2.

Sophie csak futott és futott, még maga sem tudta, hova. Át a kerten, a mezőn, egy gabonatáblán, egésze az Ezüsterdő belsejébe. Ropogott a fagyott avar a lába alatt, amin nem volt cipő. A decemberi éghajlat lilára színezte bőrét. A csupasz ágak összekaristolták a lábait. A fájdalom azonban, most nem lassította le. Csak akkor állt meg, mikor biztosan érezte, hogy nem követi senki.

És most, megállt. Egy patak mellett állt, az Ezüsterdő közepén. Langy szellő lengedezett, de a szél valami mást is hozott magával. Valami kísértetieset. Milliónyi, halk bömbölést. A hang gyerekektől származott, és egyre erősödött. Észrevette, hogy fekete víz csordogál a patakban. Sophie édes szagot érzett, de mintha vasba mártották volna. Vér! Vérben áll! A kislány érzékelte, hogy egy játék mackó úszik el mellette, pillanatra megakadt lábain, majd tovasiklott. És elindult a maci irányába, utána.

- Francba…- mondta elkeseredve.

Próbálta megtapasztani a lábát, de a vér tolta magával. Hirtelen megcsúszott, és elvágódott. Felordított a fájdalomtól. A padlón elterülve látta, hogy a maci a vérben, varrás mentén szétreped, szertecsusszan, majd eltűnik.

A kavicságyba öklözött. Persze, ez is fájt neki. Pityeregni kezdett.

Feltápászkodott, de szemeit végig a sodráson tartotta. Vonzotta a mélység. A semmibe csordogáló vér szenvtelenül kongott. Kísérteties volt, mint…

Felszisszent, és visszahőkölt.

Lentről vörös szempár nézett fel rá éppen ilyennek őrizték meg a mesék a fehér férget. Még sosem látott ehhez foghatót. Futni készült. Az agya nem volt képes felfogni a látottakat. A vér jeges lett, és nehéz. Lelki szemével már látta, hogy hazaszalad- és ekkor, az a dolog megszólalt:

-Üdvözöllek.

Sophie hiába hunyorgott. Ha idősebb lett volna, akkor jót nevet az egészen. De csupán hat éves forma volt, és per pillanat még az apjának is örült volna. Irtózott az idegen helyektől, pláne az erdőtől félt…

A vér alól egy nő mosolygott rá. Lassan kiemelkedett a vérből, de olyan volt, mintha nem is alóla jött volna a világra. Nem látszott rajta semmi, tiszta volt. A gyér fény ellenére egészen jól kivehető volt az alakja: asszonyos csípője volt, kerek mellei, lapos hasa.  Telt combjai. Testét egy fehér lepedőszerű anyag borította, mely a vállán, hetykén volt átvetve. Nem lehetett nagyobb százhetven centinél, és idősebb huszonöt évnél. Fekete dús haja volt, de ennek ellenére hófehér bőre világított a sötétben. Szeme és alakja rubintvörös volt. Indiai. Egy bíbor binda volt a homlokán. Sophie érezte, hogy ez a nő a fehér féreg.

A nő édességet tartott a kezében, amin ujjai karmokban végződtek. A kislány felé tartotta.

-Szeretnél velem játszani, Sophie?- kérdezte hívogató hangon. Végig mosolygott, a kislány viszonozta. Valami hajtotta, hogy kedves legyen.

-Hát, persze!- felelte.

A nő édesen kuncogott- Gyere ide!

-Mennék, de nem ismerlek. Anyukám mindig azt tanította, idegenben nem szabad megbízni.

-Oh, a nevem Ladi Galanade. Most már nem vagyok idegen. Gyere játszani. Sok játékom van, sok országból. Játszópajtásból sincs hiány, kislányok és kisfiúk. Nem kell tanulni, nincs iskola. A gyerekkor nem ér véget. Az étkezéseken nem csak desszert az édesség. Belemulathatjátok magatokat az éjszakába, nincs takarodó. Na? Leszel a játszótársam, Sophie?

-Aha- mosolygott a kislány. Ismét kinyújtotta a kezét. Elindult a nő felé, de akkor eddig, szokatlanul, a vér szagát marcipán, csokoládé és különböző nyalánkságok mágiája váltotta fel. Vattacukor, torták, fánkok. Viszont a mázos felszín alatt megbújt a doh, a húgy, a fekália és a vér elegye, melyet a morcos árnyak árasztottak magukból… Az édesség mindennél erősebnek bizonyult.

Mosolyogva emelte lábacskáit egymás után. Sophie a nő előtt állt, egy lépésnyire.

A nő megragadta.

Sophie szeme láttára változott át.

A látomás a legszörnyűbb dolog volt, amit valaha tapasztalt. Sophie elméjére sötét homály borult.

A nő valami dalt dúdolt, s mindeközben síkos kézzel fogva tartotta Sophie-t. Erősen markolta, és vitte lefelé, a vér mélyére, az iszonyatos sötétségbe. A kislány nem győzte visszatartani lélegzetét. Öntudatlanul kiabált, de hiába. Sikoltozva vergődött a masszív karokban. Bugyborékolt a torkában a levegő, ami enyészet ízű volt. Egyszer csak reccsent valami, aminek nyomában éles fájdalom lángolt fel.

Sophie számára megszűnt a világ…

Kép forrása: pinterest.com