Az elveszettek - 16.

Bayne a nyakára tette a kezét, megnyújtotta.  A háza sosem volt még ennyire élettel teli. Csak nemrég tudták birtokba venni, s hiába a húsz szoba, most mindenki egy nappaliban tornyosult körülötte. Feketébe burkolózott férfiak vették körbe.

Bayne tökéletesen beleillett ebbe a testtengerbe. Ami azt illeti, pontosan úgy néztek ki, mint a Testvériség. Halhatatlan élete során most töltötte el olyan izgató vágy, türelmetlen várakozás, amit már egészen gyermekkora óta nem érzett.

- Azt hittem, hogy nem fognak megváratni minket. Megdöbbentő. – ült le mellé egy székre Arece.

Miután betették a három nőt a Lincolnba, rájöttek, hogy öt személy szállítására kevésbé lesz alkalmas a hely. Így Adaraslyn elöl foglalt helyet, Dahmon mellett, aki végig biztonsággal kormányozta az autót. Bayne legalábbis remélte, hogy így van.

A fekete hajú vámpír a térdeire nehezedett, az álla majdnem az asztalt érte. Élettelen szemük egymás elméjébe szúrt.

- Örüljünk annak is, hogy egyáltalán fogadnak minket, és nem kellett helyből az Első Család házához mennünk.

Arece kényelmesen hátradőlt a széken, egyik karját átvetette a támlán. Amikor elmosolyodott, látszott a szemfoga.

- Akkora hülyének érzem magam.

- Tudom.

Arece végigsimított világosbarna haján.

- Az volt életed álma, hogy ide költözzünk. Most mégis nyom a mellkasod, mert elérhető távolságba került a vágyad. Én is így vagyok vele. Mindenféle mondvacsinált okkal elhitetted magaddal, és velünk, hogy a vak király nem fogad minket szívélyesen. Kétségbe vontad, hogy tudnak egyáltalán rólunk. Attól félek, hogy továbbra is fennáll a veszélye annak, hogy kinyírnak minket. Remélem, felkészültél erre az eshetőségre is.

Bayne elméjébe befészkelte magát a jelenet, amikor Dahmon becsukta Adaraslyn oldalán a kocsi ajtaján, de egy pillanatra megállt Bayne mellett. Odasúgta neki, alig hallható módon, az ősi nyelven, hogy ha baj lesz, először a nőt menti.

Némi megnyugvásra adott okot.

- Megbízom az unokatestvéremben. Viselnünk kell a helyzetünket. Unom ezt az egészet. Ezt az életen át tartó menekülést. Ha más miatt nem is, Lynnek adnom kell egy esélyt. – függetlenül attól, hogy özvegyen a Biztos Menedékben végezheti.

- Jól meggondoltad?

- Meg kell húzzuk magunkat. – felelte Bayne. A hangja fáradt volt.

- Tudom. Megszegtük az összes szabályt, ami létezik. Ez tény. De arról nem tehetünk, hogy az óhaza új hódítói gátlástalanok, és gyakorlatilag minket a pokolra küldtek. Ennyien maradtunk. Ez van. Az, hogy túléltük, baromi nagy szerencse. Viszont, ha nagyon nagy lenne a baj, akkor már a vaksi is itt toporogna az izomkolosszokkal együtt. – Arece csavargatni kezdte kese hajtincsét. – Ha okosak leszünk, ez a mag megmarad.

Bayne felhúzott szemöldökkel ránézett. Inteni akart Erinnek, hogy hozzon valami frissítőt, amikor rájött, hogy a nő Wrath házában van.

- Nyugalmat és békét akarok. Ez nem titok. Amit a korcsok művelnek, az már sok. Amellett, korántsem vagyok biztos benne, hogy életben maradunk. Ott korcsok, itt alantasok. Csöbörből vödörbe. Vagy hogy is mondják? – Arece bólintott. – A király a vérem. Hűségesek voltunk hozzá. De tudniuk kell a lányról. Meg minden másról.

Az óhazai családok, akik tartósan ott éltek a mai napig, alig pár év alatt semmivé foszlottak. A klánokban voltak ugyan harcosok, orvosok, segítség, de nem mentek semmire. Aljasul tőrbe csalták, majd kivégezték őket.

Miután eljöttek, csak az Őrző a megmondhatója, milyen állapotok uralkodnak ott.

Bayne nem harcolt. Menekült. A vérvonalat fenn kell tartani.

A korcsok kevesen vannak a tartós élethez, de elegen ahhoz, hogy pestisként nyargaljanak végig a vámpírokon. S ha egy testvér kapná a karmolást, vagy valamelyikük fele a harapást, azt senki sem élné túl.

- Remélem, a király egyáltalán hajlandó meghallgatni téged. De utána mihez fogunk kezdeni? Megyünk tovább, és vándorként fogunk létezni, mint egy alomnyi patkány? Vagy egy olyan szektába fogunk tartozni, amely egyikünket sem fog befogadni igazán?

- Bármelyik jobb, mint a semmi. Inkább lennék a Testvériség kevésbé megbecsült tagja, mint patkány. Ezt te is tudod. Ti és a vérem vagytok a legfontosabbak. Ha kell, eltűnünk. Álnéven, vagy szétszéledve több helyen.

- Hát, persze. Elképzelem a feledet, amint átmegy a szomszédba kötögetni. Te meg éjjeli golfozol a férjeikkel. De egy napon nekik is fel fog tűnni, hogy csak éjszaka jártok ki, mások vagytok, mint ők. Aztán hibát vétünk, és vége.

- Ezért remélem, hogy Wrath igazat mondott.

- Aha. Erre én is kíváncsi leszek. Szerintem meg, tudod mi lesz? Nagy svunggal bevágtatnak ide, örülnek nekünk, majd visszaparancsolnak minket oda, ahonnan jöttünk. Könyörögni meg nem fogok.

Bayne megunta Arece károgását. A másik egyből változtatott a modorán.

- Ez csak a túlélés miatt kell. Tudod?

Arece közelebb hajolt. Széles válla eltakarta Bayne elől a kilátást.

- Tudod jól, hogy támogatlak. Csak több megfontoltság sem ártana a későbbiekben.

Bayne a másik szemébe nézett.

- Hidd el, tudom, mit csinálok. Máson sem jár az eszem órák óta.

Arece felhúzta a szemöldökét.

- Puha hús akarsz lenni?

- Inkább az, mint por és hamu. – a vámpírok karján felállt a nem létező szőr.

Bayne a többieket nézte. – Ám szeretnélek megkérni…

- Higgadj le. A végén még agyvérzést kapsz itt nekem. Segítek, ahol tudok. Tudod, hol találsz.

Kezet ráztak.

- Tényleg köszönöm.

- Wrath majd úgyis megnyomorgat ezért.

Szavaiból gúny és cinizmus szivárgott elő. Mindig is pesszimista volt, de most valahogy mintha várta volna régi barátja végét.

- Könnyen elképzelhető.

- Ja. – tette hozzá Arece. Fontos volt, hogy az övé legyen az utolsó szó.

A tömeg hirtelen a szoba ajtaja felé fordult. Mindenki megfeszítette izmait, felkészültek arra, hogy a család fejét egy szempillantás alatt testükkel védelmezzék. Jó, hogy nem tapostak egymáson, mint valami autogramhajhász koncertre járók. Érezték, hogy megérkezett.

Itt volt.

A vak király.

- No. Az előadás indul. – mondta Arece, és csettintett az ujjaival. Bayne engedélyt adott Why-nak, hogy kinyissa az ajtót. A vörös vámpír meg is tette. Szélesre tárta egyszerre mind a két szárnyat.

Megjelent benne egy fekete hajú, napszemüveges, hatalmas alak. Mögötte pedig, harci díszben a Testvériség tagjai sorakoztak fel. Egyik sem volt támadóállásban, tehát, nem mészárolni jöttek.

A vámpírok mind meghajoltak előttük. Különös volt, hogy a király mindenkinek bólintott, és érezni lehetett a levegőben a tiszteletet.

A fiatalabb testvérek szemei ide-oda ugráltak Bayne és Wrath között. Tudták, hogy a király és a másik férfi vérrokonok, de olyan megdöbbentő volt köztük a hasonlóság, hogyha Bayne is napszemüveget viselt volna, talán még Beth sem tudta volna őket megkülönböztetni.

Amikor Bayne és Wrath megfogták egymás alkarját, először mindenki meghökkenve állt. Majd a két fekete hajú férfi elmosolyodott, és meglapogatták egymás hátát.

Sarah összerezzent, amikor Marius mögé lépett, és belecsókolt a nyakába. Kényelmetlennek érezte a kapott holmikat, de a világ minden kincséért se vallotta volna ezt be a legdrágább férfinak, aki többször tüntette ki a figyelmével, mint kívánta. Bárki is viselte ezeket a göncöket, két dolgot Sarah megtudott róla. Hogy legalább két számmal kisebb méretet hord, mint ő, és eléggé kurvásan öltözik.

- Jó estét! – mondta Marius, és átkarolta. Együtt nézték, ahogy a Range Rover helyet cserél a bordó Lincolnnal. Elvitték a nőket a Testvériség központjába, ahol már vár rájuk elvileg egy csapat másik nő. Marius megborzongott a gondolatra. Cserébe ők itthon maradtak.

Na jó, félnapos hadakozásba került neki, hogy rábeszélje Bayne-t, ne vigyék el a lányt is.

No, nem azért, mert nem tudott meglenni nélküle, hanem azért, mert jobb, ha itt ítélkezik felette a király. Bayne belement azzal a felkiáltással, hogy ezért még számol majd vele. Még így is jobb volt Sarah-t maga mellett tudni, mint távol tőle, egy idegen házban, ahol ki tudja, mi vár rájuk.

Ahogy számolgatta, csak öt testvér volt jelen, és egy kisebb termetű férfi.

Sarah megfogta Marius kezét.

- Félek. – mondta. Szemét le sem vette a kompániáról, akik bementek végül az előtérbe.

- Én is. – vallotta be Marius.

~Én nem~

- Végig mellettem maradsz, ugye?

- Egy tapodtat sem fogok mozdulni mellőled.

- És, ha elvisznek?

Marius maga felé fordította Sarah-t.

- Most jól jegyezd meg, amit mondok. Soha, senki nem vihet tőlem három méternél távolabb. Ha mégis megpróbálja, nem állok jót magamért. – megsimította a lány arcát. – Átmennék bármilyen akadályon, hogy megtaláljalak, és kimentselek.

~ Ugye, nem most fogod megkérni a kezét?~

Pedig, ki akarta mondani.

Nem érdekelte, hogy két napja léptek egymás életébe.