2. könyv - 40-46. bejegyzés

XL. bejegyzés

Éjjel arra ébredek, hogy még mindig megy a tévé. Elfelejtettem, hogy ezen a csatornánk szombatonként még éjjel is vannak műsorok. Igaz vagy pornó megy, vagy valami bizarr műsor. Most az utóbbi.

Végignézek egy reklámot a hüvelygombáról (ki nem szarja le?), a könnyed hasmenésről, a HIV vírusról, majd vagy három óvszerreklámot egymás után.

Az ajánlóban egy transzfesztita fogad örökbe nyilvánosan egy gyereket – jó szülőpéldakép. Egy playmate egy katonai bázisra látogat – majd, ha nem tud leülni, megtudja, mit vállalt. Korunk legnagyobb semmitmondó celebjei pedig, nyakig fürdenek a sárban – hiába. A majmoktól csak egy hajszál választ el.

Aztán jön a nagy durranás, a műsor maga. Valami talk show. A műsorvezető nő csinosan felöltözött közgazdászféle. Bámulatosan jól tűri az idiótákat.

Jön egy mérettel nagyobb nő a jó ízlésnél. Hastáncolni kezd egy szál rózsaszín boában.

A második vendég egy plasztiknő, szerintem csak a szervei nincsenek mumifikálva. Beszól az anyjának, egy negyven év körüli szürke egérnek, hogy lehetne trendibb.

Még egy kövér nő érkezik. Ez is táncol, és a laska melleit behajtja a hónalja alá. Megkívánom.

Oh, még egy trendi plázapicsa. Elmondja, hogy blogot ír, hogy mindent kifikáz, majd a seggével egyképet fest a pasijának, aki ugyanezt teszi érte, csak épp a farkával.

Aztán egy koszos, kövér, alkoholmámoros faszi. Lekapja a műsorvezetőt, aki hányni kezd, és élő adásban, a közönség előtt közösül a nőkkel.

Micsoda fétis. Egyből kiment az álom a szememből.

XLI. bejegyzés

Elsétáltam a házam felé. Még mindig kint van rajta az ELADÓ tábla. Ha nem lenne annyi örökségem, amennyi, talán életemben nem sikerült volna elköltöznöm. Üres a kert, a postaládám viszont nem. Kiveszem belőle a leveleket, és hazaindulok.

Útközben találkozom egy nővel.

Táskákat cipel. Az én utcámban lakik a barátnőjével. – Kettes parti de jó lenne!

De csak ő marad.

Megdugtam, és elviselt mindent. Mindenbe benne volt.

Feküdtem mellette, cigarettáztam, és gondolkodtam.

Visszajött a fürdőszobából.

- Mi van a zárt ajtó mögött? Miért van zárva? – kérdezte.

- Semmi közöd hozzá. Ott tartom a titkaimat. – a vallásos család lányáról megfeledkeztem. Már két hónapja nem jártam arra.

- Vannak titkaid? – kérdezte. Basszus, hogy a száját miért nem másra használja.

- Vannak.

- Talán naplót írsz? – ekkor villant be, hogy egy valamit nem hoztam el a régi lakásból. A naplóimat!

XLII. bejegyzés

Ma egy nő piszmogott a névjegykártyájával. Oda akarta nekem adni, mire rácsaptam a kezére ököllel.

Éreztem, ahogy elroppannak a csontjai.

XLIII. bejegyzés

Egy csajt tömtem a kertben. Ő azt hitte, sima öklözés. Amikor elélvezett, mondta, hogy olyan furcsán érzi magát. Mintha valami mozogna a puncijában.

Naná. Teletömtem földdel. Hogy hangya vagy giliszta akadt a kezembe, nem érdekelt.

Öröm volt nézni, ahogy próbálja kiszedni magából az adagokat. Kis gyöngyöző cseppekben hullt ki a puncijából a földhalom.

XLIV. bejegyzés

Mondták már nektek, hogy másnaposan ne tartsatok a számítógép mellett hányós bögrét? Engem az a szerencsétlenség ért, hogy meghúztam, miután beleadtam „szívemet-lelkemet”. Utána a padlóra terítettem a kártyáimat.

XLV. bejegyzés

Elmentem a régi házamhoz.

Nem volt üres a kert. Három rendőrautó állt előtte, és ellepték az egészet a zsaruk. Nem mentem az utca végénél közelebb. Minden szomszédom kinn állt a kerítése előtt. Hullazsákok, mentőautó.

Az jutott eszembe, hogy hamar el kell tűnnöm.

Hazafelé találkoztam a szomszéd csajjal. Mondta, hogy este menjek át hozzá.

Át is mentem.

Finom vacsorával várt. Előételnek húsos palacsinta volt. Főfogásnak egy könnyed tavaszi ragu. Édességnek egy linzertésztás túrós akármi.

Finom volt a kaja. Kérdezte, hogy mit hoztam. Ugyanis, egy nagy dobozzal érkeztem.

Kibontotta. Egy nagy tál volt benne, egy cső, ami egy irányítószerkezetre volt kötve.

Nem értette.

Ugyanakkor állandóan mondogatta, hogy kipukkad.

Mondom, tudok egy jó játékot, ami elveszi az étvágyát.

Benne volt.

Lekötöztem a székhez, itt még mosolygott.

Amikor a csövet leerőltettem a torkán, már sírt.

Beindítottam a szerkezetet, és a cső végén előbb a kaja jelent meg, majd a gyomra egy kis vérrel körítve. Minél több jött ki, úgy kezdett el fehéredni. Öröm volt nézni.

Kihúztam a csövet, és élettelenül hullott rá az asztalra.

Eltettem a dobozba a szerkezetet.

Kicsit még elvoltam. Ittam egy bort, s ahogy nézegettem a képeket, megláttam őt rendőrruhában.

Átkutattam a zsebeit. Mocskos ribanc. Egy zsaru volt!

XLVI. bejegyzés

Pánikba estem. Összeszedtem a cuccomat. Három bőröndbe belefért.

Hívtam egy taxit.

Elvitt a régi házhoz, hogy elhozzam a cuccaimat.

Senki nem volt ott.

Bementem, le a pincébe.

Erős ütés, kiabálás. Fáj a csuklóm. Ennyire emlékszem.

Ezután a rendőrségen voltam. Kihallgattak. Tanúvallomásokat olvastak fel. Mindegy volt, hogy ott van-e az ügyvédem, vagy sem.

Képeket is mellékeltek – merevedésem lett tőle.

A rendőrök összevertek.

(…)

A tárgyalás két évig tartott. Börtönben ültem le ezt az időszakot. Óvadékot senki sem fizetett. Egy pszichiáter foglalkozott közben velem.

Egyik alkalommal feldühített, és tollat döftem a térdébe.

Az egyik rendőrnek leharaptam az ujját – úgy varrták vissza neki.

Még két eljárás indult.

(…)

A tárgyalás vége felé idézték be a tanúkat.

Láttam Őt is. De már nem ő volt. A szívem szakadt meg érte. Átműtötték az arcát, műhajat viselt. Már nem láttam benne az én Drágámat, de ő volt az egyik koronatanú.

A vallásos szomszédaim lánya csak alig élte túl a szobába zárt időszakot. Kiszáradt, aszott testére négy hónappal később találtak rá. A tárgyalásra felépült ugyan, de alig volt emberi.

Az életben maradt lányaim sorra érkeztek a tanúk padjára.

Mutogattak videót is, meg képeket.

S végül, amire nem gondoltam.

Felolvastak a naplóimból. A blogomból.

(…)

Az esküdtszék végül egyöntetű döntést hozott.

(…)

A bíró felpaprikázva hirdette ki az ítéletet: halálbüntetés. – Hozzátette, hogy túl kegyes az injekció, ő inkább villamosszékbe küldött volna. Jó, hogy nem tette, mert az fáj.

Az utolsó szó jogán szólhattam, s mit is mondhattam volna? Idéztem, aztán elvezettek.

(…)

Még egy hetem volt hátra.

Megírtam ezt a kis memoárt. Hm. Most visszanézve, az elfogásom előtti két év volt igazán a tetőpont, a többi csak szárnypróbálgatás. Akár egy pillangó.

A vacsorát megrendelhettem. Marhahús, krumpli és savanyú. Ugyanazt éreztem a számban, mint amikor a Drágámmal együtt vacsoráztunk először.

Aztán bevezették őt. Ő hozatta nekem. Megbocsátott. Megcsókolt.

(…)

Egy óra múlva visznek.

Lányok, fiúk, éljetek. Éljetek úgy, ahogy akartok, és ne féljetek büntetéstől vagy haláltól.

(VÉGE)