Az elveszettek - 2.

Már megint megtörtént. A halál a nyomában járt, újra lesújtott, és Marius nem lehetett biztos benne, hogy ez volt az utolsó. Kivételesen az ő kezében volt a lángoló pallos, az ő, tulajdon markában, amivel kivégzett pár púderszagú halálügynököt.

Szemfogai megnyúltak a gondolatra. Alsó ínyét picit felsértették, mint ő az alantasok mellkasát. Egy nappal korábban hat féreggel végzett. Izmai bizseregtek, amikor belegondolt, hogy egy újabb este érkezett el, amikor ismét gyilkolni fog. Az idő kíméletlenül hajtotta, hogy beteljesítse titkos küldetését.

Ez azonban még mindig jobb, mint az átok, amit kiróttak rá. Halálig szívni az embereket nem túl hálás feladat. Ameddig azzal van elfoglalva, hogy írtja az ellenséget, addig sem esik egy újabb ártatlan áldozatául.

Mert, hogy ő áldozatként tekintett magára ebben az esetben.

- Cseszett Őrző – motyogta, és megsorozta a bokszzsákot.

- Még szerencse, hogy a zsák nem tud visszaütni. – szólalt meg mögötte az egyik testvére hangja.

Marius oda sem figyelve Phoenix szavaira, folytatta csapásait. A fekete súlyos zsák helyére az a pirinyó, feketébe burkolózott, lebegő nőt képzelte. Már így is négy órája túráztatta magát. Addig futott, míg a combjai égni nem kezdtek. Aztán felüléseket végzett, mígnem tehetetlenül nyöszörgött a hasizmai parancsára. Most éppen az ujjait zsibbasztotta halálra.

Az izzadtságtól úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki a zuhanyzóból. Fekete haja a fejére tapadt.

De a benne küzdő másik én felszínre akart törni. Gyilkolni vágyott, és nem alantasokra szomjazott.

Sokkal finomabb, sokkal készségesebb préda után vágyakozott.

Az agya forrt, mintha húsz kávét döntött volna magába energiaitallal keverve.

- Menj innen, vagy téged verlek péppé. – lihegte.

Phoenix megrántotta szemöldökét.

Leült a haspadra. Könyökét térdein támasztotta meg, tenyereit egymásnak dörzsölte.

- Van valami, amiről beszélnünk kellene négyszemközt.

- Később.

- Jobb lenne, minél előbb.

- Most ne. Akármit is mondanál, most nem tudok rád figyelni. – elfogyott Marius levegője. Óriási ütést mért a zsákra, s míg az kilengett, erőt gyűjtött.

Ilyenkor a nyugalmán dolgozott. Amikor az Őrző megrepesztette a tudatát merő kedvtelésből – mások szerint büntetésből -, maga sem hitte volna, hogy bárkire közveszélyes lehet. Ameddig kint volt, istenesnek tartotta állapotát. A kurvákért se nagyon fájt a szíve, csak azokért a lányokért, akiket egy-egy mételyes pillanatában talált meg. Megesett, hogy a négy fal között a sajátjaira támadt. Ilyenkor egy tömlöcfélébe vetették, míg megnyugszik.

- Marius.

- Még nem nyugodott le, Phoenix. – mondta, mikor egy pillanatra megállt. – Ha most abbahagyom, neked megyek.

Persze, eleinte nem volt ennyire tudatos. Csak egyik pillanatban még önmaga volt, a másikban egy vérengző vadállat. Mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde.

Sosem emlékezett, mit tett pontosan. A véres lepedők, falak, padlók mutatták meg, hogy történt valami. Hacsak nem a nők mellett ébredt fel, akiknek már csak egy része mutatta, hogy valamikor emberek voltak.

S mindez miért?

Mert kölyökként úgymond megkísértett egy kiválasztottat.

Ráadásul, nagyon úgy tűnt, hogy az Őrző kedvencét. Vagy legalábbis valakit, akit a Nemzőnek szántak akkoriban. S mivel azzal védekezett, hogy nem tudta, mit csinál, csak az ösztöneire hallgatott, az Őrző azzal átkozta meg, hogy tudatos énjéről leválasztotta a legrosszabb ösztönlényt, aki miatt sosem fog beteljesülni egyetlen szerelme sem.

Örök magány egy olyan fenevaddal, aki nevet mindannyiszor, amikor pusztít.

Az Őrző a megváltás kiskapuja nélkül rótta ki rá ezt a nemes feladatot, akárcsak Rhage, ő sem lehetett biztonságban. Csak míg a harcos képes volt megálljt parancsolni a sárkánynak, számára nem volt megnyugvás. Ugyanúgy, mint azoknak a férfiaknak, akiket az idő kovácsolt egy összetartó klánná.

Azon az éjszakán az a nő volt a végzete. Szerelmesnek érezte magát. Vérében forrt a düh, az indulat, a vágy. Az átváltozása után történt két nappal. Hogy is hihette, hogy egy ártatlan nő viszonozni fogja azt, amit ő érez. Ezért elvette. S most töltögeti életfogytiglani büntetését.

Egy ideig nem tudta, minek nevezze a benne élő bestiát.

Aztán csak önmaga sötét énjeként aposztrofálta.

Miután elolvasta Stephen King bohócos könyvét, egyszerűen csak Az-ként emlegette.

Félt, ha megszemélyesíti, egy napon arra ébred, hogy a saját testébe van zárva, míg a másik tombol. Pusztítást és sötétséget hozva a világra. Tehetetlenül, a saját tudatának börtönébe zárva végignézi, ahogy Az kivégzi a testvéreit.

Testvérek.

Ha ez még nem lett volna elég, azelőtt vonult önkéntes száműzetésbe, mielőtt megkaphatta volna mellkasára a csillagot. A Fekete Tőr Testvériség jelképét a bal mellizmára.

Tohrment és Darius edzett vele akkor. Az egyik percben még támadóállásból meglendítette a testét, a másikban már a két férfi erőnek erejével fogja le, és torkához tőrt szorítanak.

Nem kárhoztatták.

Csak ő saját magát.

Ezért döntött úgy, hogy elmegy. Soha nem tér vissza.

Ekkor találkozott össze Bayne-vel, aki kísértetiesen hasonlított a mostani királyra, és Whyolence-szel, akit az Őrző utasított ki a Testvériség soraiból személyesen. Ők ketten viselték a jelet.

De sosem beszéltek róla.

Arece, Dahmon, Phoenix pedig, nem viseltek jelet magukon, bár piszkosul jól bántak bármivel, ami a kezük ügyébe akadt.

Egy ütés. A Testvériségért.

Egy ütés. Az Őrzőért.

Egy ütés. A saját lelki üdvéért.

Az utolsó mozdulatnál akkora ütést vitt be a zsáknak, hogy az anyag felrepedt. Csüggedten állt a kilehelt pára mellett.

- Menj el, Phoenix. – mondta, aki még mindig ülve bámult fel rá. – Ígérem, később beszélünk. – elkezdte letekerni kezéről a bandázst. – Amikor tiszta lesz a fejem.

Bár Phoenix volt az örök túlélő a csapatban, nem kockáztatta meg az esetleges veszteségeket.

- Az csak rajtad múlik, Marius… - a fiú felvette a törölközőjét. Letörölte az arcát, nem törődve a hajával, ami most már százfelé állt.

- Dobj meg egy vízzel.

Phoenix-nek nem kellett kétszer mondani. Elnyúlt a haspadon, kinyújtózott, hogy kivegyen egy üveg vizet a kartonból, aztán nekivágta Mariusnak, aki egy kézzel kapta el a másfél literes palackot.

Marius egy szuszra kiitta a teljes tartalmát, amitől még inkább gyöngyözni kezdett a halántéka.

Phoenix-et tanulmányozta, míg összeroppantotta az üveget.

A férfi egy fehér atlétát vett fel, sötétkék farmer kíséretében. Tökéletes testére feszült minden anyag. Lábát egy bakancsba nyomorgatta. Leginkább egy kockára emlékeztetett az arca, ám így is beesett a két arccsontja alatti rész. Idősnek mutatta a vérhiány. Sűrű, félhosszú, sötétbarna hajába ősz szálak vegyültek.

Nem idős volt, Marius mindig ilyennek látta, mióta ismerte.

A nők odavoltak érte, mert gáláns lovag volt, épp csak a fehér ló hiányzott alóla. Amin száguldott, pár lóerős volt, és fekete. Kicsit sem embereknek való típus volt. Kisfiús bája mélyén egy vadász lapult. Hogy mit keresett Bayne körül, senki sem tudta. Nem száműzték, nem üldözték. Ő választotta, hogy nem kér a Testvériségből, hanem inkább Bayne mellé szegődik. Pedig, Arece volt az úr életőre.

Vagy valami hasonló. Hivatalosan nem kapta meg ezt a címet.

Phoenix nem élt nőkkel. Elvett tőlük annyi vért, amennyire szüksége volt. Harcolt, ha kellett, amúgy bent gubbasztott az undorító ekrü színű szobájában, és olvasott. Egyesek egy uta-félről pusmogtak, mások arról, hogy Bayne kedveséhez van valamilyen titkolt kapcsolata.

Marius mindig kereste köztük a hasonlóságot.

Adaraslyn kisebb volt, törékenyebb, és talán a szemük hasonlított. Meg a mozdulataik egy része.

- Csak pár perc. – mondta Phoenix. Felállva picit magasabb volt Mariusnál.

- Szerinted az Őrző érzi, ha egy bokszzsák vagy alantas helyére képzelem? – kérdezte Marius. Semmi kedve nem volt kieszelni egy újabb beosztást vagy haditervet. Mert mi másról lehetett volna szó?

Phoenix hosszan sóhajtott.

- Csak azt tudom, hogy bármennyire is a Testvérekkel van elfoglalva, a fél szeme mindig rajtunk van. Következésképpen, szerintem az egyik füle is errefelé áll.

Volt benne valami. Az emberek ezt úgy nevezték, hogy amire erősen gondolnak, azzal üzennek az univerzumnak, hogy segítsen azt bevonzani. Általában meg is kapták a reményüket. Ezzel szemben ő akárhányszor gondolt a csuklyás nőre, az nem jelent meg. Igaz, hibáiért nem is foglalkozott vele. Voltak napok, amikor szívesen szembenézett volna a faj teremtőjével, ugyanakkor félt attól, hogy más végkimenetele lesz az eseményeknek.

Mert az egy dolog, hogy marad minden ebben az állapotban. De mi van, ha az Őrző meggondolja magát, és újra élhet? Az már annyi ideje van vele, teljesen megszokta. Ha nem lenne, mi lenne?

Nem tudna nélküle élni.

Már-már hiányozna neki.

De ez is őrültség. Miért vágyna arra, ami benne él? Utálja, mégsem tud tőle nyugalommal szabadulni. A cseréknek mindig nagy ára van amellett, hogy vigyázni kell azzal, mit kíván az ember.

Mert egyszer csak tényleg megkapja a magáét.

Az meg, általában nem kívánt vonzattal rendelkezik.

Vagy, ami még ennél is rosszabb, ott kapná vissza háromszorosan a büntetését, ha alkudozna az Őrzővel, ahol a legjobban fáj. A valamit valamiért elv ott van elbénázva, hogy az egyensúly baszottul nincs egálban.

A két férfi az ablaknál állt meg. Odakint sötét volt már. Sűrű felhő borította az eget. A birtok kivilágítatlanul ácsorgott magában a fák között.

Egy őz mászkált a bokrok alatt.

Kecses volt.

Hamvas és bűntelen.

Látta magát benne. Egy egyszerű állatot, ami olykor az ösztöneinek él.

Az otthonuk egy régi arisztokrata ház volt. Elhagyták, amikor Caldwell-ben rosszra fordultak az esték. A tulajdonos nem tért vissza, ugyanis, meghalt. A ház kihasználatlanul állt. Otthonos volt, a nőik gondoskodtak arról, hogy minden árassza magából a biztonságos hely érzését. Mégsem volt teljesen olyan.

Közel voltak a Testvériséghez, ami azt illeti, ezért inkább meghúzták ott magukat. A falak tömörek voltak, bekamerázták a házat, komplett védelmi rendszert építettek maguk köré.

A mozgásérzékelő finomhangolású volt.

Marius biztosra vette, hogy most is pirosan vibrál, hiszen a szél elkezdett felerősödni.

Jobb volt nem felhívni magukra a Testvériség figyelmét. Ki tudja, mi lenne abból, ha megtudnák, hogy itt vannak újra a közelben? Nem utolsó sorban, ide ember nem jön önszántából. Ha történik valami, az a ház lakói között marad fölösleges kérdések nélkül.

Egyetlen ember sertepertélt körülöttük, Adaraslyn hűségese, Erin. Az idős nő túl hosszú kort élt meg, de sosem kérdezett. Mindig annyit tudott, amennyit normálisnak tartott, és akkor szólt bele a vámpírok dolgába, amikor tudta, hogy igaza van. Imádnivaló nő volt, Marius csodálta, amiért az első vérengzésénél nem hagyta ott az úrnőjét.

Sőt, segített neki nőket szerezni, akiket nyugodt szívvel – bár neki ilyen nincsen – kivégezhet, eltemethet, mert senki sem fogja őket keresni.

Anyai gondoskodással vette őket a szárnyai alá, akár egy jóságos tyúkanyó. S bármikor, amikor Marius rágondolt, rájött, hogy nem a belső gonosz énje a rosszabb.

Erin helyzete sokkal szomorúbb.

Ember létére, soha nem látta szeretővel. Mosolygott, ám a szemei mindig végtelen míszről árulkodtak.

A gondolatra Marius fogai ismét tovább nyúltak. Ha ez így folytatódik, ő lesz a vámpírok kardfogú tigrise.

~ Csak tépd szét ~ Szólalt meg Az a fejében.

Marius megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai.

~ Harapj bele a nyakába. Olyan kis édes. ~

Az elárasztotta az agyát rémképekkel, amint ott térdel a leigázott Phoenix mellkasán, miközben a vérét veszi.

Megnyomkodta a szemeit.

~ Csak az első lépés nehéz, de utána édes. ~

- Hagyj már békén! – ordított fel.

Phoenix hátrált egy lépést. Alig hallhatóan felemelte a nagy súlyzó fémrúdját.

Ha ütni kell, akkor ütni kell.

~ Belezd ki~

~ Tépd szét ~

~ Gyilkolj ~

~ Pusztíts ~

~Rombolj ~

- Takarodj! – fogta meg két kézzel a koponyáját. – Tűnj el a fejemből!

~Szívd ki a vérét ~

~ Edd meg a szívét ~

~ Nyeld le a húsát ~

Az folyamatosan suttogott neki.

Érezte, hogy a szemét vér futja el. Marius tudta, hogy ez az.

Küzdött a szorítás ellen. Az mozgatta, de ő még önmaga volt.

Phoenix teste remegett az erőlködéstől, míg Marius támadóállásba helyezkedett. Feje mellé emelte a rudat, mintha baseballozni készülne.

Marius fogai a végtelenségig nyúltak. Belesajdult az ínye.

Melegbarna szembogara vérvörösen izzott.

Marius úgy vicsorgott, mintha Phoenix az ellensége lenne.

Tankként indult meg felé, s mielőtt lapátméretű tenyere elérte volna a vámpírt, az meglendítette a fémrudat.

- Remek, Graves! Annyi eszed van, mint egy tyúknak. – korholta magát Sarah. Rendületlenül tört előre az ágak és bokrok rengetegében. Sötétkék kapucnija alól kilógott szőke haja. Folyamatosan követte a kezében tartott GPS jelét. Már rég meg kellett volna érkeznie a következő találkozási pontra.

Megállt, hogy elővegye a telefonját.

Feladja a kihívást.

Végig azt mondogatta a főnökének, hogy nem lesz jó márciusban a caldwell melletti erdőben csapatépítő tréninget tartani, pláne úgy, hogy egyedül mászkál majd egy kütyü utasításai után.

Minden jel szerint a készülék elromlott, mert csak vitte, vitte, de nem ért oda sehova.

Előhalászta zsebéből a mobiltelefonját.

Egész Amerika le van fedve, erre mit jelzett? Nulla térerőt. Csak segélyhívások. Bah.

Itt fog megfagyni a semmi közepén.

Pontosabban az erdő közepén.

De legalább az erdő vadjainak lesz mit ennie, miután kileheli a lelkét.

Mérgesen szitkozódva összecsapta a készüléket. Újra a GPS-re nézett, ami monoton géphangon közölte vele, menjen egy kilométert észak felé, majd forduljon balra.

De merre is van észak?

Ja, a fák mohája. Felnézett a mellette álló fára, aminek az egész törzse zöld volt, akárcsak a másiké, és a következőé. Amerre a gép mutatott, meg csak bozót volt, még véletlenül se kitaposott ösvény.

- Fasza! – szűrte a fogai között.

Elindult újra, ám a következő pillanatban lefagyott. Nyomni kezdett a mellkasa, és forróság öntötte el hirtelen hullámokban. Megtántorodott, és nekidőlt a legközelebbi fának. Lehajolva próbált lélegezni. A tüdeje szorított. A világból elfogyott az összes oxigén. A következő levegővételnél arccal az avarba bukott. Szeretett volna belesikítani, de a görcs annyira szorította, hogy jobban lekötötte a levegőért való harc.

Az erdő forgott körülötte. Azt hitte, most fog meghalni. Igen, ez már biztosan az. Ujjai a sarat és elszáradt leveleket markoltak.

Újabban egyre többször érezte rosszul magát. Rémisztő érzés volt ez. Többször vitték emiatt orvoshoz, de mindenki azt mondta, szokatlanul jó egészségnek örvend. A tünetei alapján csak pánikroham.

A hátára küzdötte magát, hogy ne fulladjon bele az avarba.

- Elég! – nyöszörögte. – Elég!

És ekkor vége lett.

Percekig feküdt zihálva egyhelyben, mígnem megnyugodott.

Óvatosan felült, mire a gyomra bukfencet vetett. Megrázta a fejét. Esőkabátjának ujjába törölte az arcát, aztán állásba nyomta magát.

Folytatta az útját, s mikor kiért egy érintetlen tisztásra, ahol csak kisebb-nagyobb ásásnyomok éktelenkedtek, eleredt az eső.

Sarah az égre nézett, ahonnan kövér cseppek hulltak rá.

- Na ne!

A kiképzőközpont fő vizsgálószobájában Jane remegő kezekkel fogadta a férfiakat. Négyen fogták V ájult testét, majd egy hideg acéltepsire fektették. A testvér szeme elnyílt, csak a szemfehérje látszott. Légzése lassú volt, egyenletes. Rhage, Tohr, Zsadist és Wrath elléptek a vizsgálóasztal mellől.

A nőket felparancsolták a saját lakrészükbe, míg ők elintézik a kiütődött harcost.

A férfiak elhátráltak az asztaltól. Ehlena készségesen Jane segítségére sietett. A doktornő oltárian hálás volt neki ezért. Kezében kilengett minden eszköz. Mintha elfelejtette volna használni a testrészeit, és az ép eszét.

A szokásos vizsgálatokon is nagyon nehezen jutott tovább.

Lassiter is utánuk jött a vizsgálóba. Érkeztével még nagyobb fényár töltötte be a szobát. Még mindig világított. A harcosok egy pillantással nyugtázták a jelenlétét, majd aggódva V-t nézték.

A két nő pörgött körülötte.

Vérnyomás: rendben. Pulzus: túl alacsony. Pupilla: nem reagál. Jane és Ehlena sietősen dolgoztak V állapotán. Megmérték a férfi hőmérsékletét, és egy infúziót is kötöttek a könyökhajlatába.

Ehlena végül tanácstalanul megállt Jane mellett, aki a rémülten bámulta parancsolóját.

- El sem tudom képzelni, mi lehet ez. Ilyen volt már korábban is? – automatikusan a királyra emelte erdőzöld tekintetét.

Wrath szája vékony vonallá préselődött. Kezeit ökölbe szorította.

- Mi úgy tudjuk, hogy nem. – válaszolt helyette Tohrment.

Jane megfogta V kezét, és közelebb hajolt hozzá. Csókot lehelt a férfi tetovált halántékára.

- Olyan, mintha heves migrénje lett volna. De abba nem nagyon szoktatok elájulni. Azt mondtátok, nem kaphattok el betegséget. – a kijelentés kérdésnek hangzott a szemrehányás hangsúlyától.

Nem kellett volna ezt mondania azok után, amin Selena keresztülment. Még, hogy immúnisak a betegségekre. Na persze!

Belül még mindig egy CT vagy MRI gépért fohászkodott.

Sok dolgot megkönnyítene, és kevesebb lenne a stressz is.

Egy örökkévalóságig álltak ott. Váratlanul nyílt ki a vizsgáló ajtaja. Payne viharzott be rajta. A kicsapódó ajtó vállon találta el Rhage-et, akinek egy pillanatra felvillant a szeme.

Mihelyt meglátta testvérét az ágyon feküdni, kezét a szájához kapta, és megtorpant. Sötét fürtjei meglibbentek teste körül a lendülettől. Nyomában Manny érkezett meg. Payne teste az orvosénak ütközött. Átkarolta úgy, hogy a könyökénél tartotta meg felét.

- Nem, nem, nem, nem…

Jane felnézett rá, de egy percre sem engedte el V kezét.

- Payne, te találkoztál már ilyen állapottal?

- Csak egyszer láttam így őt.

Mindenki megkövült ott, ahol álltak. Payne kiszabadította magát Manny szorításából, és odalépett az ikertestvéréhez. Megsimogatta Vishous arcát, sötét haját, majd a füléhez hajolt, és suttogott neki valamit az ősi nyelven.

Szavaitól a férfi szemhéja megmozdult. Szemgolyója visszagördült eredeti állapotába, bár tekintete rettentően fátyolos volt. Lassan V áttetsző bőre feltöltődött élettel. Eltűntek a rajta átütő erek.

Azt senki sem vette észre, hogy Lassiter ragyogása kialudt.

V kiszáradt torkát megköszörülte.

- Mi történt vele, Payne? – kérdezte Jane doki.

- Olyan látomása volt, amit már látott egyszer. – a lány megbabonázottan fogta meg V másik, kesztyűs kezét. – Látott egyszer, de az emléket kitörölték. S most felszínre tört.

Wrath szólalt meg a csendben.

- Milyen látomás?

- Azt csak ő tudja megmondani. – felelte a lány.