Az elveszettek - 3.

Meg kellett tapasztalnom. Vágytam rá. Valódi vér egy értékes nőből. Egy édes, ártatlan szűz véréből. Azt mondák, még a neve is ezt hirdeti. Ő volt a választóvonal. Nem hittem, hogy működni fog. Erre most itt állok a teste felett, vérében fürödve, és élvezem, ahogy körülvesz. Ott van mindenhol. A szívem a zene ütemére dobog, zsigereimet izgatja az illata. Az édes, vanília és mézes keksz, ami miatt kész vagyok feláldozni magam. Egybe akarok olvadni vele. Beleszédülök, engedek neki. Már nem vagyok önmagam. Már más vagyok. Egy vadállat. Egy apró kéz megfogja a vállam, és velem együtt adja át magát a megsemmisülésnek. Az illata. Az az ismerős illat az orromba kúszik, és megtölti a tüdőmet. Az Enyém. AZ ENYÉM. Megölelem, mintha ő lenne az életem. Megharapom a nyakát. Nyelvemen az íze. Gyönyörű. El akarom venni tőle. Érzem, ahogy belém mar, és a gátak lehullnak. Lenyalom ajkáról a vért. Megremeg a testem. Szájon csókolom. A nyelvünk egymással keveredik. Amikor elhúzódom tőle, a tökéletes szempárba nézek. Éteri mosoly, mígnem a következő pillanatban eltorzul az arcom, és összekarmolom. Kiveszem a szívét, ami a tenyeremen lüktet. Beleharapok a mellébe. Kivájom a szemeit. Az érzés extázisba sodor. Lebegek.

- Mióta vagyok kiütve? – reszelt a csendbe Marius kérdése. Phoenix felé fordult. – Mi történt? Bántottalak?

Marius vad pislogással próbálta visszanyerni a szoba élességét.

- Nem bántottál. Csak rám támadtál. – Phoenix majdnem hozzátette, hogy csak a szokásos történt meg újra. Szóval, semmi extra.

- Nagyon sajnálom.

- Tudom. Nem érdekel. Legalább, most nyugton van Az kicsit.

Nyugton. Nincs neki ilyen állapota. Csak még kómás.

- Lehet, hogy a leláncolás mellett esetleg egy-két adagnyi lónyugtatót is be kellene szereznünk. Hátha működik.

- Azt is kipróbáljuk legközelebb. De vannak híreim, és erről mindenképpen tudnod kell. Ameddig nem éber, tudunk pár értelmes szót váltani. Gyere. – anélkül, hogy megvárta volna, ameddig Marius feltápászkodik az ágyról, elhagyta a helyiséget.

Marius nagy nehezen állásba tolta magát. Még sajgott kicsit az arca ott, ahol Phoenix csapása érte. A terem lengőajtaja halkan himbálózott ide-oda, miután a férfi kivágtatott rajta. Csakhamar ő is követte. Kilépett a tornateremből a jóval alacsonyabb hőmérsékletű folyosóra. A sarkon Phoenix megállt, bevárta társát.

- Mi annyira fontos?

- Van egy utunk haza. – Marius világéletében utálta a barkóbát. Phoenix kivételesen jól értett a mások idegeinek táncoltatásához.

- Ugyan, melyik hazáról beszélsz?

Mert a szívükben élő otthon ott volt, ahol a Testvériség tagjai, abban az álcázott házban, nem messze tőlük. Az utált otthon viszont, amiből nem maradt más, csak több tonnányi por és hamu, az óhaza mai területén volt található. Utóbbit senki sem kívánta vissza az életébe, míg az előbbit nagyon is.

Csak volt már egy hasonló próbálkozás. Kudarcba fulladt.

- Nyilván nem érdekel az óhaza. Ott pusztulhat el, ahol van. – mondta Phoenix szárazon. – Majd a nyáladzó nyúlszájú megvédi azt, amit magáénak tart. Annyira érdekel az a hely, mint az a horda.

Marius elgondolkodott. Phoenix igazat beszélt.

Akkor léptek le onnan a magukat csak Banditák Bandájának nevező vámpír harcosok, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk.

Amint Marius társa mögött lépést tartott vele, lefelé haladtak, a nappali, védett erődhöz. Tömör, fakó kőfalak, fehéren világító lámpák alkották a végtelen folyamot, ahol ha sokáig tartózkodott valaki, úgy érezte, menten rászakad az egész.

Bármennyire is férges kultúrának tartotta az elit menekülési kényszerét, és a folyamatos titkolt készenlétet, azt meg kellett hagyni, hogy aki ezt a házat építette, az nem aprózta el. Csak azt nem tudta megérteni, miért nem használták ki a hely adta lehetőségeket.

- A többiek? – kérdezte végül Marius, megtörve a csendet.

- Ha minden igaz, akkor Erin ennivalót készít nekünk. Adaraslyn valószínűleg az ágyban pihen, mellette a folyton figyelő Bayne-nel. Dahmon a városban cirkál, vagy valami hasonlót csinál. Azt hiszem, Arece-nek néz valami gumimaszk félét.

Utóbbi volt az a férfi, akinek arcát égési hegek csúfították el a jobb oldalán. Valamikor, Phoenix születése környékén égett meg a testének jobb fele, mikor a férfit mentette a szülői házból. Nem Arece volt Phoenix apja, de teljesen úgy viselkedett vele. Phoenix gúnyneve ezért volt sok esetben a „tűzből született”.

Nagyon nem ment emberek közelébe, mert azok tátott szájjal bámulták, s csak a nagyon igényükből lejjebb adó vámpírok, könnyűvérű nők oldalán talált időszakos megnyugvást. Általában elhajtották, ám innia kellett. Marius sajnálta, amiért az arca miatt sokan inkább hozzá sem érnek. Undor volt a szemükben és szánalom. Úgyhogy, Arece nagyon nem tette ki a lábát a házból. Adaraslyn körül sompolygott. Védelmezte, míg Bayne nem volt otthon.

- Éreztem valamit ma – kezdett bele Phoenix -, mégpedig, valami nagyon durvát.

- A chilis bab ölni is tud. – kuncogott mögötte Marius. Phoenix a válla felett lesajnáló pillantást vetett rá. Marius érezte, hogy az agya hátsó részében Az ébredezik. – Jól van, na. Csak ugratlak.

Phoenix-ben annyi volt a humorérzék, ha vele csinálták, mint halottban a bioritmus. Kétségtelen tény volt viszont, hogy kiváló beleérző képessége volt. Megmondta, hogy érkezik valaki, mielőtt még kopogtattak volna.

- Csak egy tojásrántottát ettem. – bólogatott Phoenix.

Marius megropogtatta a nyakát, hogy a helyén tartsa még egy kicsit Azt.

- Akkor mi van? Elapadtak a forrásaink?

Hamis üzletekből tartották magukat víz felett. Az árnyékból üzleteltek, hogy legyen pénzük, fegyverük és gyógyszerük. Bármelyik elakad, ételük se nagyon lesz, vagy benzin az autóba, de ami fontosabb, orvosi segítség se Adaraslyn szülésének idejére. Márpedig, a nő minden napos volt már így a tizennyolcadik hónap vége felé.

- Nos?

Phoenix megállt. Marius is erre kényszerült.

- Emlékszel arra az esetre, amikor láttuk hogy az alantasok megölnek egyet maguk között, de előtte egy frissen szült vámpírnőt is meggyilkolnak?

Marius körül megfordult a világ.

Sosem fogja elfelejteni a sikítást, a kérlelést.

- Igen. – préselte ki magából a választ.

- Az a nő egy lányt szült, s ahelyett, hogy az Omega elé vitték volna, az az alantas eltüntette a csecsemőt. Azért kellett halniuk. A nő amúgy is meghalt volna, de a férfit árulásért végezték ki.

- Nem értem.

- Az alantas megszerette azt a nőt, míg a terhessége alatt fogva tartották. Segített a gyereknek.

- Értem.

- A kislány itt ért földet Caldwellben. Hogy árvaházban, vagy nevelőszülőknél, nem tudjuk. De megéreztem valamit. Valamit a közelben. Olyan, mintha egy rég elvesztett testvér térne vissza közénk.

- Tehát, akkor vámpír a lány?

- A szó szoros értelmében még nem. Az átváltozás még várat magára. Ezt érzem. Azt az erőt, érzést, illatot, ami jellemző azoknál, akik már közel vannak hozzá. Volt egy erősebb impulzushullám, amikor feltehetőleg volt egy rosszulléte.

- De mitől van rosszul?

- Rosszabb vagy, mint egy ember. – Phoenix lehajtott fejét megrázta. – Van, akinél nem megy minden simán.

Marius ahelyett, hogy újabb kérdést tett volna fel, várta a folytatást.

- Tudjuk, hogy kísérleteznek azzal, hogy vámpírokból alantasokat csináljanak. – Marius akaratlanul is megborzongott. – A nő kaphatott tizennyolc hónap alatt valamennyit az alantasok véréből. Csak, hogy biztosra menjenek.

Marius előbb szólni akart, majd visszanyelte, aztán újra belekezdett, de abbahagyta.

Végül csak sikerült fejben összetenni a képet.

- Azt mondod, hogy a lány ha átváltozik, akkor alantas vámpír lesz?

- Nem egészen. De mivel van benne valamennyi belőlük, az Omega következő célpontja lehet.

- Jó. És?

- Női alantas. Hallottál már ilyenről?

- Úgy nézek ki? – tárta szét karjait Marius.

- Mi sem. Remek. Azon gondolkodtam, hogy mindig férfiakból akart az Omega alantast gyártani. A vámpírok részéről ez nagyon nem jött össze egy esetet leszámítva. – ki se kellett mondani a Lash nevét, Marius orrlyukai kitágultak. Az mozgolódásnak indult. Felébredt. Hogy rohadjon meg! – Mi van akkor, ha a kislány az átváltozása pillanatában mondjuk kap egy adagot az Omegából, és utána mondjuk, mivel képes szaporodni, helyes büdös bébiknek adna életet?

Marius végigmasszírozta arcát az orrától az álláig.

- Lehetséges?

- Tudja a franc. Csak egy gondolat, de mivel nem volt még erre példa, nem tudom, hogy lehetséges-e vagy sem. A lehetőségekben az az ijesztő, hogy mindig a megtörténtek után tényként vigyorog a pofánkba.

- Csodás. Haditerv?

- Nincs. Vagyis, a szokásos. Megkeresni, ide hozni. Azt hiszem. Bayne azt mondta, hogy jobb, ha vámpírok között éri az átváltozás. Az a biztos.

- Hogy találjuk meg?

Phoenix somolyogni kezdett.

- Ne kezdd! Utálom ezt a vigyort.

- Nos, Vellwet nagyon nem talált semmit azon kívül, amit elmondtam, hogy a csaj itt van, Caldwellben. Többször végigjárta a város, mint az őslakosok. Semmi.

- Akkor, hogyan tovább?

- Passz. Ötlet?

- Te megkergültél? Csak most mondtátok el, nem korábban.

- Nagyon nem lehet beszélni veled, amikor más vagy.

- Megpróbálhattátok volna.

- Ami azt illeti, megpróbáltuk.

- És?

- Lehánytad Bayne-t egy vödörnyi embervérrel.

- Oh.

- Oh, bizony.

Marius homlokán egy apró izom kezdett önálló életet élni.

Ha a legjobb nyomkereső becsődölt, akkor neki milyen esélyei lehetnek? Tűt keresni a szénakazalban, vagy hogy is mondják. Esélytelen. Leginkább. Meg, ha meg is találja, akkor utána mit csinálnak vele? Mert kellene egy férfi is, aki táplálja, kiszolgálja, amikor vámpírként újjászületik.

- A másik, amit jobb, ha tudsz. Mivel a kísérletek az ellenségnél folytatódnak, vigyáznunk kell magukra. Vámpírok tűnnek el, és kerülnek elő alantasvértől átitatottan. Amit viszont, senki sem tud, hogy nem minden korcsból lesz hulla. Egyesek kissé mutálódnak?

- Tessék?

- Nem olyan állapotban térnek vissza, ahogy elmentek. Fenevadakká válnak, és ránk támadnak. A baj az, hogy minden jel szerint, ez fertőző.

- Majd a Testvériség foglalkozik azzal.

Phoenix megrázta a fejét ismét.

- Nem. Nem tudnak róla. Az, akit megtaláltak, az a piperkőc elitszökevény túlélte. Nem is kerestek tovább. Halottakat találtak. De túlélőt nem. Azzal csak mi találkoztunk eddig.

- De a banditák…

- Ők a király ellen vannak. Csak mi vagyunk hátvédnek.

- Azt meg hogyan csináljuk mégis? Azt se tudják, hogy itt vagyunk, de a vicc az egészben az, hogyha rá is jönnek, a szabályok értelmében, kivégezhetnek minket.

- Nem vagyok puha hús, viszont van egy terv a fejemben.

- Baj, ha nem vagyok rá kíváncsi még?

- Nem is veled osztottam meg először, hanem Bayne-vel.

Marius megkönnyebbült. A füle már égett a sok információtól.

- Mutatni akartál valamit. – jelentette ki.

Phoenix újra elindult abba a szobába, ahol a számítógépeiket tartották. Ujjaival végig a falat simította, amitől a ráült porban négy csík keletkezett.

Elhaladtak a föld alatti játékteremnek berendezett szoba mellett. Marius tömlöcének ajtaja nyitva állt. Be sem kellett néznie, hogy tudja, merre vannak a csüggedő láncai.

Végül elérték a számítógéptermet. Marius a hallottakon rágódott addig.

A szoba a szokásos neonos fényben úszott. Fehérre meszelt falak, amik felerősítették a fényt. Rengeteg számítógép, monitor és telefon foglalt helyet vele szemben. Ide futottak be a birtok kamerái által rögzített képek. Most is látta a monitorokon a birtok különböző részeit fekete-fehérben. Az éjszakai kamerák képe kissé szemcsés volt.

Phoenix leült az egyik billentyűzet elé. Az egeret kecsesen mozgatta.

Marius ott állt a háta mögött terpeszben, karját hátravetette.

- Nem tudom, hogy tudod ezeket használni egyszerre, amikor két szemed van, és egy agyad.

- Csak az eltéréseket figyelem. Az állandóságra már rá se hederítek. – kattintgatott a mappák közül, míg az egyik képen felsejlett a háztól balra eső tisztás. Az erdőből egy aprócska alak lépett ki, majd felbámult az égbe. Az eső fényes cseppekben hullt rá a testére.

Ahogy nézte, az az érzése támadt, most született meg egy angyal.

A teremtmény testén megálló víz fehérre mázolta az addig sötét árnynak tűnő valamit.

- Ez mi?

- Inkább, ki? És mit keres a birtok határában?

Marius előrébb hajolt, vigyázva, hogy ne érjen hozzá társához. Akármilyen közelről bámulta a képernyőt, az alak nem lett kivehetőbb rajta.

- Egy eltévedt ember. De nem tudom, mit kezdjek vele.

- Nézd csak, ez a furcsa.

Phoenix egy másik mappának egyik korábban rögzített videóját játszotta le egy másik monitoron. A fára szerelt kamera közelképet adott egy alakról, aki rosszul lesz. Előbb a hasára esik, majd átfordul. Az arca egyáltalán nem volt kivehető.

- A kamerák képe általában tiszta szokott lenni, de én úgy sejtem, ez egy nő, aki rosszul lett az erdő közepén. – Marius eleresztett még egy „jó, és?” mondatot, amitől Phoenix legszívesebben hókon csapta volna. – Aztán most itt mászkál.

- Rosszul volt, most már jól van, majd elmegy.

A mozgó képen levő női alak egyáltalán nem tűnt úgy, hogy elmegy. Sokkal inkább nézegetett valamit a kezében. Körbekémlelt, majd valamit a két tenyerében az orra elé tartott.

- Várj. – mondta Marius. Izmai megfeszültek. Megbabonázottan vizsgálta a képet, amin az a valaki nagyon is keresett valamit.

Öntudatlanul is felemelte a kezét, középső és mutató ujjával megérintette a képernyőt.

- Ember. – jelentette ki Marius. Alantasnak túl ártalmatlan. Vámpírnak túl finom.

- Biztos vagy benne?

- Csak a halál biztos. – Marius leengedte a kezét.

Gondolta, hogy egyszer megtalálják a házat, azt is remélte, hogy alantasok, vagy a testvérek. De azt álmában sem gondolta volna, hogy egy lány lesz az, aki csak úgy begrasszál a birtokra. Vajon, miért van itt? Mit keres? Mi van a kezében? És a zsebében?

~ És a ruhája alatt? ~

Szólalt meg Az a fejében.

Soha, senki nem mászkált egyedül az erdőben, már csak az állatok miatt sem. Éjszaka meg pláne nem keveredtek a ház közelébe halandók. Az emberek számára a természet sötétsége ijesztő. A legtöbb mese is erről szól. Ne menj egyedül a sötétben, mert megjárod. Ahhoz képest, ez a hívatlan nő jó nagy bajba került.

Örült, hogy Phoenix találta meg, nem pedig mondjuk Vellwet. Annak csúnya vége lett volna.

- Mi a frászt keres ez itt, ilyenkor? – kérdezte.

- Ez engem is érdekelne.

Marius összeszorította az állkapcsát.

- Nem lehet, hogy ez valami csapda a Testvériség részéről?

Phoenix hátradőlt a párnázott székben. Elfordult, és mellkasán keresztezte karjait.

- Hogy egy áldozatot küldenek ide, hogy előcsalogassanak és levadásszanak? – Marius erőteljesen bólintott. – Ugyan már. Rhage és Zsadist mellett, nem kopogtatnának így. Inkább ránk robbantanák a házat.

Marius a nyakára tette a kezét, majd megnyújtotta. Álla az ég felé állt, sikítottak az inai.

Bízott a Testvériségben, annak ellenére, hogy amikor Bayne először írt neki, a király visszautasította a levelet. A füle botját se mozdította a kérésre. Hagyták, hogy XCore végigmasírozzon ott, előjöjjenek a korcsok, és menekülésre kényszerítsék Bayne-t és a családot. A figyelmetlenséget betudta véletlennek, míg a többiek valahol szándékosságot rebesgettek. Még Why is, akit gyakorlatilag megkönnyeztek a testvérek.

Azt meg nem nézte ki belőlük, hogy kicsalogatják őket, majd lemészárolják.

Azt se tudták, hogy ott vannak. Bízott benne, ha tudnák is, hagynák őket békén.

Az alantasok teljesítményét egy ilyen akció felülírná.

Nekik a lány kell. Nem kóboroltatnának itt egy másikat.

Az fészkelődött egy kicsit benne. Olyan képeket mutatott neki, ahogy nőt inkább nem akart látni maga körül. Kiszolgáltatott pózokban, mígnem belehal az élvezetbe. Szeme előtt egy relé pörgött a titokzatos esőkabátos angyalról.

Végül hangosan szusszant egyet.

- Most már tuti, hogy az Őrző utál minket. – mondta Phoenix. – Visszaűzött minket ide. S hagyja, hogy megzavarjanak, miközben a bőrünket mentjük. Mi jöhet ez után? Adaraslyn sárkánybébit szül, miközben tort ülnek testünkön az alantasok?

- Ne légy színpadias.

Marius izgalma higgadt hangja ellenére ideges lett.

- Menjen ki Why érte.

- Nem lehet. Nincs a birtok közelében.

- Akkor Dahmon.

- Szó se lehet róla.

- Akkor indíts te! – rivallt rá Marius.

Phoenix felállt. Az orruk majdnem összeért.

- Nem hozhatsz ide egy embert! – sziszegte.

- Ki mondta, hogy ide akarom hozni? – lépett el tőle Marius. – Pusztán, csak mondjuk, ha már itt van, akkor kedvemet lelem benne.

Phoenix megütközött.

Marius szájából Az beszélt, szeme vörösen izzott.

- Akarom mondani – megköszörülte a torkát, és visszatért a rendes szemszíne. -, megbűvölöm, irányba állítom, és elküldöm innen. Senkinek sem jó, hogy itt mászkál.

Marius annyira szorította az állkapcsát, hogy magában tartsa a fenevadját, hogy észre sem vette, a rágóizmai kidagadtak arcából. Nem tudta, mi lesz, ha ő megy ki, és csinál valamit az emberrel. Félt, hogy nem lesz benne köszönet, és csak egy újabb arc lesz, aki kísérti őt éjszakánként.

Gyűlölte magát azért, amit tenni készült.

Az kezdett elhatalmasodni felette.

- Hol van most pontosan? – kérdezte. Libabőrös lett a gondolatra, hogy egy nő közelében lesz pár perc múlva.

- A tisztás szélén. Ácsorog, és valamit az ég felé tart.

Ha odateleportálja magát, akkor hamar meglehet az egész. Nem telik majd bele öt perc. Addig pedig, magában lebokszolja, hogyha tudja, akkor biztonságos helyre viszi. Ha gonosz, akkor talán elteszi láb alól, miután kijátszotta magát. A baj csak az, hogy Az akkor is játszani akart vele, hogyha ártatlan.

Magában úgy határozott, hogyha Az bántja, öngyilkos lesz. Akár engedi az ösztönlénye, akár nem. Egy golyónál ő sem gyorsabb.

- Figyelj a kamerán. Ha bántom ahelyett, hogy elvinném innen, gyertek ki, és állítsatok meg. Nem tudom, sikerül-e kordában tartanom.

Mióta kísértette az ösztönös énje, próbált normális felnőtt lenni. Megoldani az életét egyedül. De voltak napok, amikor kellett az erősítés. Nem akarta megkockáztatni, hogy Az arra az idegenre támad, aki nem tehet semmiről.

Ha nem küldte senki, akkor meg pláne.

- Te és Arece kijöttök, és leállítotok. – mondta.

Phoenix szótlanul bólintott.

- Vigyél pisztolyt.

Marius halkan hagyta el a szobát. A folyosón már futott, ám mielőtt a lépcsőhöz ért volna, Phoenix visszaparancsolta.

- Nagy baj van! – hangja dübörgött a folyosón.

Marius megállt, és visszafordult. Zsigerei vad táncot jártak a bőre alatt. Vajon a félelmei beigazolódtak? A többieknek van igaza? Vagy mi lehet még ennél is rosszabb?

Phoenix nem mozdult meg, és ő sem.

- Alantasok vannak az erdőben!

- A francba már! – az ősi nyelven indult káromkodásnak a nyelve. Szemei előtt Az lejátszotta, ahogy a púderszagú hullajelöltek körbekerítik a lányt, majd ő odaér, és széttép mindenkit. Újra futásnak eredt. – Bízd csak rám! – kiabált hátra visszanézés nélkül.

A hálószobájába rohant, és feltépte a szekrénye ajtaját. Úgy, ahogy volt – sportcipő, laza szürke mackónadrág, és fekete trikó -, magához vett egy tőrt és egy pisztolyt, majd futólépésben iramodott neki újra.

Köszönt Erinnek, amikor az kijött úrnője szobájából. Majdnem feldöntötte a hűségest, aki még bocsánatot is kért, majd Marius tisztán hallotta, hogy azért hozzátette a „pernahajder” szót.

Az Őrző úgy tűnik, valamennyire mégis meghallgatta.

Ma este vér fog folyni.

Az agyában Az már a nem látható ujjait ropogtatta.

Marius viszont fohászkodott, hogy ártatlan még véletlenül se legyen a környéken.

Legalább a szél nem fúj. Konstatálta a helyzetet Sarah. Az eső önmagában hideg volt, szúrós cseppekkel támadta a testét. Kapucniját hiába húzta a fejébe, szőke tincsei már barnának tűntek a víztől. A GPS pedig, azt mutatta, megérkezett a célállomásra. Ami furcsa, hiszen pár perccel ezelőtt még kilométereket mutatott. Most, ahol állt, egy piros, lufiszerű pont világított. Csakhogy, amikor körülnézett, még inkább a semmi közepén érezte magát.

Végtelen mező, valahol a távolban egy ház, mögötte erdő.

A telefonját ismét elővette, hátha csak a fák miatt nem volt térerő.

A készülék még mindig ürességet mutatott.

Feljebb tartotta, de a „no signal” felirat csak nem akart eltűnni.

Végérvényesen is eltűntnek nyilvánította magát. Ahogy ácsorgott a mezőn, kibökött egy magasabb területet. Oda kellene mennie, ha már nincs térerő, hátha célirányosan haza tud menni, vissza a városba.

Felsóhajtott.

Ah, márciusban nem azzal kellene törődni, hogy összefagy vagy éhenhal egy erdőben. Hallgatnia kellett volna magára. A belsője már az igennél azt mondta, hogy kár volt bevállalnia ezt a csapatépítőt, hiszen minek építsen egy olyan csapatot, aminek sosem lesz a tagja?

A helyszínen már ágállt az ellen, hogy kinti programot szervezzenek, de senki sem hallgatott rá. Úgy mentek az erdőben, hogy hallják egymást. Érdekes, hogy amikor elkeveredett, először fel sem figyelt arra, hogy már egyedül van. A többiek se nagyon kutattak miatta. Lehet, hogy ez volt a cél?

Ott volt az a pár furcsa, öltönyös alak.

Biztos ők vették rá a főnökét, hiszen a brókerek nagyon nem szoktak sárban mászni.

Azt már be sem merte vallani, hogy világéletében rosszul tájékozódott. A vaktérképen simán máshova csatolta Kína egy részét, sőt, ha nem találják fel a GPS-t, akkor a lakásában marad mindörökre. Most kimerészkedett a csigaházából, és hova jutott?

Egy erdő szélére, ahol szakad az eső.

Bárcsak még élne az anyja, vagy ismerte volna az apját.

Akkor nem lennének ilyenek, mert lenne kivel tölteni a szabadidejét, vagy lebeszélik még ideje korán erről a kiruccanásról.

Levette válláról hátizsákját, kivett egy palack energiaitalt, és egy csokit. Kibontotta a csokit, beleharapott. Ameddig rágott, a távolban levő házat nézte. Ódon, sötét, baljóslatú.

Oda sem figyelve, kinyitotta az energiaitalos dobozt. Élvezte, ahogy a buborékos, tutti-frutti íz végigszánt a torkán. Mikor nem ivott, hüvelykujjával befogta a palack száját, hogy ne essen bele az eső. Ahogy elnézte, kelleni fog a tartalék, hogy kibírja a túrát a házig.

Mert, hogy az volt a terve, ott fog éjszakázni.

Sátor híján, nem volt kedve bőrig ázni.

A mellkasa még mindig nyomta őt, szakadt róla a víz. Ezek a rosszullétek. Csak ki ne találják, hogy a nagy, nyitott helyektől is iszonyodik tagjai zsibbadni kezdtek.

Ne! Nenenenenene!

Lehajolva próbált mély levegőt venni.

Eltartotta magától a csokit és az üdítőt. Szédülni kezdett. Mintha a lelke ki akarna szakadni a testéből.

Behunyt szemmel kapkodta a levegőt, aztán kiegyenesedett. Gerincét kényszerítette, hogy egyenesben tartsa magát. S ekkor, az eső hangos kopogása ellenére is meghallotta, hogy valami motoz a bokrokban.

Az erdő felé nézett.

Zihálás, sípoló tüdő, hörgő levegővétel, csoszogás.

Hát persze! Az ilyenkor már részeg kollégái akarnak ráijeszteni, mint valami elbénázott gólyaavatón. Biztos, valaki eljátszotta az egyensúlyvesztést, és a hányni akarást. Nem ez lenne az első eset, hogy valaki így hozza rá a frászt. Nagyon nem vágyott most arra, hogy istápolnia kelljen valakit.

A zaj folytonos volt, mígnem valaki nekicsapódott egy fának, és hangosan felnyögött.

Élethű játék.

Sarah tett pár bizonytalan lépést a hang irányába, miközben a fülét hegyezte. Zubogó vérétől nem hallott szinte semmit.

- Helló! – nyögte fájdalmasan bátortalanul. – Ki van itt? Baj van?

Ennél ostobább kérdéseket már fel sem tehetne.

Senki sem felelt. Viszont a légzés is elmúlt. Csendesség váltotta fel.

Nagyszerű. Az a valaki biztos észlelte, és azon gondolkodik, mit csináljon. Nagy taps, Graves. Jól csinálod. Most fordulj meg, és hagyd magára.

Visszament a táskájáért. Vész esetére van nála kötszer. Az erdőben csend honolt. Sehol senki. Igyekezett magyarázatokat gyártani a történtekre. Nagyon remélte, hogy az egyik részeg kollégája zúgott el egy fa tövében. Ha nem tud magáról, talán róla sem.

De nem hagyhatja magára. A lelkiismerete böködné addig, ameddig ki nem deríti, túlélte-e ez a titokzatos valaki az éjszakát.

Gerince csiklandozta a rémülettől.

Svájci bicskájának dugóhúzója belevájt a tenyerébe. A másikkal a zsebében kotort a mobiltelefonja után. Segélyhívás még engedélyezett. Kitapintotta az érintőképernyőt. Megnyugodott.

Egy húzás, egy csillag, és készen van. Jöhetnek a zsaruk.

- Van itt valaki? – a hangja remegett. Megállt az első nagy kukánál, ahol még érte a lámpafény. Telefonját elővette. Kioldotta a zárat, benyomta a tárcsázót. Lassan bepötyögte a 911-et, még nem nyomta le a zöld kagyló alakú ikont. – Ha van itt valaki, válaszoljon!

Na, ez legalább annyira okafogyott kérés, mint egy osztályban megkérdezni, hogy jelentkezzen, aki hiányzik.

- Kérem… én… rosszul vagyok…

A hang mély volt, és elgyötört. Halkan szólt, talán el sem hangzott? Mintha valaki a háta mögött egyenesen a fülébe suttogott volna. Megborzongott tőle.

Olyan durva, reszelős köhögés tört fel a semmiből, mint amikor valaki tüdőgyulladásban szenved. Aztán sípolt valami. Valószínű az, akihez a köhögés tartozott. Segítségre szorult.

- Oh, basszus!

Sarah visszafojtotta a lélegzetét. Kilépett a segélyhívásból. Még a kulcsát is elengedte. Elindult a fák rengetegének irányába, be, egyenesen a sötétbe. Azon morfondírozott, vajon mi fogadja majd, ha rátalál?

- Jól van? Megsérült?

Miközben kérdezett, óvatosan lépkedett előre. A férfi légzése szaggatott volt, és émelyítően édes púderszaga. Orrába csapott a vér nehéz vasillatával.

Telefonjával bevilágított a fa mögé.

Ott állt a három bróker az egyik kollégájának hullája felett. Most már legalábbis halott volt, ha az előbb ő is nyöszörgött.

A három férfi rábámult. A telefonja fényében koponyáknak tűnt az arcuk. Nem is brókerek. Inkább frissen a munkából szabadult házaló ügynökök. Szürke öltöny, hátranyalt haj, halott szemek. Egymásra kontráztak olyan megjegyzésekkel, amelyeket soha az életben nem hallott még. Mintha nem is angolul beszélnének.

Telefonjának kijelzője kihunyt. Az erdő gyér fényében nem látta jól őket. Miért nincs ilyenkor itt valaki? Ha már itt van a találkozópont, legalább egy biztonsági ember cirkálhatna itt.

- Jó estét! Tudna segíteni? – a magasabbik egy tőrszerűséget forgatott az ujjai között. – Merre vannak a vámpírok?

Sarah hátrálni kezdett. Valahol hallotta, hogyha nem vesz tudomást a gyanús alakokról, magabiztosnak néz ki, akkor egy idő után békén hagyják. Mondjuk, ugyanakkor nem ártott volna egy ártatlan teremtett lélek. A menekülés biztos útját vissza a civilizációba, elzárták előle.

Benyúlt a zsebébe, és a bicskáját marokra fogta. Egy nyomás, és fegyverré alakul.

- Hagyjátok már. – vinnyogta a hosszú hajú. – Ez csak egy kis sehonnai ember. Még a szemfogai sem nőttek ki. Talán, nem is hallott a Testvériségről.

Sarah-nak az jutott az eszébe, hogy hallgathatnának rá. A fiúk egymásra néztek, a harmadik folyamatosan őket figyelte. A semmiből egy fiatalabb termett az orra előtt.

- Csak útmutatást kértem. – mondta.

Megérintette Sarah tarkóját. A hosszú hajú próbált távol maradni, és teljesen felajzva nézte a jelenetet. A fiatalabb nem tágított mellőle. Volt bennük valami gyomorforgató, és nem csak az egyforma kinézetők, hanem a szaguk is társult a látvány mellé. Mint az oviban a kamillás mosópor és keksz undorító szaga.

Sarah kikerülte őket, és folytatni próbálta útját, remélve, hogy nem mennek utána. Szemeit radarnak használta, hátha talál valamilyen menekülési utat.

Elvégre, szemtanúja volt egy gyilkosságnak.

Jó lenne, ha az égiek küldenének valakit, aki felismeri a helyzetet, és segít rajta.

Három ellen nincs sok esélye. Egy elhagyatott erdőben mennyi esély van egy élő lélekre is?

- Mi a neved, cicám? – kérdezte a fiatal.

Sarah szíve a gyomrába csúszott. Nincs remény.

Egyetlen megoldás van: a futás.

- Ugyan már. Mi csak barátkozni akarunk veled. Semmi bajod nem lesz. Nem fogunk megenni!

A hosszú hajú felvihogott.

Sarah a kabátja zsebében a telefonjával babrált. Igyekezett kitalálni, hogy állnak a számok. Végszükség esetén hívja a rendőrséget.

De mi is a számuk?

Hirtelen kiment minden információ a fejéből. Semmit sem tudott, csak egyetlen vészvillogó vibrált a fejében, hogy minél előbb menedéket kell találjon. A nemét és a nevét sem tudta volna megmondani egy normális embernek sem.

- Állj meg! Hallod?!

Ennek az erdőnek sosem lesz vége!

A fiatal megragadta a derekát két kézzel, és a levegőbe emelte. Elejtette a bicskáját. Karmolt, rúgott, hátha előbb szabadul, de semmi. Belekapott támadója szemébe, de az meg sem rezdült, a szorítás a gyomránál csak még erősebb lett. Kezdett elfogyni a levegője, és most már émelyegni is kezdett. Egy idő után letette a földre a lányt. Nem mintha bármit számított volna, Sarah sípcsonton rúgta a fiatalt, és futni kezdett a mező irányába. Teljesen fölöslegesen ordítani kezdett segítség után.

A hegyomlás keze ismét az ő testén volt.

- Eljátszottad az első és utolsó kártyád, kisasszony. – mondta a szemébe. Olyan szorosan tartotta a vállait, hogy Sarah karjai zsibbadni kezdtek. A magas a nyakát és a hátát kezdte simogatni. Sarah végtagjai remegni kezdtek. A világ kezdett úszni előtte, de még elég jól hallotta a harmadik vihogását a hátuk mögül.

Egy kidőlt fatörzshöz vonszolták. A hosszú hajú mondott valamit, mire gomolyogni kezdett valami a messzi távolban. Sarah nem látta, de érezte. Próbálta magát hirtelen rángatni, ám a rátapadó kezek satuként fogták közre.

A fiatal nekicsapta a fatörzsnek. Sarah karmolni kezdte a zakót, a fiú képét. Rúgta, ahol érte.

- Nem fogná le valamelyikőtök? Már nagyon unom. – mondta permanens hangon.

A nyurgábbik férfi megfogta a csuklóit. Sarah a bőrébe harapott. Olajos vérét az avarba köpte. Amaz elkapta a kezeit, magához húzta őket, és hátrébb lépett.

- Most mondjátok meg, miért csinálja ezt mindegyik? – kérdezte a többiektől. Sarah-t a nyakánál fogva a fánál tartotta, és egyik térdét benyomorgatta a lábai közé.

Teljes testével a torkának feszült. Sarah próbált sikítani, de levegőt is alig kapott, így csak gyenge hörgésre futotta. A hosszú hajú közelebb jött, és pofon vágta. Olyan ereje volt, ki sem nézte belőle. Sarah érezte, hogy felreped az ajka, és valami végigfolyik az állán.

- Csak egy picit fog fájni, és már meg is leszünk. – suttogta hízelegve a fülébe a férfi. Büdös volt a lehelete, és villámlott a szeme. Mélyen beszívta a levegőt a nyakánál. – Hm. Nem is olyan rossz.

- Kár egy ilyen bimbódzó virágszálért. – jelentette ki a hosszú hajú, és nyalni kezdte az ajkait.

- Az első szúrás az enyém. – a fiatal félrelökte a magasat. A hosszú hajú eleve közel sem jött, csak csillogó szemekkel figyelte az eseményeket.

Sarah összeszorította a szemeit, beharapta az alsó ajkát. Vér csordult a fogai nyomán. Kényszerítette magát sodorni az árral. Amúgy is esélytelen lenne minden, amivel próbálkozhatna. Essenek túl rajta, és mindenki menjen a dolgára.

- Eddig egy vámpír sem adta meg magát ilyen könnyen. – a fiatal a tarkójára tette a kezét, Sarah feje az egyik vállára nyaklott.

Egy tagját sem tudta megmozdítani.

- Lássuk. – a fiatal az ütőerét simogatta. Ami áradt abból a testből, mindenre emlékeztette, csak kellemes vagy szokásos férfiillatra nem. Kiszáradt ajkaival megcsókolta a nyakán a bőrt.

- Engedd el! – hangzott egy határozott, idegen a kapu felől. Egy sötétbe burkolózott női alak állt a szűrt lámpafényben. Úgy állt ott, mint egy avítt western-hős. Mind a három támadó felé nézett. A fiatal elengedte Sarah-t, aki négykézláb gurult le a fatörzsről.

Az idegen feléjük rontott. A hosszú hajú, aki csak szemlélte az eseményeket, nem csinált semmit, csak sziszegett és vicsorgott. Előkapták fegyvereiket. Nem volt pont, amire célozhattak volna. A fiatalt az ismeretlen fél pillanat alatt leszerelte azzal, hogy megmarkolta a heréit, és rántott rajtuk egyet. Egyből letérdelt, majd az idegen perdült egyet, és a férfinak ömleni kezdett a torkából a vér, majd a szívébe mártotta a tőrét. A magas kezét kicsavarta. Hallani lehetett a csontok ropogását. A pengéjét minden erejével annak is a szívébe mártotta. A két férfi eldőlt az avarban.

Az idegen szemei vérben forogtak, érezhető dühvel fordult a hosszú hajú felé, aki már rég nem volt ott, ahol addig állt. Futásnak eredt. A férfi megcélozta a menekülőt. Elhajította a tőrét, és a furcsa ügynök hátában állt meg. A férfi átbucskázott egy bokron.

Ezután letérdelt Sarah támadói mellé, és nemes egyszerűséggel kivágta a szívüket, miután végigkotorászta a zsebeiket. A harmadikért is elment, azt is porrá változtatta.

Sarah várta, hogy az idegen mikor találja meg, és kegyelmez meg neki azzal, hogy az ő életének is véget vet.

Az idegen fújtatott. Sarah erejéből annyira tellett, hogy pár szót nyögött. Újra belemarkolt gyomrába a fájdalom.

- Kérlek. – tartotta kezét az idegen felé.

Az erős marok egy pillanat alatt talpra rántotta. Sarah letörölgette magát, mintha az bármit is számítana.

- Még mindig remeg a lábam. – mondta, tulajdonképpen csak úgy magának.