A mágus három kincse

I.

A leleményes Andreas Maghi volt a mágusok királya Quip városában; minden varázstudó felett állt, hozzá fordultak segítségért. Jobb keze volt a Vörös Boszorkány, akiről úgy tartották, hajában hordta az erejét. A mágus maga mellé fogadta, tanította, ruházta és etette, valósággal védelmezte. Időről-időre királyságának lakóit megtisztelte azzal, maga helyett a nőt küldte audienciára.

Egy viharos napon azonban Andreas arra ébredt, a Boszorkány az ágya mellett áll, és meredten bámul rá égszínkék szemeivel.

- Mi szél vett rá ilyen korai ijesztgetésre?

A nő arca nem mozdult, a mágus mégis mosolyogni látta.

- Álmodtam rólad. – mondta. Összefűzte maga előtt az ujjait. A nő aprót mozdított a fején, talán már-már biccentett egyet. Fülétől induló két hosszú tincse a mellkasára omlott. gondolatának erejével elhúzta a nehéz damasztfüggönyöket. A reggeli nap sugarai vérvörösre színezték hajkoronáját. A mágus morogva ült feljebb.

- Megvakulok, asszony! – szemeit egy karjával takarta el.

A Boszorkány bólintott: - Aki hamar alszik el, hamar kel.

- Reggel ne beszélj hozzám rímbe folyvást.

A nő nem felelt, csupán az ágy támlájához lépett, a vasra kulcsolta kezeit.

- Álmot láttam rólad. – ismételte aztán. – Az álmomban halott voltál.

- Miért mondod ezt? – a mágus álmatagon ásított, dörzsölte szemét. Ha nem most kelt volna, a szöveg tartalmára figyel, nem a hirtelen ébredése.

- Mert bár nem jósolhatok halált, ellenkezik az elveimmel – bökte közbe -, ha három dolog birtokába jutsz, akkor talán túléled az életet.

A mágus hitetlenkedéssel vegyült döbbenettel hallgatta végig a nőt. Az álomról, melyben megküzd ősi ellenségével, és a megfelelő fegyverek nélkül ő marad alul.

- Mégis, mi lenne az a három dolog? – kérdezte, miután megkérte a nőt, forduljon el, míg felöltözik. – a megfáradt alsóneműjével kezdte, s érkezett a válasz a megfelelő ing kiválasztása alatt.

- A Minden Titkok Könyve az első. A világ összes titkát és varázsigéjét tartalmazza. Aki azt forgatja, okosabb és ravaszabb lesz mindenkinél, aki csak létezik ezen a világon.

A mágus elmosolyodott. Ez pont megfelelő neki, de éppen olyan fölösleges is. Könyvtára messzeföldön híres volt méretéről, ritkaságairól. Minden benne volt, amit ismertek. Ugyan, hogy lehetne egy könyv a segítségére jobban? Hogy fél el egyetlen kötetben az összes bölcsesség? Sehogy, volt a válasza rá.

A nő megköszörülte a torkát, mire a mágus a nadrágokkal és övekkel kezdett bajlódni.

- A második az Örök Élet Tojása. Ha feltöröd, és belé nézel, sosem fogsz meghalni. Átlök a létezés egy olyan szintjére, amelyet élő még sosem birtokolt.

A mágus magára csatolta az övet, gyorsan beleugrott csizmájába. Nem hitt abban, hogy a páncéljánál jobban megvédhetné valami, ami alig nagyobb egy arasznál. A páncélt tündérek készítették, visszaveri az átkokat és rontásokat is, nemhogy a pengéket, melyek eddig mind eltörtek rajta. Megnyomkodta orrnyergét.

A felöltőjéért nyúlt, amikor a nő felé fordult. Ruhája megtekeredett lábai körül.

Nem szólt egy szót sem.

- Mi a harmadik? – kérdezte. – Azt mondtad, három dolog kell hozzá. Ez csak kettő volt.

A Vörös Boszorkány megvonta vállait.

- Egy olló.

Andreas Maghi meghökkent. Nem erre számított. Tűz mágiára, vagy egy saját vízi démonra, netán a Bölcsek Kövére, esetleg a Teremtés Borára. Egy ollóval azonban nem tudott mit kezdeni.

- Egy olló?

- Az.

- Minek? Mit vág el? Életfonalat? Hajat? Szövetet? Körmöt?

- Sajnos, nem tudom. Felébredtem, mielőtt az álmom véget érhetett volna, de láttam. Ez a három nálad volt a végső pillanatban.

A mágus lerántotta mélybíbor bársony felöltőjét, és a hátára csapta. Kissé tagbaszakadtan állt a nővel szemben, aki, mint mindig, teljes díszében pompázott előtte, ezúttal egy méregzöld, aranyszegélyes ruhában.

- Hol találom meg ezeket a dolgokat?

- Fogalmam sincs.

A mágus csípőre tette a kezét. Értetlenül meredt a nőre.

- Azt mondod, ez a három jelenti a túlélésemet, de halvány fogalmad sincs, merre keressük őket?

A Vörös Boszorkány félszegen elhúzta a száját. Esetlen vigyora, gyermeki vicsorgásnak hatott.

- Azt.

II.

Shya LeBhoo, Andreas ellensége légy képében a falon pihent. Zümmögni sem mert, míg a másik kettő beszélgetett egymással. Ereiben megfagyott a vér, amikor az a vörös bestia közölte a mágussal, hogy védheti meg magát vele szemben. Csupán akkor mert levegőt venni, amikor azt is megtudta, ezek a dolgok rejtőznek a férfi szeme elől. S talán azért rejtőznek, mert egyáltalán nem is léteznek.

Ekkor Shya majdnem elnevette magát.

Legszebb öröm a káröröm.

Tündérek!

Kiáltott egy hang az elméje legalján a sötétben.

A tündérek! Csodálatos dolgokat készítettek mindig is, a mágust különösképpen kitüntették figyelmükkel, még azt a rücskös pálcát is tőlük kapta. Ők faragták erősre, olyanra, mely kimondatlanul is megfelelő varázsigével támad, s sosem téveszt célt. Vagy a kupát, amiből ha iszik valaki, csak igazmondásra képes. Következésképpen, hozzájuk kell menni, hogy a lehető legjobb munkát elvégezzék. A probléma csakis ott lehetett, minden munkájuknak komoly ára van.

Két fekete, hosszú, szőrös, ízelt lábát összedörgölte, majd kireppent az ablakon túlra.

Hála mágusi mivoltának, könnyen rátalált a tündérek lakhelyére, Berks hatalmas városára az erdő mélyén, ahol több ezer meg ezer fehér tündér munkálkodott, amikor ismét emberi alakot öltött. Körülötte ezek a parányi, fehér lények érdeklődve méregették, majd legyintettek, és folytatták a napi robotot.

Shya felkereste a mestertündért, aki a mágus minden apróbb-nagyobb csecsebecséjét elkészítette. A város tavába lógó fűzfa alatt bukkant rá a pici alakra.

- Üdvözletem, Z’olt mester! – kurjantott a mágus. – Azt hallottam, maga a legügyesebb tündér a vidéken!

A tündér nagy szemeit résnyire szűkítette, majd horkantott egyet.

- Hízelgéssel nem mész semmire!

Shya szemében kedvesebb kép élt a tündérekről. A hozzá hasonlók aranyosak, kedvesek voltak, még, ha ki is tépték a vándorok szívét álmukban. Ez a fickó azonban dörzsöltebb léleknek bizonyult.

- Hát, jó. – húzta el a szavakat a mágus. – Akkor félre az udvarlással. Különben sem az erősségem.

- Mondd inkább, miért jöttél ide?

- Mert azt hallottam… - szünetet tartott, míg átgondolta a mondanivalóját. – Azt rebesgetik, a máguskirály szeretne pár mágikus csetreszt magának. Persze, nem tudják, pontosan mire vágyik, én viszont, igen.

A tündér érdeklődve figyelt. Apró, egyes állát simogatta.

- Miért árulnád el nekem?

- Mert a mágusnak van valamije, ami kell nekem.

- Egészen pontosan, mi lenne az?

- Annak a némbernek a haja. Az a megannyi kis Életfonal.

A tündér felhúzott szemöldökkel dőlt hátra a fa törzsébe vájt ülőalkalmatosságán. A mágus terpeszben állva várta a választ.

- Mit akar a királyunk?

- Egy könyvet, tudással tele. – kutatott az emlékeiben. – Egy tojást élettel, és egy ollót.

- Ollót?

- Igen, azt.

- Miféle ollót?

- Ha én azt tudnám?! – tárta szét a karjait. – Csak egy ollót. Rád bízom, mit csinálsz vele, csak egy olló legyen.

A tündér hümmögve gondolkodóba esett. Végül mégis megszólalt: - Mit kérsz érte cserébe?

- Mondjuk, hogy az olló képes legyen levágni a Vörös Boszorkány haját. Állítólag semmilyen penge nem fogja, azt akarom, hogy ez nyisszantsa le. De! – tartotta fel göcsörtös, hosszú ujját – Bizonyítanod kell majd a mágus előtt az olló erejét. A hajat elhozod nekem. Én pedig, a világ mesterévé teszlek, nem kell itt maradnod a többiekkel.

A tündér mérlegelte a mágus szavait, majd kezet ráztak. Nem egy olcsó mulatság elkészíteni ezeket az ereklyéket, már, ha az életet váltónak tekintjük. A mágus, bár az ő munkájában nem talált még sosem hibát, ha másé rosszul sült el, azonnal megbosszulta. Még belegondolni sem akart, a nő mit fog szólni, amikor gőgösen odaül elé, és engedi, hogy elvágja a hajszálakat. Azt fogja hinni, a koronája megmarad, aztán megérinti a kopasz, rózsaszín fejét, és hisztériában tombolni kezd, a saját végét okozva ezzel.

Z’olt mester harminc napon át munkálkodott. A könyvvel kezdte. Segédeket fogadott fel, hogy összegyűjtsék a tudást a világ négy szegletéből. Ezüsttel vonta be, súlyos csatokat kovácsolva rá csatnak. Miután elkészítette, megbűvölte. Majd a tojást fejezte be, amit azon a napon kezdett nevelni, amikor a könyvet rendszerezni. Hozzá mérten kétszer akkora ékszer volt, sárgásan csillogott, akár a nyár délutáni búzamezők. Nem rejtett sem szárnyast, sem hüllőt, valami egészen más munkált a belsejében. Megkötötte egy elemi lény segítségével. Végül az ollót készítette el, egyszerű fémből. A könyvben olvasott egyik igét mondta el felette. Kérte a tüzet, legyen segítségére. Az anyag mindegy volt, az olló elvágta.

A harmincegyedik napon maga elé tette az elkészült tárgyakat. Kezét tördelve nézett rájuk.

Valami nem hagyta nyugodni, ám végül mégis elindult a mágus kastélyába.

III.

Odaérve őrült sor kígyózott. Leért a piactérig. Minden fajta megjelent ott. Azok is, akiket a vér ural, azok is, akiket a Hold köt, s nem egy tündértársa is tiszteletét tette. Letakart holmikat szorongattak. Némelyik kisebb volt egy gyűszűnél, mások jóval nagyobbak a gazdáiknál.

A nap derekán jártak, amikor Z’olt eljutott az előcsarnokig. Ahogy látta, a többiek pár szó kíséretében a legnagyobb alázattal adták át az ajándékokat.

Andreas Maghi egy avítt trónszéken ült, minden kapott dolognál felcsillant a szeme, majd elszomorodott. Várt valamit. Mellette a Vörös Boszorkány egy párnaszerűségen foglalt helyet a mágus lábánál. Lehajtott fejjel, csukott szemmel lélegzett egészen addig, ameddig fel nem pillantott. Egyenesen a tündérre.

Z’olt lábai megremegtek, amikor a nő egyenes derékkal felállt, és rámutatott.

- A tündérnél van az, amit keresünk.

A mágus kihúzta magát ültében. – Gyere közelebb, Z’olt mester!

A vegyes tömeg szétvált a tündér előtt, aki vállára fogta nagy motyóját, és araszolni kezdett a trónus irányába. Megvető, kíváncsi pillantásokat vetettek rá. A mágus idegesen dőlt előre, a Boszorkány felszegett állal visszaült addigi helyére.

- Régen láttalak, Z’olt mester!

- Örvendek a találkozásnak. – morogta a tündér.

Ekkor vette csak észre a nagy, fekete döglegyet a trón egyik kiszögellésén, amint két első ízelt lábát dörzsöli össze. Z’olt elmosolyodott. Maga elé húzta a zsákot.

- Mit hoztál ma nekem, mester uram?

- Nem sok mindent, kivételesen három dolgot. – a Boszorkány szúrósan méregette. – Töprengtem, mire lehet szükséged, amit nem kaptál még meg. Amire egy napon szükséged lehet. Három dologra esett a választásom, s mivel nem tudtam köztük dönteni, mind a hármat elkészítettem neked.

A mágus izgalmában fészkelődött. A Vörös Boszorkány megköszörülte a torkát; újabban szokásává vált, amikor nem tetszett neki valami. Andreas könyökölve, csücsörítve megállt a mozgásban: - Lássuk hát!

- Az első. – jelentette ki Z’olt mester – Egy tojás. – lerántotta a kendőt, amibe belebugyolálta. – Se nem baromfi, se nem gyík az anyja, a természet lényei teremtették számodra. Olyan erő van benne, amit, ha megszerzel, örök életre tehetsz szert. De mint minden, ez sem könnyű. A tojás ugyanis, törhetetlen. Ha fel tudod nyitni, tied lesz az örökkévaló idő.

A mágus bólintott.

A tündér odaadta neki a tojást, ami a mágus kezében két tenyérnyinek tűnt. Nézegette, forgatta a tökéletes alakot, melyen sem egy karcolás, sem semmilyen hiba nem látszott, ahol gyengébb lett volna az anyag. Lopva a Vörös Boszorkányra lesett, aki megbűvölten nézett hol a tojásra, hol a tündérre, aki ezek után előhúzta a következő ereklyét.

- Egy könyv a világ tudásával tele. – kicsomagolta a lepelből. – Nehéz összeszedni a tudást, ami manapság létezik, éppen ezért, a csatok nem nyílnak ki maguktól csak úgy. Benne van az összes titok, tudás és varázsige, ami valaha létezett és létezni fog. Előbb azonban, neked kell okosabbnak lenned, ha meg akarod szerezni. Ugyanis, meg kell találnod a kulcsot hozzá.

Átadta a mágusnak, aki kétkedve vette el tőle. Forgatta, simogatta az ezüstveretet rajta, a csatokat feszegette. A lapok azonban, rejtve maradtak a belsejében. Ahogy a tojást, úgy a könyvet is átadta a Boszorkánynak.

- Az utolsó ajándékom számodra, uram, egy egyszerű olló. – húzta ki a fémdarabot a zsákból. Még csak be sem volt csomagolva. – Nem akartam, hogy egy köznapi semmisséggel járuljak eléd, ezért kértem a tüzet, hogy a fémet engedelmességre utasítsa. S ez az egyetlen penge, mely viszi a Vörös Boszorkány haját.

A nő szeme éles volt, akár egy kés. Letette maga mellé a tojást és a könyvet. A tündér átadta a mágusnak az ollót, aki ujjai között nézegette azt. Csattogtatott vele, figyelte magát a csiszolt felületen. Könnyűnek, erőtlennek látszott, már-már egészen emberinek.

- Szóval. – kezdte a mágus. – Azt állítod, viszi a Boszorkányom haját?

- Azt.

- Az én hajamat penge nem viszi! – a nő felemelte a hangját. Z’olt látta, a légy a mágus mögött ismét dörzsöli a lábait.

A tündér meghajolt. – Kérlek, hadd mutassam meg.

- Nem engedem, hogy hozzányúlj a hajamhoz! – rivallt rá a nő. Megfogta vastag varkocsát.

Andreas felállt, csendre intette még a morgó közönséget is. Átnyújtotta az ollót a tündérnek.

A Vörös Boszorkány kelletlenül fordított hátat a tömegnek, akik pisszenni sem mertek. Érezte a tündér jöttét. Apró lélegzetvételeit, leheletének rózsaillatát, aurájának mézédes szagát. Idegesen szorította össze tenyereit, amikor a tündér leválasztott egy tincset a piros zuhatagból.

Megrázkódott, amikor meghallotta a fém csattanását.

Több nő felszisszent. Újabb csattanás. Légyzümmögés. Még egy csattanás. Halk morajlás. Még egy csattanás. Tündérnyelvű káromkodás. Dallamos, de választékos.

Andreas Maghi rosszallóan követte Z’olt szorult helyzetét. – Az ollód nem működik, tündér mester. – összevonta a szemöldökét.

- De működik, uram. Pont most bizonyítottam.

Andreas mögött a légy hangosabban zörrent fel.

- Azt mondtad, levágható vele a haja.

A Vörös Boszorkány felpattant. Melléhez szorította hajfonatát. Haragos pillantást vetett a tündérre. Megrázta fejét, amitől vörös szétszaladó tincsei vörös csíkokat húztak a levegőben. A csarnokban összegyűlt vendégsereg nézte, majdhogynem elszaladtak, amint a nő megindult a kijárat irányába.

Odakint meglengette haját, majd eltűnt a lemenő napfényben.

Andreas Maghi és Z’olt mester egy darabig néztek utána, aztán a tündér visszafordult a mágushoz.

- Nem értem.

Z’olt majdnem rávágta, hogy azért, mert még nem nyitotta ki azt az átkozott ezüstös könyvet. Akkor tudná. Ehelyett inkább elmondta az igazságot.

- A könyv mindig önmagát írja, a tojáshoz életerő kell. Az olló csak és kizárólag a te kezedben éles. Csak akkor tudod levágni a Vörös Boszorkány haját vele, ha te fogod az ollót. Másként minden anyagon áthalad, csak azon nem. Más kezében hatástalan.

Andreas elvette tőle az ollót.

- Még egy utolsó kérdésem van. – a tündér bűnbánó képet vágott. – Miért ezeket készítetted el?

S Z’olt mester elmesélte, hogy látogatta meg őt Shya, s hogyan próbálta rávenni az árulásra. Arról ugyanis, nem tudott, mivel tartozik a tündér a mágusnak, akinek szebbnél szebb tárgyakat készít el, különleges erővel felruházva. Sosem támadta volna Andreast hátba, s nem tudott neki semmi olyat ajánlani, amiért ezt a köteléket megszegné. Azt a javallatot is megengedte magának, a legyeket csapdossák le, még a végén elszaporodnak, dögvészt hozva ezzel a királyságra.

Shya nem gondolta volna, hogy Andreas azonnal cselekszik. Észrevétlenül gyorsan előkapta a zsebkendőnek használt rongydarabját, amivel felé suhintott. Éppen csak elvétette a másik mágus légyalakját. Megszökött az ablakon keresztül.

- El fogom kapni! – sziszegte Andreas.

Z’olt vállat vont.

- Ne kísértsd a sorsot, jó uram. Előbb-utóbb úgyis eljön, aminek be kell következnie.

Legyintett egyet a tündér, majd összehajtogatta a zsákját annyira, hogy a hóna alá tudja csapni. Hátat fordított a mágusnak, a tömegnek, és kisétált a csarnokból. Hallotta maga mögött az összesúgó seregletet, ahogy visszaállnak egy rendezett sorba.

Oldalra nézve meglátta a Vörös Boszorkányt az árnyékban ücsörögni.

A nő felpillantott, biccentett a fejével.

Gondolatban üzent a tündérnek: - Köszönöm!

Kép forrása: hatterkeptar.hu