All The Small Things*

… és minden apró dolog egy lányban összpontosul. Biztos azonnal rávágjátok, hogy Vivi. Nem. Klaudia.

Igazából, sosem sikerült őt megérteni vagy megszeretni. Ez ott látszik, hogy ennyi idő távlatából az agyamnak nagyon kell dolgoznia az előhíváson. Emlékszem a hangjára, mozdulataira, vissza tudom idézni, hogy néz ki. Ez mind hozza magával azt, hogy pontosan emlékszem arra, hogy ő volt a riválisom.

Ezért nem okolhatom. Viszont, hogy jobban belelássunk, fontosnak tartom szemléltetni a vele való kapcsolatomat is.

Szóval, Klau. Az új back-office főnök. A híre megelőzte. Az egyik vidéki székházból helyezték át hozzánk. Elméletileg pénzügyi végzettséggel rendelkezik, főiskolás volt valamikor az Özönvíz előtti időkben. Huszonhét éves.

Mondtak rá mindent. Szemétláda, akaratos, sötét, buta, ostoba – lehet még ezt valahova fokozni? -, nem ért semmihez, bamba, kurvásan öltözik, és könnyű rá hatni, ezért jó, ha valaki igen nagy befolyással van rá.

Ezekkel az információkkal vártuk őt. Eléggé izgatottak voltunk, mert valami fontoskodó libát vártunk, aki jobb esetben úgy öltözködik, mint egy könyvtárból kiszabadult, ötös úti üzletasszony.

Ahogy az a meglepetésekkel lenni szokott, meg is érkezett, rendes csomagolásában.

Kellemes csalódás volt.

Sosem felejtem el.

SzSz jött be a szobába, és mindenki rábámult. Rögtön mögötte egy félénk, szőkés nő lépett be. Halkan és óvatosan csukta be maga mögött az ajtót.

Mint nők, nem csak szakmai szemmel néztünk végig rajta. Komoly ellenfélnek számított, bár hozzá hasonló súlycsoportú nő egy szobával odébb ücsörgött.

Lapockáig érő szőke haja volt. Sötétszőke alapba világos tincsek voltak belemelírozva. Kerek fejét a tépett korona keretezte. Bőre szolibarna volt, de szerintem egy szemfülesebb ember meg is mondta volna, hogy hányszor járt már a mesterséges napfényben.

Öreg volt a bőre, és nem huszonhétnek nézett ki. Saját magára vert simán egy tízest. Nagy kék szemei voltak, amit igen előnytelenül sikerült mindig alul-felül kihúznia, ami nap végére a törölgetéstől általában pandamacivá változtatta őt.

Műköröm, sima, francia. Ruha. No, ezzel akadtak problémáim. Nem vagyok konzervatív, de egy munkahelyre sálszerű – értsd akkora – szoknyában belibbenni, eléggé meredek, mint ahogy a kivágott, alig takaró topszerű valami is csücskös. A papucsa meg, olyan volt, amilyen.

Az egész nő külleme katyvasz volt, és hamar kiderült, hogy igaz a pletyka, miszerint, amilyen a lelkivilágod, azt tükrözi a ruházkodásod is.

SzSz bemutatta nekünk, mire egyszerre köszöntünk, mint a jó diákok az áltisóban (általános iskolában). Ő feszengve intett nekünk, és bemutatkozott sorra mindenkinek. Nekem is, pedig csak diák vagyok.

Ezután SzSz kiment, és Klau próbált jó fej lenni. Mindenkivel váltott pár szót, amolyan ismerkedős jelleggel, kivéve velünk, diákokkal. Cserélődő eszközök vagyunk többnyire.

Majd felült az asztalomra, és eltakarta előlem a kilátást, valamint a dolgommal is nehezen haladtam, mert átlagos teste alól nehéz volt kicibálni a C-Cs betűs neveket.

Kedélyesen feloldódott, mint valami pezsgőtabletta. Majd leszállt az asztalomról. Vivi kapva-kapott az alkalmon. Elhívta Klaudiát bagózni, Csilla velük tartott. Naná, ki sem maradhatott volna, hiszen látta, hogy már nem csak velem kell megküzdenie.

Plusz, én is láttam, hogy Vivi kedvessége velem szemben sablonos volt. Pont ugyanazokkal a szavakkal üdvözölte Klaudiát, és pont ugyanolyan kedvességgel lengte körbe.

A hazafele úton gondolkodtam rajta. Azt a konklúziót szűrtem le, hogy egy kedves lány, a természet egyszerű gyermeke. Nem lesz belőle véreskezű főnök, sőt, egészen fiatalosan közelíti meg a feladatait. Elfoglalta a helyét. Regivel és SzSz-szel egy szobán osztozik. Onnan jön át néha, amikor mondanivalója van, vagy cigizni szeretne. Neki is többet dolgoztam, mert tetszett neki a munkamorálom, így napi két órán keresztül mentem a pénzügyre szkennelni, plusz a postát is rám bízta.

Micsoda szerencse!

Csilla próbált ehhez jópofát vágni, mert Vivi azzal szerelte le, hogy mivel ő felnőtt és állandó munkás, ezért kénytelen jóban lenni vele. Csilla csak követte őket, mint valami árnyék. Én nem zavartam, megmaradtam a háttérben. Megvárom, mi lesz Csilla haditervével. Valószínűleg, ebből a trióból is kigolyózza magát.

Hetekkel később ez meg is történt.

Ezek után valami olyan tettre szántam el magam, amire magam sem gondoltam volna. Világéletemben utáltam valamihez jópofát vágni, amihez nem akartam. Minek utána megesett a szívem Csillán, megkérdeztem aput, hogy szállítanánk-e reggelente mi a munkába.

Apu örült, hogy végre elkezdtem a munkahelyi szocializációt.

Persze, hogy vittük.

Másnap reggel az Csilla házával szembeni multi parkolójában ácsorogtunk a kocsival. Megbeszéltük, hogy kettőt villantunk, amikor kijön a kapun. Még sosem látta a kocsinkat.

Kijött, mi villantottunk, beszállt hátra. Kínos csend, nem kávéztunk a Hormannál, szóval, csupa-csupa rossz pont. Végül apu adta fel először. Megkérdezte Csillát, hogy baj-e, ha esetleg bekapcsolja a rádiót. Nem volt baj. Legalább néha mosolyogtunk.

Úúúú, de hosszú volt az út a munkahelyünkig. Valósággal kipattantam a kocsiból, amikor megérkeztünk. Szegény apu, Csilla kicsit szóval tartotta, majd csak ezután indult el komótosan az épület felé.

Annyira sem vett emberszámba, mint azelőtt. Még jó, hogy szívességet tettünk neki ezzel, de mindegy is.

A nap eseménytelenül telt. Azzal viccelődtünk, hogy ezt a fuvaroztatást bevezetjük állandóra.

Hangsúlyozom, viccelődtünk.

Csilla vérkomolyan vette.

Másnap reggel már kilenc fele járt az idő, amikor Csilla becsörtetett az irodába. Lila haja alól valósággal elővöröslött a feje. Komolyan pipa volt. Ledobálta a cuccait, majd odabicegett hozzám, és megállt mellettem, csípőre tett kézzel. Egyik lábával dobolt, és mérgében csücsörített.

-Most ez mi? – kérdeztem.

-Elkéstem.

-Tudom.

-Miattad.

-Mi? – szaladt fel a szemöldököm frufrunak.

De erre már a többiek is odafigyeltek. Naná, műsor van, lehet tunkolni.

Pont ekkor lépett be Klau is, hogy elvigye Vivit cigizni, viszont az intett neki, hogy várjon egy kicsit.

-Szóval, mi az, hogy miattam késtél el? Szerinted levágtam a HÉV vezetékét, vagy kipukkasztottam a kerekét?

-Tegnap. Azt. Mondtad. – gondosan ügyelt a szavak közti szünetekre. – Hogy. Együtt. Fogunk. Jönni.

-Igen. Tegnap. Egy nap, nem több.

-De tegnap arról dumáltunk, hogy ezentúl mindig így lesz.

Elgondolkodtam.

-Dehogyis! Viccelődtünk, de szó sem volt arról, hogy furikázni foglak.

-Én úgy értettem.

-Akkor bocs. – mert, ilyenre mit lehet mondani?

-Ja, persze. Biztos nagyon sajnálod, hogy elkéstem, és ez rám rossz fényt vet. Biztos, nagyon sajnálod, hogy sietnem kellett a rossz csípőmmel. És biztos…

-Hagyd már abba a  hattyú halálát! – szólt rá erélyesen Vivi.

Ezután viszont, Klau kontrázott.

-Tegnap viccelődtetek, az hogy te komolyan vetted, ne hárítsd rá a baklövésedet. Eléggé gyerekesen viselkedsz.

Tátva maradt a szám.

-Gyere, szívjunk el egy cigit. – fordult hozzám Klau. Kapva kaptam az alkalmon, és lehajtott fejjel kislisszoltam az ajtón.

Így alakult meg az új triumvirátus, immár Csilla nélkül. Annyira számkivetett lett, hogy még önmagával sem tudott volna koalíciót alkotni.

Klau idővel nem hazudtolta meg a róla keringő pletykákat. Tényleg volt, hogy úgy tűnt, bedrogozta magát. Furán támolygott, ami később kiderült, hogy szörnyű migrén kínozta. Bármilyen frontkor, kialvatlanságkor, akármikor előjött nála, és por állagú fájdalomcsillapítót szedett. Nincs gyógyszerérzékenységem, ezért egyszer, amikor megőrültem a fejfájástól, adott egy kis tasakot. Segített elkészíteni, ledöntöttem, és egy órára rá már úgy éreztem, minden hang az űrből jön, és a világ furcsán lelassult.

Ámbár, amikor nem szedett be semmit, akkor is tanúbizonyságot tett értelmi képességeitől. Egyetlen egy kérdésre sem tudott egyből válaszolni, és hacsak nem úgy kérdeztél meg tőle valamit, amire csak egy igent vagy egy nemet kellett válaszolni. De ezt a két szót is jól megrágta.

Hiába, őt sem az eszéért szerettük.

A többiek vegyesen vélekedtek róla amúgy. Akkor szerették, amikor fizunap volt, vagy olyan dolgot talált ki a munka címszó alatt, hogy gyakorlatilag nem csináltak egész nap semmit sem. Amúgy körülbelül annyiban összefoglalható, hogy úgy tartották, hogy olyan sötét, mint egy belsőzseb.

S mivel mi jó barátnők vagyunk, ugye, elmondtuk Klaunak a pletykákat. Volt bennünk némi Szabináék elleni uszítás, ugyanis, a Klaudia fenekét nyalni akarók két táborra szakadtak:

1 – a seggnyalók, a könnyű munka reményében

2 – a BARÁTNŐK (a könnyű munka reményében)

Vivi valahogy úgy fogalmazott: „Ahogy elmondták, én egy idióta zsarnokot vártam, de most, hogy megismertelek, már tudom, hogy a pletykák hülyeségek. Kellemeset csalódtam benned. Szakmailag és emberileg is minden a helyén van.”

Szerintem, ez volt a barátságunkban az igazi gyújtópont.

Klau napról napra egyre inkább jóban lett velünk.

Így tudtuk meg azt is, hogy szerelmes Feribe, az IT-s srácba. Az egyetlen probléma az volt, hogy ez a Feri gyerek nem volt éppen magányos. A barátnője ráadásul Vivi kedvenc éttermének tulajdonosának lánya volt, Nárcisz. A lány nem tudott erről a kapcsolatról, hiszen Feri és Klau szexuális életüket az irodában élték. Hétvégén és délután túlóra címszó alatt, vagy délelőtt, Feri egyszemélyes irodájában, vécében, ebédlőben, üres tárgyalóban. Klaudia egy nap többször ugrasztotta magához a fiút csak azért, hogy lássa.

Otthon viszont, az iWIW-et és a Facebookot bámulta, hogy Feri miért nem hagyja el érte Nárciszt. Az albumaikban csupa boldog kép volt olyan szavakkal, mint „Drágámmal”, „Kicsim, Nárciszka”, „Feri <3”, „Kedvesemmel”, vagy „Szerelmesen”.

Klau napról napra egyre mélyebbre süllyedt, és azt találta ki, hogy szexszel csábítja a srácot magához. A szoknyája egyre csak rövidült, a blúzai átlátszók lettek.

Egy nap, Vivivel nagyban dolgoztunk, amikor vészsms jött tőle. Jöhetett a vész-csúcstalálkozó az udvaron.

Klau elszipogta nekünk, hogy Feri azt mondta neki, ez csak szex, más semmi. Gyűrűt vett Nárcisznak, aki – s most ezt szó szerint idézem, mert hallottam – annyira csúnya, hogy akár ezer nővel is megcsalhatják, Feri gyereket is csinálhat másnak, akkor is mellette marad.

Maradt minden a régiben, csak Klau minden orgazmus végén reménykedett abban, hogy Feri meglát benne valamit, és őt választja.

Persze, nem választotta, ahogy Vivit sem találta el Ámor nyila.

A két lány valamiféle sorsközösségbe képzelte magát, és minden hétvégét bulizással töltöttek. – Ez náluk azt jelentette, hogy az első fél órában hányásig itták magukat.

Így ment el pár ünnep, és négy hónap.

Egy jó tanács a jövőre nézve, Drága Olvasóim!

Ha érzitek, hogy egy társaság nem jó számotokra, meneküljetek! Hogy miért? Mert ha nem teszitek, úgy jártok, mint én.

Sokszor volt, hogy hárman indultunk hazafelé. Klaudia, a csinos, magas szőke, és Vivi, a talpig jó nő, és én, a szürke egér. Figyeltem az embereket. Utánuk dudáltak a kocsik. Őket megnézték a férfiak. Szerintem, még a Föld is megállt a forgásban, amikor ők ketten vonultak.

Én viszont, mintha ott sem lettem volna. Átnéztek rajtam, és ha csinosan is voltam felöltözve, annyit kaptam a Déli aluljáróban, hogy „hú, de undorító”. Önbizalom eddig is nulla volt, ezután legalább mínusz tízmillió-billió-trillió-csillió.

Hozzájuk akartam hasonlítani.

Apu készséges volt, mert nem szólt egy szót sem. Nem látta a vészjeleket. Segített, mert örült, hogy volt szabadidő társaságom. Jött velem boltról-boltra. Vettünk nőies ruhákat, megszaporodtak a magasabb sarkú cipőim, a hajam tépett sötétbarna alapon, szőke melírcsíkos lett. Elkezdtem sminkelni. Ebben az úttörésben Móni is részt vett. Ő tanított meg a sminkelési praktikákra.

A lányok is észrevették a változást, dicsértek.

Belül viszont, teljesen összetörtem. Viaskodott bennem a bakancsos, rocker énem, és a tetőtől talpig tip-top csaj.

Jöttek az egyenrucik, az egyenfej, az egyenízlés.

… és hosszú idő után az első doboz cigaretta.

Hivatalosan is elvesztettem önmagam.

Vivi minden buli után Klaudiánál aludt. Hívtak engem is, de gyertyatartó nem akartam lenni. Ők ketten a galérián aludtak, én lent egy matracon. Áh, nem akartam Csilla 2. lenni.

Aztán áprilisban, péntek este megcsörrent a telefonom. A kijelzőre nézve, hevesen dobogó szívvel nyomtam meg a zöld gombot. Vivi meghívott szombatra Klaudiához, lányos napot csapni.

Palacsintázunk, chipszezünk, sörözünk. Mi így oldottuk a stresszt, számunkra ez volt a lányos nap.

Át is mentem a nyolcadik kerületi bérház, harmadik emeletére. Vivi ott volt, éppen józanodott. Azaz ült, és émelyegve várta a kávét. Klaudia porozott.

Amikor meglátták a söröket, fintorogni kezdtek. Megbontottam az elsőt, és közben próbáltam magamhoz édesgetni Klaudia macskáját. – Tipikus magányos, szingli nő, macskával.

A gazdi mindig valami másról magyarázott. Hol az elmúlt éjjel eseményeit taglalták egymás szavába vágva. hol a pasikat szidtuk. Hol filmet próbáltunk választani – én döntöttem a Titanic, a Holló és a Kaptár között. Tippeljetek, melyik lett?! ;P – vagy Klau jajongott a tökéletes palacsintatészta receptjén, vagy mindenki a Facsén lógott. Kiveséztük Ferit. Ferit és Klaudiát. Klaudiát és Nárciszt. Ferit. Ferit és Nárciszt. Nárciszt és Vivit. Vivi esetét. Nárciszt. Ferit. Az én négy egyedül töltött évemet.

Megtudtam, hogy Klaudia fiatalon hozzáment egy fiúhoz a szülővárosában, Tiszaakárhol. Megromlott a házasságuk viszonylag rövid idő alatt. veszekedés nélkül, felnőttek módjára már majdnem elváltak. A srác még próbálta húzni az időt. Klau szerint értelmetlenül. Most már a város is más, szóval az egész frigy veszett fejsze nyele.

Viviék elhatározták, hogy bepasiztatnak – van ilyen szó egyáltalán? – Felregisztráltunk társkeresőkre, kifestettek, fotóztak, és rengeteget nevettünk.

Lényeg, hogy a nap hamar eltelt, és közelebb kerültünk egymáshoz. A szövetség megköttetett, elég erősnek bizonyult. Apu jött értem este tíz felé. Egészen mámorosan szálltam be a kocsiba.

Életem egyik legjobb napja volt mögöttem. Úgy éreztem, végre, életemben először vannak barátaim.

A világ enyém lett, még ha önmagammal is fizettem érte.

*Cím: Blink 182: All The Small Things