9 - Hol voltál?
Emily holmijai ugyanúgy hevertek otthon,
ahogy otthagyták őket. Még a kés is ott virított az asztalán, az ablakkal
szemben, pont rásütött a napfény. Ezt akkor konstatálta, amikor hazaértek a
kórházból, ahol el sem akarta hinni, mennyi ideig feküdt kiütve.
Ami neki odaát hosszú
óráknak, napoknak tűnt, az itt kemény fél órát jelentett. Miyako állítása
szerint, elájult a folyosón, majd infúzióra kötötték, s némi sóoldat
lecsöpögése után már magához is tért. Az arcát beütötte, vöröslött még egy
kicsit a pofacsontja, de ezen kívül semmi külsérelmi nyom nem volt rajta. Ahogy
stabilizálódott az állapota, a főorvos kijelentette, hogy semmi baja nincs azon
kívül, hogy némi vért vesztett, aminek a látványát se bírja, így hazamehet.
Napokig nem kapcsolta
be a tévét, s ha Miyako nem szól rá, még alsóneműt is elfelejt cserélni.
Esténként otthon gubbasztotta a foteljában, és a halálistenekről, a lelkek
világáról, a Sötét Triászról keresett információkat, valamit utána akart nézni
az Ulquiorra nevű hollow-nak, és a Amaya nevű halálistennek.
Pár animén, mangán és
rajzon kívül semmit sem talált róluk, a Sötét Triászról még ennyit sem.
Néha azon kapta magát,
addig áll az ablakban, míg a város fényei kialszanak, és sötétségbe nem borul
az egész kerület. Az utcai lámpák neonfénye hasonlított leginkább arra a
világra, amit megtapasztalt.
Miyako egyik szombat délután kopogott be
a szobájába, kellemes wonton leves szagot húzott maga után.
- Kezdek kicsit aggódni
érted, Em. – a lány megrázta a fejét. – Páran elmennénk bulizni ma este. Semmi vadulás,
csak iszogatunk kicsit. Arra gondoltunk, jöhetnél te is.
- Rendben. Oké.
Emily már most tudta,
hogy utálja az egészet a csillogó ruhákkal, heves nevetésekkel, összekoccanó
poharakkal együtt.
Estére felöltözött,
ahogy a kedve tartotta. Szürkés-lila skótkockás ruhát húzott, és magára
csatolta az egyik fényes bőrből készült fűzőjét is. Valamilyen oknál fogva, azt
a magas sarkú cipőjét vette fel, ami bokáig sima csizmának tűnt, de a belőle
kilógó fűzőt egészen a combnyakáig magára tudta tekerni. Haját két copfba
fogta.
Fel is ékszerezte
magát. Felmarta a kést az asztalról, és a fűzőjébe rejtette. Csontból van, a
fémdetektor úgysem jelzi ki.
A többiek vele
ellentétben, mind a tízen, egészen szolidan és színesen voltak felöltözve. Vele
szemben úgy néztek ki, mint egy életre kelt szivárvány, amit flitterrel szórtak
be. A hely sem volt éppen csendes. Dübörgő rockzene szólt a hangfalakból, páran
táncoltak rá, már, ha azt a ringatózást annak lehetett nevezni. S mint az lenni
szokott, pont csak a kakukktojáshoz nem szól senki.
Csak egy férfi volt a
társaságban, aki egyre többször nézett Emily felé. Neki viszont, az ég világon
semmi mondanivalója nem akadt számára. Mással, másról, máshol és máskor akart
beszélni. Néha látott árnyakat elsuhanni a tömegben, olykor felállt a szőr a
tarkóján attól, hogy olyan volt, mintha valaki belefújt volna a nyakába.
Egyszer még Ulquiorrát is felfedezni vélte közvetlenül a zenegép mellett.
Egy óvatlan pillanatban
az egyik srác távozott a körből, mire a pislogó közelebb ült Emily-hez, és
akkor kirajzolódott előtte minden. Még egy este. Még egy férfi. Akitől nem akar
semmit, és aki tőle sem akar semmit. Eltöltik az éjszakát úgy, ahogy, mert a
srác azt hiszi, ezzel kell őt megmenteni; kirángatni az évezredes
depressziójából, amibe belezuhant, akár egy álomba. Ő vegyes érzelmekkel,
inkább nem érez semmit, csak sodorja magát az eseményekkel. Aztán másnap
felkelnek, és vagy egy életre szóló, előre kiszámítható kapcsolat lesz belőle,
vagy, miután a srác hazamegy, semmit nem fog róla tudni, mert az megkapta amit
akart, és felszívódik.
Bármelyik forgatókönyv
is következik be, egyik sem túl kecsegtető.
Persze, néha megesik,
de nem most és nem így. S főleg nem vele.
Miyako visszajött a pulttól két
neonszínű koktéllal. Az egyiket a barátnője elé akarta letenni. Végignézett a
társaságon.
- Em?
A többiek hányaveti
módon vállat vontak.
Miyako kiment a bár elé. Az éjszaka nem
volt fagyos nyár lévén, de hűvösebb volt, mint általában ilyenkor. Töredelmesen
végigpásztázta a tömeget, majd elindult az egyetlen logikus irányba, ahol
lakótársát sejtette.
- Em? – kukucskált be a
sikátor sarkán.
- Itt. – Emily alig
valamivel a sötétség és fény határán túl, természetesen a sötétebbik oldalon
guggolt a falnak dőlve. – Ki kellett jönnöm.
- Jól vagy?
- Ha őszinte akarok
lenni, akkor nem. Nem tudom.
- Nem akarod elmondani,
mi a baj? Olyan furcsa vagy mostanában.
- Szerintem, ha
elmondanám, bedugnál egy pszichiátriára. – nézett rá komolyan Emily.
- Ha így folytatod, ez
amúgy is bekövetkezik.
Miyako megkönnyebbült,
amikor Emily elmosolyodott. Még mindig barátok. Még mindig lakótársak. Még
mindig tökéletesen összeillő idegenek.
- Arrébb akarsz menni?
Levegőzzünk egyet!
- Jó. – mire jók a
barátok?
Elindultak az emberek
felé, de nem a szórakozóhely felé vették az irányt, hanem ellentétesen, amerre
inkább fogytak az emberek.
- Gondolkodtál már
azon, mi van az álmokon túl? A halálon túl?
- Tessék? Em, nem
akarlak kinevetni. Megijesztesz.
Emily tétován
megcsóválta a fejét.
- Jó, akkor kezdjük a
kályhánál. Te hiszel a túlvilágban, és a halálistenekben?
Emily mindent elmesélt Miyakónak,
miközben saroktól sarokig sétáltak az utcán. A bár környékét még véletlenül se
hagyták el. Amikor valaki kinézett az ajtón a társaságukból, Miyakó leintette.
Az emberek egyre csak fogytak, nem úgy, mint a rendőr kocsik és a taxik. A
sötét égboltot is elkezdte megszínezni a felkelő nap. Végül látták elmenni a
társaságuk tagjait egymással, olykor mással, végigasszisztálták, ahogy
elszállingóznak az emberek.
- Szóval, ennyi. Most
is nálam van a kés.
Miyako eltátotta
szemeit, de szólni nem mert.
- Biztos nagyon
beüthetted a fejed, Em. – mondta végül. – Ez még egy lázálomnak is elég kemény.
- Tudom, hogy
hihetetlen, de ez történt velem. Az arcom is azért vörös, mert megjelölt az az Ulquiorra.
Miyako idegesen
körbenézett, hátha előugrik valahonnan egy cimbora, jelszó, csak hülyét
csinálnak belőle, de nem történt semmi ilyesmi. Maga sem tudta, mit gondoljon.
Eddig csak filmeken látott, könyvekben olvasott ilyesmit.
- Nézd, nyilvánvalóan
történt veled valami. De ha te ennyire hiszel benne, akkor elhiszem neked. Nem
gondolom, hogy hazudnál, csak neked is el kell fogadnod, hogy elképesztő
történet.
Elnézte Emily arcát,
ami még halványan vöröslött a sok alapozó alatt.
- Nem hazudnék. Neked nem.
Ilyesmiről nem.
- Annyi mindent
mondanak az emberek. Kilépnek a testükből, látják a fehér fényt, miért pont ez
ne lenne igaz?
- Mert az a
legijesztőbb benne, hogy valóságos volt. – nem merte kimondani, hogy valóság
volt. Éppen úgy, ahogy ott állnak ketten az utcán.
Lassan elindultak
hazafelé.
- Valószerűtlen, ne
haragudj, Em. Akik ilyeneket állítanak, azokat jobbára megbélyegzik, hogy
őrültek, és vagy a diliházban kötnek ki, vagy az utcán. Egy üveg bor, vagy egy
füves cigi után is zöld macskákat látnak négy farokkal, olyan papokat, akiknek
polip a karja, de ismerek lányt, aki csak azért vett fekete jegyzetfüzetet,
mert meg volt róla győződve, hogy azt egy halálisten dobta le, pedig csak
leesett a polcról a lába elé.
Emily hallgatagon
baktatott mellette.
- Merem remélni, hogy a
vér és a fejedet ért ütés miatt lett ez. – folytatta Miyako. – Sokkot kaptál,
sok volt ez egyszerre. Akár az utóbbi időszak is. Kicsit szétestél a
stressztől.
Emily karja libabőrös
lett. – Lehet, hogy igazad van. Néha én is bízni akarok ebben.
- Vannak, akiknek nem
elég izgalmas az élet, Em. Mások adrenalinfüggők. Mások, mint én, nekem már ez
is durva bulinak számít. Vagy egy jó hentai[1]. De
sosem éreztem ilyet, bármennyire maga alá temetett a tanulnivaló, vagy ilyesmi.
– tétovázott Miyako.
Emily bólintott.
Akaratlanul is eszébe jutott: „ahogy Ulquiorrától látta”.
Miyako a telefonjára
nézett. A rengeteg messenger üzenet mögött bújt meg a pontos idő. Négy óra
múlt.
Ahogy sétáltak hazafelé
leinthető taxi híján, Miyako a tömegközlekedést és a taxisokat szidta
felváltva, mígnem belevegyült egy jó nagy adag düh önmagára nézve, amiért nem
tette még le a jogsit.
Emily látott egy
szarvas árnyékot, néha egy felfelé meredő, csúcsos hajkoronát. Mindenhol
Ulquiorrát vagy Amayát sejtette. Teljesen kizárta a tudatából Miyako
anekdotáját. Egyszerre akart bármit, ahol visszajuthat a szürke világba, és itt
maradni, visszakapni a régi életét.
- Őrült vagy? – vetette
közbe Miyako.
- Aham. – dünnyögte a
lány.
Miyako megérintette a
karját. Idegen volt a tapintása. – Azt kérdeztem, mert láttam, hogy nem
figyelsz, hogy őrült vagy-e?
- Nem tudom. Nem
hiszem.
- Rohadtul féltelek, Em
– húzta el a száját Miyako.
- Ne haragudj. Idővel
jobban leszek.
Vagy nem. De ezt már
csak magában tette hozzá. Emily benyúlt a fűzője alá két ujjal, mert már egy
ideje szúrta valami a hasa felső szakaszát. Egy éjfekete tollat húzott belőle
elő.
- Varjad is lett
időközben? – kérdezte Miyako.
- Ez egy – elhallgatott
– Csak egy toll. Biztos abból a boából, amit tavaly kaptam tőled. – elhajította
a tollat.
- Beszélned kellene
valakivel. – vetette fel Miyako. – Bent van egy srác, egészen jó meglátásai
vannak néha. Talán, meg kéne próbálnod.
Emily gondterhelten
fújta ki a levegőt. – Rendben van. Hozz össze vele egy találkát.
Ha hagyod magad, előbb
szabadulsz. Most ez az érv dolgozott benne.
Egy taxi állt meg
mellettük. Miyako leintette, és be is libbent minden kérdezés nélkül, ám Emily
rácsukta az ajtót. A lány letekerte az ablakot, értetlenül meredt rá. Emily
lejjebb hajolt. – Kicsit kiszellőztetem a fejem, otthon találkozunk.
- Biztos?
- Igen.
- Vigyázz magadra! –
Emily kétszer ráütött a kocsi tetejére, ahogy még otthon tanulta, és megvárta,
amíg el nem tűnnek a szeme elől. Majd hátat fordított az utcának, Miyakónak és
a világnak is. Visszament a tollhoz, amit egy pocsolyából halászott ki.
Reménykedett, hogy vízben, üdítőben vagy alkoholban ért földet, nem másban.
Megszagolta. Csak víz.
Behúzódott egy
sikátorba, ahol már nem hallotta Tokió ébredező zajait.
Világéletében itt akart
élni. Valami ide vonzotta. Azt hitte, mindig is ezt akarta. Olyan kellemes volt
itt élni. Barátokra lelt, nyelvet tanult, keményen dolgozott. Büszkeséggel
töltötte el, hogy elfogadták az európaiságát. Nem bélyegezték meg, nem
hajtották szét. Egy albérleten osztozott a világ legédesebb, de leghebrencsebb
barátnőjével. Azt hitte, ez a normális élet. Az, amit kijelöltek neki. Az, amin
elindult.
Talán Miyakónak van
igaza. Talán megőrült. De, ha ez az, amit akart, akkor most miért olyan idegen
minden? Lehet, hogy soha nem is a normálisat kereste, csak ide kellett jönnie,
hogy megtalálja az útját. Ahogy a Sötét Triász mondta, évek után újra.
Megpödörte ujjai között
a tollat.
A sikátorban a falon,
vele szemközt, egy mélyedés volt. Beledugta a toll végét.
Nem történt semmi.
- Úristen! Mit
csinálsz? – kérdezte magától.
Elengedte a tollat, és
egy lépést hátrált. Mit is várt? Ajtó fénylik fel, és átmasírozhat valahova,
amiről megmondták neki, hogy soha többé nem láthatja? Mert nem azt választotta?
Kár, hogy minden
döntést meg lehet változtatni, később akár orvosolni, csak ezt nem. Be kéne
vernie a fejét, vagy esetleg…
Ismét benyúlt a fűzője
alá, de ezúttal a kést vette elő. Tétovázás nélkül elmetszette a tenyerét. A
filmekkel ellentétben ez eléggé kellemetlen volt. Égető fájdalom szántott végig
a bőrén. Megbabonázva figyelte, ahogy szétnyílik a felhám, majd pettyekben
megjelenik a vére, mígnem kitölti a mélyedést, és az aszfaltra csepeg.
Megérezte.
Ulquiorra ott állt
mögötte, ezúttal azonban csak a fél arcát takarta szarvas maszk. Ugyanolyan
képet vágott, mint amikor utoljára látta.
- Ha már bedugtad a
zárba, akkor nyisd már ki. – mondta, kezét a falra téve, és beljebb tolta a
falat. Odaát a sikátor pontos mása díszelgett, természetesen a szürke millió
árnyalatában. Ulquiorra átlépett, aztán karba font kézzel ránézett Emily-re.
- Megmozdulnál végre? –
kérdezte haragosan.
Emily szíve kihagyott
egy ütemet.
- Hova megyünk?
Ulquiorra bólintott
egyet. Megvárta, míg a lány átgyalogol a régi új otthonába, és felnéz rá
csillogó szemeivel.
- Megkeressük Amayát.
Vége
