Amillon Kentur

A másodkor elején történt, amikor Mo’on életet adott olyan lényeknek, melyekről a mai embernek csak a képzelőereje gondolkodik. Megteremtett egy csodálatos várost, melyet égbenyúló hegyek határolnak északon, és egy csodaszép folyóparttal is rendelkezik. A híre messze földre eljutott, és számos legendának az alapja lett.

Amillon Kentur volt a neve, ami a közös, ősi nyelven annyit tesz, hogy Kentaurok Vidéke. A Vidék királya Nesthor, az első kentaur, aki imád a szelekkel utazni a vad sziklákon. Nesthornak a felesége Laiwa. Kettejüknek két ikerlánya született az első ellésből, Cendra és Dildra. Apjuk már gyerekkoruktól kezdve tanítgatta őket, mintha fiai lennének. A lányok egy valamit szerettek jobban, mint a száguldást: a vadászatot. Az íj mesterei voltak, mint később az egész kentaur társadalom.

Egy meleg nyári napon a két testvér elhatározta, hogy megnézik, mi van a Vidék határain túl. Felfegyverkeztek, és elindultak, amikor a szüleik és testvéreik nem figyeltek rájuk, s elvágtattak. Nyomukban sűrűn gomolygott a porfelhő. Megjárták Tourmion hegyeit, átvágtattak a végtelen sztyeppéken, s már haza készülődtek, amikor valami olyat láttak, amit még sosem. Egy ember bukkant fel előttük, s nyomában még száz vitéz. Felhúzták íjaikat, és rájuk fogták a nyilak végét. Pár pillanatig egymással szemben álltak, amikor egy vörös lepelbe burkolózott, páncélos férfi elkiáltotta magát.

-          Varázslények! Lőjetek!

Az ikrek felágaskodtak, majd megfordultak, és őrült vágtába kezdtek, talán még a szelet is lehagyták. Nyomukban ott száguldottak az emberek, akik lovai az őrületnél is gyorsabban közeledtek. Nyílvesszők röppentek a lányok felé. Ők sem voltak restek, viszonozták az tüzet. Az emberek soraiból páran elhullottak, mint az őszi levelek, de a kentauroknak kutya bajuk sem esett. Amikor leszállt az éj, a testvérek befutottak az erdőbe, ahol nyomukat vesztették az emberek. Amikor megbizonyosodtak arról, hogy senki sincs a nyomukban, tüzet gyújtottak az ismerős folyó partján. Hálát adtak az Égieknek, hogy nem esett bajuk. Hamar lepihentek, másnap reggel korán keltek.

Pirkadatkor Cendra és Dildra már talpon volt. Mire meglátták a Nap első sugarait, már eltüntették nyomaikat, ahogy azt apjuktól tanulták. Cendra mutatta az utat, mert nyomolvasásban ő volt a jobb, míg Dildra figyelte a tájat, ugyanis a megérzés és nyomolvasás képessége az övé volt. Felszegett fejjel baktattak, s már majdnem elérték a Vidék határát, amikor a vörös leples férfi előttük termett.

-          Íjakat felhúzni! Ezer arany annak, aki az egyiket elejti! – ordította az, s kivonta kardját.

A következő pillanatban a bokrok rejtekéből száz és száz barna csuklyás alak emelkedett ki, és ahogy felálltak, az íjaik húrja nyöszörögve roppant hátra. A lányok ágaskodtak, és áttörték futtukban az emberek tömegét. Záporoztak a nyilak rájuk, de Mo’onnak hála, nem érték utol őket. Futottak hegyre föl, völgybe le, át a patakon, keresztül a mezőn. Nagy kört írtak le, mire újra a Vidékhez értek. A környék csöndjét a sok ló patájának dübörgése törte meg.

Amikor áttértek Amillon területére, az emberek kívül rekedtek rajta.

A fárasztó és erőltetett hajsza megviselte a nővéreket. Nem mentek egyből haza, hanem a határnál sétáltak fel s alá. Tudták, hogy az embereknek semmi sem szent, ezért inkább maradtak. Ha áttörnek, az egyikük elmenekül segítségért, míg a másik megküzd a két lábon járókkal.

-          Ha reggelig nem jönnek, hazamegyünk, és szólunk a többieknek. – kezdte Cendra.

-          Én is erre gondoltam, nővérem. – felelte Dildra.

Nem lehetnek örökké a kísértett emberek foglyai. Nem engedhetik, hogy félelemben tartsák őket. Tudták, hogyha hazamennek a hírrel, akkor büntetést kapnak, de nem kockáztathatták meg, hogy bárkit is a halál környékezzen meg az ő hibájukból. Honnan jönnek az emberek? Miért ilyen lelketlenek? Miért nem tudnak békében élni? Nem voltak válaszok. Nem lehetett ezt megérteni.

Reggel viszont vártak, ameddig a hajnali köd eloszlik a föld felett, s akkor iramodtak neki a roppant távnak, ami előttük áll. Nem szóltak egymáshoz, csak nyugtatták magukat, hogy az iramtól nem fájnak az izmaik. Szinte repültek, olyan gyorsan futottak, mintha a patáik nem érték volna a földet. Minél messzebb kerültek a határtól, annál közelebb kerültek a kentaurok társadalmához.

Amikor hazaértek, mondták a többieknek, hogy járjanak el óvatosan, mert az emberek a környéken járnak, de sok-sok évig nem történt semmi. Az élet ugyanúgy folyt tovább, mint eddig, mintha semmi sem történt volna. Ettek, ittak, néha ünnepeltek, tanultak. Cendra és Dildra azonban alig aludtak, mindig éberek voltak, hiszen mesélt nekik a szél, hallották a sziklák és fák történetét.

Két évszázad múlt el csöndesen, megszülettek a nővérek unokái is, mire a világ változott egy hatalmasat.

Cendra és Dildra már idősek voltak, amikor egy nap elfogta őket a vágy, hogy újra a határhoz vágtassanak. Nem feltétlenül azon túlra, de a környékére, hogy lássák, mi változott.

Amikor a szirthez értek, érdekes látvány tárult a szemük elé. Ameddig elláttak, közel és távol nem volt más, csak erdők, földek, mezők, és egy-egy folyó habos zúgása… keletre azonban fekete felhőket büfögtek fel a városok.

Az emberek egymással csatáztak. Nemsokára új hazát kell keresniük, netán egy új világot.

A szél pedig, üzenetet hozott. Menjenek minél magasabbra.

A kentaurok pedig, megfogadták a nővérek által közvetített mondatot, s vándorútra keltek a hegyek közé. Három éjjel és három nappal meneteltek a védőhelyükre. Beriand összes lénye így tett, kivéve az embereket.

Amikor megérkeztek, Cendra lánya, Duhl vette át a kentaurok vezetését, és mondta a többieknek: özönvíz várható, hogy egy új világ sarjadjon a régi romjain. Összeültek a Beszélők, és tanakodni kezdtek, hogyan tovább. Ha vége lesz az özönnek, akkor hol telepedjenek le újra. S mivel újabb száz évvel az özön után sem tudtak dűlőre jutni, Duhl úgy döntött, visszamennek a régi otthonukba, a Vidékre.

- Amillon Kentur. – mondta fennhangol Duhl. – Mo’on is azt szeretné, hogy oda térjünk vissza. Azt adták az istenek nekünk ajándékba, arra kell vigyáznunk továbbra is, és nem szabad megszegni a szavunkat, vagy ellen menni az eddigi hazának. – Duhl-t támogatta az unokanővére, Dildra fia: Pyrce. Mögöttük ment az összes  többi kentaur.

A földjük pedig, szebb volt, mint valaha. Fiatal, érintetlen, mintha csak most hozták volna létre.

- Hazaértünk. – mondta Duhl.

Amikor már úgy érezték, hogy végleg otthonra leltek, az erdő mélyéről előkerültek az emberek, akik az erdő fáin, a tengereken, vagy éppen a sziklákon vészelték át a Gyehennát.

Rettentő nagy seregük volt. Jóval többen voltak, mint a kentaurok valaha is lesznek.

S összecsapott a két nemzetség, akár annak idején. Annyi kentaur halt meg, hogy vérük feltöltötte a Vörös folyó vizét, mely megszínezte még a messzi mezők zöld füvét is.

Amikor Pyrce körbenézett, a kentaurok közül már senki nem volt életben. Ekkor egy fényár jött, s hátán Mo’on utazott.

Megállt a kentaur mellett:

-          Ne aggódj, fiam. Visszaadom neked a kentaurjaidat

Másnap pedig, beteljesedett Mo’on ígérete. Újra teremtett Pyrce mellé félig ló, félig ember lényeket, hogy Amillon Kenturt végleg benépesítsék.

Kép forrása: borisjulie.com