Az elveszettek - 31.

Why a garázsban bukkant elő.

Nem számított rá, hogy Vellwet valaha is igent fog neki mondani. Még álmában sem merészkedett egy bizonyos pontnál tovább.

A fénybenjáró halhatatlan. Nem volt szíve megmondani, hogy Vishous mit mondott neki, amikor egyik nap együtt gyakoroltak.

Ha tényleg nem lenne önző, mint ahogy állítja magáról, akkor nem csinálta volna ezt végig. Ha nem hagyja rábeszélni magát, akkor nem jutnak idáig. De megtörtént.

Már nincs mit tenni.

Rhage mára nem volt beosztva. Csak ő volt lent a garázsban egyelőre. Akkor hál’ istennek a többiek késtek, és nem kell magyarázkodnia. A szőke harcoson látszott, hogy elégedett lélekben, és gyomorban is.

Nemrég szexben lehetett része Mary-vel.

Why úgy érezte, hogy Rhage átka semmi az övéhez képest. A benne lakozó fenevad sehol sem volt, míg a vörös úgy érezte magát, mint akin átdorombolt egy úthenger.

- Csá haver! Mi újság? – kérdezte.

Why-ban egy pillanat alatt felmordult a belsője, és azt követelte, hagyja ott a díszes társaságot, hogy Vellwettel lehessen.

- Nincs semmi extra. – nyögte ki

- Deja vu érzésem van. – Rhage beleszagolt a levegőbe.

- Tessék?

- Ez egyszer már megtörtént.

- Meg ne szólalj!

- Haver. A szex nem bűn, pláne, ha olyan valakivel csináljuk, aki hozzánk tartozik szőröstül, bőröstül. – mondta Rhage. Megütögette a vörös vállát.

Why valahol mélyen egyetértett vele.

- Most inkább nem részletezném, ha nem baj.

- Persze. Majd később. Te tudod amúgy, hogy mi folyik itt? Minek hoznak ide egy hullát, és minek kell ez a cécó? Hogy mindenki itt legyen?

Why megvonta a vállát.

- Marius annyit mondott a telefonban, hogy egy civilt megharapott egy korcs, és üldözte négy alantas, akik a vizsgájuk lettek volna Aztán meg valami olyat még, hogy kötelessége, hogy ne hagyják az utcán, hanem égessék el.

Rhage ugyanolyan tudatlan volt, mint ő, de kicsit legyezgette a hiúságát, hogy a harcos kevesebb dolgot tud, mint ő.

Persze, ez mindig is így volt.

Wrath is megjelent a szokásos öltözékében. Harchoz öltözött, csak senki sem értette, minek? Lehet, hogy a hullát újra meg kell majd ölni.

Mögötte megérkezett V. Egyik sem szólt egy szót sem, csak megálltak.

George most nem volt a királlyal.

- Rhage. Megkérhetlek, hogy ne mondd ezt senkinek? – kérdezte.

- Persze. Mindenre megkérhetsz, de azt nem mondtam, hogy teljesítem is. – Why szerette volna felkenni sárkányostól a falra. – Nyugi, haver. Csak vicceltem. Titkodat őrzöm a sírig, mint a régi szép időkben.

Wrath arca megkeményedett.

- Megérkeztek. – ahogy kimondta, a garázs ajtaja felnyílt, és a mai kiküldöttek érkeztek meg. John, mögötte Qhuinn és Tohrment. Zsadist. Egyenként fejet hajtottak. Butch ugyanebben a pillanatban lépett be a garázsba a ház felőli ajtón.

Aztán Bayne jött. Elgyötört arca volt, mint mindig. Majd Arece, Dahmon, Marius és Phoenix. Egy-egy végtagot fogva jöttek be. Nem autóval hozták, hanem a kezükben kockáztatva azt, hogy még idő előtt felkel a nap, és összeégnek.

Letették a földre, majd Marius Wrath elé ment, és tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

Wrath nyugtázta a fiú gesztusát. – Jane, Ehlena és még páran várnak minket a klinikán. Előkészítettek mindent. – mondta. – Már csak ránk várnak. Nincs sok időnk. A Nap fénye már látszik az égen. – Beth szerint. Tette hozzá magában.

Marius bólintott, majd a kis csoport átteleportálta magát a klinikára. A Testvériség a műtők előtt öltött testet. A többiek egy betegszobában, ahol már vártak rájuk. Letették a testet az ágyra. Jane elfintorodott a látványtól. Ehlena is lehunyta szemeit egy pillanatra. Arece, Dahmon és Phoenix kimentek a többiekhez. Marius még bent maradt.

Miért mondta, hogy a kuka mögött keressen menedéket? Miért nem hagyta, hogy a srác elmeneküljön, hogy a sorsága utalt maradjon?

Elköszönt az idegentől. Kiment, ahol a többiek ácsorogtak. Mint egy fekete bőrbe burkolózott, hústornyokból álló sorfal. A király középen, mellette egyik oldalon a Testvériség, másik oldalon a sajátjai. Komoran álltak, némelyikük keresztbe fonta karjait a mellkasán. Bayne idegesen dülöngélt egyik lábáról a másikra. Arece valami imát mormogott. Phoenix csak a falnak dőlt, és nézett maga elé.

A királynak ott sem kellett volna lennie, mégis idejött, hogy lerója kegyeletét egy ismeretlen előtt.

Odabent az orvosok és ápolók azon dolgoztak, hogy gondosan megtisztítsák a holttestet.

Marius a műtő ajtajának támaszkodott. Wrath mozdult egyedül. A fiú vállára tette a kezét.

- Nem a te hibád, fiam. Ennek meg kellett történnie. Ha nem a mi kezünk, akkor a sajátja által halt volna meg. A korcs harapás okozta őrületet senki sem képes elviselni. – ahogy Havers, Jane és Mannyi kiokoskodta az elmúlt héten. Wrath feljebb emelte a hangját. – Egyet mondok mindenkinek. Ezt most jól jegyezzétek meg! A fiú csak egy okból lehet itt, hogy megadjuk neki a végtisztességet. Egy hozzám közel álló elit család legifjabbja. Ha a szülei megtudnák, mi történt, akkor összeomlanának. Majd én közlöm Khyte-val, hogy meghalt a fia, de hősiesen harcolt. De soha többé nem akarok egyetlen ilyen hullát sem itt tudni. Nem érdekel az a lelkiismeret-furdalás, ami benned van, Marius. Viseld el, mint mindannyian. Vidd fel legközelebb egy tetőre, és égesd el ott. De ne hozd ide! Ez volt az utolsó.

Wrath most volt életében legelőször olyan, mint egy király.

Komoly, merev, és ellenvetést nem tűrő hangon szólt. Arca kemény volt, szeme a napszemüvegen keresztül is szúrósnak bizonyult.

- Az első volt, akinek az életéről nekem kellett döntenem. Így. – mondta Marius, és megfordult vele a világ.

- Megértem. Mindenki hibázik. Rossz döntéseket hozhatunk. De nem hagyom, hogy ezt a helyet holmi lélekgyengeség veszélyeztesse. Felelős vagyok értetek, ahogy ti is értem. Legközelebb már tudod, mit kell majd tenned.

- Baszki. – szakadt fel Phoenixből, aki általában csöndben volt.

Ebben a hosszan tartó háborúskodásban mindenki veszít valamit az életéből, a világából. Kikerülhetetlen ez a dolog. Mindenki átesik rajta. De egészen addig fogalma sincs senkinek a jelentőségéről, ameddig benne nem tapicskol könyékig a helyzetben.

A tények mindig mindent megváltoztatnak.

- Meg kell még ezt szokniuk. – mondta Arece. – Az óhazai törvényeket nehéz félretenni. Másra tanítottak minket, máshogy éltünk. Nézzétek el nekik.

Phoenix ismét káromkodott egy sort, de most már halkabban.

- Hagyunk nektek elengedő időt a beilleszkedésre. Ezek csak iránymutatások. – felelte Wrath. – Miután a lány átváltozik, sor kerül a beavatásra.

- Túl sok a jel mindenfelé. – morogta Phoenix.

Wrath félretette a tiszteletlenséget, mert ismerte annyira már a vámpírt, hogy nem vette fel a megjegyzését. Nem tört az életére, a többiek nem nyírják ki. Maximum, kicsit több lila foltja lesz a következő edzés után. Nem ők az ellenség, hanem az alantasok, a korcsok és a három bandita, akik egyszer szeretnék őket támadás alá vonni.

Ez a szerencsétlen helyzet állt elő.

Marius bólintott, és visszament a betegszobába a tetemhez. A nők hiába mosták, mintha csak a mocskot kenték volna szét rajta. Hamuszürke arc, ami egyre csak aszottabb lett, vér s sötét olajos valami keveréke. A bűz, amit árasztott magából, csak rosszabb lett a halála után.

Az ősi nyelven kezdett beszélni, mire Ehlena felkapta a fejét.

- Mi is elbúcsúztunk már tőle. – mondta kedvesen. – Az Árnyékban tudni fogja, hogy mit tettél érte. Ha odaérsz, majd te is meg fogod látni.

Marius testén a kegyelem hulláma söpört végig, majd a szomorúság, és a tisztelet. Nem engedett a nőknek többet megérezni belőle, mint amennyit szánt, de Ehlena felkapta a fejét, összenéztek egy hosszú percre, majd a nő folytatta, amit elkezdett.

Marius letérdelt, és úgy mormolt tovább valamit.

- Az én tisztem nyugalomra helyezni. – igazából nem szánta senkinek a mondatot, csak hangosan eresztette ki gondolatait. Jane nagyon nem törődött vele, mosta a halott bőrét, ahogy csak tudta. Ehlena azonban Mariushoz térdelt.

Senkit sem köteleztek még arra, hogy napfénybe lépjen egy civil kedvéért. De az, amiért megtenni készült, arra késztette Ehlenát, hogy felnézzen ezentúl a férfira.

Mariusnak, mint egy olyannak, aki menedéket keres nappalra, az, hogy az első sugarat megvárja, szörnyű kínt, és akár örök vakságot is jelenthetett számára.

Ehlena a közeli székre segítette. Marius le nem vette a szemét az áldozatról.

Az óhazában az ártatlanokról mindig így emlékeztek meg. Általában a nagycsalád vagy hercegség volt az, aki eltemette a halottat. Minden tisztességet megadtak annak, akit egy korcs gyilkolt meg. Senki nem érdemel olyan halált, ami szörnyű kínok között történik meg.

- Azt hiszem, járok egyet. Szóljatok, ha készen áll. – a két nő csak bólintott.

Mikor kiért, senki sem volt már kint. Mindenki máshol várta a végtisztesség pillanatát. Aztán eszébe jutottak Wrath szavai. Ez az ő kálváriája, nem a Testvériségé.

Leült az egyik székre. Emlékezett, amikor Why-t rugdalta, hogy térjen észre. Most neki is elkelt volna valami, amivel életet lehelhet saját magába. Kisvártatva megjelent az ajtóban Jane.

- Elérkezett az idő. – mondta a szőke doktornő. Marius felállt, egy pillanatra megszédült. Az életösztön vissza akarta tartani. – Megtettünk mindent, amit csak tehettünk érte, Marius.

Jane hangja még rá is tett egy lapáttal a rossz kedvére.

- Köszönöm.

Jane bólintott egyet.

- Akkor megyek.

Marius határozottan lépett be a betegszobába. A székre tette a fegyvereit katonás rendben. Majd kibújt a megviselt rongyaiból. Ehlena hagyott ott neki egy fehér nadrágot. Meztelen testére húzta, megkötötte a derekán. Készen volt arra, amit meg kellett tennie.

Az ismeretlen teste ott hevert.

Ehlena belépett, Marius odakapta a fejét.

- Csak gondoltam… - elgondolkodott. – Gondoltam, tudni szeretnéd, hogy hívták.

Ami azt illette, nem volt rá kíváncsi, mert tudta, hogy a név kísérteni fogja.

- Csak a keresztnevét.

- Dohrrian. – válaszolta Ehlena.

Marius bólintott, és nehéz szívvel kezdte el a szertartást, amit még az óhazában tanult meg.

A nők megtisztították, és bepólyálták.

Elmondta az ide vonatkozó imákat, és verseket, melyeket ismert. Marius szíve nehezen pumpálta a vért.

Amikor elhallgatott, Ehlena tett egy lépést felé.

Marius felállt, és szembefordult vele. – Ez a férfi harcos volt. Harcosnak született. Harc közben esett el. A lelke az Árnyékba távozik, hogy találkozzon a szeretteivel. – Marius felfelé nézett. – Neked ajánlom őt.

Ehlena követte.

- Neked ajánlom őt.

A lány egy fekete tőrt adott át a vámpírnak. A fiú visszafordult a test felé. A tőrt a szíve fölé helyezte, és közben ősi nyelven ugyanazt az egy mondatot mormolta. „Bocsáss meg.” Lassan nyomta bele a testbe a pengét.

Hosszú ideig így tartotta a tőrt, és közben még mindig mormogta a mondatot. Ehlena majdnem elsírta magát. A szíve öblöseket dobbant, átérezte, Marius gondolatait.

Marius odafordult Ehlenához. – Legyél te a tanúm, Ehlena, hogy mindent megadtam neki. Ha valaha is rájön a családja a tettemre, akkor nyugodtan elárulhatod nekik hollétemet, hogy revansot vegyenek.

Ehlena némán bólintott egyet. Egy könny gördült végig az arcán – ezzel az ígérettel aláírta Marius halálos ítéletét, amely egy napon majd utoléri.

Marius felemelte a testet, és szembefordult Ehlenával, aki ellépett az ajtóból, hogy szabad utat biztosítson a fiúnak.

Marius minden lépéssel egyre inkább tiltakozni kezdett. Az életösztön azt diktálta belül, hogy keressen menedéket nappalra. Nehezen lépkedett előre, inkább futott volna valamerre. Egyedül ment végig a folyosón, egészen a kriptáig. Ott fel a lépcsőn, és ki a félhomályba.

Látta, ahogy a ház redőnyei leereszkednek nappalra. Ez azt jelentette, hogy pár másodperc, és felkel a nap.

A betonos részen letette a halottat, és fölé magasodott úgy, hogy térdre ereszkedett, és a sarkaira ült. Becsukott szemmel, egyenes háttal, imát mormolva várta a pillanatot.

Észre sem vette, hogy derengeni kezdett a nap.

Az első sugarak a testet érték el, majd szépen lassan megérezte a meleget, amit az égitest árasztott magából. Magasra emelte a fejét, és átadta magát a fájdalomnak, ami végigégette a testét.