen. A kedvenc stílusa minden, ami klasszikus. Ez sem volt rossz, pláne, hogy akárhányszor nála vagyok, valami Chopin megy a lejátszóban. Természetesen bakelit lemezről. Elmesélte, hogy most éppen emberi kísérleteket végez, dokumentál, és egyszer egy könyvet fog megjelentetni erről.

Az biztos, hogy veszek belőle egy példányt.

Amikor megjöttem, három idősebb nő hagyta el a házat. Elfolyt smink, gyűrött ruhák, megviselt fizimiska. Pete gátlástalanul vigyorogva jött elém. Rájuk mutatott, és egyből, ahogy sétáltunk az ebédlő felé, elmesélte, miben áll a kutatása. Minden korosztályból válogat, és mindet több helyen dugja meg, hogy lássa, kinek mi jön be. Nem éppen reprezentatív kutatási anyag, de megteszi. Lényegében a nők korra lebontva ugyanolyanok. Aztán gondolkodik azon, hogy kitágítja a kört azzal, hogy megszűri őket csillagjegy, lakhely, munkahely, szóval egzisztencia alapján. Meglátjuk, mire jut. Remélem, összejön neki, de abban biztos vagyok, hogy ez lesz az utolsó dobása.

Meséltem neki a temetésről de úgy, mintha meg sem érintett volna, és az utóbbi hódításaimról is. Jóformán hatszor dugtam azóta, hogy Liz meghalt.

Belekortyoltam a kávéba. Húgyszaga és ondóíze volt. Nem tudom, mit nyeltem le, de rágyújtottam, és már nem kellett öklendeznem.

Vigyorgott, mint aki azt sugallja, hogy ő aztán előre megmondta, hogy bevégzem, ha beleesem valakibe, és nem tudom őt átvágni. Ki beszélt itt erről?

Az elhallgatás még nem hazugság.

XV. bejegyzés

Délután rájöttem, hogy öregszem. Volt egy ősz tincsem, és borotválkozás közben rájöttem, hogy mindenhol őszülök.

Férfivá értem, vagy óhatatlanul elkezdtem lecsúszni a lejtőn?

Egy pohár borral és egy doboz spanyol cigarettával hessegettem el a gondolataimat, és arra jutottam, hogy többet kell szexelnem. Az életben tart.

Olvastam valahol.

Odáig sajnáltam magam, míg elkezdtem önkielégíteni. Száraz volt a farkam, és még vaj vagy olaj sem volt otthon, vagy a közelben. Kicsit fájt.

De befejeztem a műveletet.

XVI. bejegyzés

Ma leültem netezni. Láttam, hogy a Drágám új képeket tett fel magáról. Akármennyi cigarettát szívtam, akármennyi pohár piát magamba döntöttem, akkor sem láttam rajta az elmúlt időszak nyomait. Ugyanolyan fiatal volt, és friss, mint amilyennek utoljára láttam. A kezem nyoma pedig, nem volt rajta látható. Békén hagy mindenki, egy levél sem jön. Még a diákjaimtól sem. Csak nézem Őt, és arra gondolok, hogy elvesztettem. Igaz, a környezet, ahol a képek készültek, túl meseszerűek.

Ódivatú, sárga épület kerjében áll, mosolyog egy köntösben, vagy kabátban. Papucs van a lábán, és minden annyira sterilnek tűnik.

Őrültek háza lenne? Szanatórium? Még mindig?

Akkor mégsem múltam el nyomtalanul.

Magam mellé hánytam a papírtartó korsárba. Jó szolgálatot tesz. A papír pedig, hamar felitatja a folyékony dolgokat. Igazából még törődnöm sem kell vele. Csak kiveszem a zacskót, és kiviszem a kukába. Ennyi.

Emlékszem, egyszer a tartalmát rácsorgattam egy kínai csaj mellére, és mondtam, hogy egye meg a testéről magamat.

Pár falatig bírta csak, majd lehányta saját magát. Vékony, sárgás csíkban folyt le a puncijáig a hányás.

Valahogy ezután alig bírt hazamenni, és nem hallottam róla többet. A főnökének azt mondtam, többet ne küldje, mert ellenkezett az akaratommal. Ezután kaptam mindent, csak őt sem.

Nos kedves Hölgyeim, a tanulság az, ha meg akartok élni, akkor mindent tudni kell lenyelni egy szó nélkül, fejet hajtva.

XVII. bejegyzés

A naplóimnak kialakítottam egy rejtett zugot a házban. Senki sem találja meg, csak ha nagyon kutatni akar. Minden benne van, életem minden dokumentált perce. Némelyik részletes, másik csak nagy vonalakban felvázolt. Persze van pár dvd-m is.

Remélem, senki sem fogja őket megtalálni. Ha mégis, az fogja az életem végét jelenteni.

XVIII. bejegyzés

Egyre többet merengek mostanában. Néha úgy hiszem, hogy a világ mozgatórugójának egy fontos alkatrésze vagyok: kritizálok, tanítok, ítéleteket alkotok. Máskor pedig, elmélázom azon, hogy mi végre vagyok a Földön. Van annak értelme, hogy élek? Elvégre minden nap elrepül anélkül, hogy nyomot hagynék a világban magam után. Rémálmokból ébredek fel, mámorosan fekszem le. A környezetem folyamatosan változik; nincs egyetlen nyugvó pont sem az életemben – sem ember, sem tárgy, sem semmi más. Mindenhol mások várnak, mindenhol más a táj, minden olyan képlékeny, mint valami gyurma. Én gyúrom vajon, vagy a világ magát alakítja folytonosan? Minden levegővétel fojtogat, egyre kevesebb az oxigén.

Mindennek ellenére úgy érzem, megrekedtem.

XIX. bejegyzés

Folyamatosan fáradt vagyok és gyenge. Minden porcikám remeg, a talaj imbolyog. A tudatom érzékeli a külvilágot, de nem fog fel belőle semmit sem. Aztán elnyúlok az ágyon, érzem, hogy húz magával egy angyal, amikor egy lángnyelv a bokám köré csavarodik, és visszaránt a valóságba. Zihálás, izzadás, könnyek, szívdobogás. Néha párás a szemem, fáj a bőröm – lázas vagyok. Ilyenkor a halál hangját hallom szólni. Nem választ el sok, lassan közeleg a végzet; ha feladom, meghalok. Ha küzdök, akkor is, csak még elodázhatom kicsit.

A maradék józan eszem küzd mindenével a métely ellen, de elborult tudatom próbál megsemmisíteni mindent.

Napok óta vergődöm így. Kínoz, feszít, szakít, gyötör, aláz, béklyókba köt. Facsar a végtelenségig.

Nem tudom eldönteni, hogy amikor kihagyok egy pillanatot, az abban átéltek fikciók, vagy valóság. Fingom sincs róla. Az agyam egy börtön, és ha lenne rá lehetőségem, akkor egy pillanat alatt végeznék vele.

Ma a lobotómia után olvasgattam. Van egy tervem.

XX. bejegyzés

Képeket látok: aludnom kellene.

A metrón, a kapaszkodókhoz kötött nagy mellű nőket. Arcukat maszk vagy napszemüveg takarja.

A férfiak mind megátalkodott Ádámok, és ál-szenvedő Krisztusok.

Mindenki lába alatt genitália úszik, s belőlük születik az új generáció. X

A mocskos idő beterít, magával ragad az ár, és nem marad más választásod, mint elfogadni a helyzetet, elviselni a visító halottak kezének bélyegét homlokodon.

Nem tudod, mi a jó, görnyedten jársz, behajtod a fejed az igába, s mégis küzdeni kényszerülsz egyenes háttal.

Túl sok ember vesz körül, mégis egyedül érzem magam.

Veszekednek az otthonszülésről, és a kórháziról – nem mindegy? Sok az emberszerű lény, és ha egy-kettő meg is hal közülük, hát könyveljük el úgy, hogy tettünk magunknak egy szívességet.

Mosoly van az arcokon, őszinte szemek mindenütt. Pedig ha tudnánk, hogy bárkivel is állunk szeme, az hazudik, és titkon jobban bőg, mint a másik.

Meg kellene nyomni a vész esetére tartogatott gombot. Jobb lenne a világ.