A legszebb éjszaka

Hogy miért most kezdek ebbe bele? Miért nem írtam naplószerűen róla? Jó kérdés, ez utóbbin már én is gondolkodtam. Viszont, kezembe akadt egy novella, amit már el is felejtettem. Szelektáltam az írásaim között – három gépről jöttek össze, és ami többször megvan, az kuka -, megtaláltam, elolvastam, és elkezdtem emlékezni.

Mindenféle bevezető nélkül, csapjunk a közepébe.

Vagy fogjátok fel úgy, hogy a megtalált iromány lesz az.

„Mire elrendeztem mindent, ő is leterített a földre minden köpenyt, amit talált, s levetkőztünk, a környék már csendes volt. Csak a kezében lévő telefon volt még szolgálatban. Vakító kijelzője elalszik, de én még mindenhol apró téglalapokat látok.

Megkérdeztem, mit csinált, mire azt felelte, hogy beállította az ébresztőt fél nyolcra.

Balázzsal puritán franciaágyunk volt az irodájának közepén: a munkatársai köpenyeit összeszedve, leterítve, hatalmas folyamot alkotva, az szolgált ki minket arra az éjszakára.

Az ágy baljós, puha tömege úgy lebegett a laborban, mint a sötét égen egy angyaltalan felhő. Csönd volt, semmi sem neszelt. Balázs a bal oldalamon aludt, fejjel az ablaknak mind a ketten. Mozdulatlan volt, hanyatt feküdt, elfordította tőlem a fejét.

Ébresszem fel? És, ha ébren alszik? És, ha nem is alszik? Halott?

Lehet, hogy igaza van mindenkinek: talán, ő már döntött, de a gondolatait takarja, s engem sem akar bántani. Aranyos. Szeretem.

Óvatosan hátat fordítottam Balázsnak, jobbomra ereszkedtem. Annyira távol próbáltam meg elhelyezkedni tőle, hogy még véletlenül se essek kísértésbe. A hét főbűn, plusz a nyolcadik, illetve a három égbekiáltó bűn is elfért volna kettőnk között. Ott is voltak.

Feküdtem, nem mertem mozdulni. Éreztem, hogy ver a szívem, hogy lassan kimegy a vér a kezemből. Balázs a helyén meg sem moccant – egyre jobban kételkedtem abban, hogy él. Még levegőt sem vett, szerintem.

Órákon át feküdtünk egymás mellett, síri csendben. Se ő, se én nem mozdultunk. Nem is tudtam, hogy képes vagyok hangtalanul, belülre fojtva sírni: sós vízcseppeket eregetett mindkét pillám; kellemes hűvöst nyújtott felhevült arcomnak. Cserébe a szemem kezdett el égni. Átáztattam a köpenyeket – akkor, ott szerettem volna egy leheletnyi mérgező gázt felszabadítani velük.

Szerettem volna felkelni, és csendben kiosonni, vissza se nézve, ahogy a filmekben csinálják a fasza csajok. De képtelen voltam rá.

Nem sokkal azelőtt hagytam abba a sírást, hogy megszólalt a telefonom… A tényekbe kapaszkodtam, jobb híján.

Egy férfi fekszik mellettem (Ő, az Igazi), akit az életemnél is jobban szeretek.

Mégis, miben reménykedem? Még, ha jól is sikerült volna a szex, jobban, mint egy amerikai (pornó)filmben, és pihegve, kielégülten nyúlnánk el egymás mellett, utána ugyan, mit tennénk? Mit éreznénk? Mit mondanánk egymásnak? Biztos nem azt, hogy legyek a felesége, a gyermekei anyja! Hogy éljünk boldogan, míg meg nem!

Megvirradt. Kint zenélésnek kezdtek a madarak. Az egyetem előtt autók, lépések, párbeszédek hallatszottak fel. Valahol csobogott valami. Az óra még mindig nem szólt.

És akkor, mint valami kétségbeesett vámpír a hajnal első hasadásától megzavarodva, Balázs hátulról átkarolt, és ostromolni kezdett. Meztelen, férfias, hengeres, meleg testét az enyémhez szorította, száját a nyakszirtemhez, mintha át akarná harapni, egyik keze az enyémet kereste, másikkal szorított, amúgy ritmikusan mozgott.

Megfordultam, befogadására készen. Elcsípte a pillanatát. Lehengeredett rólam, majd még egy kis hempergés után felpattant, és felöltözött.

Fél nyolc.

Ültem a köpenyeken, és remegő kézzel vettem magamra a melltartómat, bugyimat. Egy reménytelenül szerelmes, kialvatlan, másnapos ember annyi sikerrel applikálja magára a cuccait, mintha valaki borotválkozás után egyenként szeretné visszaragasztani a szálakat. Bámultam ki az ablakon, majd magam elé, és figyeltem: magamra.

Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy most akkor, mit is akar tőlem tulajdonképpen.

Nem mondtam semmit. Sejtettem a választ, s az csak korbácsként csattanna rajtam.

Felálltam. Egyik lábamra felhúztam a nadrágomat, majd lefagytam.

Hónapok óta sóvárgok utána, de egy kapcsolatra vágyom, nem egy gyors numerára! Egy tíz perces menetre úgy, hogy megint száraz vagyok. Gondoltam, ha erre nem jön rá, majd elmondom én… hogy mire van szükségem?!

Elszállt a gyerek, mi? Ribanc vagyok, te is tudod. Legszívesebben elrohantam volna.

Sötét foltok jelezték, hogy majd’ elfolytunk éjjel. Hogy sírtam.

Miért van az, tűnődtem el, miközben pakoltam össze az éj maradékát, hogy éppen azok a férfiak utasítanak vissza, akiket szeretek??!?!?!?!?!

Felöltöztem, kisétáltam az egyetem elé. Ragyogó, rideg reggel fogadott. Égette a tüdőmet a friss levegő, nem találtam egyetlen ki*****tt kapaszkodót sem, mire jött ő, és elindultunk a villamos felé.

Minden porcikámban reszkettem.

Amikor elvitt a villamos, erre gondoltam: „Semmi gond. Someone like you”.

Kapd be Adele.

És most itt vagyok, és van, aki tényleg szeret. Csak nem Balázs.

De ő is szeretett egy picit, és egy pici időre. A kettőnk sztoriját olvashatjátok a továbbiakban.

Kicsit sem vagyok már elkenődve, és olvasva ezt a történetet, talán egy kicsit magatokra ismertek, kicsit engem is megismertek, és talán tanultok majd valamit.

Olvassátok szeretettel.