Az elveszettek - 34.

Adarslyn ránézett az órára. Felkelt a nap – nyugtázta. Nem aludt, csak feküdt az ágyában. Hallgatta, mit csinálnak a többiek. Mióta termetes méretűre gömbölyödött, a pocakja, álmatlan volt. Háton nem bírt sosem aludni.

De jó lenne, ha megszületne végre a kicsi, gondolta.

Amikor Bayne hazajött este, és ittak egymásból, érezte rajta, hogy ő is ugyanezt szeretné már. Hosszúra nyúlik ez a terhesség, mintha soha nem akarna vége szakadni. Az első gyereknél érezte ezt. A többinél már annyira nem.

Elhessegette a gondolatát, hogy talán, ez lesz az utolsó, ezért a furcsa keret.

Most pedig, egyszerre érezte ugyanezt. Az első volt Ahgony. A legerősebb, leggyorsabb harcos lehetett volna, akit valaha a hátán hordott a Föld. A második volt Elayna. Az Őrző kiválasztottja lehetett volna azzal a céllal, hogy harcosokat hozzon a világra. A legfiatalabbnak Cell volt a neve. A szolgáló. Szintén harcos, és így tovább.

Bele sem akart gondolni a haláluk körülményeibe.

Túl szörnyű volt, hogy még csak a saját eszébe jutassa.

Más a fikcióktól álmodik rosszakat. Ő a valóságtól.

Bayne nagyszerű parancsoló és apa. Ameddig tudta, nevelte a gyermekeit. A fájdalma mérhetetlen, amit annyira jól palástol, hogy sosem érezte, még a szikráját sem.

Nyújtózkodni próbált Már amennyire a pocakja és a párnák engedték. Ahogy bőre ott súrlódott a lepedőhöz, ahol csak tudott, felébredt benne a szexuális vágy. Amikor pedig, megérintette Bayne testét, benedvesedett.

Lelkiismeret-furdalása támadt. Újra a sötétben volt. Kezét a feje alá tette, és arra gondolt, hogy nem tudja szolgálni a parancsolóját. Sőt, valahol el is árulta még az óhazában. Kiadta őt a tudta nélkül.

A dolog egészen Caldwellig kígyózott, hála a két másik vámpírnak, és a hűségesének.

Eszébe jutottak az akkori szavai, amiket beszéltek.

- Lyn…

- Uram, nem védhetsz örökké. Bontsd fel a jegyességet, mielőtt még jobban belebonyolódok.

Bayne szeme életében először bekönnyesedett.

- Szeretlek. – mondta a nő, arca vizes lett könnyeitől. – De nem hagyhatom, hogy gyanúba keveredj.

- Sosem hagynálak el, Lyn, én…

- Tudom – a férfi szájára tette hófehér kezét. – Tudom.

- Lyn… leelan…                                                                    

- Stssss… - csitította. – Ne folytasd. Sokkal jobban szeretlek, amikor igazi harcos vagy. Most pedig, azzá kell lenned.

- Micsoda?

- Tudom, hogy szerettél volna hazamenni. A többiekhez. Wrath-hoz. Most megadom neked ezt.

Bayne nem tudott mit mondani.

- Majd megoldjuk.- kezdte a férfi. – Mindent elsimítunk. De kérlek… - térdre ereszkedett a nő előtt. – Kérlek, ne hagyj magamra addig, ameddig nem szükséges. – a nő hasára tette kezét. – Ameddig nem kerül rá sor, addig kérlek, maradj velem. Lyn.

- Hagyd abba. Állj fel.

A férfi engedelmeskedett.

- Ha ezt akarod, akkor rejtsd el. – mind a ketten libabőrben úsztak.

- Átverem az egyetlent, akit családomnak tekintettem. – Bayne hangja ugyanolyan kemény lett, mint az arca. – A királyomat. Ha a fejemmel is…

- Csak hozzám vezetnek el a szálak. Hozzád nem.

- Nem teheted ezt. Ne ítéld halálra magad.

Lyn visszatért a valóságba, mert megijedt, hogy Bayne meghallja a gondolatait. Vagy bárki más a házban. Elhatározta, hogy jóvá fogja valahogy tenni a dolgot. Bár tudná, hogy ez a terv most hol tart. Nem beszélhet nyíltan a másik kettővel, sem a hűségessel. Már az kényelmetlen volt a számára, amikor Beth, Bella vagy Layla nála ültek.

Pontosan nem ismerte a törvényeket, de látva a házat, a többiek íratlan szabályait, s azt, hogy a király ellen vét, az halál fia, nem sok jóra számíthattak. Úgy fogja visszafizetni a tartozását, hogy megadja azt, amire mindenki számít.

Tudta, hogyha akár csak egy parányi gondolat is kitudódik, akkor mindennek vége, amit eddig elértek.

Akkor mindenki bukik.

Amikor mindez elkezdődött, már akkor tudta, hogy ez valamelyiküknek az életével végződik. A másik meghal. Az együtt töltött időt használta arra, hogy örökké valónak tartsa a kapcsolatukat, ne roppanjon meg. Ezzel erősítette az összes gyermekének elvesztését.

Csak remélni tudta, hogy az ő utána jövő ember méltó lesz Baynehez. Elfoglalja a helyét, és családdal ajándékozza meg.

Az ősi nyelven káromkodott egyet. Sosem tudna máshoz kötődni, ahogy ő sem Bayne-hez. De a gyereknek anya kell.

Veszélyes játék ez.

Amikor megérezte Bayne álmait, akkor kioldalgott a fürdőszobába.

Éhes volt, és émelygett egyszerre. Megeresztette a vizet, levetkőzött, és nagyon óvatosan befeküdt a kádba.

Minél közelebb került a szülés időpontjához, annál kínzóbbá váltak a gondolatai.

Már bőven dél felé járt, amikor Sarah arra ébredt, hogy felhívja a nevelőanyját. Mégis csak tartozik neki annyival, hogy elmondja neki, hova is tűnt. Óvatosan kimászott az ágyból. Láthatóan Marius nem zavartatta magát, ugyanis meg sem moccant. A táskájában kezdett kotorászni, és sehol sem találta a mobilját. Magában elkáromkodta magát, hogy biztos, a korábbi házban hagyta a fontosabb cuccait, köztük a telefonját. Felkapott egy pólót, ami majdnem leért a térdéig, és a korábbi leggingsét. Már a cipőjét húzta, amint meghallotta maga mögött, hogy Marius felül az ágyon.

Megfordult. A férfi őt bámulta.

- Hova mész? – kérdezte Marius. Szeme furcsa keveréke volt a meleg barnának és a mély vörösnek. Megdörzsölte őket bal kezével.

Többször is voltak együtt délelőtt. Jó, hogy fáradt volt. S amennyi fehérjét vesztett emiatt, mivel a lányba ürítette minden patronját, Sarah energikusnak érezte magát.

- Bayne házában hagytam a mobilomat. Fel szeretném hívni anyát.

- Itt is van telefon.

- Nem tudom fejből a számát. Nappal van. Jól vagyok. Csak átugrom érte, felkapom és jövök is vissza.

- Sarah – Marius hangja parancsoló volt. – Jobb szeretném, ha sötétedés után, együtt mennénk át.

Sarah tagbaszakadtan megállt.

- Lassiter velem tudna jönni, vagy Vellwet.

- Lassiter lusta, a nő meg beteg.

- Nem lesz semmi bajom. Be van kamerázva az egész. Szólj a Vishous nevűnek, hogy figyeljen.

Marius arca megfeszült. Sarah átfésülte a haját, és már-már nyitotta az ajtót.

A férfi elállta az útját.

- Ez csak egy telefon. Ha eddig nem hiányolt, ezt a kis időt még kibírja.

- És, ha már keresett? Csak idegeskedne.

- Nem mehetsz ki. – egy király nyomatékos hangjával felelt. – Ha kell, az ágyhoz foglak láncolni.

Sarah arca megnyúlt. Bosszúsan nézett fel a férfira.

~A láncolás jó ötletnek tűnik.~

Az a fejében kuncogni kezdett.

Szórakoztatta a lány szorult helyzete.

A fenyegetés mindig beválik.

- Majd, ha a hátadba vésik a nevem, és az Őrző előtt hűséget fogadsz nekem, majd akkor mondd meg, mit csinálhatok, és mit nem. – közelebb lépett a férfihoz. – Most kimegyek, sétálok kicsit, megkeresem a telefonom, és visszasétálok. Nyugi.

Marius fájdalmasan vicsorogni kezdett.

Sarah két tenyerébe fogta a férfi arcát.

- Semmi baj nem fog történni.

- Utálom, hogy köt a napfény.

- Nem vagyok üvegből, nem fogok összetörni.

Marius arcán egy koponyaszerű káprázat futott át.

Sarah lábujjhegyre állva megcsókolta a férfit, aki nem viszonozta. Búcsúnak érezte. Fájdalmas, örökké tartó búcsúnak.

Kinyitotta az ajtót. Nekikoccantotta a férfi könyökének, aki így kénytelen volt ellépni onnan.

Sarah kiment a folyosóra, majd eltűnt a lépcső irányába.

Marius percekig állt még ott, hátha visszajön. Tenyerét az ajtólapra tette, csukott szemmel várakozott, mígnem Az megszólalt az elméje mélyén.

~Most fog átváltozni.~

                ~Te marha, hiszen érezted!~