4 - Űzve bár, de törve nem
Ulquiorra maga sem tartozott a magas
növésűek közé, de ez a határozottan halandó, emberi lény, még kisebb volt nála.
Álmában nem gondolta volna, hogy egy élőt talál ideát.
Megbénult, ahogy
meglátta.
Aztán saját magát is a
tükörben.
A lány teljesen átlagos
volt a fekete hajával, vékonyka termetével abban a túlméretezett fehér
köpenyben, amit viselt. Nem úgy, mint mögötte a saját tükörképe.
Sovány és sápadt, mint
mindig. Szemöldökéhez hasonlóan erős vonalak futottak az álla felé a szem
aljából. Csapzott fekete haja piszkosan lapult a fején, viszont kiviláglott
belőle két fehér szarv. Szárnyai voltak a dereka körül, és még mindig az
Arrancar gúnyáját viselte, ha azt leszámította, hogy karjai fekete karmos
kezekben végződtek.
Melichor
megmutatja, ki is vagy valójában, csengtek Amaya
szavai.
Melichor.
A hely, ahol megáll az
idő. Megfagy a lélek. Ahol a Sötét Triász az úr. A döntőbírák. Figyelnek.
Hallgatnak. S csak akkor jönnek elő, ha elvégezték a feladatukat. Ennek a
lánynak nem kéne itt lennie. Nem lenne szabad élnie.
- Jó napot! – kezdte
remegő japánsággal a hangjában. – Nem tudom, hol vagyok. Hogy kerültem ide? Mi
folyik itt? Mi történik velem? Ki maga? Miért visel Halloween-jelmezt? –
sorjázta. Ulquiorra reménytelenül mérte végig tökéletes higgadtsággal.
Elengedte a füle mellett a lány szavait, ellépett mellette, ügyet se vetett a
két kérlelő szemre. – Hé! Válaszoljon!
Emily rárivallt, mire
megállt.
Fordultában rántotta ki
Zanpakutóját, megállította a lány torkának szegezve.
Az emberi lény feltette
megadón kezeit.
- Én csak… én… - Emily
mellkasa fel s alá járt – Halálra rémült vagyok.
- Én meg Ulquiorra. – visszadugta
a kardot a hüvelyébe.
- A nevem Em. – a lány
kinyújtotta a kezét. Ulquiorra ridegen bámult rá.
- Az egy betű. –
szerette volna mögé tenni, hogy szemét,
de nem jött a nyelvére.
- Emily. Az Em csak
becenév. – végre leengedte a kezét. – Bocsánat, csak örülök, hogy végre valaki
mozog és lélegzik itt. A baj csak az, hogy azt se tudom, hol van ez az itt.
- Melichor.
- Ettől nem lettem
okosabb.
- A Lelkek Világának
büntetőtelepe. – mondta ezt olyan könnyedséggel, mint amikor egy esős napon
valaki megjegyzi, hogy esik.
Emily-nek halványan
derengeni kezdett valami. Mintha a lakótársa beszélt volna erről a helyről.
Erről a helyről nem
szólnak legendák vagy történetek. Jobb erről nem beszélni. Ezt mondta Miyako.
Ha szeretnek az istenek, akkor nem küldenek ide. A lelkek világába kerül
mindenki, aki újjászülethet emberként. Itt minden az élet visszája. Nincsenek
ízek, szagok és színek. Alig vannak hangok. Azt mondják, ha hangokat hallasz, a
vadászat elkezdődik. A Sötét Triász vérebei lesik minden lépését annak, aki ide
kerül. Azok, akikről nem döntöttek, próbára tétetnek. A lelkek kivetülései
azok, akikkel találkozott eddig. Ők a még élők.
De ide holt nem kerül,
csak az, aki a halál küszöbén ücsörög. Ezek szerint, ő is erre a sorsra jutott,
valamiért nem léphet semerre.
Emily hátán a hideg
futkosott a felismeréstől.
Élőhalott. A szó
legszorosabb értelmében.
Kómába esett a való
világban. Csapdában van a saját testében.
Eltelt két perc, mire
sikerült rendeznie a gondolatait. Valahol kinyílt egy ajtó, és karmos mancsok
közeledtek. Talán egy másik szárnyból. Ha mázlijuk van, akkor az emeletről.
Először a hörgő hang irányába fordultak mindketten, majd lélegzetvisszafojtva egymásra
meredtek, amikor Ulquiorra megtalálta a hangját.
- Nekem ez nem tetszik.
- Ulquiorra… - Emily
hangja elcsuklott. Hideg veríték szántott végig a hátán. – Találnunk kell egy
ajtót.
A férfi odalépett
ahhoz, amelyiken az előbb megjelent. Hiába forgatta a kilincset, az meg sem
moccant. Örökre és visszavonhatatlanul bezárult.
- Hogy záródhat be
valami csak úgy?
Rá se nézve válaszolt.
– Itt minden ellenünk dolgozik.
Emily bármelyik ajtóhoz
lépett oda, nem tudta kinyitni. Mindegyiknél közölte, hogy zárva van, mintha
Ulquiorra nem tudná. Ez a hely csinált valamit az ajtókkal egy nagy
labirintussá varázsolva a kórházat.
Ulquiorra higgadtan
cselekedett, akárcsak, ha tengernyi ideje lett volna. Vele ellentétben Emily
kezdte elveszteni a türelmét, és fel-alá rohangált a nővérpult és a férfi
közelében levő ajtók között. Hol egy gemkapcsot hozott, hol egy kulcscsomót.
Egyszer még egy villa is előkerült. Ami nem működött, hanyagul maguk mellé
dobta, jó nagy rumlit kavarva maguk körül.
A hang pedig, egyre
közeledett.
Amikor már az árnyékát
is látni lehetett, Ulquiorra az egyik gombos kilincsre kulcsolta az ujjait.
Egyszerűen elfordította azt, mire az ajtó kitárult. Nem kellett semmit se
mondani, Ulquiorra fogta Emily grabancát, és maga elé penderítve lendítette be
a kórterembe, ami, ahogy átléptek a küszöbön, hosszú folyosóvá folyt össze;
ugyanolyan lámpák, ugyanolyan ajtók sorakoztak egymás mellett. A következő
pillanatban Ulquiorra elviharzott Emily mellett, aki a férfi nyomába eredt.
Csak a hátára nem mászott fel.
Ha van kivel menekülni,
annyira nem is gáz, hogy valami hörög a hátad mögött.
A folyosó jóval
hűvösebb volt, a leheletüket is látták, a lámpák tompán világítottak, ráadásul
pislákolni kezdtek, ahogy közeledett a hang. A levegő téliesen fagyosra
váltott.
- Ulquiorra? – kérdezte
Emily suttogva. Félhangosan felsikkantott, amikor kialudt az összes lámpa
fénye. A sötétség simogatta a bőrét. Mély bársonyával karolta körbe
hangtalanul. A legkisebb légyzümmögést is elnyelte, akárcsak a másik
szuszogását.
- Csak légy nyugodt. –
parancsolta. Emily biztos volt benne, hogy a férfi pont olyan sötéten néz, mint
amilyen sötétség elnyelte őket. Ő is csak magának bólintott, válaszolni nemigen
volt ingere. Sem képessége.
Bizonytalanul, a
semmiben kapálózva tett pár lépést, amerre az előrét sejtette. Egy falat sem
talált, sem a férfi ruháját, vagy testét, semmit, amibe belekapaszkodhatna,
amikor éles villanásokkal visszatért az áram. Akármerre fordult, újfent egyedül
volt. Tompa stroboszkópként vibráltak a neonok.
Pillanatra megrázta a
fejét, és amint az egyetlen nyitott ajtó felé nézett, végérvényesen lebénult.
Ulquiorra eltűnt.
Átvette a helyét valami
más.
Határozottan női alak
hatalmas, nyúlánk, ég felé törő fülekkel, melyeknek vonalát felborzolva vörösen
izzó haja követi. Szeme sárga, akár a topáz. Szőr nőtt a vállán, és farkát
csóválta felé. Kardját simogatta a derekára csavarodott tollrengeteg.
Nem ő adta ki a hangot.
Emily körül megfordult
a világ.
Kidōshū.Vagy Kidósú. A Kidó hadtest. Sosem
használtam kardot, mindig csak mágiát. Mi voltunk az az alakulat, mely
árnyakkal paktál le, mégis ott függött az oldalamon. Muszáj volt neki, mert én
voltam az egyetlen, aki a Lelkek Világának uralkodójának, a Lelkek Királyának
tényleges testőre voltam. Ritkán jutott be valaki ebbe a nulladik osztagba,
hiszen külön kasztot alkottak. A Király mégis úgy gondolta, Rei Shimizu
megérdemli ezt a posztot, hiszen egyszer már levágta, aki az életére tör,
máskor is megteszi.
Nem voltam átlagos, még
halálisteni mivoltomban is eléggé fiatalnak számítottam, így a többiek kinéztek
a soraikból. Folyton duruzsoltak a Király fülébe, hogy el fogom árulni, és
pletykákat szőttek, ilyen fiatalon, hogy kerültem ekkora rangba.
Az elkerülte a
figyelmüket, hogy tetemes mennyiségű vér szárad a kardomon.
És a kezemen is.
Hosszú fekete hajam
volt, már-már fehér, két copfba fogva viseltem, frufrum az orromig ért.
Ugyanúgy fehér kabátot hordtam, mint a többiek, fekete övvel, fehér hakamával.
A szemem egészen kék volt, majdnem lilába hajló. Az egyetlen oda nem illő dolog
a rengeteg vágás, ami a bőrömet csúfította. Minden nyertes csata után egy újabb
éktelenkedett rajtam.
Pech, hogy besétáltam
egy csapdába, amit Yhwach állított. Nem lett jó vége. Még mielőtt Jamamoto
Genrjúszai Sigekuni megküzdött volna vele, nekem nem sikerült legyőznöm.
Ellopta a kardomat. Drága, kicsi Kimi Katsumi[1].
Aztán levágott, akár egy disznót.
Pedig szerettem
forgatni attól függetlenül, hogy elvette és magába olvasztotta az áldozataim
lelkét. Nem csak arra volt jó. A nyugati kultúrában fabotokkal hadonásztak a
varázslók, én a kardomat is használni tudtam. Képes voltam akár paralízist
előidézni vele.
Állítólag, nem az
elemekből kovácsolták, hanem vérből és mágiából.
Még Aizen is tartott
tőle.
Ezután megmaradtak
Sigekuni félelménél.
Kár, hogy akárcsak
engem, a pengét is porrá zúzták. A darabjait sosem találták meg. De hiába is
tették volna elég erős mágia védi, nem adja magát csak úgy oda másnak, ahogy az
erejét sem. Aki méltó rá, az tud vele bánni, egyébként nem egyéb egy mezei
Zanpakutónál.
Amaya ugyanarra nézett, amerre Emily.
Alig hitt a szemének. Egy rég nem látott szörnyeteg állt velük szembe. A nő nem
tétovázott, előrántotta kardját. A szőrös, óriásszalamandra szerű jövevény
hörgött. Egy pislantással később már térdig álltak a vízben.
Egyáltalán nem volt jó ötlet önszántából
Ulquiorra után masírozni. Ha egyszer belépsz az ajtón, nincs többé visszaút.
Nem is nyílt ki az az átkozott többé. Itt ragadt vele, meg a láthatóan eléggé
élő emberrel egy térben, ami másra sem vágyik, mint összezúzni az összes
csontjukat.
Hányszor is mondták
neki, hogy ne tegye! Veszélyes ez az út bárkire nézve.
Ha itt meghalsz,
mindenhol halott leszel.
Mindig is tett magasról
arra, mit mondanak mások. Tapasztalni akart, mert szerinte csak úgy
fejlődhetett. Ha sérülést szerzett, legközelebb jobban csinálta. Nem átallott
kísérletezni másokkal sem; nem egy börtönben levőt küldött ide, hogy
megmérettesse. Talán ezért hívták gúnynevén Hóhérnak. Pontosan tudta mindenki,
egyszer eljön a nap, meg fogja ízlelni, milyen, amikor rémalakok üldözik, és
hiába fut.
Gyűlölte, ha
megkérdőjelezték a rangját, a nemét és a korát. Ennél jobban csak a szabályokat
és az intelmeket utálta, melyek jobbára úgy kezdődtek: csináld / ne csináld.
Szívből rühellte azt,
amelyik így szólt: kell / nem kell.
Már rég nem érdekelte a
hierarchia, sem pedig, hogy kinek tartozik elszámolással. Csak véget akart
vetni ennek az egésznek, ami a bajtársát övezte. Igazából, Ulquiorrát halálra
is kínozhatták volna, mégis lassú kínhalált ítéltek neki.
Jól tudta, nem szabad
ezt tennie. Egy rabot nem engedhet el, még, ha a halál torkába űzi, akkor sem.
Meg kellett volna torolnia az őrök halálát. Meg kellett volna állítania
Ulquiorrát.
Nem volt más
választása.
Át kellett jönnie.
Kellett.
Hát, meg egy frászt.
