7 - Si vis pacem para bellum

- Ulquiorra! – nagyon, nagyon, szörnyen távolról jött a hang. – Ulquiorra! Ébredj!

- Meg se moccan. Mi van, ha meghalt? – kérdezte a másik női hang.

- Nem fog. Itt nem tud. Nem szabad. – erősen megszorították a vállát, és megrázták. – Ulquiorra!

Felnyitotta a szemeit, Amayával találta magát szembe. A nő sárga szemeiben őszinte aggodalom ült. Ott guggolt felette, szégyenszemre, még ülésbe is ő segítette. Mögötte, a fal síkjának támaszkodva, az élő gubbasztott. Már nem azt a szegényes gúnyát viselte, hanem egy egyszerű, fekete ruhát. A haja is másmilyennek tűnt, főleg, hogy a haja sötétjéből egy pár apró, hegyes fül kandikált elő, két meghajlott szarvval.

Valahol már látta ezt a képet.

Nagyon régen.

Őszintén kételkedett benne, hogy a lány tudja, mik nőttek a fejére.

Amaya a háromszög harmadik csúcsaként, elterpeszkedett az élővel egy oldalon, csak ő macskásan előrenyújtotta a lábait, hanyag lazasággal.

- Szóval? – csak ennyit bökött oda neki.

- Szóval? Túlestünk az első próbatételen, ha úgy tetszik.

- Nincs meg a szájkötőd. – Ulquiorra szavaira az élő a nőre kapta a tekintetét. Amaya elmosolyodott, amitől szó szerint fültől fülig egy nagy fogsor lett, benne éles, hegyes fogakkal.

- Nem mondta neked senki, hogy itt mindenki olyan, mint a valódi énje? Szarvakkal, fogsorral, szárnyakkal, mindennel. Lecsupaszít ez a hely teljesen, hogy ítélni tudjanak felettünk. Azt nem értem, az élő mit keres itt, de amikor felébredtem, rájöttem. – ezután Emilyhez intézte a szavait. – Aki kómában van, ez jár hasonlóképpen. Akik itt pulzálnak, tudod, néha eltűnnek, néha feltűnnek, azok a kómások. Minket is paralízis kerített hatalmába, amivel nem tudtunk mit csinálni, ameddig le nem számoltunk a félelmeinkkel. A múltunkkal néztünk szembe. De te, a lelked valamiért csapdában van itt. Valahogy bent ragadtál ebben a világban.

Emily pontosan elmondta, mi vezetett addig, hogy Miyako bevitte a sürgősségire.

- Rei Shimizu. – mondta egyszerűen Ulquiorra. – A csontja átkerült oda. Remek. Beszippantotta.

Amaya megvonta a vállát.

- Hogy kerülök vissza a testembe? – kérdezte Emily. A másik kettő ridegen nézett rá.

- Rei ennek a világnak az őre volt. Ő itt élt. Sok mindent megmagyaráz. Hogy te miért vagy itt, és így. Miért látsz minket. Elvileg nem kellene. De legalább megvan a kapocs.

Emily a térdére vágott.

- Jó, de hogy jutok vissza?

- Lehet, hogy sehogy. – húzta el a száját Amaya. – Túl kell élned, aztán vagy kienged a Sötét Triász, vagy nem.

- Azt mondtad, próbák vannak. – vonta össze szemöldökét Emily. – Milyen próbák?

- A múlt, a jelen és a jövő. Az elsőn túl vagyunk, megküzdöttünk a belső démonainkkal. Ulquiorra önmagával, te a magányoddal, én a szörnyeimmel. De hogy pontosan, mi és merre vár ránk, azt nem tudom.

- De azt legalább tudjuk, merre induljunk el?

Amaya bólintott, aztán hanyagul jobbra bökött a sikátor vége felé.

- A folyó túloldalán van a lakhelyük. A hídon át kell kelni.

- Miért érzem azt, hogy van egy de? – nyögött fel Emily.

- Mert mindig van egy de. – dörmögte maga elé Amaya.

Némi pihenés után elindultak mind a hárman. Emily számára furcsa és érdekes volt egyszerre, hogy ott szlalomoznak a lelkek között, akik tökéletes mozdulatlanságban ácsorognak. Amaya beszédesebbnek bizonyult, mint Ulquiorra. Megtudta tőle, hogy minden lélek látható ezen a síkon, de csak Rei számára. Neki, mint halálistennek, vagy Ulquiorrának csak a halálhoz közel levők mutatják meg magukat. S mivel gyakorlatilag itt minden a visszája az élők világának, ezért nincsenek hangok, visszhangok, szagok és színek.

Amaya addig-addig magyarázott neki, mígnem elértek egy utca végéig.

- Itt is volnánk. – mutatott teátrálisan maguk elé.

Emily nem tudta, mire számított, nem erre. Talán díszesre, mint az európai hidak java. Talán színesre és monumentálisra, mint az amerikaiaké. Talán hatalmas ívekkel, vassodronyokkal, vagy éppen alacsony, kovácsoltvas korláttal és lámpásokkal kirakott hídra várt, nem arra, ami az orruk előtt volt.

Vékony, öreg, korhadt fák voltak szabálytalanul egymáshoz kötözve. Ugyancsak viseletes lécek tartották alulról. Vaskos kötelek szolgáltatták a korlátot, de nem vette biztosra, ha megbillen, nem szakadnak el. A legrémisztőbb az volt, hogy csak pár lépésig látszódott, utána eltűnt a sűrű ködben.

Emily ösztönösen megfogta Amaya és Ulquiorra kezét. A nővel ellentétben, a férfi lerázta magáról. A halálisten viszonozta a szorítást. Először Ulquiorra lépett a hídra, majd Emily, és végül Amaya.

Ulquiorra, hátában a két nővel, kezdte megérteni a hely mibenlétét. Nem egyszerűen színtelen és sötét, hanem homályos, mint a köd. Tudod, hogy van tovább a valóságod, de mindig csak egy szeletét látod, a többit csak sejted. Ami előtted, és ami mögötted van, egyáltalán nem számít. Persze, a múlt adja a tapasztalatot, a jövő a lehetőségeket. De mindig azzal dolgozol, mi ott van körülötted, benned. Az a legvalóságosabb dolog, ami tömör, akár a tiszta oxigén két ködpamacs között.

A köd megérintette a bőrét, rátekeredett a szarvaira, megült a szárnyain. Behatolt az elméjébe, bepárásította a Zanpakutó markolatát, megpettyezte ruháját.

Szemének természetes fénye minden lépéssel fakóbbnak hatott. Amaya is érezte, hogy kifut belőle lassan az, ami táplálja. A haja erőtlen és fénytelen lesz, a szeme kifakul. Tudta, Ulquiorra fejében is pont ezek a gondolatok járnak. Addig lépkedtek, míg egy pislogással később már nem volt semmi.

Újra az a tejszerű sötétség, ami volt korábban is.

Tulajdonképpen, nem a világosság veszik ki a világból, hanem az életre nő a sötétség.

Hangok.

Léptek. Surrogások. Suhanások. Talán egy szárnycsapás.

Ulquiorra a tökéletes sötétségben pislogott.

A hangok közelebb jöttek, éhségről árulkodtak. Ijesztőek voltak, falánknak tűntek. Bármikor készen álltak bekebelezni bármit. Valami… valami volt velük a sötétben.

Megérintette Ulquiorra vállát.

Megfordult maga körül.

- Mi volt ez? – sipította Emily. Tenyere izzadni kezdett Amaya ujjai alatt.

- Csend. – dörrent rá Ulquiorra morgása. – Ne mozdulj. Ne beszélj.

- Igazából, próbálj meg levegőt se venni. – kontrázott rá Amaya.

Aztán a halálisten elkezdte mondani.

Fájdalom. Agónia. Halál. Fény. Félhomály. Sötétség. Múlt. Jelen. Jövő. Sóhaj és könny keretezi útját a Sötét Triásznak, akik maguk között osztották fel a világot. Megmutatva az ember mibenlétét. A jelenben mindig vak az ember. A szívére vagy az ösztöneire hallgat, de nincs kapaszkodója  a múltból, és nem látja, ami előtte van. Még azt sem, ami sokszor az orra előtt honol. Az összes rémálmot, félelmet és rossz dolgot, amitől tart az ember, itt megmutatják neki. Ahhoz, hogy kijuss a világból, mind a három taggal találkozni kell, ám végül, hármójuk egybehangzó ítélete kell, hogy visszamehessen a lélek az eredeti vagy kiérdemelt helyére.

Jobbára ez senkinek sem sikerül, mert önmaga súlya nyomja agyon.

Ulquiorra pofon csapta saját magát, amikor valami megérintette az arcát. Emily a hangokból ítélve ugyanígy tett. De ahogy a második pofon is megérkezett, meglátta.

Hm-hm.

Zipp-Zapp.

Pliccs –Ploccs.

- Nem is olyan komoly ez az életnek nevezett valami. – állapította meg fanyar egyszerűséggel. Ha hangosan beszélt az mindig annyira idegen volt. Már önmagában, hogy beszélt, idegen volt tőle. A hangja sokszor elbicsaklott, és sokszor, mint most is, belekeveredett a tomboló vihar zajába. Ennyi tellett tőle, se több, se kevesebb, és néhanapján egy jól begyakorolt félmosoly. Szigorúan csak akkor, amikor senki sem látta.

Dam- dam.

A végletekig tisztított penge mit sem moccant az orra elől, továbbra is rá szegeződött. A lehetőségei épp olyan aprók voltak, mint az emberi életek, melyek csak halovány graffitik az élet falán. Mint az a sikátor, ahol éppen volt. A szakadó esőben tudta, ez az a pillanat. A végzetével néz farkasszemet.

Megigazította a zivatartól a testére tapadt felsőjét. Ha egyszer már mindenképpen meghal, akkor legalább azt méltó módon tegye. Akárcsak úgy, mint bármelyik arrancar. Velük mindig az utolsó pillanatban történik valami sorsdöntő. Mindig van egy út. Mindig van még egy utolsó utáni esély. Ulquiorra azonban már néhány napja eljátszotta ezt a legvégső esélyét. Nem volt jelentős a tét. Végül is, csak az életéről volt szó, most pedig, itt volt a Kalmár begyűjteni a jussát. Reszketett a hidegtől, miközben eszébe jutott, és realizálta, hogy a világ még így is annyira valószínűtlen, mintha tütüben, vigyorogva szántana egy színpadon. Megrázta a fejét, és a szennyes aszfaltról a gyilkosra emelte tekintetét. Az arca fehér volt, telt ajkai megremegtek. Úgy látta, az illető jobban fél, mint ő. Mint bárki más, szorosan lehunyta a szemét, amikor lesújtott a karddal. Az eső egyre jobban kopogtatta az éjszaka betonját. Ulquiorra nem mozdult, pont ezért nem érezte a fájdalmat. Ragacsossá vált a megfagyasztott világ, akár a kihűlt gyertyaviasz, és nyúlós képekben elevenedett meg előtte addigi szánalmas élete. Nem volt hosszú. Nem tartott sokáig. Keserű epe ült a nyelvén tőle, lefolyt a torkába, majd ezt fémes, sós íz pótolta. A gyilkos keze megremegett, de újra és újra suhintott. Aztán sötét lett minden.

Valószínűleg ilyen a halál, mielőtt a hátratántorodó teste a földön koppant.

Mi volt ez?

… most vége…

Ideje se volt átgondolni, milyen is úgy igazán meghalni.

Egyszer csak megtörténik, és semmi sincs. Kész. Vége.

Az égi morajlás és a cikázó villámok csupán a sikátor falait világították meg. Talán a huszadik volt az, ami arcot rajzolt a gyilkosnak. Ott állt Ulquiorra előtt, ujjatlan bőrkesztyűbe bujtatott keze egy Zanpaukót szorongatott. Gyűrött felsője az arrancar ziháló mellkasára tapadt, emlékek és gondolatok jártak szélsebes táncot.

Ulquiorra nem tehetett semmit. Tudta, hogy le fogják szúrni. Így volt eltervezve.

Lehetőségeket keresett eddig, de csak olcsó megoldásokat talált.

Nem kerülhette el a vesztét, pusztán elodázhatta.

Hányszor játszotta le ezt a jelenetet!

Talán, ezért sem félt annyira, s ezért volt ennyire ismerős. Dejá vu. Szólni akart, elkoptatni egy utolsó mondatot, mielőtt végére érnek. Ekkor azonban halk kattanás sivított a levegőben, és a nyakánál éles fájdalom vájt vérszagú barázdát. Zavaros, elmosódott képek villantak követhetetlen gyorsasággal és kergették egymást a sikátor téglafalain. Fájdalmas recsegést hallott, fülét két kézzel tapasztotta be, de a zaj nem csitult. Mikor váratlanul csend lett, és felnézett, élessé váltak a még mindig a falakra vetülő képek. Saját magát látta haláltusája közben, ezer meg ezer mód meghalt rajtuk. Egyszer már megtörtént ez. Rájött. Egyszer?

Az emlékek ideges gejzírként robbantak szét a koponyájában.

Hallotta, ahogy megroppant a csont.

Halottnak kellett volna lennie!

A teste őrült iramban pumpálta a vért, tüdeje viharosan zihált, fújtatva kapkodta a levegőt. A félelemmel kevert remény indái, akár a borostyán lábai, belekapaszkodtak az idegeibe, a húsába, a csontjaiba. Mozdulatlanul feküdt, és csak bámulta a rászegeződő Zanpakutó hegyét.

Így álltak egymással szemben, míg az acélkígyó fel nem szisszent.

Ssssssss.

Nyissz.

Halott.

Tikk-takk.

A sötétség először megremegett, mielőtt lassan, fénycseppeket könnyezve felszakadt. Ulquiorra először a hideget, majd a nedvességet érezte. A testének nyomasztó súlya csak később nehezedett fájdalmas erővel a tudatára. Nehezére esett először levegőt venni, mintha el lehetne felejteni ezt a legősibb reflexet is, mellyel minden lény együtt születik. A sikátorban állt ismét, a közeledő halállal farkasszemet nézett. Keserűen felnevetett. Talán életében először. Talán utoljára.

Furcsának hatott a saját hangja, egyszerre hallotta fentről, lentről, jobbról és balról, halkan és hangosan. Nyugodtan és hisztérikusan. Ezúttal azonban nem tétovázott, nem várta be a végzetét. Rávetette magát leendő vagy egykor volt gyilkosára. Annak szemei tágra nyíltak, arcán megfeszültek az erek, kidagadtak az izmok. De a kardját nem ejtette el.

Végzetes hibát vétett.

Kezéből könnyedén kicsavarta a kardot. A gyilkos ijedten hátrált, ellökte magától Ulquiorrát. Mintha mondani akart volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A tőle telhető leggyorsabban megfordult, és iszkolni kezdett. Ulquiorra zsigereiben érezte a félelmét, az édes-ragacsos valamit. Lenyúlt a saját kardjáért, majd kényelmes tempóban a másik nyomába eredt. Amaz kétségbeesetten kereste a kiutat. Ulquiorra nyugodt volt. Nincs kiút. Pontosan tudja, merre megy. Érezte. Tudta, melyik sarkon fordul be, mielőtt még a másik döntésre jutott volna. Esélytelen volt menekülnie. Valamivel később utolérte. Sarokba szorította a kanyargó labirintusok valamelyikében.

- Végeztem veled! Halott vagy! – üvöltötte zihálva az esőben. Kristálytisztán. – Halott vagy! Halott!

Egész testében remegett, és nem a hideg, szúrós cseppektől. Tekintetében rettegés és Ulquiorra képmása tükröződött. Az arrancar lehunyta szemét, és minden értelmet nyert.

Igazat mondott.

- Rémálom vagyok. – felelte. Arcán nem jelent meg se egy könnycsepp, se egy mosoly.

Rémálom volt. De az undokabbik, rosszabbik, visszatérő fajta. Szenvedni fog, ezt biztosra veheti, de nem kell senkinek sem aggódnia, még neki sem, ha már nem bírja tovább.

Nem is olyan komoly ez az életnek nevezett valami.

Ulquiorra már csak tudta.

Egyetlen mosolyt engedett meg életében. Ezt az egyet, miközben háta mögött sötét rémek serege gyülekezett a parancsára várva.

Katt.

Ssssssssss.

Mint egy öngyújtó. Sercegés hallatszott, majd olyan éles, éteri fény villant a semmiből, hogy Ulquiorra azt hitte, menten megvakul. Nem volt más, mint Emily szeme, ami élénk borostyánszínt vett fel, és valósággal világított. Nem hitte volna, hogy élő szeme így izzhat. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, ám szíve még mindig vadul dübörgött.

- Átértünk – szólalt meg a lány bátortalanul.

Ulquiorra elfelejtette már, milyen jó dolog is az oxigén. Az, ahogy a szívet mozgásra bírja, ami pumpálja a vért az ereiben, amitől lüktetően élőnek érzi magát. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Semmi mást nem látott, csak maga körül mindenfelé szikkadt földet, tojásos sárgára száradt füvet, és megkopott fejfákat. Minden jel szerint egy temetőben voltak.

Az árnyak itt már mélyebbről jöttek, messzebbre nyúltak.

S akkor, mint a vaku villanása, megérezte a lány kezét a sajátján.

Akár, ha tűzhöz ért volna, elrántotta. Az élő nem szólt semmit. Egy ideig.

- Nem igazán voltunk veszélyben. Te, meg én. Minket csak megérintettek. – mondta. Ulquiorra már-már szánakozva nézett rá. De ekkor döbbent rá, hogy eggyel kevesebben vannak. – Eltűnt. Az egyik pillanatban még fogta a kezem, a másikban felsikoltott, és egyszerűen kitépődött innen. – mutatta Ulquiorra felé a tenyerét.

Esetlen mozdulat.

- Arra gondoltam, ha te is kijössz a traszból, akkor visszamehetnénk érte.

Ulquiorra a híd felé nézett, ami ezúttal már mögöttük volt. Hallgatózott. Üres volt.

- Nem.

- Nem? Mi az, hogy nem? Ő egy közületek, nem kellene…?

- Nem.

- Mi történt vele?

- A Sötét Triász döntött felette.

- Valamit akkor is tennünk kell, nem hagyhatjuk, hogy csak így… így… - Emily nem találta a megfelelő szavakat.

Ulquiorra nyitotta a száját, ám nem találta a megfelelő szavakat? Hogy magyarázza el, hogy nem ölték meg Amayát? Visszavitték megbüntetni jogos helyére, vagy itt ejtették örök rabságba. Akárhogy is, az ő csatája vesztes háború volt eleve, amit sosem nyerhetett meg.

- Itt hagyott minket, mert el kellett mennie. – válaszolta Ulquiorra. – Ha visszamész, ugyanaz történik veled is. Vagy még rosszabb. Te döntesz.

Emily nem mozdult semerre. Teljesen elzsibbadt. Ha ilyen lázálmot jelent kómában lenni, úgy jó lenne, ha az orvostudomány iparkodna megtalálni a leghatásosabb módszert az emberek felébresztésére. Itt valami nagyon nem működik jól. Teljesen félrecsúszott.

- Veled megyek.

Ulquiorra bólintott egyet, és elindult a sírok között. Emily nézett utána, majd végigjáratta tekintetét a sírok zömén.

- Hát, ilyen a béke. – vonta meg a vállát.

Ulquiorra nem messze tőle megállt, és a válla felett kissé hátrafordulva: - Nem. Ez már háború.