Az elveszettek - 27.

Miután Jane doki gyakorlatilag átrobogott rajta, Sarah nem tudott hova menni. Nem akart a hálószobájában maradni, sem a testvérek feleivel találkozni. Ezért döntött úgy, hogy keres egy nyugalmas helyet, ahol kisírhatja magát. Nem is tudta pontosan, merre megy, amikor lent az alagsorban egy edzőteremben találta magát. Az hitte, ilyenkor itt szokták magukat izzasztani, de most kihalt volt minden. Még a lélegzete is visszhangzott a falakról.

Érezte magán Marius illatát, az érintését, ugyanakkor minden jó gondolatát félbeszakította a szomorú igazság.

Már egy hete nem beszéltek egymással.

A falon levő ósdi csapot megcélozta. Minden remény nélkül megnyitotta. Folyt belőle némi hideg víz, amivel arcot mosott.

Ahogy lehajolt, érezte minden porcikáját, ami feltehetőleg kék-zöld-lila színben játszhatott.

Ahogy belegondolt abba, mi történt, és ami még vár rá, erőt vett rajta a gondolat, hogy ez nem puszta szex volt. Ő már ténylegesen Mariushoz tartozik.

Oh, a francba! Mennyire kívánta, hogy újra és újra ott fekhessen alatta, rajta, mellette.

Nem törölte le az arcát. Hagyta, hogy a levegő szárítsa meg rajta a vizet. De Marius még mindig ott volt mindenhol.

Meglátta magát a tükörben, és csak nézte a tükörképét. Változott-e már valamit? Hosszabbak a szemfogai? Áttetsző a szeme? Dúsabb a haja? Élettel telibb a bőre?

Élettel teli… hm… a vámpírok halottak.

Hülyeség!

Marius nagyon is élt!

Magán nem látott semmi változást. Még mindig embernek tűnt, a vámpírság nyomai nélkül.

Egy kép villant az agyába. Saját magát látta, ahogy a padlón fekszik, a háta megfeszül, és dereka abnormálisan felfelé tolódik el. Mint egy sátor. Könnyezik. A haja csatakos, és a szájában kétszer akkora szemfogak vannak, mint Mariuséban. A mellkasából fekete folyadék gurguláz elő, és fekete ködgomoly öleli körbe.

Bakancshangra lett figyelmes a háta mögül. Valaki kérlelhetetlenül nyitotta ki maga előtt az ajtókat.

Egy nagydarab férfi lehetett az árnyéka alapján.

Nem mert megszólalni. Földbe gyökerezett lábbal állt.

Nem Marius volt, hanem egy olyan férfi, akinek az arcán tetoválás volt. Sötét haja ellenére, szemei valósággal világítottak. Az egyik kezén kesztyű volt, és egy cigarettát készült meggyújtani.

Teljesen közömbösen bámult rá.

- Üdv! – szólalt meg, miközben eltette az öngyújtóját. A dohány illata pillanatok alatt belengte a helyiséget. Amikor felé mosolygott, Sarah meglátta a szemfogait.

Sarah biccentett.

- Vishous vagyok, az itt élők barátja, Payne bátyja, az Őrző fia. Ex-Nemző. – vigyorgott ismét. Humorosnak szánta a röpke bemutatkozást, a lány azonban, nem értékelte kellőképpen. Komolyságot erőltetett magára. – Hívhatsz V-nekis. Ha akarsz, persze. Sarah.

Ez ismer! Tudja a nevem! Tudja! TUDJA!

Sarah idegesen felé intett.

Nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb. Hogy egy itt élővel egy hét után találkozik először, vagy az, hogy az idegen tudja a nevét, miközben neki fogalma sincs róla, kicsoda?

- Nem tudtam, hogy más is lesz itt lent ma. Azt hittem, mindenki odakint van.

Vishous pár lépéssel közeledett felé, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

Kedves. Legalább hagy neki menekülőutat.

- Jane és Marius nem örülnének, ha bezárkóznánk. – mondta. Megvonta a vállát. – Ugye, nem baj, ha beülök ide?

- Ha akarsz…

A férfi ugyanazt a ruhát viselte, amit mindenki más a ház lakói közül, kivéve a nők és a hűségesek. Fekete póló, bőrcucc. Csak nem volt nála semmilyen fegyver. Leült a matracokra. Sarah nem tudta eldönteni azt sem, hogy azért nem terül el, mert nem illik, vagy, mert nem akar. Leült vele szemben egy zsámolyra, és úgy összehajtogatta magát rajta, hogy egy Buddha-szobrot simán megszégyenített.

- Kérsz egy slukkot? – nyújtotta oda a cigarettát a lánynak.

Sarah megrázta a fejét, a vámpír mélyet szippantott.

- Leszokóban vagyok.

Vishous kecskeszakálla jobbra húzódott.

- Én is próbáltam. Aztán megálltam a próbálkozásnál. – Sarah most először húzta felfelé az ajkait. Hány vámpír lehet még ebben a házban, akiket nem ismer? Sok kellemetlen jelenet vár még rá.

A lány közelebb húzta magát zsámolyostól, és elvette a V ujjaiban tartott cigarettát. A szülei vámpírok. Az élőhalottak vadásznak rá. A legjobb barátja kéténű. Az a legkevesebb, hogy most sikerül beszívnia.

Vishous kuncogott, ahogy a lány élvezte a dohány ízét. Kivett egy másikat, és meggyújtotta. Sarah ekkor jött rá, hogy végig erre ment ki a játék. Mosolygósra szívja magát egy vámpírral.

Ez sem mindennapi esemény.

- Egyre hosszabbak az éjszakák, mi?

- Egyre hihetetlenebbek a hírek. – mondta a lány egy újabb slukk kíséretében.

- Láttam. Álmomban. Van egy ilyen kis hülyeségem. Álmodok, látok dolgokat másokkal kapcsolatban. Néha nem tudom őket hova tenni, de idővel minden a helyére kerül. Láttalak téged, a jöttödet, és azt is, hogy a régi testvéreink hazatérnek. Azt hiszem, azt is láttam, ahogy végződni fog.

- Komolyan?

- Ühüm.

- És hogy fog?

- Egy valamire való jós nem mond sem jót, sem rosszat. Nem tudom, hogy rólad láttam-e azt, amit láttam. De ha jól éreztem, te is láttad az előbb.

- Iszonyatos kínt és fájdalmat láttam. Halált.

- Nem törvényszerű, hogy így legyen.

- Nem tudom, hogy akadályozhatnám meg. Talán, majd két ujjal fogom visszatolni a szemfogaimat.

- Vicces lány vagy te.

Sarah-nak jól esett a bók. Vagy a cigi. Vagy a füstje. Vagy mindez együtt. Éhes volt, szomjas volt, szerelmes volt, és újabb olyan információkkal lett gazdagabb, amit nem tudott hova tenni.

- Tudod, ez az egész… ez az egész… olyan… - nem találta a szavakat.

- Értem, miről beszélsz.

- A szülők bűne, gyötrelme mind-mind kihatással van a gyermekre. Nem érted, miért nem félsz egy vámpírokkal teli házban. Miért természetes ez az egész. A vonzalmad. Az érzéseid. Autumn túltöltötte a fejedet. Lesokkolt. Érted, de nem akarod átélni. Fogd fel úgy, hogy ez a végzeted. Másnak a világbéke, neked ez.

- Azt láttam, hogy én… vagy egy hozzám hasonló ember átváltozik. Iszonyatosan fájt neki.

- Nem az átváltozást láttad. Legalábbis, nem azt, ami a vámpírvilágba vezet. Egy vámpírt láttál, aki valaki mássá változik.

Hát, így lesz vége… a történelem ismétli önmagát.

Elnézte ezt a Vishous nevű testvért, ahogy lazán ül vele szemben, és füst veszi körül. A maga módján kedves volt. Jane pont illett hozzá. Szippantott még egyet.

Egészen nyugtatóan hatott rá.

- Marius annyira más, mint ti. – mondta végül.

- Ő máshogy nevelkedett. Kérdezted már az ösztönlényéről?

- Nem. De természetes, hogy hozzá tartozik. – felelte Sarah.

- Akkor, kérdezz rá. – Vishous rosszmájúan mosolygott. Mindig ez az ördögi vigyor. – Biztos észrevetted már a szeme színének változását. Vagy, amikor olyan, mintha nem önmagaként beszélne. Azért ilyen, mert máshogy nem működne. Kérdezz rá nála, miért. – elnézte a lányt, ahogy gondolkodik. Félreeső feje vonalát a haja lágy hullámai követték. – Megtanulta kezelni, de elrejteni nem tudja. Szerintem, jobb kezekben nem is lehetnél. Nem ismerem annyira, mint Bayne-t vagy Why-t. Tohrment jobb megmondó ember lenne. De azok alapján, amit láttam eddig, illetek egymáshoz.

- Kérdezhetek? – Sarah komolyan meredt a vámpírra. Az nézte egy ideig, majd fülig vörösödött.

- A válasz igen. Már az övé vagy.

- Ezt lehet érezni?

- Ennek illata van. Minden férfinak van egy rá jellemző szaga, amivel megjelöli az imádott nőt. Ez egy figyelmeztetés a többi férfinak, hogy ne nyúljanak hozzád.

- Akkor, ezt mondta Wrath is. Bár ő óvva intett, hogy egyből Mariusnál táborozzak le.

- Hát, pedig most már megtörtént. Ezután már csak a gyűrű van hátra, hogy hivatalosan is az uta-fele legyél.

- De Wrath azt mondta…

- Wrath-t régről ismerem. Ő átélt már hasonlót, és csak azért mondta, hogy nagyon gondold meg, hogy harcossal élsz itt a tűzvonalban, vagy egy nyugodt arisztokratával valahol északon. Vannak bizonyos dolgok, amiket el kell viselni.

- Mint például?

- Összeverve, véresen jöhetünk haza. Néha a halál közelében járunk. Néha meghalunk. – Darius emléke akaratlanul is megnyomta a mellkasát.

- A vámpírok halhatatlanok.

- A filmeken talán. Mi nem. Gyorsan regenerálódunk, de vannak sérülések, amik halálosak lehetnek.

- Jane is…

- Nem. Ő amolyan szellem. Majd egyszer elmondom a történetünket.

- Rendben. – Sarah hallgatott egy kicsit. – Picit magányosnak érzem magam.

- Nem neked szól. De mindenki óvja, ami az övé. Te még nem vagy teljesen idevaló. Nem vagy még vámpír, és fura a szagod. Senki sem ismer jól, és a napjaid többségét a szobádba zárkózva töltöd. Autumn már biztos a barátságába fogadott, és talán Beth is. Mondjuk, őt momentán a babák foglalják le. Mi a te oldaladon állunk. Elsődlegesen egy ősi klánba fogsz tartozni, és csak azután a Testvériséghez.

- A te feledet egyből elfogadták?

Vishous elfintorodott.

- Emberként hoztam ide. Megőrültem érte. Aztán meghalt. Utána nem volt maradása a másik oldalon, és nem mellesleg, megmentette az életemet. – a férfi arca teljesen más volt, amikor Jane-re gondolt. – Eleinte Butch, ő és Marissa nem jöttek ki jól. Aztán végül egészen összetartók lettünk.

- Akárkivel úgy gondoltam eddig, hogy összetartunk, elhagyott.

- Félvilági vagy egyelőre. Nem érdemled meg azokat az illetőket, akik eddig körbevettek. – a vámpír arca elkomorult. – Elvették a mindennapjaidat. A nőiességedet. Mindent, amit csak tudtak. Örülj neki, hogy rejtve tudod tartani a neveket és arcokat, mert lehet, hogy… - elhallgatott.

Sarah kíváncsian fürkészte a férfit.

- Folytasd.

- Ha felfednéd őket, nem sok tartaná vissza Mariust, hogy megkérjen és rávegyen a felkutatásukra. Kinyírná mindet egy mozdulattal érted.

- Minek van ennyire oda értem? – kérdezte, de ahogy kimondta, mérhetetlenül butának érezte magát.

- Nem lehet ezt megmagyarázni. Az ösztöneink ilyenek. Az illatod, a véred, a mozdulataid, mindened érdekes lett számára. Vonzza, ami belőled árad szét. Azt hiszem, az ösztölénye beléd szeretett első látásra.

- Marius kötődött már valakihez?

Vishous elnyomta a dekket.

- A kötődés a legfontosabb személyé az életünkben.

Vagyis, ha rajta érződik, akkor a fiúnak ő az első.

Mert Autumn mondta, hogy az uta-fél, amit V is használt korábban rá, azt jelenti, hogy az első és legfontosabb pár egy férfi életében.

Kötődött ő is Mariushoz, és ezt csak most ismerte be. Rövid ideje ismerte csak, de máris fülig bele volt zúgva.

Tisztára tini vagy, Graves!

- Kérsz még egy szálat? – kérdezte  a vámpír.

- Bele lehet tőle szívni úgy, hogy még jobban lebegjek?

- Azt hiszem, ez jó lesz. – most máshonnan vette ki a dobozból. Az aljáról húzott, nem a tetejéről, ahogy eddig.

Meggyújtotta, és odaadta a lánynak.

- Ezt most felesben toljuk el, jó? – mondta Vishous.

Sarah felállt, és nyújtózott egyet, majd sokkal lazábban visszaült a zsámolyra. Még mindig nem merte megkockáztatni, hogy mellé kuporodik. Nem Jane miatt. Tudta, hogy a vámpírt nem érdekli úgy, még arrébb is menne tőle. De ha Marius ennyire védelmezi, akkor jobb a békesség.

- Nincs kedved most elmesélni a történetedet? – kérdezte Sarah.

- Marius nem lesz morcos? – kérdezett vissza a vámpír.

Sarah megrázta a fejét.

Azt se tudta, hol van, nem azt, milyen az érzelmi állapota.

- Jó. Remélem, kényelmesen ülsz, mert hosszú lesz.

- Klassz. – vigyorodott el a lány.

Amikor becsukódott az ajtó, Ed kinyitotta a szemét.

Kipattant az ágyból, és úgy, ahogy volt az ágynemű, egy lábbal becsúsztatta az ágy alá a tartót.

Kivette az előző nap vásárolt öltönyt a szekrényből.

Pedánsan kiakasztotta, és levette a védőfóliát róla. Gondosan megvizsgálta, hogy biztosan nincs-e szakadás rajta. Levagdosta az árcímkét róla. Többször végigsimított az anyagon.

Sötétszürke volt, semmi hajszálcsík. Semmi extra. Egy sima, egyszerű, hamuszürke öltöny. Talán, egy árnyalattal sötétebb volt. Mellé meglepte magát egy fehér hosszú ujjú inggel, és egy borvörös nyakkendővel.

Vett melléjük öltönycipőt, fekete zoknit. Az egyetlen dolgot utálta.

Ha jobban belegondolt, kettő volt.

Az egyik, amikor sötét öltönyhöz fehér zoknit vett fel valaki, a másik, ha olyan rövid volt a nadrág szára, hogy kilátszott a zokni.

Egy órát töltött azzal, hogy felüléseket csinált, guggolt, fekvőtámaszozott, súlyt emelt.

Ezután kiment a fürdőszobába, lezuhanyozott váltott fürdővel. Nagyon hideggel, majd nagyon meleggel. Kétszer szappanozta magát, aztán lemosta.

A haját is megmosta.

Kiszállt a kádból, és a csapnál az arcát is megmosta. A haját hátrazselézte még úgy, vizesen.

Körszakállát kicsit megnyírta, hogy ne legyen rendezetlen.

Visszament a szobájába, és ugyanilyen gépies mozdulatokkal felvette az új ruháit.

Mégsem mehetett akárhogyan az Omega – vagy mi – elé.

A nyakkendőjét tízszer kötötte újra, míg szabályos nem lett.

Nézegette magát a tükörben, és már kölnit loccsantott a nyakára, amikor egy ismerős hangot hallott maga mögül.

- Ez annyira pórias. – Ed megpördült a tengelye körül.

- Hogyan…

- Jutottam be? Ahogy a múltkor. Rosszul zár az ajtó.

Mr. L csak második nekifutásra vette észre az öltönyük hasonlóságát, csak neki sötétlila nyakkendője volt, míg a fiúnak borvörös.

Vizslatta Edet, de nem mondott semmit.

- Így jó leszek?

- Igen. Megfelelő.

Mr. L körbenézett a szobában. Minden tárgyat megfogdosott.

Ed átfésülte a haját, majd szemével a tükörben követte, hol tart a másik.

- Hova fogunk menni? – kérdezte.

- Ha megmondanám, alighanem, meg kellene öljelek.

Ed megdöbbent.

- Ha mégis visszatáncolnál…

- Biztosíthatom, hogy nem így lesz.

- Remélem is. Szólj, ha elkészültél, mert akkor megyünk.

Ed kihúzta magát, és Mr. L-hez fordult.

- Kész vagyok.

- Akkor induljunk.