Az elveszettek - 10.

Butch az audienciaház elé kormányozta a Range Rovert, s mint szokták, pontosan a ház előtt parkolt le, orral a menekülő útvonal felé. Hiába volt a királyon mellény, és vették fel a sün alakzatot, amikor ki-be kísérték, még mindig borsódzott a háta a gondolattól, hogy a király védtelen ilyenkor. Csak egy rossz mozdulat, és rossz vége lehet a történetnek. Persze, az audienciát meg kell tartani, hogy a vámpírok ne lázongjanak.

A testvérek várták már őket. Wrath alig fért ki az autóból, amikor kiszállt, mert a harcosok háta és hátsó fele takarta előtte a kilátást. A testtengerben még a levegő is fogyatkozóban volt, hiába volt magasabb, mint bármelyikük.

Az eső lába lógott a levegőben, még mindig hűtötte a környezetét.

Ahogy Wrath kiszállt, a testvérek felvették az alakzatot, közrefogták, és bekísérték a házba. Mire odaértek, Abalone szélesre tárta az ajtót előttük. Betessékelte őket.

- Jó estét, uraim – majd Wrathra nézve mélyen meghajtotta a fejét -, királyom!

A férfiak biccentettek neki, talán még morogtak is valami köszönésfélét.

Odabent Paradise várta őket, meghúzódva az asztala mögött. AA testvérek őt is köszöntötték. A lány mélyen meghajolt, amikor meglátta a királyt.

- Erre tessék! – mutatott Abalone előre, a fogadószoba irányába.

Wrath elfoglalta a helyét, kutyája, George a lábánál foglalt helyet. Tulajdonképpen ráfeküdt a jobb lábfejére, és fejét mancsaira hajtva figyelte a körülötte sürgő-forgó vámpírokat.

A testvérek szétszóródtak a szobában.

Abalone furcsán gyöngyöző homlokkal állt az ajtóban, mögötte a lányával, aki csinos paksamétát pörgetett át ujjai között. Wrath orrlyuka kitágult, mintha szagmintát vett volna. Abalone valóban ideges volt valami miatt. A gondolatra Wrath arcizma megfeszült.

Ez az este sem lesz egyszerű menet.

- Kiket várunk ma estére, Abalone? – a király tanácsadója elvette a papírokat Paradise-tól, aki ezután lehajtott fejjel állt apja háta mögött.

Abalone töredelmesen felolvasta a neveket. Az mindenkinek feltűnt, hogy fél tizenkettőkor kihagyott egy jó nagy helyet.

- Miért tartunk pihenőt? – kérdezte Wrath.

- Uram. Egy nő jelentkezett be hozzánk ma estére. Csak annyit tudunk róla, hogy Vellwet, és egy hűségessel fog érkezni ma este. – A király összevonta szemöldökét. – Nem adott meg vérvonalat, és ami azt illeti, ilyen nevű nőt nem találtunk az adatbázisban.

A testvérek egyöntetűen összenéztek.

- Fenyegetés? – kérdezte Rhage.

- Egy nő? – kérdezett vissza Tohr.

Rhage belegondolt, majd megvonta a vállát.

- Nem hiszem, hogy fenyegetés lenne, uram. Sőt. Azt találta mondani, hogy a hűséges neve Erin Lightwood. Őt megtaláltuk. Belliar fiának, Bayne úrnak a hűségese. – a névre a testvérek felmordultak. – Egy üzenettel érkeznek, nem hiszem, hogy két nő nagy kárt tehetne.

- Mert még Xhexhez nem volt szerencséd. – dünnyögte Rhage. Vishous elvigyorodott.

Wrath azonban nem mosolygott. Sőt. A megnyugvás és az idegesség között imbolygott egy igen ingatag talajon. Hullámokban törtek rá a régi, elfeledettnek hitt emlékek az unokatestvéréről.

Mióta is nem látta már őt?

Túl régen találkoztak utoljára, amikor még szinte kölykök voltak, mielőtt Bayne feleségül vett egy arisztokratát. Mielőtt elűzték onnan, ahová való lett volna csak azért, mert kísértetiesen hasonlítanak egymásra.

A szolgálatát mindig teljesítette, bármit küldött is ki, Bayne betartotta. Why is hozzá csatlakozott, amikor száműzték, akárcsak az a fiú, aki heves természetű is volt akkoriban. A Marius nevű. Bayne mindenkit maga mellé gyűjtött várva a percet, amikor visszatérnek, vagy inkább ide jönnek Caldwellbe.

Miért most? Mi ilyen fontos?

Az óhaza területén jó sorsuk volt. Amennyire szerencsés volt a családjával, a gyermekeivel annyira nem. Ettől függetlenül, tisztelte a férfit munkásságáért. Meg valahol azért is, hogy nem kell a volt harcosokat keresgetni, hiszen hozta őket magával.

Szükség lenne rájuk, annyi szent.

A gond csak az, hogy Why nem léphetett be a Testvériség területére, míg Marius kiválasztottak és értékes nők között nem lehetett. Az ösztönlénye olyankor megvadul, és szép nagy adag verekedés kell hozzá, hogy lenyugodjon. Miért vállaltak ekkora kockázatot?

- Bayne úr és klánja küldte a nőt, és a hűségest.

Paradise a semmiből szólalt meg.

- Igazság szerint, azt mondta, hogy a hűséges jön, ő csak kíséri.

Wrath szíve elszorult. Beth, Mary és Marissa ma este a Biztos Menedékbe megy. Valami nem lesz teljesen rendben. Valami készülődik.

Butch végig azt suttogta Vishous felé, hogy „ki az a Bayne úr és klánja?” A kecskeszakállas csak a kezével csitította. Nem akart közbeszólni.

- Mit fogsz most tenni? – Tohrment hangja egyszerre volt megnyugtató és félelmetes.

Wrath meg sem moccant.

- Fogadjuk őket.

- Annak ellenére, hogy a közelünkbe sem jöhetnek?

- Igen. Kíváncsivá tettek.

- Az Őrző azt mondta, hogy halállal lakolnak, ha a Testvériség sorai közelébe lépnek.

- Talán, nem fogja őket villámmal lecsapni, ha nem támadnak ránk. – amint Wrath kimondta, gombóc nőtt a torkában. Ebben még ő sem volt biztos. Volt ott egy-két harcosnak beillő férfi, akiket a háta közepére kívánt. Rosszabbnak gondolta őket, mint a banditákat. Nőket raboltak, néha kínozták is őket, szolgálatra kényszerítve azokat.

S ekkor bevillant, amire eddig nem gondolt.

Az a három nő teljesen védtelenül tart a Biztos Menedék felé, míg a férfiak nagyobb része itt van, a kisebbik kint, Caldwell utcáin.

Wrath hirtelen felugrott, mire mindenki megmerevedett.

- Mi az?

- Hívjátok fel a Biztos Menedéket. Kérjétek Beth-t. Most. – senki sem mert megmozdulni. Wrath ökölbe szorította hatalmas kezét. – Azonnal!

Abalone és Paradise eltűnt az előtér irányában. Nyilván, már tárcsáznak. Nem lesz semmi baj. Felveszik, és megnyugodhat.

Mondom, felveszik, és megnyugszom. Szugerálta a szobai telefont a király. Rhage a mellkasa közepét masszírozta, Butch a mobilján Marissa telefonszámát csörgette.

Rengeteg perc telt el várakozással. Abalone végül visszatért köreikbe. Wrath napszemüveges feje odafordult, ahol a férfi ácsorgott.

- Mondd, hogy csak elfoglalt.

- Marissa nem veszi fel. Kicseng, de semmi. – Butch megveszett, folyton hívogatta Marissa telefonját.

- Uram, a Biztos Menedékbe nem érkeztek meg a nők.

Wrath akkorát csapott az asztalra, hogy a fafelület berepedt az ökle nyomán.

- Miért nem megyünk be? – Phoenix sötét pólója megfeszült izmos mellkasán, amikor megállt Bayne mellett az árnyékban. Egy fa tövében várták a kocsit.

- Két okunk is van rá, fiam. Az egyik, hogy ide csak nők léphetnek be. A másik, hogy még nincs itt senki a testvérek felei közül.

Arece is mögéjük lépett.

- Csak, hogy ne mondd, hogy én nem szóltam. Ez nagyon rossz ötlet.

- Ők úgy tudják, hogy Kriegg még velünk van, vagy mondjuk az a pernahajder Frejr. Attól félek, hogy golyót kapunk, mielőtt még megszólalhatnánk.

- De a királynét készülsz elrabolni. Ennél nagyobb felségsértés az lenne, ha a fia is vele lenne, és még az örököst is elvinnénk magunkkal.

Bayne ajka idegesen lefelé biggyedt.

- Kell valami, amitől nem kennek szét az aszfalton.

- De pont a királyné? Vigyük azt, aki kevésbé… - Arece jól megforgatta magában a gondolatait – felséges.

Bayne nem válaszolt.

A lelke mélyén tudta, hogy Arece-nek igaza van. Olyan dologra alapoztak ezzel az akcióval, ami csak az ő fejükben létezett egyelőre. Bár, ha azt vesszük, hogy a banditák mit szőttek a király ellen, vagy akár Assail, nehéz lett volna megmondani előre a reakciójukat.

- Baromság. Összekötődött férfiak nőit visszük el. Hozzájuk is érünk, fegyvert fogunk rájuk. Ha eddig mondjuk nem is akartak volna kinyírni minket, most már fejfát is választhatunk magunknak.

- Megkérhetlek, hogy ne kárálj folyton?

- Kárálok? – Arece felkapta a vizet. – Szeretném túlélni az első találkozót, és ez nem az. Elraboljuk a királynét! Felfogtad? – sziszegett félig halkan, félig hangosan.

Phoenix szeme megvillant, amikor egy autó fordult be az utcán. A férfiak szeme összeszűkült, mert egy kevésbé szokványos autó kanyarodott a ház elé. Egy GTO. Fűszeres illat lengte be az egész autót. Egy férfira jellemző illat. Az egyik Testvér jött volna?

Mind a hárman nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak.

Lehúzódott a kocsi vezetőoldali ablaka, és kinyúlt belőle egy fekete hajú nő. Az illata maga volt a csábítás. Éjjel nyíló rózsa. A királyné vezette az autót.

Illatába két másik nőé is belevegyült olyan elegyet alkotva, amely bármelyik férfit elcsábította volna.

Hosszú, kecses karjával kinyúlt, Bayne még a hangját is hallotta.

- Igazán örülök, Marissa, hogy eljöttél velünk. Meglátod, ezek az asszonyok megtanítanak egy-két dologra, ami eddig talán az eszedbe sem jutott volna. – megnyomott egy gombot a kapu mellett.

Bayne ezt az időt választotta arra, hogy előlépjenek a lámpafénybe. A kocsihoz futottak, és valósággal feltépték az ajtókat. Phoenix, Arece és Bayne három csodaszép, riadt nővel nézett farkasszemet. Beth visszahúzta a kezét. Marissa kacsójából kiesett a mobil valahova a két ülés közé. Mary belesüppedt az ülésébe.

Bayne megtámaszkodott a kitárt ajtón, és a kocsi tetején.

- Nem akarunk titeket bántani. – jelentette ki határozottan. – De velünk kell jönnötök!

Beth tágra nyílt szemekkel nézett fel rá. Olyan volt, mint a tulajdon férje. Csak éppen, nem volt rajta napszemüveg. Égszínkék szeme világított a holdfényben.

A királyné remegve kiszállt. Marissa és Mary követte. A férfiak ügyeltek arra, hogy egy ujjal se érjenek hozzájuk. Csak semmi taperolás. Semmi fegyver.

- Wrath-szal történt valami?

Bayne mélyen beszívta az illatát. Bódító. Annyira nem, mint Adaraslyné, de kívánatos.

- Mondjuk rá. Ha nem támadtok, nem esik bajotok.

Beth a két másik nőre nézett. Bólintottak, ő is követte a példájukat. Visszafordult Bayne felé. Ha a félelmének szúrós szaga nem tölti be a férfi tüdejét, nyilvánvaló remegése is árulkodott volna a riadtságáról.

- Nem fognak bántani minket?

- Nem. Erről biztosíthatom.

Beth ellépett az autó mellől.

- A táskákat hagyjátok itt. – parancsolta Bayne.

Mary, Beth és Marissa bedobta az ülésekre a táskákat, majd elindultak arra, amerre a három férfi irányította őket. Szorosan mögöttük haladtak előre, de ügyeltek, egy ujjal se nyúljanak hozzájuk.

Talán, ha együtt működnek, nem lesz semmi baj.

Egy nővér szaladt ki a Menedékből. A kapu előtt ott árválkodott a GTO kinyitott ajtókkal, benne az értékekkel. Szája elé kapta a kezét, és őrült iramban visszaszaladt a házba.

John és Blay a bárban maradt, amikor Qhuinn kiment friss levegőt szívni. A magány azonban messze elkerülte, ugyanis zsebében megmozdult, majd ordítani kezdett a telefonja. Előhalászta a készüléket. Tohr neve feketéllett a neonos kijelzőn.

- Mondd.

- Minden rendben a városban? – érdeklődött Tohr. Sosem tette, mindig megvárta, míg mindenki hazatér, és jelentést tesznek. – Nem észleltek semmilyen furcsaságot?

Hacsak az nem furcsa, hogy járőrözés helyett egy újonnan nyílt bárban mulatják az időt, semmi említésre méltó nem történt.

- Síri csend és hullaszag uralkodik. – Qhuinn körbenézett a sötét sikátorban. A klub bejárata előtt kígyózó sor egy szeletkéjét látta az utca végén. Nők topogtak kényelmetlennek tűnő cipőkben, rövid szoknyákban, és persze, elmaradhatatlan kiegészítőként ott kakaskodtak mellettük a férfiak. – Se alantasok, se banditák nincsenek a környéken.

- Környéken? – kérdezett vissza Tohr. A hangja meglepett volt. Ekkor jött rá Qhuinn, hogy elszólta magát. – Hol vagytok pontosan?

Qhuinn a torkát köszörülte. – Ami azt illeti, a Black Tearben vagyunk éppen. Kint az utcán semmi sincs, tényleg semmi. Halálosan unalmasnak ígérkezik az este, így beültünk. Ha már ölnivaló nincs, akkor legalább körbenézünk lehetséges harcosok után kutatva. – kuncogott Qhuinn, hogy elvegye a probléma élét.

- A toborzást bízzátok rám. – válaszolta Tohr ridegen. – Mindenesetre, legyetek éberek, mert történt némi gond. Mary, Marissa és a királyné nem érkeztek meg a Biztos Menedékbe. Ha látnátok Butch GTO-ját, akkor intsétek le. Bárki is ül abban a tetves autóban.

- A banditák túl messzire merészkednek. Lassan túlnyúlnak a pofátlanság határain.

- Nem őket keressük most.

- Résen leszünk. – nyugtatta Tohrt Qhuinn. Elindult a nyílt utca felé. Nem a klub bejárata irányába, hanem a sikátor másik végét kereste.

Hallotta az emberek beszélgetését. Sosem értette, miért az a legmegfelelőbb randizási tipp, hogy részegedj le, vidd fel magadhoz a kiválasztottat, csapold le, aztán reggel járd végig a szégyen útját. Volt benne része, egészen Blay megjelenéséig, és valahogy, mióta jól megvoltak, szerette volna kitörölni elméjéből a történteket.

Aztán megérkezett egy szag.

Egy szag, amitől a harcos legbelül megszólalt.

- Most le kell tennem. – mondta Tohrnak a telefonba. – Végre belém akadt egy alantas. Legalább ez az este sem lesz eseménytelenül fölösleges.

- Ha végeztél vele, gyere az audienciaházba.

- Rendben. – Qhuinn a zsebébe tette el a mobilt.

Végigosont a sikátoron egészen a másik végéig. Minél közelebb ért hozzá, az édeskés púderszagba valami más is belevegyült. Egy férfi fűszeres illata. Harag és segélykiáltás néma odora. Mint minden vámpír, így Qhuinn is mély undorral viseltetett az alantasok irányába. A fajuk, egy különálló gyilkoló ökoszisztéma volt, önműködő, mint a penészgomba, ami burjánzásnak indul. Csak a penész lassan öl, míg az impotens fapofák gyorsan. De ez. Mióta Luchas ott feküdt a klinikán Jane doki kezei között, rájött, hogy ez nem tréfa. Csakhogy testvérének rendes, férfi vámpír illata volt, miután megmosdatták, ha leszámítja a kórházi fertőtlenítő és klór szagát. De ez. Belevegyült a kekszszagba valami mély, erős és tétova bűz.

Talán egy alantas, és egy halott civil.

Talán.

Qhuinn szerette volna, hogy az legyen.

A gyomra azonban vészriadót fújt. A vegyület ismerős volt, és olyan gondolatra adott okot, amit igyekezett elhessegetni.

Befordult a sarkon. Furcsamód, senki sem sétált arrafelé. Igaz, azon az utcán nagyon nem volt miért sétálni. Se egy bolt, se egy klub. Csak bérházak, raktárak, és semmi egyéb. Sziszegést és hörgést hallott. Gyorsabban kezdte szedni a lábait.

Amit talált, arra nem volt felkészülve.

Az igaz, hogy vámpírokat egy valami tartotta a markában. Egy fiatal fiú, és egy lány feküdt a földön. Kicsavart testükből vér szivárgott. Főbb pontjaikon nem két apró szemfognak megfelelő lyuk tátongott, hanem éles marásnyomok. Mintha egy megvadult oroszlán tépte volna őket darabokra. Élettelen szemük a semmibe bámult, arcuk már nyugodt volt, szájuk elnyílt.

Mellettük ott térdelt egy vámpírnak látszó élőlény. Négykézláb guggolt a tetemek mellett, szájából vér és nyál szivárgott. Szeme fekete volt, szembogarát elnyelte a sötétség. Haja valamikor szőke lehetett. Most, mint Lassiter tincsei, fekete szurokszerűségbe mártva tapadtak a nyakának vonalára. Meztelen volt. Gerince kiszögellt a hátából. Ízületei kihívón domborodtak át a bőrén, húsa alig volt a csontokon. Feje leginkább egy koponyára hasonlított, szemfoga folyamatosan kivillant.

Qhuinn kihúzta egyik tőrét. Elhajította a furcsa lény felé, aki sziszegve odakapta rá a szemét. Felmérte a következő zsákmányát. A tőr megkarcolta azt a valamit. Sebéből feketés vörös vér szivárgott elő. Felerősödött a korábbi illat érdekes keveréke.

Félig vámpír, félig alantas?

Na, ne!

Az a valami kihúzta a vállába állt tőrt, nézegette, majd a vértócsába tette. Dühösen meredt a harcosra.

Mi a franc?

Qhuinn egy újabb tőrt vett az ujjai közé, ám most esze ágában sem volt dobálózni. Ha ez az izé ráront, meggyilkolja. Úgy százszor beleszúrja, letépi a fejét, és felgyújtja, csak hogy biztosra menjen.

Gondolatai meghallgatásra találtak, mert a következő pillanatban a vicsorgó lény nekirontott. Éppen annyi ideje volt, hogy eldöntse, torokra támad. Qhuinn harci állásban várta a valamit, majd mikor odaért, kétszer átvágta a torkát, és egyszer a csuklyás izmába szúrta mélyen a pengét. A lény azonban tovább folytatta az ostromot. Qhuinn ellökte magától messzire, mire az a szukafattya sziszegve, morogva felegyenesedett állásba. A férfi nem hitt a szemének. Máskor ennyitől már kikészülnek. Ez meg egy terminátor.

A lény nem vonyított. Nem menekült. Nem halt meg. Ez utóbbi volt a legmegdöbbentőbb. Kétszer átvágta a torkát. A két vágásból vér szivárgott az izé mellkasára. A csuklyásizmán egy csinos lyukat sikerült ütnie, és ez még mindig a két lábán áll.

Szívós seggfej!

Az arca kísérteties volt. Qhuinn azt méregette a gyér lámpafényben. A torz fizimiska egy démonhoz tette hasonlatossá. Vadászott, eluralkodott rajta a vér utáni vágy, csak éppen megálljt nem volt képes parancsolni neki.

Bevillant Luchas arca, amikor rátalált.

Ő nézett ki hasonlóan abban a kibaszott olajos hordóban.

Csak nem jutott el idáig.

A fertőzést megállították. Levágták a lábát.

De ez.

Ennek a fejét kéne venni, hogy megállítsák.

Nem beszélve arról az átkozott szagról, ami beborította őket. Undorító, gyomorforgató, orrfacsaró. Változatos szavakat talált arra, hogy körbeírja magában az érzést.

Meg a lény korát. Alig lehetett több nála. Ha belegondolt, szörnyűnek találta az állapotát. Inkább hal meg, minthogy egy ilyen valami legyen belőle, ami folyton éhes, és sosem talál megnyugvást, nem tartozik sehova. Semelyik csapatba sem. Torzan, bűzölögve, kutyaként halna meg.

Inkább égjen el a napon, minthogy ezt az állapotot elérje.

Végre csinált is valamit.

Összeszorította az állkapcsát, és morogni kezdett Qhuinn-re. Orrlyuka kitágult, ha lett volna pupillája, hasonlóképpen viselkedett volna. Aztán egyszer csak rohanni kezdett.

Nem, nem Qhuinn felé. Az életösztön tőle elfelé hajtotta a szerencsétlent. A férfi így kénytelen volt felvenni a tempót. A lény őrült iramban vágtatott előre. A sikátor két fala között ide-oda oldalazott, mintha próbálná kicselezni. Csak azt nem mérte fel, hogy mivel semmi sem volt az utcán, Qhuinn nem botlik el semmiben, nem torpan meg, hanem tartja a tempót.

Kifutottak a sikátorból, át az utcán, embereken keresztül. Kocsikon ugrottak át, felmásztak a falra, majd le. Qhuinn mindent leutánozott, amit a lény csinált, csak hogy véletlenül se eressze el. Ha kell, ha nem, ma ez már nem menekül meg előle, és akkor is megöli, ha a fene fenét eszik is. Végül kijutottak Caldwell külterületére. Az eső is újra eleredt. Francba már!

Egy elhagyatott gyárterületen a lény végre csapdába esett. Nem tudott felmászni a falakon. A sima felületen nem talált kapaszkodót. Egy árva lélek nem járt arra. Az autók hangját is rég maguk mögött hagyták.

Zihálva állt Qhuinn-nel szemben az átkozott. Mellkasa szorgosan emelkedett és süllyedt, mígnem öklendezésbe fulladt, tetemes tócsát kreálva a lába elé. A következő pillanatban átnyargalt rajta, és rávetette magát Qhuinn-re. Vicsorgott rá, felé kapkodott letört körmű ujjaival. Szájából pirosas-feketés hab bugyborékolt elő, akárcsak a sebhelyeiből.

Fekete szemében Qhuinn látta saját magát. Még a különböző színű szemeit is.

Qhuinn izmai minden erejüket bevetették, hogy távol tartsák gazdájuktól a lényt. Sikerült egy derékig érő konténerhez oldalogni, majd azon elfordult, és a betonra vágta a lényt. Rátérdelt a mellkasára, és előhúzta a tőrét. A holdfény átszüremlett a tömör felhőkön. Az eső pontosan belesett az átkozott szemébe és szájába. Pengéjén megcsillant a nedvesség.

Qhuinn lejjebb eresztette a pengéket. Megkarcolta a lény mellkasát. Az kapálózva igyekezett szabadulni. Aztán a férfi kivett még egy pengét a tartóból, és két oldalról belemélyesztette a lény torkába. Két irányba húzva őket, leválasztotta a fejet a testről, majd késlekedés nélkül szíven döfte az átkozottat.

Nagyon lassan csillapodott le. Fájtak az izmai, annyira szorította a pengéit, és annyira erősen tolta a lény szíve felé. Pedig, az már meg sem moccant. Lihegve tolta magát állásba. De mit csináljon a tetemmel? Vajon a nap elintézi? Mert nem vált hamuvá, ahogy az alantaséknál szokás.

Körbenézett.

Haza kellene vinni, vagy valamit csinálni vele.

Sehol egy zsák, csak úgy húsz méterre tőle egy kuka.

Ha talán valaki tett bele mondjuk sittet…

Amikor elindult a kuka irányába, orrát megcsapta a tiszta babahintőpor szaga. Az illatot mozgás váltotta fel, és védekező-ösztöne azt súgta, hagyja az egészen a francba, meneküljön. Úgy is tett. Ahogy megperdült a tengelye körül, fegyverropogás hangzott fel minden irányból. Combjába égő fájdalom nyilallt, majd a vállába is belemart egy golyó.

Bassza meg!

Csapdába csalták volna? Sikerült. Mindenesetre, nem maradt más, csak innen kijutni. Az alantasok a tetőről és ablakokból nyitottak rá tüzet, míg ő teljesen védtelenül szaladt az utcán előre.

Ennyit arról, hogy nincsenek alantasok Caldwell utcáin.

Hemzsegnek, csak meg kell találni őket.

Három kanyar után Qhuinn a földre vetette magát egy kapualjban. A lövések folyamatosan sorjáztak mindenfelé. A feje felett egy golyó az ablakot robbantotta szét. Hiába volt nála fegyver. Egy tucat alantas ellen esélytelennek érezte magát.

Kellene John és Blay.

A falat is megkezdte egy újabb sorozat. Egy lepattanó szilánk felsértette Qhuinn arcát. Kikukkantott a kapu takarásából. Látta, ahogy célra tartott fegyverrel két alantas közelít. Nem maradt más választása.

Őket még simán leszedné, viszont sérült. Ha harcolni kezd, nagy eséllyel veszíteni fog. Qhuinn a fedezékében maradt, és elővette a telefonját. Tárcsázta Blay számát. Nem várta meg a kapcsolódást, inkább elindult, mert úgy érezte, nagyobb biztonságban lesz mozgásban, mint a kapu takarásában. Az alantasok előbb-utóbb úgyis odaérnek hozzá.

Ráadásul, fuccs a bizonyítéknak.

A kaputól egy belső udvarra futott. Felrohant a lépcsőn, már amennyire a combjába vájó fájdalom engedte. Felmérte az esélyeit még egyszer utoljára, majd molekuláira bomlott, és a Black Tear sikátorában öltött újra testet. John és Blay kint álltak. Odarohantak hozzá, amikor meglátták megtépázott testét.

Csak a két srácra volt bízva, hogy ne térdeljen le.

- Az audienciaházba. Gyorsan! – szívta a fogát.

A két szoros ölelés majd’ összeroppantotta a bordáját és a tüdejét. A fiúk az autóhoz támogatták. Eleinte látta még a házakat, majd a látása folyóssá vált. Qhuinn mélyen magába süllyedni kezdett, magával ragadta az olajos sötétség.

Még a szemhéját sem tudta megmozdítani. Teljesen kimerült, miközben hárman száguldottak a Testvériség többi tagja felé.