Az elveszettek - 38.

Bayne kezdte otthonának tekinteni a klinikát. Annyi időt töltött itt az elmúlt pár napban, hogy szinte mást sem látott a házból. Most pedig, még imádkozni is lekezdett. Reménykedni a csodáért hátha az Őrző meghallgatja utolsó és egyetlen kérését.

Lyn és a kicsi éljék túl.

Semmi mást nem kért, és soha többé nem is fog.

Csak ezt az egyet.

Fele és gyermeke egészségét.

Jane és Manny nem akartak leállni, és nem voltak hajlandóak hozzászólni sem. Örökkévalóságnak hatott az a két-három óra, amit azzal töltöttek, hogy tisztították és kötözték Lyn sérüléseit.               Ehlena tökéletes összhangban mozgott velük. Idővel a nő annyi gyógyszert kapott, hogy a légzésen és pislogáson túl semmi mást nem tudott csinálni. Hiába kötöttek be neki infúziót és vért, az életfunkciói egyre csak gyengültek. Egyre hosszabb ideig tartotta csukva sötét pilláit.

Bőre szürkébb és eresebb lett. A fertőzés terjedt a testében, ahogy Bayne-ben a keserű igazság.

Lyn el fog menni.

A gép lassan, egyenletesen, egyre lassabban pittyegett a süket teremben. Nem akarta hallani, amit oly sokszor végignéztek a filmeken, és amivel annyiszor játszottak, amikor a tolatóradar vészesen közeli tárgyat érzékelt. Pont ugyanilyen hangja volt, a végén hangos, egybefüggő sípolással. Lyn mindig nevetve felé fordult, és kijelentette, hogy meghalt.

Most ezt el akarta kerülni.

Jane és Manny abbahagyták a munkát. Egymásra meredtek. Történt valami. A férfi Bayne-re nézett. Tragikus kifejezés ült meg az arcán. Jane is felé fordult. Róla szomorúságot olvasott le.

- Bayne, beszélnünk kell. – hagyott egy cseppnyi szünetet. – Menjünk kicsit arrébb.

- Nem akarom egy pillanatra sem magára hagyni. – tovább fogta Lyn élettelen ujjait. Már a körömágya is lilulni kezdett.

Jane a férfi vállára tette a kezét. Áttetsző teste ismét emberivé vált.

- Csak egy picit menjünk távolabb. Bent maradhatsz vele, de vonuljunk félre.

Bayne nem akart megmoccanni. Pontosan tudta, mit akar vele az orvos közölni. Semmi jóra nem számíthat, és csak nem akarnak egy haldokló felett a továbbiakról beszélni, mert bár Lyn gyenge volt, korántsem öntudatlan állapotban feküdt előttük.

Lyn nyögött egyet, és Manny felé fordította a fejét.

- Jól van. – adta meg magát végül. – Menjünk.

Ehlena és Manny ott maradtak Lyn környékén, hogy addig se érezze magát a nő elhagyatottnak. Tenyere felmelegedett, ahogy elhagyta a felét. Hideg ujjai mozdulatlanul pihentek a teste mellett.

Bayne kényszerítette magát, hogy Jane dokira nézzen. A nő zöld szeme szép volt, komoly és bánatos. Bayne lehajtotta a fejét. Sötét haja az arcába hullt.

- Eljött az idő, igaz? – kérdezte suttogva.

Behunyt szemmel várta a doki válaszát, aki csak a torkát köszörülte.

- Lyn életéért nem sokat tehetünk. Ez a fertőzés hamar elterjedt a szervezetében. Át fog változni, viszont annyi vért vesztett, hogy lehet, hogy belehalhat. Ha a babát nem vesszük ki, akkor rá is veszélyes lehet ez. Őt még megmenthetjük. Megmaradhat egy darab neked Lynből.

Bayne összefonta karját a mellkasa előtt.

Lassan bólintott egyet.

- Választanom kell közöttük?

- Igen.

- Nem tudok.

Egy része azt akarta, hogy legyen Lyn. Egy anyának lehet még gyereke, de egy gyereknek nem lesz anyja. S bármelyiket is választja, utálni fogja magát érte, ráadásul, bűnös lesz örök életére. Nem élet korcsként létezni, ezt tudta. Két korcs idővel kísérleti nyúl lesz itt a vámpírok börtönében. Másként elveszti a felét, és lesz egy gyermeke.

Akinek semmit nem fog tudni megadni.

Soha.

Jane közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.

- Meg tudjuk oldani fájdalommentesen.

Mind a ketten Lynre néztek. A nő az asztalon feküdt. Fejét nem lehetett látni a hasától, amin a ruha ellenére is kidomborodott egy apró talp. Manny folyamatosan a gépeket ellenőrizte, mintha nem lenne biztos a rendes működésükben.

Bayne ajka megremegett.

- Legyen. – egyezett bele végül. – De egy percre szeretnék még vele lenni.

Annyi mindent nem mondott el neki. Jó régóta együtt vannak már, mindent megbeszéltek, mégis úgy érezte, csomó minden bent maradt a szívében, az agyában. Lehet, hogy Lyn már felkészült, de ő még nem.

Ő nem volt készen arra, hogy elengedje a nőt. Végleg. Örökké.

Leült az asztal mellé. Megfogta Lyn kezét. A nő felé fordította a fejét. Tudta. Megsimította felének arcát. Halkan könnyezett, mire a nő arca is átnedvesedett.

- Szeretlek. – suttogta neki. Egyik kezével megfogta a nőét, a másikkal szüntelenül a fejét simogatta. – Annyira kimondhatatlanul. És őszintén. És igazán. te vagy nekem az egyetlen. Kérlek. Nem tudok dönteni.

Lyn felnyögött.

- Parancsolóm. – képtelen volt megmozdulni. – Az én időm lejárt itt. De a gyereké most kezdődik. Adj neki egy esélyt. Olyan régóta vágyom rá.

Bayne nem bírta tovább. Zokogott.

- Nem akarlak elveszteni. – nem hagyott szünetet. – Mi lesz velem nélküled? Szükségem van rád! Nem hagyhatsz itt. Nem mehetsz el csak így.

Lyn egyre nehezebben tudta nyitva tartani a szemét.

A beállt csendben egy pillanatra oltári fájdalom hasított Bayne mellkasába.

Minden egyes perc az elméjében dörömbölt. Amikor meglátta a nőt először, amikor az elmondta neki, hogy várandós. Ahogy tartotta benne a lelket a végsőkig. A vérének édes ízét a torkát szeretkezés után. Az együtt töltött idő minden egyes percét belesűrítette egy pillanatba, és visszaidézte magának. Mintha egy százemeletes ház tetejéről ugrott volna le. S akármilyen hosszú is az út, túl rövid ahhoz, hogy minden újra megéljen.

Magához szorította felének kezét.

- Bocsáss meg. – mondta halkan Lyn. – Szeresd őt.

Bayne nem emelte fel a fejét. Túl fájdalmas lett volna látni, ahogy a kór elhatalmasodik rajta. Bekeríti a testét, és elevenen felfalja.

Sosem lesz elég erős. Sosem lesz olyan, mint az ő drága, szeretett fele.

- Rendben. – fogta meg a hátát Jane doki. – Menj ki, Bayne. Kérlek.

Manny valamit az infúzióba fecskendezett, míg Ehlena kikísérte a férfit, ahol a Testvériség tornyosult. Ki-ki a maga választott szerelmével. Akár egy ítélőbíróság álltak Bayne-vel szemben. Már a király is ott volt. Némán bólintott egyet.

Odabent Manny előbb nyugtatót adott Lynnek. Majd még valamit, amitől a légzése egyenletessé vált, s Ehlena maszkot húzott a nő arcára. Jane pedig, felvágta a ruhát, hogy előbukkanjon Lyn hatalmas pocakja.

Csak állt szikével a kezében, és egy hosszú percig csak nézte. El sem tudta képzelni, milyen lehet ez.

S amikor belevágott, Bayne érezte a vére illatát a levegőben, tudta, hogy Lyn elment. Örökre és visszavonhatatlanul.

Ugyanakkor, egy erős élet fás illata töltötte meg a váróterem levegőjét.

Kicsivel később pedig, egy erős tüdőből keserves sírás szakadt fel.

Amikor Whyolence megtudta, mi történt, tombolni kezdett. Zsadist és Rhage is alig voltak elegek ahhoz, hogy lefogják. Egy ménesnek elegendő nyugtatót kapott. A két vámpír eltámogatta a harmadikat valahova, amiről nem voltak hajlandóak megmondani, hol van. Csak annyit vetettek Mariusnak oda hanyagul, hogy olyan helyre viszik, ahol kedvére tombolhat. Egy őrült a jelenlegi helyzetben nem segítene. Ép elmére van szükség.

Ami éles ellentétben állt Tohrment tanácsával.

Csak engedje át az ösztöneinek a terepet.

Nagyszerű.

De mi van akkor, ha magával ragadja az őrület?

Bánthatja is a testvéreket, vagy bárkit, aki a közelébe kerül. Akár Sarah-t is, mert nem lesz józan az ítélőképessége.

Bezárta maga mögött a szobájának ajtaját.

Mintha szertartáshoz készülődne, elrendezett az ablak és az ágy közti részen magának egy vörös leplet. Gondosan kisimította, miközben azt mondogatta magának, nem lesz semmi baj. A hazugság néha jó. Máskor kifejezetten üdítő.

Meggyújtott egy vastag, vörös tömbgyertyát.

Térdre ereszkedett, aztán a sarkára ült. Megfogta a combját közvetlenül a térdkalácsa felett. Lehajtotta a fejét. Elméjének bugyraiban kutatott Az valódi arca után.

Sosem merte még úgy igazán átadni neki.

Végül megérezte.

Az arcán apró rándulások futottak végig. Csontjai jóval kiugróbbak lettek, arca beesett. Szeme átváltozott. Szemfogai kétszeresükre nőttek, akárcsak az összes foga. Vicsorgó vadállat lehetett volna. Homloka két helyen égett, mintha szarvai nőttek volna. Izmai súlyos kötegei körbevonták a csontjait. Körmei fekete karmokká nőttek.

Amikor kinyitotta szemét és belebámult a gyertya sárgás fényébe, nem maradt más, csak orrában Sarah természetes illata, szájában vérének íze.

Zsigerei látták a világot. Egyre kevesebb vörös folttal nézte a Földet. Egyesével zárta ki a helyeket, embereket, akik nem lehettek ott, ahol a számára legfontosabb nő éppen szenvedett. S végül egy Caldwell külterületén álló kivénhedt raktárépületet látott. Előtte azzal a Hummerrel. Benne azzal az alantassal.

Egyenes gerinccel, bosszúra szomjasan állt fel a leplen.

Már tudta, merre kell mennie.