5 - Fájó pontok

Sokkal jobban nézett ki, mint Emily valaha is gondolta volna. Emberhez képest ösztövér termete volt, lány létére pedig, eléggé vékony, szálkás, izmos. Ruhája még inkább kidobta termetének csontosságát. Holdszínű bőre szürkébe hajlott, fekete ruhája sem jobbította. Az egyetlen élő dolognak a haja tűnt, ami csúcsos tojásformát vett fel a feje búbján. Sütött belőle a harag, és még valami, amit Emily képtelen volt megmagyarázni.

- Meghaltam, vagy álmodom? – kérdezte Emily, miközben feszülten igazgatta magán a kórházi köpenyt. – Biztos, hogy álmodom, sok vért vesztettem.

Egy pillanatra megilletődött, mintha nem akarná elhinni, hogy valaki beszél hozzá. Hogy valaki egyáltalán látja. Emily sem nagyon hitt a halálistenekben, meg a szörnyekben. Mostanáig. Az még inkább hihetetlen volt, hogy a halálisten sem érti az ittlétét. Rosszkor volt rossz helyen, igazság szerint, ott se kellett volna lennie.

Egy hajszál választotta el, hogy a sírás vagy a hányás oldalán kössön ki.

- Mit keresel te itt?! – kiáltott a lányra dühösen. Emily majdnem elsírta magát. – Te élő vagy. Hogy létezhetsz ezen a síkon?

- Hát, ha tudnék erre válaszolni, hidd el, megtenném – válaszolta elfúló hangon Emily. A nő úgy méregette, mint oroszlán a vacsoráját. Épp ésszel Emily fel sem tudta fogni, mit jelent az itt, nemhogy azt, mit keres itt. – De azt hiszem, van ennél nagyobb problémánk is.

Emily az egyetlen bejárat felé bökött, és lassan érezte, valami hideg növekszik a lábánál. Előbb csak a lábujjait borítja be, majd lassan elönti a bokáját, felkapaszkodik a sípcsontján, eláztatja a térdét.

Víz.

Temérdek mennyiségű víz.

Az eddig határozott sárgás szempár gyanakodva méregette a folyadékot. Úgy tűnt, eddig még életében nem félt semmitől. Ha tényleg halálisten, nem volt nagyon félnivalója bármitől is, érinthetetlen volt, de most még maga számára sem tudta megmagyarázni az eseményeket, és ez bizonytalansággal töltötte el.

Egy percig tartott, aztán megfordult, és ujjait a markolatra kulcsolta.

A katana lassan, fémes nyikorgással tört elő a hüvelyéből. A hang észhez térítette Emilyt. Hirtelen elfelejtette a tenyerét, a szürke világot, a furcsa férfit, és azt, hogy megtelt körülötte az egész folyosó, akár egy medence nyáron.

- Az ott nem… - nem tudta folytatni.

Pont rálátott a lényre, ami szőrös volt, mégis egy ember és egy szalamandra tökéletes keveréke volt. Bőrét kékes zöld, szőrös pikkelyek borították. Jéghideg lett a levegő és halszaggal teli. Kisebb volt, mint egy tinédzser, ujjai között úszóhártyával.

- De igen. Egy kappa.

Nem élő, de mégis létező.

Nincs, mégis itt van.

Enned kéne, Ulquiorra. Olyan sápadt vagy.

Vékony, mint egy darab papír.

Lelke sincs.

Hangja se legyen.

Ki kell törnie innen. Valódi, fehér, ágak és bogak meredeztek mindenfelé. Viharverten, mintha szél tépte volna őket a földig, orkán csavarta ki őket tövestül, és borította egy nagy máglyaalappá körülötte. Éppen csak nem gyújtották meg, mégis érezte, furcsa, fanyar, ázott szagát a gallyaknak, melyek a karját és lábát fonták körbe. Eggyé kell válni a természettel, hogy halld a hangjait, értsd, mit suttog az erdő éjnek évadján. Nem hitte, hogy valaha is megtapasztalja, hogy működni fog, erre itt roskad az ágak tengerében, szinte moccanni sem bír. A gyomra mélyén visszhangzó szívverése jóval kevésbé bódító, mint az illat. Az a fűszeres valami, ami a zsigereibe hasít, egészen mélyre. Megremegett. Izzadt. Erőlködött. Elfáradt. Szédült. Bele a forgatagba, a fehér, tüskés sokaságba, ami erőnek erejével tartotta helyben, s hirtelen már nem volt Ulquiorra többé. Valami más volt. Valami állatias. Egy erő megragadta, benne lüktetett, átadta magát neki. Ez az ő illata. Nem a fáké. Vagy azok lennének ő maga? Olyan karakteres, s mégis lágy, mint a legízletesebb étcsokoládé. Ujjai között szorította, ő volt a levegője. A tüdeje. A jelene. A múltja. Vicsorgott rá. A szíve majd’ kiugrott a helyéről, nyakán az erek kidagadtak. Nyelvén az epét felváltotta az ázott erdő íze. Érezte, ahogy bekúszik a bőre alá, felizgatja zsigereit. Ulquiorra megadta magát. Szeme sarkából látta, ahogy életre kelnek a gallyak, mintha nem is száraz ágak lennének, hanem egy fakó polip csápjai, közelednek, megérintik, elnyelik. Megrántja a fejét hirtelen, és már be is kebelezte. Az övé. Teste beleolvadt a tömegbe, új, csodás, fanyar szagú folyamot alkotva. Szembenéz vele, de nem tudja, hova fókuszáljon. Önmagát látja a sápadt tengerben. Egy pillanatra mosolyodik csak el, kezével a közeledő csáp felé kap. Élvezettel töri el. Élvezettel tördelte őket katonás sorrendben. Már szabad a lába. Extázisba sodorta, mámorba taszította az éjszaka hűvös levegője. Fehér itt már minden, csak a környezet. Élesen kiviláglik belőle, mint eleven céltábla. Mint egy elfeketedett virág a havas táj közepén. Már nem egy massza, hanem egy lélegző. A létező. De eljött az idő, és a hideg tömbök kinyitották szemeiket.

Áthatolhatatlan, zöldeskék köd uralkodott mindenfelé, valahonnan, a fátyolosságon túlról hangok éreztek Emily felé. Tompa fájdalom vette körbe, minden mozdulatlan. Jéghideg ujjak simítottak végig rajta, az állától a mellkasa irányába. Nem vett levegőt. Erei nem lüktettek. A szíve sem vert, ahogy a mellkasa sem emelkedett. Ez a pillanat belefagyott egyetlen momentumba. Örökkévalósággá vált. Súlytalan, már majdnem boldognak érezte magát, ahogy a nagy semmi közepén lebegett a teste. Szinte elérte a csillagokat. Ha ugyan, ott voltak a ködön túl. Nem voltak kérdések, azokra adott semleges válaszok; se tér, se idő, csak ő. Teste és a lelke eggyé vált a végtelennel.

Egy ködös emlék rémlett fel neki. Bántó és éles határvonalakkal, karakán színekben. Valami pittyegni kezdett, aztán nyüszíteni, végül nyikorogni. Elindult a gépezet. Emily kétségbeesett, fájt mindene. A tehetetlenség lassan megtöltötte koponyáját, majdnem szétrepesztve azt, kicsordult belőle. Akkorára tátotta a száját, hogy fájt körülötte a bőr. Sikoltott. Kiáltott. Üvöltött. Elöntötte mellkasát a szájából induló vörös meleg. A valósága a szeme láttára repedezett meg, akár az üveg, és éles szilánkokra hullott.

Minden néma lett Amaya körül, amikor a kappa beleugrott a vízbe. Az egyetlen pislákoló neon Napként ült a mennyezet tetején, gyér fénnyel világította meg a feketébe hajló folyadékot a combja közepénél.

Levágott fejek, karok és lábak táncoltak körülötte a víz ritmusára. Nyilván, a kappa valaha volt áldozatainak darabjai, amit eltett ínséges időkre.

Némelyikük már egészen zöldes-lilában pompázott, fennakadt szemekkel, vagy üres szemgödrökkel, hiányos fogsorral, kifordult nyelvvel. Hínárként úszó hajszálak akadtak fenn meggyötört orrokon. Kipárolgásuk összekeveredett a posvánnyal. Kocsonyás egységet alkotott a részek körül a víz.

A kappa lassan emelte fel fejét a vízből, mígnem egész testében kiemelkedett. Persze, csak derékig. Addig ért neki a saját világa. Amaya jobban szemügyre tudta venni. Olyan kis ártatlannak tűnt a hatalmas szemeivel, és az esetlen csőrével. Csapzott, pár szál haja mindenfelé meredezett, hátán a teknőspáncél indokolatlanul nagy volt.

Amaya egy pillanatra sem eresztette el a kardját.

A kappa közelebb úszott hozzá.

A halálisten hátrált egy lépés, sújtásra készen.

Emily hirtelen ébredt fel, azt se tudta, hol van. Összefolyt előtte a valóság, fejében összekeveredtek a gondolatok. Fáradt volt, mégis, valami hidegen feküdt. Fehér, négyzetrács volt az ágya éppen, feje visszahanyatlott a kövezetre. Szédült, s feje forgásával együtt a gyomra is megperdült a tengelye körül. Kiszáradt a szája, torka égett, teljes testében összerándult, amikor felnyögött. Kóvályogva rázta meg fejét, de nem segített.

Az emlékek az időn túlra távoztak.

Ulquiorra érezte a hatalmat, aki nem ismert félelmet. Szikár magabiztossággal magasodott a semmiben, s ez így is volt jól egészen addig, ameddig meg nem halt. Ott álltak körülötte, és olyan rettegés kerítette hatalmába, amilyet soha nem érzett azelőtt. Hosszú lábai kocsonyaként remegtek, és szét is folytak volna alatta, ha nem támasztják ki csontjai. Ebben az árnyékvilágban valahogy másként tartotta magát egyenesben. Tudta, most döntenek felette.

- Nem mehetsz el. – szólt az egyik száj nélküli, fekete massza.

- Én… - próbálkozott, de tudta, fölösleges bármit is mondania. Látják, mit követett el, és azt is, mit fog ezután.

Tudta, hogy van nagyobb szenvedés, mint a pokolban senyvedni az idők végezetéig. Méghozzá az, ha sehova sem teheti be a lábát. Megpróbált érzelmeket kicsikarni magából, de egyedül a fájdalmat sikerült elűznie. Minden más szétáradt benne s körülötte a következő lélegzetével.

Emily megpróbált felállni, miközben erőtlennek érezte magát. Karjai kitapintották a falat. Merte remélni, hogy az, elvégre, függőleges és kemény, és a tenyere simának érzékelte, mégsem látta. Sikerült állásba nyomnia magát. Körbenézett, szemei előtt színes foltok úsztak tova. Egy sikátorban volt. Nem. Nem. Egy folyosón. Lenézett a testére, még mindig ugyanazt a kórházi köpenyt viselte, mely most vérfoltos és nedves volt. Halvány heget érzett a torka tövében, a mellkasa közepén. Ujjaival előbb a nyíláson, majd az arcán simított végig. Valahogy az egész világ nem volt igazi. Minden bizonytalanságba fulladt.

Esetlenül indult előre, a falnak támaszkodva arra, amerre a fényt sejtette. Hol erősebben, hol gyengébben pulzált, s míg előtt a jobb felső sarokban ragyogott, utóbb a bal alsóban, majd balra fent, s újra jobbra lent.

Valamibe beleakadt a lába, térdre esett. Közeledő kopogás valahonnan. A tudatát sötétség markolászta, testét a kétségbeesés rángatta.

- Minden rendben, Em?

A hangok a víz alól jönnek, vagy talán a csillagokból, ahol az előbb pihent. Egy ideig még küzdött a meleg tenyerek között, aztán lefelé hullt. Mit hullt! Zuhant. Az utolsó, amit látott, barátnőjének, lakótársának az arca.

Az újbóli felébredés könnyedebbre sikerül, de a mindennel ellentétben csak a teste mozdulatlan.

A kórházi ágyhoz kötözték, s az egyetlen kérdése csupán:

Hogy szabadul ki a béklyóból?

Egy sötét lyuk alján született. Nem tudhatta, mi lesz vele. Ebben a sötét lyukban voltak most is. Ulquiorra csak a szemüket látta, az fénylett túl minden világosságot. Azok az alakok feketék voltak, ő maga pedig fehér, akár az ágak, melyekből az imént tépte ki magát.

Azok pedig, vele szemben, folyton kocogtatták fogaikat, mintha örökké rágnának valamit.

S akkor jött rá, az éjben, a sárból szült, szarvas lények fogatagában, ha akarna, se tudna rágni, ugyanis nincs mivel.

Nem voltak fogai a maszk alatt, csak a szemek.

Azok meg csak mutogattak.

Röhögtek.

Vicsorogtak.

Vigyorogtak.

Ő pedig?

Ulquiorra nem érzett semmit. Mondjuk úgy, hogy érezte a semmit. Mást nem tehetett. Megérintette a semmit. Megharapta a semmit. Hallotta a semmit. Szagolta a semmit. Egyedül volt, mindenféle társaság nélkül.

Magányos farkasként kezdte az útját. Teljesen egyedül.

Nem is jelenthettek számára semmit, hiszen egyáltalán nem voltak élők. A szemében tükröződő dolgok nem jelentettek neki semmit.

Elfordult tőlük tudva, hogy azok mindig a nyomában lesznek.

Szárnyai lettek a sötétségben, míg az első dolog, amit meglátott, vakította, akár saját maga.

Aztán újra ott volt az ágas-bogas bokor előtt. Ahonnan származott.

Lényét tekintve, ez állt a legközelebb a semmihez. Nem volt színe, sem hangja, sem szaga már, egyszerűen csak volt. Mint ő maga.

Behatolt hát a semmibe. Úgy érezte, minden odavész. Egybeolvad újra vele. A látása is semmivé foszlott.

Amaya minden erejét összeszedte, és úgy csapkodta a vizet a Zanpakutóval, hogy erős hullámokat gerjesztett vele. A kappa csak körözött. Hol úszott, hozzá-hozzáérve a lábához, hol kibukkant a tajtékból, ahová a következő pillanatban lecsapott a nő kardja. Amaya keze alatt a víz majdhogynem fémkeménységűnek hatott. Jó pár fordulat, rúgás és a semmit érő ütés után, a kappa rossz helyen bukkant elő, és Amaya kardja beleállt a fal betonjába közvetlenül a feje mellett.

A kappa nyakához érintette a pengét.

- Kinyírlak, te dög! – rivallt rá.

A kappa elmosolyodott, majd eltűnt a háborgó vízben. Alatta szétnyitotta száját, és megmarta Amaya lábát.

Boldogság.

Ulquiorrakun.

- Csak simán Ulquiorra! – szisszent fel. Mérges kiáltásnak tűnt a suttogása, amit tulajdonképpen saját magához intézett.

Emily először a lábujjait próbálta mozgatni. Eleinte sikertelenül. Ahogy enyhült a zsibbadás, sorra moccantak meg, kezdve a legnagyobbtól a legkisebbik. Oldalra fordította a fejét, és a kötést vizsgálta a csuklóján. Nem szoros, de pont annyira tartotta, amennyire kellett. Fogával próbálta tépni, mígnem lépteket hallott. Már megint. Gyorsan visszafeküdt, de a szemét résnyire nyitva tartotta. Egy nővérnek látszó sziluett jelent meg az ajtóban. Fejfedőjéről, rövid ruhájáról, és puha lépteiről erre következtetett. Légzésére figyelt, csillapítani igyekezett, és teljesen mozdulatlanul feküdni. Az ajtó becsukódott, a zajok elhaltak. Amikor már egy ideje nem hallott semmit, folytatta a szabadulási tervet. Nem sokkal később már a jobbjával szabadította ki a bal kezét. Jöhettek a lábai.

Kiszabadult.

El kell tűnnie innen!

Felnyomta magát ülésbe, mire a feje előre nyaklott, és émelyítő pörgés vette kezdetét. Leszorította szemét, amitől még inkább húzott a koponyája. Erőt akart gyűjteni, ami nagy sokára sikerült is neki. Jobban érezte magát, csak a fejében szűnni nem akaró lüktetés maradt. Felállt. A rosszullét ötödik hulláma elmaradt. Még mindig ugyanabban a kórházi köpenyben van, amiben addig. Semmi sem változott. Pusztán megszáradt, s rajta a víz áztatta vérfoltok is.

Valahonnan valamilyen ruhát kell kerítenie magának!

Az ajtóhoz araszolt. Résnyire nyitotta ki, és orrába tolult a folyosó tipikus klórszaga. Sehol senki. Halkan kioldalgott, és jó pár üres kórterem mellett elhaladva eljutott a nővérpultig. Nem volt a helyén egyik sem, pusztán egy apró fekete-fehér monitor ontotta magából az évezredes híreket. Emily az asztalon hagyott kulcscsomóért nyúlt, és tovább lopakodott a kihalt folyosón, míg el nem ért egy „öltöző” feliratos helyiségig. A kulcs illett a zárba.

Az apró szobából egy még kisebb zuhanyzófülke nyílt. Odabent pár fémszekrény és egy foltos ágy hevert. Mindegyik kulcs egy újabb ajtót nyitott ki. Emily addig-addig keresgélt, amíg nem talált magára megfelelő ruhadarabokat. Egy egyszerű, deréktól A-vonalú, pántos ruhát talált odabent, és platformos cipőt, ami picit nagy volt rá.

Jobb, mint a semmi.

A szekrény aljába hajított táskában kezdett matatni. Amire egyáltalán nem számított, az a kulcs volt, ami leginkább arra a késre emlékeztette, amivel a tenyerét elvágta. Nem, nem a formájában. Inkább a színében és anyagában.

Rámarkolt, és elhatározta, ha törik, ha szakad, elhagyja ez az elátkozott intézményt.