8 - Ajtó a valóságra

Ulquiorra és Emily halkan lépdeltek előre a sírok között. A férfi ment elől, a lány követte. Ügyesen kerülgették a fejfákat, vigyázva, hogy egyikre se lépjenek rá. Emily pár nevet és dátumot megnézett, magában fortyogott azokon, akik csak nagyon kevés megélt évszámmal büszkélkedhettek. Vele szemben Ulquiorra nem nézett semerre. Legalábbis, a feje meg sem moccan hosszú nyakán. A haja a lépteitől táncolt a feje körül mindenfelé, de azonkívül rá se nézett egy sírra sem.

Minek is nézett volna?

Látott már eleget. Még talán, különbeket is.

Beszélgetni egyáltalán nem beszélgettek ebben a végeláthatatlan temetőben. Emily már inkább nem akart kérdéseket feltenni, a válaszok úgyis csak összekeverték volna. Még arra az egyszerű kérdésére sem sikerült feleletet kapnia, hogy hazamehet-e még valaha egyáltalán?

De milyen is lenne? Örökké kómában a valóságban. Megfakul a haja, a bőre pergamenszerűvé válik, és klór és testszag keverékébe vegyülő porhüvely marad belőle. Idővel lekapcsolják a gépekről, amikor már rájönnek, és ki is mondják, hogy nincs remény. Akkor pedig, ide fog láncolódni.

Megborzongott a gondolatra, hogy soha többé nem lesznek sem színek, sem szagok.

Megbotlott egy ledöntött fejfa kiálló csonkjában. Hála az égnek, nem esett orra, ugyanis Ulquiorra utána nyúlt. Igaz, majdnem kifordult a válla a lendülettől, de legalább nem esett csorba a méltóságán.

- Elárulnád, hova megyünk? – kérdezte a lány, miután leporolta magát.

- A Sötét Triászhoz.

- Egy temetőben?

- Ez az otthonuk.

Már így is többet beszélt, mint szeretett volna. Ulquiorra nemsokkal ezután megállt egy kripta előtt. Ha lettek volna színek, kevésbé tűnt volna hátborzongatónak. A szürke levelek és fekete ágak keretezte fehér, hat rácsos boltívvel ellátott épület eltörpült a növények között. Díszítés alig volt rajta, pár kacskaringó a bejárat feletti tömött részen. A bejáratán súlyos lakat függött.

Ulquiorra egy ideig nézegette a zárat, forgatta az ujjai között.

Majd rántott rajta egy hatalmasat, mire az meg sem mozdult. Rántott még egyet, de nem történt semmi. Harmadjára is ugyanott maradt a lakat a helyén. Némán hátrébb tolta Emilyt az útból, kirántotta a kardját, és lesújtott a zárra. A penge felszikrázott rajta, ám a függő tartotta magát. A lánc is, a kengyel is. Ellenállt a Zanpakutónak.

Ulquiorra visszatette helyére a kardot, és bámulta a zárat.

- Egy kulcs kellene. – jelentette ki.

Emily karjait dörgölve lépett közelebb. A zár pont ugyanolyan volt, akár az összes többi. Semmi kísérteties, semmi misztikus nem volt benne.

Reccsent valami a távolban. Leveleken taposott valaki. Mind a ketten hátrafordultak.

A sírok között, a híd irányából egy alak tartott feléjük sötét lepelben, csuklyáját mélyen az arcába húzta. Két oldalon szürkés tincsek lógtak a mellkasára. Eleinte árnyéknak tűnt, később azonban jól kivehető alakká változott. Magas nőnek tűnt. A nő feléjük indult, nehéz köpenye lebegett mindenfelé, ahogy mozgott. Beletelt néhány pillanatba, hogy rájöjjenek, csak neki volt hangja, senki másnak. Olyan régóta nem hallottak semmit, hogy szinte fájdalmas volt. Miközben feléjük haladt, minden lépésére válaszolt a természet. Ágak reccsentek, meghajoltak a fűszálak, porrá törtek a száraz levelek.

Közvetlenül előttük állt meg.

Kapucnija széle olyan hosszú volt, hogy fejének mozgásából bár látszott, hogy egyikükről a másikra néz, az arcát nem lehetett látni. Annyira élő fekete volt a lepel, ami borította, hogy kísértetnek tűnt a rengeteg kő között.

Nem tartoztok ide.

Ulquiorrának elakadt a lélegzete. Hátralépett egy lépést. A nő hangja ismerős volt, és mindenhonnan visszaverődött rá.

- Kako. – Ulquiorra szavára a csuklyás bólintott. – Ő Emily. Emliy, ő Kako. A Sötét Triász néma tagja. A múlt.

- Örvendek. – Emily már majdnem kézfogásra nyújtotta a kezét.

A csuklyás nem viszonozta a köszöntést. Egyszerűen csak ellépett mellettük, és a felemelte bal mutatóujját, mely egy hagyományos kulcs formát vett fel körömtájékon. Beillesztette a lakatba, elfordította, aztán az lánccal együtt kavargó porköddé vált.

Minden intés nélkül bement, és egy lefelé tartó csigalépcsőn eltűnt.

Ulquiorra követte, így Emilynek sem volt más választása.

A csigalépcső alig volt vállnyi távolságú a lány számára. Látta, hogy Ulquiorra félig oldalazva igyekszik lefelé. A kövek száraznak tűntek, mégis dohos nyirkosság tolult az orrukba. Hat, vagy talán hét forduló után maguk mögött hagyták a szürke világot, és végre, sárgás színben vibráló falakat láttak. Kőből volt kirakva mindenfelé az alig két méter magas folyosó. Lábuk alatt csupán föld volt. A falak mélyedéseiben hol különböző formájú és méretű koponyák pihentek, hol sárgásan izzó gyertyák. Rengeteget gyalogoltak az egyre terebélyesedő folyosón, mígnem egy nehéz faajtóhoz értek. Vaskos, díszes kapupántok tartották a helyén.

A hozzá képest lehetetlenül apró termetű alak kinyitotta, és belépett.

A teremben egybefüggő, mindenféle illesztés vagy repedés nélküli padló futott faltól falig. Nyolcszögformát vett fel. Magasan a fejük felett, a kupola már csak hatoldalú volt, ugyanolyan íves ablakokkal, mint a kinti kripta formája. Nagy kosarakban égett a tűz. Velük szemben egy trónus állt, három szék osztozott rajta. Egy fából ácsolt, egy betonból öntött, és egy vasból kovácsolt. A háromból kettő foglalt volt.

A két szélsőn egy-egy ugyanúgy csuklyás alak ült, mint az, aki idáig vezette őket. Kisvártatva, amaz elfoglalta a helyét.

Jobbra és balra egy-egy ajtót állítottak. Semmi különbség nem volt a kettő között.

Ulquiorra szemei pattogtak a furcsa látvány elemei között.

Ulquiorra Cifer. – Hangzott mindenfelől. Már megint a néma beszélt. – Arrancar. Megmondjuk őszintén, meglepődtünk, amikor azt választottad, hogy végigmész ezen az úton. A vezeklés sokszor nem a megbocsátást eredményezi, hanem a lelkiismeretet. Mondd csak, Arrancar, neked hol van az?

Ulquiorra akaratlanul is a mellkasüregéhez emelte a kezét.

A három alak egyszerre bólintott.

Sikeresen megküzdöttél a múltaddal. Elfogadtad, aki vagy, ahonnan jössz. Elértél idáig. Mit szeretnél hát?

Rosszalló arckifejezéssel emelte fel a fejét, ujjait észrevétlenül kulcsolta kardjának markolatára.

- Megtudni, Amayával mi történt?

A középső alak eldöntötte oldalra a fejét.

Ahogy ti se, úgy ő sem tartozott ide. Halálisten. Pont ott van, ahol lennie kell.

Ulquiorra számára nem ez volt a legmegfelelőbb válasz. Sőt, ez egyáltalán nem volt semmilyen válasz sem. Ahogy szemeit járatta a három vénségen, hol arra gondolt, melyiket végzi ki először, hol arra, melyiket hogyan, hol pedig vészvillogóként villantak fel előtte a képek. Amaya miért ment utána?

- A jelen mindig vámot szed. – szólalt meg a jobb szélső alak, akinek bal középső ujja formázott egy kulcsot. – Mindig el kell válnod valamitől, ami fontos volt, hogy oda eljuss, ahová szeretnél. Ha ő nem vállalja ezt az áldozatot, akkor most te lennél ott, ahol neki kell lennie, Ulquiorra.

Lehajtotta a fejét, szabad kezét ökölbe szorította.

Genzai, a jelen, süket volt arra a világra, ami körbevette, mégis a másik kettő fülével hallott. Kako ugyanígy volt a nyelvével, míg Mirai a látásával. A jelen süket, a múlt néma, a jövő vak. Ami volt, elmúlt, már nincs ereje. A jövő mindig ködbe vész, sosem látod tisztán, nincsenek irányadók. A jelen pedig, mindig éppen van, mozgásban a kettő között.

Ulquiorra gyomra bukfencet vetett.

- Mit akarsz tőlünk, Arrancar? – kérdezte ezúttal Mirai.

- Hazamenni. – felelte egy mély sóhajtás után. Testtartása görnyedt, lemondó, engedelmesnek hatott, mégis, ugrásra készen állt a leplei alatt.

Némi csend után a három csuklyás fej Emily-re téved.

És te?

- Szeretnék hazamenni.

Mindenki ezt szeretné, aki idáig eljut, kedvesem. Miért adnánk meg, amit akarsz?

- Amikor úgyis megteszed újra, amit megtettél? – folytatta Mirai.

Emily inkább csendben maradt, pedig szíve szerint azt válaszolta volna vissza, hogy ezentúl csak műanyag vajazó kést hajlandó használni. Ulquiorrához hasonlóan lehorgasztotta a fejét.

Nem véletlenül vágtad meg magad, élő. Nem is véletlenül került a lakásodba a kés, ahogy nem véletlenül találkoztatok össze.

- Újra.

- Ennyi idő után.

Kontrázott rá a Sötét Triász másik két tagja Kako kijelentéseire.

Ulquiorra és Emily egymásra néztek.

Rei Shimizu és Kimi Katzumi öröksége. Amikor széttépték őket, darabjaikat elrejtették a világok különböző pontjain. Amiket gyámoltalannak ítéltünk, azokat hagytuk. Az élőknél kést reszeltek belőle, ami hála a Zanpakutónak, magába szívja és megköti azt, akinek a vérével találkozik. Te, Emily, azért vagy itt élő, mert a karddarab magába szívott, mint annak idején Reit. A lelked már ezért a világért tartozik felelősséggel, ezért vagy itt élő. S te, Ulquiorra, sosem gondolkodtál még azon a csontbokron, amiből származol? Ami óvott és védett? Amiből megszülettél? Nem tartott volna életben, ha nem olyan erőből növekszik, mint Rei. Az életetek összefonódik.

- Emily-ben akkor se tehettünk volna kárt, ha akarunk. – egészítette ki Mirai.

- Egyedül Ulquiorrának kellett volna végigjárni az utat. – folytatta Genzai. – Nem számítottunk a halálistenre és az élőre. Eljutottál idáig, Ulquiorra, viszont döntened kell. Csak egyikőtök mehet ki az egyik ajtón. Melyikőtök legyen az?

- Mi van az ajtókon túl? – kérdezett vissza Ulquiorra.

- A jövő láthatatlan. Mind a kettő az számodra, és Emily számára is. De csak egyikőtök mehet. Soha többé nem térhet ide vissza.

Ulquiorra a lányra nézett, aki halált megvető bátorsággal állta a tekintetét. Olyan kicsinek tűnt hozzá képest, és olyan erőtlennek. Nehéz volt elhinni, hogy Rei személyiségjegyeit hordozza magán.

A Sötét Triász hallgatásba burkolózott.

Ulquiorra hátralépett egyet, és elkezdett körözni a lány körül. Ujjait le sem vette a markolatról, szinte eggyé vált vele. Akár egy keselyű.

A Sötét Triász várt tőle valamit.

Ulquiorra egyre kisebb körbe fogva járt. Emily hiába hátrált, a férfi csak bámult rá szomorúan, és körözött. Olyan közel volt hozzá, szinte érezte őt a bőrén.

Úgy érezte, mintha ketten lennének a testében.

Nagy sokára egymásra néztek. Emily egy gyors mozdulattal támadt a férfi előtt, akit valósággal felöklelt, mint egy bika a matadort. Ulquiorra engedelmeskedett, elvégre, semmi vesztenivalója nem volt.

Emily Ulquiorra hátára ugrott. Próbálta kitekerni a kezét, de még úgy is, hogy szinte nem csinált semmit, jóval erősebb volt nála. Megragadta a nyakát, és körmeit a bőrébe vájta.

Ulquiorra mélyen hümmögött egy sort, majd olyat taszított a lányon, hogy az a falnál állt meg. Tompa puffanással kenődött rá fel. Beverte a fejét, és a férfi abban is biztos volt, hogy a tüdeje éleset csókolózott a bordáival.

Ulquiorra továbbra is csak fel-alá mászkált a lány előtt. Emily beleszédült a látványba. Aztán megállt. Pár méterrel előtte, vele szemben, és nekirontott.

Emily próbálta tartani magát, kivédeni a férfi ütéseit. Szép hosszú karmolásnyom marad az arcának egyik felén. Nem örült neki, piszkosul égtek is a hegek.

Ulquiorra továbbra is márványkemény arccal nézett rá. Oldalra biccentette a fejét, mintha jelezni akart volna neki valamit. Simán megölhette volna, ha akarja, mégis, valami furcsa színjátékot játszott vele, amiben Emily-nek partnernek kellett lennie.

Ulquiorra teljes erőből ellökte magát, amikor a Sötét Triász felállt, hogy jobban lássa, hallja, érzékelje kettejük viadalát. Felmarkolta Zanpakutóját, és a nők felé csapott. Az egyik felsikoltott. Sikerült. Még egyszer. A második is jajveszékelt, aztán még egy villámgyors fordulat, még egy kicsapódó vérsugár az ajtóra, s a harmadik is rákezdett.

Sírva, jajongva szorongatták kezeiket.

Ulquiorra mozdulatlanul állt. Kardjának hegye fémesen koppant a padlón.

A sárgás fényben, kövér kulcskukacokként feküdt három ujj a férfi lábánál.

A nők fekete talárjaik alatt apróbb-nagyobb vérpettyes tócsákat növesztettek.

Ulquiorra farkasszemet nézett mind a hárommal egyszerre.

Emily nagy sokára feltápászkodott a földről. Oldalát és arcát fájlalva lépett a férfihoz. Egymás után felvette mind a három ujjat.

Ránézésre ugyanolyan ujjak voltak, bármelyik zárat nyithatták.

A nők szitkozódása halk hüppögéssé tömörült.

- Neked kell választani, Ulquiorra. – mondta Emily, és felé nyújtotta nyitott tenyerét.

- Nem.

- De.

- Menj haza, élő. – életében először nem érzett késztetést arra, hogy azt biggyessze a mondat végére, hogy „szemét”. – Megérdemled.

Bólintott, Emily lekövette a mozdulatát.

Odasétált a jobb oldali ajtóhoz. Egyik kulcsot a másik után tette be a zárba, de egyiket se tudta elforgatni. Kétségbeesve nézett hátra. Ulquiorra reménytelenül szemlélte a történéseket.

- Nem nyílik. Egyikkel sem nyílik.

- Sosem mondtuk, hogy a mi ujjunk nyitja az ajtót. – hördült fel Mirai. Mind a ketten a nőre kapták tekintetüket. – Mit kerestél nála, Ulquiorra?

- A kulcsot.

Emily értetlenül meredt a férfira, mialatt eszébe jutott a kórház. A kulcscsomó. A nyakában levő lógóhoz nyúlt, és előhúzta azt a rengeteg fémet. Az egyik hófehéren izzott a többi között. Ulquiorra nagyot sóhajtott. Olyan közel volt a szabadulás.

- Te is jöhetnél. Nincs tétje. – mondta Emily, miközben beillesztette a kulcsot a zárba, és könnyedén elfordította az ajtót.

- Nem mehetek. Csak egy. – kezdte Ulquiorra. – Sok dolgom van még.

- Tudod, az a furcsa, hogy bármennyire ijesztő is nekem ez a világ, úgy érzem, én ide tartozom. Közétek. Hozzád.

Emily megszorította Ulquiorra kezét. Az nem húzódott el tőle.

- Dönthetsz máshogy.

Egymásra néztek. – Soha többet nem látjuk egymást?

- Nem hiszem.

- Csak haza akarok menni.

- Akkor menj.

- Köszönök mindent – mondta Emily komolyan. Megölelte volna Ulquiorrát, de már ez is nagy kegy volt, hogy egyáltalán a kezét megfogta. Az nem szorított vissza semennyire, meg se mozdította az ujjait, de le sem rázta magáról. – Örülök, hogy megismertelek.

Ulquiorra komoran bár, de nagyokat pislogott.

- Menj.

Emily bólintott.

- Soha ne nézz vissza.

Emily még mielőtt átlépett volna az ajtón, még egyszer jól megnézte magának a tagbaszakadtan álló férfit. Ott állt a három síró nővel a háta mögött, akik már-már hisztériás nevetésben törtek ki. Sokkhatás.

Az ajtó becsukódott mögötte.

- Vesztettél, Ulquiorra. Itt kell maradnod. Vége van.

- Dehogy. Csak most kezdődik el.