3 - Ilyen ez

Emily arra ébredt, hogy élesen, egyenletesen csippan mellette a szívmonitor. A feje alatt párna keménységet érzett, és viszonylagos melegbe burkolták. A szag. A szag elárulta neki, hol van, ha amúgy nem tudná.

A kórházaknak van egy jellegzetes tisztaságillata, akárcsak egy turkálónak. Mintha elő lenne írva, hogy minden intézmény csak egyféle tisztítószert használhat. Utálatos és undorító szag ez, amitől az ember eleve betegnek érzi magát, még ha nem is az.

Lassan nyitotta ki a szemét.

Fényáradatra számított, ehelyett nem köszöntötte más, csak sötétségbe hajló félhomály. Minden elmosódott és szürke volt. A kép csak óvatosan élesedett ki. A fényviszonyok viszont nem változtak. A falak, az ágyak, a berendezések a szürke megannyi árnyalatát öltötték magukra.

A vele szemközti ágyon egy kövér asszony feküdt. Aludt.

Jobbra tőle egy apró test húzódott meg a megannyi takaró alatt.

Mintha hajnalban ébredt volna egy áttanult éjszaka után.

Előbb a fejét emelte fel, aztán felült az ágyon. Nem volt bezárva az ajtó, kint világított a neon, mégsem volt szín körülötte.

A nővérhívót többször megnyomta, de nem történt semmi. Hallgatózott, de se egy lépés, se egy beszélgetés, annyi sem szűrődött be. Tökéletes volt a csend. Szinte már fülsértő.

Kis idő elteltével kitakarta magát, és talpát a hideg padlóra tette. Itt már nem linóleum volt, hanem normális, természetesen szürke járólap. Ekkor vette észre, hogy szó sincs arról, hogy a függöny miatt nem jön be napfény. Az irdatlan ablakokon egy árva függöny nem volt, de még szúnyogháló sem. Odakint borús idő lehetett, az égen egybefüggő felhőtakaró terpeszkedett.

Emily a karjából kiálló infúziós csőre nézett. Már lecsöpögött.

Megnyomta a hívógombot, de semmi. Senki.

Mély levegőt vett, s amíg bent tartotta, kirántott a kanült. Szerény tudása alapján, a vérének ki kellett volna csapódnia, minimum a szemközti falig. Ehelyett a tű néma koppanással ért földet, s ahol a karjába bement, nem látott semmit. Se egy szúrást, se sebet, mintha ott se lett volna. Simogatta a helyét. Tökéletesen sima bőrt tapintott.

Összevont szemöldökkel csoszogott az ablakhoz.

- Mi a franc? – kérdezte magától hangosan.

Odakint egy lélek sem járt az utcán. Voltak ott emberek, akik belemerevedtek a mozdulataikba. A fák kopaszon meredtek az ég felé. Az autókban nem ült senkit, az összeset otthagyta a gazdája, akárcsak az állatokat. A házak ablakában éppen-éppen libbent egy függöny.

De ami a legszembeötlőbb volt, hogy semminek nem volt színe. Illetve, biztos volt valamennyi, csak éppen szürkeárnyalatú volt minden. Három szín uralkodott: a fekete, a fehér és a szürke, épp, mint bent.

Levette a kezét az ablakról.

Tenyerének lenyomata még látszott kicsit rajta, mielőtt teljesen eltűnt.

Mintha bármitől is tartania kellene, remegő léptekkel indult az ajtó irányába. Először csak a fejét dugta ki a pislákoló neonfénybe. Majd kilépett a folyosóra. Elindult arra, amerre a nővérpultot sejtette.

Egy férfi az asztalon támaszkodott fehér köpenyében. A telefon nem villogott, a számítógép nem reagált, mégis két nő ült előtte. Az egyik a monitort bámulta, a másik a férfit. A hátuk mögött kartonok armadája pihent rendezetlenül a polcokon. Velük szemben nagy hiragana felirat hirdette, hogy sürgősségi.

Alatta természetesen katakana, kanji és romanji felirat is díszelgett.

Emily hadonászott a szemük előtt, ami meg se rebbent. Szólongatta őket, rángatta, egyáltalán semmilyen reakciót nem sikerült kicsikarni.

Ököllel kétszer várakozón a pultra csapott, aztán elindult.

Ajtókat nyitott és zárt be, a folyosók folytonossága fárasztotta, nem vezettek sehova. Véget nem érő láncolatnak tűnt az egész. Halkan lépdelt, néha csoszogott. Egy idő után már nem félt, egészen kedélyesen mászkált a látszólag üres épületben, furcsa emberbábok között.

Az automata nem adott sem ételt, sem innivalót.

Lassan belefáradt a kiabálásba, a hahózásba, és elengedte, hogy nem tudja mire vélni, ami vele történik. Nemsokára jön valaki, aki majd választ ad a kérdéseire. Elvégre, kár utálni az esős időt is, hiszen, attól nem fog kevésbé esni.

Órákkal később, még mindig ugyanazon az emeleten, Emily megállt az édességes automata előtt. Korábban egy férfi zsebéből vett ki némi aprót, amit a gépbe dobott, és megnyomta a kedvenc csokijának gombját. Meg sem moccant.

Hogy is van?

Mozgasd meg, akkor leesik.

Ahogy volt, kórházi hálóingben felcsimpaszkodott az automata tetejére, és dülöngélni kezdett vele. Egyre hisztérikusabban rángatta a gépezetet. Dühével és kilátástalanságban egyetemben nőtt az éhségérzete is.

Már leküzdötte az egyik szelet csokoládét a helyére, amikor kattant mögötte valami. Ráadásul magától. Megállt mozdulat közben, és a kattanás megint felhangzott. Valaki még ébren volt rajta kívül. Valaki, akit eddig még nem látott. Elengedte az automatát, megperdült a tengelye körül.

Hátát az üveglapnak vetette, amint ráeszmélt, hogy a mögötte levő ajtó zárja az, ami kattant. Kétszer.

Egy. Valaki kinyitotta.

Kettő. Valaki bezárta.

Valaki.

Vala… mi.