A természetpille / második variáció

„Istenek hoztak!”

Suttogják a fák. Minden így köszön a Mozgó Erdőben. A fáknak lelke van. Sok mindent elmesélnek neki. Szereti őket. Szeret itt lenni. Kiskora óta kérdés nélkül tudja, hogy merre kell menni. Most is nekiindul a sötétben. Ezer meg ezer szentjánosbogár világítja meg az útját. A Holdnak jobban örülne, de a fák lombjai nem engedik, hogy lássa itt bárki is.

„Utazz a szél hátán!”

„Erre, Alyra, erre!”

„Kövesd az utat!”

Öles léptekkel vág előre a bokrok rengetegében. Ideges bizsergés fut végig a hátán, egészen a combjáig, ahol az izgalom elzsibbasztja a lábát. Puhák a léptei. Egy-egy ág belekap és jól hátrarántja majd’ egy méteres varkocsát. A természet hátán suhan még így is teljes csendben. Tökéletes egyezségben mozog az erdővel.

Egyáltalán nem félt, hiszen itt nőtt fel. A sötét a barátja volt, az erdőlakók a családja. Amikor fattyúként kitaszítottá vált, nem maradt más esélye a túlélésre, csak az erdő. Esküt tett, hogy megvédi a titkait, cserébe élelemért és egy szerény hajlékért. Azóta minden éjjel a kacskaringós ösvényeket járta. Most azonban érezte, hogy a természeti is izgatott volt. Vegyült bele félelem, és kíváncsiság is. Titokzatosakká váltak, hívták, nem értette minden szavukat. Az entek nem mutatták most magukat. A Mozgó Erdő megállt, és figyelt.

Talán Effendír ereje idáig elért, és már csak ő van talpon. – gondolta. Sokan elmenekültek, sokan behódoltak, de még többen meghaltak.

Alyra megtorpant, és hegyezte hegyes füleit.

Százfelől jöttek a növények és állatok hangjai. Nem volt ez itt ilyenkor szokványos dolog. Nem olyan hívás, mint amikor tél derekán emberek jönnek fát vágni, vagy vadászni. Nem olyan, mint amikor a mágiát használók gyógynövényeket gyűjtenek. Sőt, nem is olyan, mint amikor a király lovagol erre a seregével. Ez valami más volt. A lányt az az egy vigasztalta, hogy nem érzett egyik suttogó se Árnyszolgát a környéken.

Az Árnyszolgák Effendír szemei és fülei voltak. Minden fajból vagy klánból meg lehetett legalább egyet találni torz soraikban. Mindegyik valamilyen sérülést szenvedett már, vagy eleve torzan született. Mentálisan is gondjaik voltak. Gyilkolni azonban tudtak, és nem tisztelték az isteneket sem. Ezt tudta kihasználni a lány is, amikor portyára ment. Sokakat megölt már közülük.

Az erdő pedig, hálás volt neki. Száz éve már ennek, hogy ezt csinálja. Korát azonban csak egyre halványuló szeme árulja el. A kezdeti ezüstös lila mára halvány ibolyává fogyott.

Tovább indult. Oldalra sem nézve haladt az ágak rengetegében.

Megérezte a másikat. Érezte, hogy egy elveszett férfit fog találni nemsokára, akinek semmi ártó szándéka nincs, és a természettel sem áll harcban. Elengedte a pengéjének markolatát, és fától fáig oldalazva haladt tovább. Érezte a szagát itt-ott, viszont egyetlen nyomát sem látta.

Egy ember és egy Természetpille gyermekeként jött a világra, ami azt eredményezte, hogy emberi nagysága volt, viszont külleme és jelleme inkább a Pillékre emlékeztette. A Pillék egy fejjel voltak magasabbak az embereknél. Hegyes fülük, fekete hajuk, kristályszerű szemük volt. Nyúlánkabbak voltak az embereknél, és lassabban is öregedtek. Anyja meghalt, amikor megszületett. Az apjának hivatalos felesége pedig, száműzte őt még babakorában. Effendír pedig gondoskodott arról, hogy a Pillék ne álljanak az útjába. Elpusztította őket. Ő maradt az egyedüli, aki még életben van. S most lehet, hogy társra talál.

Remélte, hogy nem gonosz.

Nem lehet az, hiszen nevet. – gondolta magában.

II.

-Na, félni kell, vagy sem? – kérdezte a hatalmas barna színű ló.

-A fák azt mondják, hogy nem kell tartanunk tőle. – a szőke, magas tünde hallgatott. – Már egészen közel van. – Lorinen egy fa tövében a földre szorította a füleit, és hallgatta, mit mondanak. Amikor felállt, furcsa módon, egy szem homok nem volt sem a hajában, sem a ruháján.

-Figyel minket. – mondta az állat.

-Én is érzem. – válaszolta a tünde. – A félelmét is érzem. Tart tőlünk. A szíve rettentően gyorsan ver.

-Attól még előkészíthetnéd a tőrödet. – morogta a ló. – Az Árnyak sosem alszanak. Lorinen. – szólt ismét. Biztosan elvarázsolták, mert Alyra még sosem látott állatot emberi hangon, emberi nyelven beszélni. – Menj, nézz szét a közelben.

Lorinen bólintott, és eltűnt a sötétben. A ló még morgolódott, mire a tünde próbálta lecsitítani.

-Egy fokkal jobb a Rettenet Erdejénél. De ha nem maradsz csöndben, a vadak itt is hamar megtalálnak. – a hangja határozott volt, mégis érezhetően megtelt aggodalommal.

-Igazad van. Ahogy ez az idegen is ránk talált, egy vad is hamar prédának tekinthet minket. A rendes lovak már pihennek. Nekem is ezt kellene tenni. Szólj, ha bármi veszély fenyeget. Pihenek. Holnap hosszú út vár ránk.

III.

Zölden és sűrűn magasodik fölé.

Bokrok leveles ágaival simogatja Istenét,

Földszívével hiszi,

Ezüstös patakja megtalálja gyermekét,

Ha most ide penderíti,

A természet magát.

Lorinen érezte, hogy a ló megnyugodott, és álomba szenderült pár falat zab után. Lorinen guggolt az ezüstös folyó partján, és jobbjának ujjait a vízbe merítette. Langyos hullámok nyaldosták tenyerét, miközben a saját nyelvén maga elé suttogta a mondókát. Érezte azt a másikat a fák között. Azt is érezte, hogy már őt figyeli, hisz már csak ő van ébren. A tünde nem mozdult, csak guggolt tovább. Kezdte sejteni, hogyha valóban egy Természetpille figyeli őket, akkor miért fél. Valószínűleg, ő is félt volna, ha kiirtják a népét az idegenek.

De még így sem volt az általános értelemben vett ellenséges.

A szél feltámadt, s az ismeretlen illatát hozta irányába. A válla fölött hátranézett, és hagyta, hogy a szellő átjárja mindenét. Belekapott a szőke hajba, és tovaszállt. Megtudta, hogy a figyelője egy nő.

Az erdő teljesen elhalkult.

IV.

Alyra olyan szorosan tapadt a fa törzséhez, hogy érezte a kérget a bőrébe vágni. Az alvót elhagyta, számára sokkal érdekesebb volt az a valaki, aki ott guggolt a folyó partján. Nagyon régen látott már tündét. A Völgyből ritkán tévedtek ide.

Furcsa horda. Vajon mit kereshetnek együtt itt? Miért vannak együtt? A tünde miért jött tőle ilyen messzire?

A fa árnyékából figyelte. Óvatosan lépkedett, de egy hirtelen pillanatban rosszul lépett, és a száraz gallyacskák és levelek hangosan ropogni kezdtek a lába alatt.

A guggoló tünde hátrapillantott a válla felett.

Még az erdő is ellene dolgozott, mert feltámadt a szél, és a férfi felé fújta az illatát. A levelek zizegtek, a folyó hevesen fodrozódni kezdett, és a tünde szőke haja élő pókhálónak látszott.

Alyra vett egy mély levegőt, és a szél ritmusában lépkedni kezdett egészen addig, ameddig a folyó partjára nem ért, egészen az idegen háta mögé.

Már éppen megkopogtatta volna a vállát, amikor az idegen felállt, és arccal felé fordult.

-Aiya Hail. – mondta a tünde, és tett egy óvatos mozdulatot. Meghajolt.

-Elah’ssy Lúve. – felelte a lány, és szintén meghajolt.

Bámultak egymásra, mert mind a ketten hallottak már a másik fajról, de még egyet sem láttak közülük ilyen közelről. Alyra lesütötte a szemét, mintegy jelezve, hogy a tünde kezdeményezzen, és mert nem ártó szándékú.

Végül Lorinen csak annyit mondott:

-Természetpille. – a hangjában őszinte csodálkozás hallatszott.

-Vanya. – Alyra maga sem tudta, miért mondja ezt, de érezte, hogy ezt kell tennie.

Lorinen meglepődött, hogy a lány megismerte a fajtáját. Látva a tünde meglepettségét, Alyra rövidre fogta.

-Mennem kell. – megfordult, és már indult volna, amikor a másik megfogta a karját.

-Nem foglak bántani. Kérlek.

Lorinen elmesélte történetüket, ameddig a táborhelyig mentek. Alyra meglátta a lovat. Felriadt álmából, és értetlenül bámult rájuk. Előtte kezdtek tanakodni, hogy vajon tünde vagy sem, milyen lehet, míg végül a tünde hellyel kínálta. Alyra félve ült le a beszélő állattal szemben.

A tünde leült vele szemben, akárcsak a ló, ő is fürkésző pillantásokkal meredt rá. Méregették. Egyiknek-másiknak szinte látni lehetett a gondolatait, mások egészen egyértelmű utalást tettek a szándékaikra; simogatták fegyverük markolatát. Ők nem.

-Minek hoztad ide? – kérdezte a ló. A hangja öregebbnek hangzott, mint az előbb.

-Talán segíthet nekünk. – felelte az emberek nyelvén a tünde. A ló puffogni kezdett. -Mi ő?

-Egy Természetpille. – felelte Lorinen. – Sesterliben még vannak páran. Nem sokan, s mind Effendír szolgálatában állnak. - Alyra szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta, hogy nem ő az utolsó. A ló értetlenül nézett rá. Annyi mindent szeretett volna kérdezni. – Valószínűleg az erdőt őrzi.

Alyra bólintott egyet.

-És ért is minket. – bólintott még egyszer.

-Honnan tudjuk, hogy ő nem ellenséges? Lehet, hogy csak megtéveszt minket. – zsörtölődött tovább a ló.

-Nem fogok egy zsarnok oldalára állni, aki kiirtotta a népemet. – mondta jeges nyugodtsággal a Természetpille. A többiek megdöbbentek. – Ha meg akartalak volna ölni titeket, valószínűleg, már nem néznétek rám így. Inkább nekem kellene tartanom tőletek, akik egy hordába verődtetek különbözőségetek ellenére.

Alyrában felébredt a Természetpillékre jellemző fölényesség. Az erdő azt súgta neki, hogy nem fogják bántani, és velük kell menjen. Minden azt ébresztette fel benne, hogy velük fogja megtalálni a célját. De az bántotta, hogy amekkora bizalommal állt hozzájuk, ők egyáltalán nem tartották őt egyenesnek.

Egyedül a tünde barna szemeiben volt némi melegség és bizalom. A lóéban csodálkozás. A hitetlenség és az értetlenség is felfedezhető volt tekintetükben.

-A nevem, Alyra. Alyss lánya vagyok…

-… és Geoff királyé. Vagyis, a király fattya. Azt hittem, csak szóbeszéd. – pattant fel a tünde.

-Honnan veszed ezt? – kérdezte a ló.

-Hallottam még Helloinban mondákat, hogy vannak a királynak fattyai, akiket tűzzel-vassal keresnek, mert a király meghalt, és nincsenek utódai. Beházasodás, zsarolás, nevezzük, aminek akarjuk. Ezek szerint, te vagy az utolsó. Még a vonásai, nézd. Olyan nemes és tiszta, hogy csak egy uralkodónak lehetne ilyen külleme.

Lorinen ujjai egy pillanatra megérintették a lány arcát, mire az összerándult. A férfi elrántotta a kezét, bár tudta, hogy nem durva az érintése.

Alyra figyelte, ahogy a tünde beszél, s ahogy később észbe kap.

-A koránt sem barátságosnak tűnő útitársam és már évtizedek óta hű barátom, a lovam, Braine. – mutatott a tünde az állatra, aki bólintott egyet üdvözlésképpen. Jómagam pedig, Lorinen vagyok.

Ismét meghajolt, akár az előbb.

Biztosították egymást a hűségükről, és az est további részében beszélgetésbe elegyedtek. Alyra végighallgatta a történetüket, hogyan sodorta össze őket az élet, és miért, kiket kísérnek, kiket keresnek, mi hajtja őket, cserébe ők is figyelmesen hallgatták a lányt.

Később Alyra azon kapta magát, hogy a kis társaságból csak ő van ébren. Eloltotta a tábortüzet, és felmászott a sűrű lombok közé. Amíg el nem nyomta az álom, az Lorinen nevű vanyát figyelte.

V. Kitárt karokkal rugaszkodott el az ágról, át egészen a másik fa ágai közé. Megölelte, és egy pillanatra még eggyé is vált a roppant törzzsel. A Nap még korántsem volt felkelőben, furcsa vendégei pedig, úgy aludtak, mintha az otthon melegében pihennének. Egyre nagyobb üresség töltötte el, ahogy egyre messzebb került a kis kompániától. Hiába kérdezte a természetet, hogy miért kell velük menjen, de a fák nem feleltek. A szótlanságuk kínzó volt a lány szívének.

Csak akkor nyugodott meg, amikor elért Aelinhez. Aelin a Mozgó Erdő szíve volt. Egy szomorúfűz asszony, aki hatalmas lombkoronáját az Aelin-tó tükrébe mártja. Bemászott a lógó zöld közé, és összegömbölyödve a fa felé fordult. Varázslatokat mormolt, feltette a kérdéseit, de a fa idős arca meg sem rebbent.

Eszébe ötlött, hogy egyszer azt mondta neki a faasszony, hogy ha megleli a céljához vezető utat, minden sokkal nehezebb lesz, mert amije addig volt, az elveszti. Eddig tudott beszélni a természettel, és hogy újra rájuk leljen, a furcsa hordával kell tartania. Jeges félelem ülte meg a gyomrát, amikor arra gondolt, hogy el kell hagynia szeretett otthonát.

Magzatpózba kuporodott a hűs kövön.

-Segíts anyó! – suttogta magában, miközben a követ simogatta. – Kérlek, segíts…

Alyra életében először most érezte igazán azt, hogy magára maradt. Mindig mondták neki, hogy a felnőtté válás útja azzal kezdődik, hogy magányosnak érzi majd magát, és neki kell azért dolgozni, hogy életének pergamenje tele legyen írva. Az anyját korán elvesztette. A testvérei sosem tartották vérnek a vérükből, noha az apjuk ugyanaz a személy volt. A mostohája ahogy tudott, megszabadult tőle, s az apja hagyta, hogy elűzzék. Sehol sem maradt nyugodalma, csak itt. A fák voltak az igazi családja, és az állatok a testvérei. De most ők sem szólnak hozzá. A szótlanságuk elviselhetetlenebb volt, mint a vérvonala kihalása; mert hogy ő megérezte, ha egy másik Pille meghalt.

Úgy tartják, hogy a Természetpillék szíve egyként dobog. Ha valamelyik fájdalmas halált hal, azt a többi is megérzi. Ha természetesen távoznak az élők sorából, akkor visszakerülnek a körforgásba, és idővel újjászületnek. Életük azonban hosszú, és nehezen öregednek meg. A természet azt mondta neki, hogy sosem ismertek olyat közülük, aki elérte volna valaha is a halálos kort.

Most volt útitársa. Nem is egy. S tudja, hogy van egy hely, ahol hozzá hasonlók élnek. Sesterli. Azt mondta a tünde, hogy ott élnek. Hiába a gonosz varázslat, ami fogva tartja őket, ki kell szabadítania a népét.

Van még remény.

VI. Lorinen sokáig álmodott azzal az ibolyaszín szemű lánnyal, akit most megtalált. S látott most mindent, amit a lány is látott, bár álomnak tűnt. Úgy mozgott, mint egy macska. Felült. A ló aludt. Körbenézett, kereste a lányt, de nem látta sehol.

Eleinte annak tudta be, hogy a csata, amit vívtak így a másodkor derekán, döntő súllyal esik latba, amikor az istenek kimondják majd a végső ítéletet Beriand felett.

De a csata most aprónak látszott a tehertől, amit a lány jelenléte létrehozott a gyomrában.

Sétálgatni kezdett.

VII. Egy héttel később a szedett-vedett, furcsa kis horda ereje elfogyott. Megtalálták a többi, előttük haladót. Alyra eljutott Sesterlibe.

A szövetség győzelemre vitte a háborút, az istenek nem szabadították rá a sárkányokat a világra. Alyra nyomában azonban egy sokkal veszélyesebb horda loholt. Bár Effendír elesett, az Árnyszolgák nagyon is valóságosak voltak.

VIII. -Arra! Ott van! Utána! Kapjátok el! – kiabálták az Árnyszolgák. Mély, reszelős lihegést hallott maga mögül. Amikor hátrapillantott, csúf alakokat látott botladozni a gazban maga mögött. Alyra nem értette, hogyha Effendír nincs többé, akkor ők hogy lehetnek még mindig talpon. Aztán eszébe jutott, hogy Effendír jobb kezét nyilván nem sikerült még kézre kerítenie. Imádkozott a természet istenéhez, hogy Emym-nek és a többieknek minél hamarabb sikerüljön megölni. Fogy az ideje, mint az ellenség és az ő közti táv.

Futnia kell, ameddig bírja.

Minél közelebb érni Sesterlihez.

Felsikoltott, és összerogyott, amikor éles fájdalom hasított a combjába. Megnézte. Egy baltaszerű fegyver hatolt át a húsán. Sziszegve elmormolt egy fájdalomtűrő varázsigét, és talpra pattanva futni próbált. Nehezen ment a lépés, a ránehezedés. Nem érezte a fájdalmat, a teste viszont tudta, hogy nincs minden rendben.

Tudta, hogy el kell érnie a szakadékot, különben vége lesz. Tudta azt is, hogy a lába sem bírja örökké. Minden lépésnél egy kicsivel jobban érezte a fegyvert a combja hátsó részében. Az ösvény megnyúlt előre, a fák körülötte forogni kezdtek. A tüdeje égett, a száját a vas íze töltötte meg. Egyre lassult a tempója, mígnem már csak sietősen bicegett előre.

A szakadékig kérlek! Csak a szakadékig!

Szerette volna, ha a semmiből ott terem mögötte a szőke tünde, akikkel egy héttel ezelőtt megismerkedett a Mozgó Erdőben. Akivel sok kalandot megélt addig, ameddig el nem jutottak Effendír csarnokáig. Ott kettéváltak az útjaik, s ameddig lefoglalták a többiek a gonoszt, addig ő elügethetett egy kese lovon Sesterli felé. Az Árnyszolgák kilőtték a hátasát, azóta pedig, kénytelen menekülni.

Onnan tudta, hogy az Árnyszolgák egyre közelebb vannak hozzá, hogy élesen hallotta, mit gondolnak, és mindenfelé a bűzt érezte, amit árasztanak magukból. Minden fegyvere az erdő lett volna. De mit kezdhetne kimerülten és sérülten egy darab bottal hatvan dühös, erős valami ellen? Szinte semmit. Jobbnak látta menekülni.

Alyra néha hátrapillantott, csak hogy lássa, hol vannak az üldözői. Egy óvatlan pillanatban elfogyott a lába alól a talaj. A bozót összesűrűsödött az Árnyszolgák előtt, ő pedig belezuhant valami mély feketeségbe.

IX. Még szerencse, hogy kiskorában megtanult esni. Most jól jött ez a tapasztalat. A szakadékig nem jutott el, a föld szakadt be alatta. Az ujjai markolták a földet, próbálta magát egyenesen tartani, hátha beakad valahova a lába, végül az egyre vastagabb gyökerek mentették meg attól, hogy a barlang kövére érkezzen.

Ép lábát letette, körbenézett. Egy gyökérfüggöny mögé oldalazott, de pihenése nem tarthatott sokáig. Hallotta az Árnyszolgák lihegését. A visszhang mind jobban felerősítette.

-Érzem a szagát. Itt van. – morogta az egyik. Alyra tisztán látta, hogy méregeti a sötétséget.

Némelyik Árnyszolga a plafonra mászott fel. Egyre közelebb kerültek hozzá. A lány összehúzta magát, és egy erősebb gallyból, gyökérből és kőből rögtönzött egy csúzlit magának.

Az egyik szolgát sikerült eltalálnia. A kő apró mélyedést kreált annak a koponyáján. A szörnyeteg lehullott a plafonról. Amikor a feje szétplaccsant a kövön, a fejéből ezer és ezer kukac mászott elő.

Alyra örömmel nyugtázta, hogy eggyel kevesebb.

Erre a többi Árnyszolga áthatolt a gyökér-fátyolon, és bekerítették a lányt. Nem maradt más választása. Maga elé tartotta a csúzliját, és körözött a fogvatartóin. Ha már meg kell halnia, akkor legalább egyet magával fog rántani.

Folyamatosan az egészséges lábán állt. Zuhanás közben kitépte valami a lábából a fegyvert, s az ettől csak jobban vérzett és lüktetett. Az Árnyszolgák nem közelítettek felé; hirtelen akarnak ráugrani, hogy az egész egy pillanat legyen.

-Na rajta! Gyerünk! – ordított rá a szerinte vezér szolgára. Remélte, hogy az ugrik rá elsőnek, mert akkor a vezért sikerül megölnie, ezáltal talán túléli. Talán a többiek szétszélednek.

-Pille. – hörögte az egyik. Aly ekkor vette észre, hogy csak szavakban képesek beszélni, mint a gyerekek.

-Te. Vinni. Effendír. – sziszegte az egyik nyurgább alak.

Mielőtt a lánynak esélye lett volna kérdezni, a rengeteg gyökér között egy nyílvessző fúródott át, és beleállt a vezér szolga nyakába. Egy újabb a sziszegő kicsit vette célba, és elvette a jobb szemét. A harmadik nyílvessző a harmadik szolgát találta hátulról mellkason. Nyíleső zúdult rájuk.

Nem egy valaki lőhette ki őket, ahhoz túl sok volt és túl szorosan követték egymást.

Közben a lány nem tudta magát tovább tartani. Összecsuklott a nedves fal mentén, és bágyadtan meredt előre.

Egy angyalszerű alak jött át a gyökereken, és melléguggolt.

Felnézett, és akkor ismerte fel a tündét.

-Lorinen. – mondta elhaló hangon.

-Egy csapat vagyunk. Nem hagylak magadra. – a tünde szavai mélyek voltak, és egy szempillantás alatt elnyomták Aly fájdalmát.

Nem hitt a szemének. Egy tucat, vagy talán még annál is több szőke, magas alak jelent meg mögötte. Mindannyian ugyanúgy voltak felöltözve, ugyanúgy hordták a hajukat. Némelyikükön még látszott a csata nyoma, de így is hihetetlenül gyönyörűnek néztek ki.

-Mindegyik meghalt. – jelentette az egyik tünde, aki most érkezett.

-Nem tudom, miért vettek üldözőbe. De többen fognak jönni.

-Ne aggódj emiatt. Már jó kezekben vagy. Nem engedjük, hogy bajod essen. – mondta egy másik tünde. Mély szőke haja volt.

-Így igaz. – mondta Lorinen. – Jól vagy?

-A combom nagyon fáj. Nincs erőm tovább menni a saját lábamon.

-Az Árnyszolgák baltája méregbe mártott… - suttogta a mély szőke tünde.

-Meg tudom gyógyítani magam, de nem tudom. Így nem. – Alynak még a beszéd is nehezére esett.

-El kell vinnünk a Völgybe.

-A Völgybe? Az az ellentétes irányban van. Nekem… Sesterli…

Lorinen csendre intette.

-Ha legyengülve mész oda, az egésznek semmi értelme nem lenne.

-Fogy az időm.

-Ne ellenkezz. – Lorinen nyugodt hangja most parancsoló és kemény volt. – Biztonságos helyre viszünk, megerősödsz, és ha már jól leszel, kísérettel visszajöhetsz megvívni a háborúdat.

-Előre megyünk. – mondta egy tünde, és többedmagával elment.

Miután ketten maradtak a barlang mélyén, Aly még mindig erőtlenül pislogott a férfira. Annak barna szemei olyan megnyugtatóak voltak, hogy el is felejtett mindent. Sosem élt meg ehhez hasonló, delíriumos állapotot.

A tünde felemelte karjaiba a természetpillét. Meglepő volt, hogy alig volt súlya. Szinte semmi.

-Mi az? – kérdezte Lorinen, amikor észrevette, hogy a lány őt nézi.

-Köszönöm.

-Nincs mit.

Csendesen ballagtak egy fénysugárban úszó palotaszerűségig. A fák között volt, malommal a víz partján. Itt már voltak barna hajú tündék is. Furcsa volt, hiszen ahogy tudta, nem keverednek egymással.

Aly arra riadt fel, hogy egy éles fájdalom hasított a combja hátsó részébe. Ekkor döbbent rá, hogy idefelé jövet valószínűleg elájult. Most egy zöld szemű, barna hajú tünde nő szorgoskodott a lábánál. Egy nedves ronggyal tapogatta a seb környékét, majd egy üvegcsét vett elő fekete porral. A sebre szórta, ami csípni kezdte azt. Aly belemarkolt a lepedőbe, de nem kiáltott fel.

-Sajnálom, ha fájdalmat okozok. Ennek ez az ára, viszont nem marad nyoma. – mondta csengő hangon. Aly sokáig nézte a nő arcát. – Kész is van. Még pár órán keresztül érezni fogod, hogy húzódik, aztán már harcolhatsz is tovább. – mosolygott.

-Köszönöm.

-A lovad az istállónkban van. Gyengélkedik, de nemsokára ő is jól lesz.

Ezzel kiment a szobából. Aly hanyatt feküdt, és aludni próbált, de nem tudott. Úgy döntött, hogy kimegy levegőzni.

A lába erőtlenül lógott le az ágyról. Ránehezedett arra, amelyik nem volt sérült, és egy lábon ugrálva elindult kifelé. Minden szembejövő tárgyra rátámaszkodott, belekapaszkodott. Kinyitotta az ajtót, és nem hitt a szemének. Egy lépcső vezetett lefelé. Úgy gondolta, hogy nem lesz nehéz. Belekapaszkodott a korlátba két kézzel, és fokról fokra haladt lefelé.

A huszadik foknál elvesztette az egyensúlyát, és majdnem leesett, de egy erős kar elkapta.

Felnézett. Tiszta bőr, fényes haj, jó illat, barna szemek. Lorinen.

Hosszú percekig bámultak egymás szemébe. A tünde simogatta az arcát, a hátát. Aly egyre közelebb tolakodott ajkaival a tünde szája felé. Mire beteljesedhetett volna, Lorinen elhúzta a fejét.

-Mi a baj? – kérdezte értetlenül. Igazából nem értette, mi lelte. Sosem érzett ilyet, sosem akart ilyet csinálni. Lorinen volt az első, aki felébresztette benne ezt a furcsaságot.

-Visszaviszlek a szobádba. – mondta a tünde. Felsegítette a lányt a lakosztályba, és kinyitotta neki a halvány ablakokat, hogy ha szeretne, ki tudjon oda menni. – Csak óvatosan.

Ezzel Lorinen is magára hagyta.

Aly belül korholta magát, hogy miért történt mindez.

Talán velem van baj? Mit csináltam rosszul? Miért érzem ezt?

X. Egy héttel később Alyra ismét ereje teljében volt, mintha mi sem történt volna. A lábra állás nem ment olyan könnyedén, mint gondolta, s az elmormolt varázslatok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Bukdácsolt, kapaszkodott, erőlködött, és a végén minden ugyanolyan lett, mint régen.

A barna hajú tündenő mondta neki, hogy ma már gyakorolhatja a kardforgatást, s azt hitte, hogy vele fog edzeni. Ehelyett azonban Lorinen állt fel vele szemben.

A felkelő nap fénye megcsillant a füvön ülő déren. Az állatok nem motoztak még. A tündék nem is foglalkoztak a két párbajozóval. A fák mozdulatlanul figyelték őket. Egy ideig álltak egymással szemben; Lorinen kivont karddal, támadni készült. Alyra pedig leeresztett kezekkel. Akárhányszor összeütötték karjaikat, Alyra megrezzent, ezzel szemben a férfi arca mozdulatlan szobor volt. A lány azon mélázott el néha, hogy a tünde haján kívül semmi sem élő azon a lényen. Aly bekapott pár ütést, míg Lorinen kitért az összes elől. A lány próbálta leutánozni a mozdulatait. Kevés sikert aratott.

Addig harcoltak, ameddig Lorinen úgy nem ítélte, hogy elég volt. Kimondta a végszót, leeresztette a karját. Megdicsérte a lányt, majd hátat fordított és elment. Aly ott maradt az alkony derekán, és csak nézett a tünde után.