Az elveszettek - 29.

Harmony kiválasztott létére nem tudott magyarázattal szolgálni arra, miért masírozott be Whyolence szobájába úgy, hogy a férfi nem hívta. Egyetlen egyszer sem volt együtt férfival, sosem tudta mire vélni, amikor Cormia és egy másik kiválasztott azon szörnyülködött, egyes nők hogy képesek minden estére más párt választani maguknak. Csak erotikus álmokban volt része. Azonban egyik sem volt ahhoz fogható, amit a vámpírral élt át az éjszaka. A titokzatos férfi várt rá, ő pedig, a lelkét is neki adta titkon.

Hümmögött egy kicsit, majd vágytól túlfűtve bebújt az ágyba. Elaludt, és amikor a másik oldalára fordult, az ágynemű hideg volt az otthagyott verítéktől, és a fűszeres illat, ami áradt belőle, újra felkorbácsolta azt, amiről azt hitte, hogy már elvesztette.

Amikor kinyitotta a szemét, csalódottá vált. Olyan gyorsan ült fel, mint még soha.

Why nem jött vissza a lakrészébe.

Lent volt azzal a nővel.

Ő pedig, egyedül volt, a lepedő összegyűrve, az ablak tárva nyitva, mintha éppen most szeretkeztek volna. De nem. Senki sem járt rajta kívül abban a szobában. Kezdte őrültnek tekinteni magát.

Cifrát káromkodott.

Csalódottan kászálódott ki az ágyból. Bement a fürdőszobába. Megigazította öltözékét, aztán kiosont a folyosóra. Molekuláira bomlott, elment a többiekhez, a Nemző otthonába, hogy minél távolabb legyen attól, aki megkísértette.

Darynca a taxi hátsó ülésén feszengett. Nem tudta mire vélni, hogy Edward hagyott neki egy üzenetet azzal, hogy öltözzön csinosan, mert elmennek vacsorázni. Az pöttyentette mögé, hogy sikerült egy régóta dédelgetett álmot valóra váltani.

Nem akarta a fiút magára hagyni az örömével, vagy lelombozni azzal, hogy most a legkevésbé arra van szüksége, hogy kimozduljon. Az utóbbi két-három napban olyan álmosnak érezte magát, mint még soha. Kimerült volt, nem érezte az izmait, és a szemét is egyre nehezebben tartotta nyitva.

Marissának talán igaza volt.

S mit mondhatott volna Ednek?

„Bár mindig mellettem voltál, ezért én most úgy érzem, ezt azzal hálálom meg, hogy nem örülök az örömödnek?”

Ennyire sosem volt bunkó.

Amikor hazament, megfürdött, kifestette magát. Felkapta a decens barna koktélruháját, ami elöl nyakba kötős volt, hátul hagyta, hogy a háta szabadon legyen. Felvett egy elegáns cipőt, amiről úgy vélte, hogy még menni is tud benne, majd a haját lazán összefogta egy csattal a tarkóján. A kis táskájába pakolt ezt-azt, majd hívott egy taxit.

Edward azt is felajánlotta, hogy a fuvart majd ő kifizeti.

Alig fél órába telt átvágni a városon. Egy külkerületben találta magát. A taxisnak adott még borravalót is. Amikor kiszállt, akkor egy ideig még nézte az éttermet.

Olasz.

Egy ilyennel nem lehet mellélőni.

Bent minden sárga, nagy, nyitott tér, narancsszínű bútorok. A vendégek jó kedvűek, akárcsak a pincérek.

Vett egy mély levegőt.

Amikor belépett, Edward az asztalnál egyből felállt. Darynca bólintott egyet, majd odament hozzá. A pincér elvette tőle a kabátját. Leült az asztalhoz, majd Edward is elfoglalta a helyét.

Mind a ketten az étlapot bújták.

Amikor a pincér odaért hozzájuk, Ed mondott egy bort a férfinak, majd elküldte azzal, hogy még nem választottak.

- Bor? Miért nem pezsgő? – kérdezte Darynca. Mandula vágású szemeivel felnézett a fiúra, de még mindig görcsösen markolászta az étlapot.

- Tessék?

- Azt mondtad, ünnepelni akarsz. Ahhoz jobban illik a pezsgő, mint a bor.

- Úgy gondoltam, hogy nem szereted a pezsgőt. Borral fogunk koccintani. Az ünneplés a lényeg, nem az ital.

- Valóban. És mi az?

- Rendeljünk, majd a főfogás előtt elmondom.

Edward a lányra mosolygott. Darynca viszonozta, habár furcsának találta ezt a nagy titkolózást.

Edward elfogyasztott némi salátát, levest, ameddig a lány csak egy tál salátán rágódott. Befejezték, és várták a következőt.

- Szóval? – kérdezte Darynca, majd kortyolt a borból.

Igazából nem volt kíváncsi, de ha már itt volt, akkor igazán nem kellett volna, hogy a nehezére essen a színlelés.

- Megkaptam életem legjobb megbízását!

- A gazdag ürge felfedezett? – felcsillant a lány szeme.

- Nem. Az nem. De egy másik jött az életembe, amitől minden megváltozott, látod? – végigmutatott magán. Darynca csak most vette észre, hogy valami tényleg más lett.

Márkás öltöny, holott Ed sosem hordott ilyet. Hátrafésült hajában a halántékától indult két ősz csík. Túl fiatal volt még, hogy őszüljön. A szeme és a körme is üveges volt, most, hogy jobban megnézte.

- Egészen kikupált a fickó. Ki az? – az ujjai között forgatta a borospoharat.

- Mr. L.

- Mr. L? Longbottom? Lewis? Lincoln?

- Az mindegy.

- Még a nevét sem tudod?

- És ha nem, akkor mi van? – Darynca érezte, hogy a fiúban felszalad a pumpa.

- Furcsa, hogy az „életed megváltoztatójának” még a nevét sem tudod megmondani. Látni azért láttad?

- Igen. Találkoztunk. Olyan hihetetlen volt. Olyan sorsszerű. Egy szép napon kávézni hívott, és felajánlotta a nagy lehetőséget.

- Ami? – a lány már érezte, hogy ez nem sülhet el jól.

- Dary – kezdte Ed –Régóta ismerjük egymást ugye?

A lány bólintott.

- Megosztjuk az életünket már évek óta, így van?

- Így bizony.

- Arra gondoltam, hogy Mr. L hozzásegít minket ahhoz, hogy együtt maradjunk örökre. – Darynca torkában megállt a korty. Szíve szerint, kiköpte volna.

- Mi? – nyelt egy nagyot.

- Igen. Szeretlek Dary. Mióta csak ismerlek.

- Én. Én. Én.

Daryncának semmi értelmes nem jutott az eszébe. Csak az üres feje maradt, gondolatok és szavak nélkül. Sosem nézett Edwardra úgy, mint potenciális férfira. Ő mindig A Szomszéd volt számára, nem más. És nem is gondolta, hogy valaha az lesz.

Valahol belül sejtette, hogy ennyire passzolni nem lehet egy másik emberhez, csak, ha annak felei vagyunk. De ő n e m volt Edward fele. Még a negyede sem.

Nem beszélve arról, hogy a fiú eddig ember volt, most pedig, kísértetiesen hasonlít egy alantasra.

- Mi? – kérdezte meg ismét, és nem várta meg a választ. – Hogyan? Mikor? Miért? Nem is tudom, mit mondjak. Ed, ez … ez nekem…

- Ne mondj semmit. Csak hallgass végig. Semmilyen logikus magyarázatom nincs az érzelmeimre. Szeretlek. Mindent szeretek benned, és nem fog ez megváltozni, ha ennyi idő alatt nem tette meg. Azért te, mert minden tetszik benned. A gondolkodásod, az érzelmeid, a küllemed, az agyad, minden, ami te vagy. Ilyen egyszerű. Gondolj csak bele. Kinek mondod el a bánatodat? Nekem. Kivel nevetsz? Velem. Kihez mész haza? Hozzám. Ki törődik veled? Én. Szerintem a lehető leglogikusabb dolog, ha mi összekötjük az életünket.

Látta, hogy Darynca szeme elkerekedik, és benne rémület tükröződik.

- Nem, egyelőre nem házasság. Csak járunk. Megismerkednünk nem kell. Csak jó sok időt együtt tölteni. Megismerni a szülőket, a barátokat. Tervezni a jövőt. Mit szólnál, ha nem kellene soha többé aggódnod azért, mert valaki követ, megtámad, mert inkább otthon lennél velem?

NEM! Visszhangzott Darynca fejében az egyetlen szó, amit felismert.

- Hogy. Hogy jön ehhez Mr. L?

- Segít olyanná válni, amilyen férfit szeretnél külsőre. Megad mindent nekem, hogy megadhassak mindent neked. És…

Persze, vámpírlánynak alantasfiú a párja.

- Állj.

Tartotta fel a kezét Darynca.

- Nem akarok ebből többet hallani. Elég volt. A barátom vagy. Nem szeretlek. Illetve, szeretlek, de nem úgy. Mintha bátyám lennél. A legjobb barátom vagy. De semmi esetre sem szeretnék feleség lenni. Pláne nem a tied. Barátok vagyunk! Az istenért! Könyörgöm, ezt ne tedd velem. Sarelle után, még téged is veszítselek el?

- Csak egy okot mondj, amiért nem?

Edwardban olyan düh fortyogott, hogy az asztal alatt járt a lába. A szíve fájt és zakatolt. Eldöntötte, hogy legyen bármi is, Darynca vele marad. Idővel majd jó belátásra tér, addig pedig, erőszakkal is, de kibírják.

A lány pedig, a lehető legrosszabbat mondta, amit Ed hallani akart.

- Másba vagyok szerelmes.

Ez arcon ütötte a fiút.

Most mindennel azon volt, hogy megnyugtassa magát, mert máskülönben pofon vágta volna a lányt, hogy hogy képzeli, hogy mást szeret.

Az ő szerelme tiszta volt, és nem akarja viszonozni?

Na, akkor majd megmutatja neki, milyen fából faragták.

Edward elkezdte nézni a kijáratokat, hogy melyiken tudná észrevétlenül kivonszolni a lányt.

Darynca mindeközben beszélt hozzá, de nem hallotta a hangját. Csak arra figyelt fel, amikor a lány vele szemben ült, kérdő tekintettel, széttárt karokkal, és várt egy választ.

De mit?

Mi volt a kérdés?

Darynca cinikusan felnevetett.

- Azt állítod, hogy szeretsz, de még arra sem vagy képes odafigyelni, amit éppen most mondok neked? Akkor tudod mit, most elmegyek. Mire hazajössz, ajánlom, hogy szedd össze magad egy normális beszélgetésre! – a parancs bár helyben hagyta a fiút, legalább nem volt teljes mértékben elutasító.

A pincér hozta a kaját, mire a lány felállt.

- Sajnálom.

Ezzel sarkon fordult. Még hallotta, hogy mögötte Ed azt mondja a pincérnek, majd ő fizet, de olyan messzire akart kerülni a helytől, amilyen messzire csak akart.

Az utcán jutott eszébe, hogy a taxisnak nem mondta, hogy várja meg, nem is hívott taxit, ő pedig, azt sem tudja, merre van most Caldwell-ben.

Darynca vagy tíz sarkot gyalogolt le. Fájt a talpa, a vádlija. A sírás eleinte csak fojtogatta, majd kitört belőle. Nem ordított, csak úgy magának hüppögött, és törölgette a szemét. Nem törődött azzal, hogy elkenődik a sminkje, vagy ki látja.

Mióta gyalogolt, busz nem jött, taxi nem jött. A telefonja otthon volt, de mivel amúgy sem tudta, hol van, ezért sanszos volt, hogy a taxit sem tudná, hová rendelje.

- Elnézést. – szólalt meg egy idegen mögötte, mire a lány idegesen megfordult. – Bocsánat, nyilván halálra rémítettem.

A férfi hatalmas volt. Fekete bőr nadrág, súlyos bakancsok és fekete póló volt rajta. Félhosszú, sötétbarna haja az álláig érő volt, és liláskék szeme. Fenyegető volt a megjelenése, de a belőle sugárzó kedvesség mást mutatott. Darynca látta a kezeit. Az egyiken egy karszorító volt, de egyikben sem volt fegyver.

Naná. Amekkora termet, simán origamizna vele puszta kézzel.

A férfi le sem vette róla a szemét, majd elmosolyodott. – Hova tart?

- Megpróbálok hazamenni.

- Egyedül, egy ilyen környékről? Ilyen csinosan? – mormolta. A hangja bársonyos és mély volt. Darynca esküdni mert volna, hogy a férfi szájából kiáramló levegő megnyalja a tarkóján lévő pihéket. – A város másik végére tartok. Elkísérhetem?

A lány megrázta a fejét. Aztán mégis csak igenlőn bólintott.

Valószínű, ha bántani akarta volna, akkor már rég nem lenne egyben.

- Vacsorázni voltam, rosszul sült el, és most kicsit elveszettnek érzem magam.

- Akkor fogjuk fel úgy, hogy megtaláltam. – A férfi alaposan megnézte magának. Ismét elmosolyodott.

Odatartotta a nőnek a karját, mire az belekarolt.

- Darnyca vagyok, Khyte lánya.

- Phoenix. Mindig ilyen könnyen bízol meg idegenekben? – továbbra sem volt semmi vészjósló a hangjában. Az illata egyből elárulta, hogy vámpír. – Nem mindenki barátságos.

Darynca elvörösödve pillantott fel a férfira, akinek a mellkasáig ért. Eszébe jutott, hogy ezt Sarelle is mondta neki, sőt, gyerekkora óta, mindenhonnan azt hallotta, hogy vigyázni kell az idegenekkel.

De vajon akkor is, amikor a vámpír lánya szexuális vonzódást érez?

   De miért is érez ilyet? Amikor idegenek egymásnak.

A gondolatai ezerfelé szakadtak szét, és egyik sem volt összeilleszthető a másikkal. Még szorosabban a férfiba karolt, aki állta ezt a lányos mozdulatot.

Sétáltak már egy ideje, amikor Phoenix megállt, és beleszagolt a levegőbe.

- Megkérdezhetem, hogy… nem vagy éhes?

- Egy étteremből jövök. – mondta a lány, holott farkaséhes volt, mint mindig. Az arca vörös volt, és egy hőhullám söpört végig rajta.

Darynca nem tudta, hogy a férfi ezt megérezte.

- Csak egy salátát ettél, igaz? – kérdezte. – Azok után, hogy kirohantál egy étteremből. Rám, rám férne egy falat. Várj meg itt a lámpa alatt. Ott leszek bent.

Megfogta a lány karját egy pillanatra, mire az beleborzongott ebbe az érintésbe.

Ezzel eltűnt a gyrosos ajtajában.

Darynca elnézte, hogy mekkora a kiszolgálóhoz képest.

Hihetetlenül nagydarab volt.

Kuncogást hallott maga mögül. Odafordította a fejét. Egy férfi volt, de úgy állt a sötétben, hogy nem lehetett látni, csak a szeme csillant meg.

Daryncán kellemetlen hidegrázás futott végig, és lejátszódott előtte a pár héttel ezelőtti jelenet. Akárhogy próbált a fényben maradva a kuncogó férfi felé nézni, nem sikerült megállapítania a kilétét.

- Ki van ott?

A férfi ismét kuncogni kezdett. – Én is megéheztem.

Anyád!

Darynca tudta, hogy ilyen időben elmebetegek aligha császkálnak az utcán. Mit is mondott az apja? Alantas, korcs vagy vámpír. De jó. A háromból vajon melyik áll a sötétben? Hogy meg tudja mondani, kevesebb fény kéne. De ha valóban éhes, akkor úgyis el kell haladnia előtte.

Bárcsak egy részeg félkegyelmű lenne!

Megvonta a vállát, és próbált a jól bevált trükknél maradni. Ha nem foglalkozik vele, majd az is leakad róla.

Phoenix úgyis mindjárt kijön.

A férfi csak nem hagyta abba a morgást.

- Ha ennyire éhes, haladjon tovább, és hagyjon békén!

- Na, ide figyelj, te kis kurva! – a férfi kétségtelenül hatalmas volt. Tehát, nem volt sem ember, sem civil vámpír. Azok mind emberméretűek. Ahogy rávicsorgott, látszódott, hogy megnyúltak a szemfogai. Vámpír!

A szorítása erős volt, és gyorsan mozgott. Az egyik pillanatban még a sötétben állt, a másikban már Daryncát tartotta a nyakánál fogva. Egy határozott mozdulattal az árnyékba dobta a lányt. Felhorzsolódott a bőr a térdén. Phoenix miért nem jön már? Zúgott a fejében. Szép kis gardedám, ha észre sem veszi, hogy éppen megölik. A férfi olyan közel mászott négykézláb hozzá, hogy a lányt megcsapta valami bűzös. Rányáladzott a karjára, a ruhájára. – Azt mondtam, hogy éhes vagyok. Tudsz magadnál finomabb falatot?

Kérdezte mézédes hangon.

Darynca a betonra fagyott.

Nem mert mozdulni még akkor sem, amikor a vicsorgó farkas egyre inkább közeledett felé.

A felette magasodó korcs karjai és lábai megnyúltak, ujjai karmokban végződtek. A feje megnyúlt, kutyaszerű lett. Az összes ruhája a lány testén landolt.

Dary egy nagyot taszított az állaton. Egyből hasra fordult, és két lábra állt. Csak ez a fránya magas sarkú ne lenne rajta. Megbillent, egy kuka tartotta függőlegesen. A korcs egy lépésnyire volt, amikor a kapualjban meglátott egy ismerős alakot.

- Oh, kérlek! – nyögte, és nem tudta, hogy megkönnyebbül, vagy még inkább megrémült.

Olyan közel ment a kukához, hogy matricaként tapadt annak oldalára.

Phoenix szájában villogó, hosszú szemfogakat látott, melyek mögül ördögi sziszegés hallatszott. Phoenix öles léptekkel indult el a korcs irányába, mikor odaért hozzá, kinyújtotta a karját.

Fuss! Rohanj!

Üzente gondolatban.

A parancsra Darynca lerúgta cipőit, és mezítláb kezdett el rohanni az életéért. Amikor arra gondolt, hogy nem követik-e, Phoenix hangját hallotta a fejében, ami azt mondta, hogy társai a tetőről figyelik.

A pániktól és a vakságtól rémülten futott az utcán lefelé. Talpa nesztelenül csengett a betonon. Zihált, sírt, és égett a tüdeje. Az izmai fájtak

Haza kell érnie. Majd otthon már biztonságban lesz. Egyből hívja a rendőrséget, az apját, a Testvériséget, bárkit, aki vigyáz rá. Ha már az újdonsült ismeretség megmentette, nem tudott róla az égvilágon semmit sem.

Egészen addig futott, míg fel nem ismerte a környéket, a kapualjt, ahol lakott. Ott elhagyta minden ereje, s mikor belökte a súlyos kaput, az izmai felmondták a szolgálatot. Nekidőlt a becsapódott súlyos tölgyfakapunak. Kimerült volt, és a lélegzete halált sejtető.

Kellett úgy húsz perc, mire teljesen magához tért, de még mindig össze volt zavarodva. Egy halom vámpír, alig két hét leforgása alatt. Meg egy farkasember. Ez még neki is túl sok volt.

Felvonszolta magát az emeletre, és bekúszott a saját lakásába, ahol nem várta más, csak sötétség és csönd.