Az elveszettek - 39.

Wrath a folyosó másik falának dőlve figyelte, ahogy unokatestvére várakozik. Lyn nyakláncának szemeit morzsolgatta az ujjai között, mintha valami rózsafüzér lett volna. Keze még így is jól láthatóan remegett.

- A legjobb kezekben vannak. – dörmögte Wrath igen esetlenül. Mégis, mi a fenét mondhatna? Volt már Beth is abban a szobában, és aggódott érte a fele, amikor ő sérült meg nem egyszer, majdhogynem halálosan. Wrath akaratlanul is megdörzsölte a mellkasát, majd a nyakát, ahol a golyó érte.

Bayne üres tekintettel bámult maga elé a padlóra, miközben ugyanazt az ősi szöveget mormolta magában.

Wrath lépteken hallott odabentről. Az ajtó felé közeledtek. Egyszerre volt vészjósló és örömteli. Ez viszont, ijesztően hatott a királyra. A férfi hol a műtő ajtaját nézte, hol a másikat.

Bayne is meghallotta a lépteket. Kiejtette kezéből a nyakláncot. Az apró ékszer az ürességben fémesen koppant a padlón.

Bayne nem törődött vele. Ökölbe szorította a kezét.

Ehlena, Manny és Jane jöttek ki az ajtó mögül. Köpenyükön rengeteg vér volt, Jane mégis egy tiszta törölközőben tartott a melléhez szorítva egy apró csomagot. Wrath odakapta a fejét, ahogy Bayne egyenesbe lökte magát.

- Bayne – szólalt meg a szőke doktornő. Mosolya kevésbé volt kedves. Aggodalmat olvasott le róla.

A férfi felnyögött, és megropogtatta ujjait.

- Egészséges? – előrenyúlt az egyik kezével. Meg is akarta érinteni a babát, meg nem is. Majd visszahúzta a kezét, és hátrált egy lépést. – Csak azt ne mondd, hogy ő is megkapta… vagy ami még rosszabb… - képtelen volt befejezni.

- Életerős kislány.

Bayne egyik lábáról a másikra állt. Hol a babára nézett, hol összeszorította a szemeit. Fújtatott, mint a ketrecbe zárt, megvadult párduc. Levegővételei végül megakadtak a tüdejében.

Wrath inkább nem mozgott. Mosolyogni akart és gratulálni a büszke apának, aki még mindig nem vette át a dokitól a kislányát. Pedig, amikor Beth életet adott a fiának, akkor nem is gondolt arra, hogy nem érinti meg.

Jane elfordította magától a csecsemőt, és Bayne felé tartotta. Wrath így is kényelmesen látta a kicsi arcát. A kicsi, püffedt, egészséges bőrszínnel rendelkező gyermeket, akinek gyümölcsfákra emlékeztető illata volt. Nyoma sem volt rajta a sok viszontagságnak, vagy a támadásnak, a fertőzésnek. Csukott szemeivel és csücsörítő ajkával a király tudta, jobb, ha Bayne nem néz rá.

A baba kiköpött Lyn volt.

- Lyn? Még… életben van, ugye?

Jane a királyra nézett, aki megállt Bayne mögött, és megfogta a jobb csuklyásizmát.

- Nem. Bayne. Lyn elment.

Bayne tiltakozóan megrázta a fejét. Valahol magában tudta, hogy így lesz jó, ennek így kell lennie, mert így a nő sem szenved tovább. Ki tudja, a korcsok mennyire önmaguk az elméjük mélyén.

De akkor is.

A remény utolsó darabkája is köddé vált.

S ő pont olyan volt, mint a sivatag. Hiába süt le rá a napfény, hiába melegíti. Az egész egy nagy szárító homoktenger. Sivárság, aminek nincs elegendő eső, mely életben tartaná.

- Szenvedett?

- Nem. Manny gondoskodott róla.

Bayne végre megnézte a kislányát. Ugyanolyan arcformája volt, mint az anyjának. A szeme állása, az orra formája, még a szája alakja is kiköpött Adaraslyn. Nem beszélve a sötét hajáról, ami már most annyi volt, hogy amint járni tud, vihetik ritkításra. Le merte volna fogadni, hogy a szeme aranyszínű.

Bayne egy ujjal ért hozzá az arcához. Áramütés futott végig a testén.

Olyan energiahullám söpört végig a folyosón, hogy megremegtek a bezárt ajtók. A lámpák felvillantak, aztán szétpukkantak. Jane ösztönösen magához húzta a csecsemőt, Manny és Ehlena a doktornő elé léptek. Wrath csitította volna Bayne-t, ha van rá ideje.

De nem volt.

A férfi az egyik pillanatban még ott állt, a másikban már hűlt helye volt.

Jane remegve állt a babával a karján. Wrath lehajolt a láncért. Megfogta a két végét, és a baba mellkasára tette.

Tisztelte Bayne-t, amiért nem döntötte romba a klinikát, de azt is tudta, hogy most ez volt a megfelelő választás.

A baba nyöszörögni kezdett.

- Éhes. – mondta Jane.

- Nem tudok mit kezdeni vele. – válaszolta Wrath.

- Szólj Phury-nek, hogy küldjön egy kiválasztottat, aki táplálni tudja, vagy… - elharapta a mondat végét. Mert megült köztük a nyilvánvaló tény, miszerint, ha nincs más, Beth táplálni tudja a kislányt is.

A Testvériségből Phury, Zsadist, Vishous, Rhage és Tohrment öltöttek testet a régi raktárépület előtt, aminek furcsa mód, zsír új acél nyílászárói voltak. Mögöttük megjelent Phoenix, Arece és Dahmon. Előttük pár méterrel, a Hummert Az szaglászta. Rhage sárkányának tetszett az új játszópajtás. Azon volt, hogy kitörjön a harcos testéből, ezért a szőke modellalkat azon egyensúlyozott, találjanak már valakit, akit megölhet.

Az érezte, hogy a nője bent van.

Vérzik és fél.

A férfi nekiiramodott. A többiek pedig, követték.

Miután Mr. R kilehelte hintőporszagú lelkét, Sarah csak arra volt képes, hogy felüljön. Így is lehányta a térdét. Mocskos, büdös, savas folyadék távozott a szervezetéből. Görnyedve nyomta ki magából a gonoszt. Még valahol jól is esett neki erőltetni.

A többi alantas rászegezte a fegyverét.

Persze, egyik se mert lőni, mert ha minden igaz volt, akkor most már az ő vezetőjük.

Az Omega utáni nagyfőnök.

A Lash nevű félőrült utóda.

Egy tank betörte az egyik acél ajtót. Sarah ijedten odakapta a fejét. De az semmi. Az alantasok egyöntetű massza-hadseregként ugyanígy cselekedtek.

Aztán újra és újra nekicsapódott a faltörő kos a fémnek.

A fém púpozódott. Mély barázdákat vájt valami az ajtóba. Megrepedt, nyikorgott, és a csavarok is kezdték megadni magukat.

Az alantasok egymásra néztek. Az egyik elfutott.

Mi a franc ez?

Sarah mély levegőt vett. A sarki időjárást megszégyenítő hőmérséklet ellenére kiérezte belőle megmentőinek illatfoszlányait.

Eljöttek érte.

Itt vannak.

Morgás tört fel kint, majd vadállati üvöltés, mire az épület vadul rázkódni kezdett. A beton mindenfelé megrepedezett. Vakolat és por hullott alá mindenfelől. Az alantasok karjukkal védték a fejüket.

Végül a bejárat ahogy volt, kidőlt. Egy nagyot csattant az acél, amikor földet ért. Panaszosan üres tompa kongás maradt utána. Egy sárkány dugta be a fejét az üregen, majd az alantasok felé iramodott. Lőttek rá, s viszonttűz záporozott a púderszagú bestiákra, ugyanis a Testvériség harcosai tüzet nyitottak rájuk.

Nem volt sok menekvés számukra.

A sárkány mögött azonban Marius állt. Jobban mondva, egy rá emlékeztető démon. Jéghideg fuvallat örvénylett körülötte. Szeme tükrében önmagát látta és a fenyegetést. A ropogó lövések ellenére is Sarah érezte, hogy Marius lelke érte kiált.

A hozzá legközelebb eső alantasra támadt. Nekivágta a falnak, akár egy rongybabát. Egy másik ütni próbálta őt. Marius nem hagyta magát. Küzdöttek egymással, és néha belevágták egymást a betonpadlóba, vagy az asztalba, falba, amit értek éppen. Puszta kézzel verekedtek. Marius arca kemény és gonosz volt. Többet adott, mint kapott.

Sarah izgatottan nézte a jelenetet.

Hirtelen nem is tudta, melyik tábornak szurkol.

Egy másik alantas Marius hátára ugrott, aki könnyedén lerázta magáról. A negyedik nekifutásból próbálkozott. Kár, hogy a sárkány közbelépett, s amint felugrott kivont késsel, a lény elkapta és ketté roppantotta.

Marius ütötte és rúgta azt, akit elért, vagy kárt okozhatott volna a Testvérekben. Sarah összegyűjtötte minden erejét. Először csak az egyik lábát, majd a másikat tette le a padlóra. Nem volt biztos benne, hogy megtartják a súlyát.

De ami ekkor jött, arra senki sem számított.

A megfogyatkozott alantasok sorát korcsok töltötték fel.

Betámolyogtak az épületbe. Ahol találtak egy kis rést, jöttek. Egy pillanattal később vagy ötven korcs kerítette be őket. Rhage nem állt jót magáért. Szanálni kezdte őket ügyelve arra, hogy a vérük még csak a közelébe se kerüljön, vagy a nyáluk. Vagy bármi, ami fertőzést hordoz magán.

- Állj! – kiáltott rájuk Sarah, mire mindegyik korcs, mint az okos kutyák, egyenes derékkal megálltak. Jutalomfalatot nekik. A Testvéreknek több sem kellett. Egyesével szedték le őket. Gondosan, a homlokuk közepébe eresztettek egy-egy golyót. Aki hulla volt már, azért elmetszették a torkát. Vishous sorra felgyújtotta őket.

Viszont, amivel nem számolt, az Rhage sárkánya volt.

Alantasgyilkolásra kiképezve.

S most az illata alapján ő is annak számított.

Rhage meglengette farkát, amitől Sarah elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott. A sárkány magasba emelte mellső lábát, karmait kitárta, sziszegve közelített felé.

Marius hátulról ugrott rá Rhage sárkányára. Addig-addig fojtotta az állatot, míg az el nem terült a padlón. Elájult.

Marius egyik lába beszorult Rhage oltári teste alá. Taszigálta, húzta-vonta, mire kiszabadult alóla.

Sarah feltett kézzel állt a Testvériséggel szemben, akik egyenesen rászegezték a pisztolyaikat.

Rhage teste összement, és emberi formát öltött. Vishous mellé térdelt. A pulzusát méregette. A többiek még mindig ellenségként tekintettek a lányra. Marius vonásai megnyugodtak. Férfias arcéle, kedves vonásai ismét visszatértek. Az megkapta a magáét egy időre.

Csend állt be a csata helyszínén. Hullák hevertek mindenfelé.

- Tegyétek le a fegyvert. – parancsolta a mögötte álló férfiaknak.

Nem tették tokba őket, csak testük mellé eresztették. Sosem lehet tudni.

- Sarah…

A lány arcán végiggördült pár könnycsepp, miközben elhátrált a férfitól.

Marius nem értette.

- Ne érj hozzám. – zokogta Sarah. – Szörnyeteg lettem. – tenyere élével törölgette az arcát.

Csodálatosan szép vámpírnő lehetett volna belőle, ha nem csúfítja el a sírás. Semmi jele nem volt a szagán kívül rajta, hogy alantas lenne. Igaz, a korcsok is hallgattak rá.

A dühtől és csalódottságtól Marius gondolatait ismét Az váltotta fel. Megindult a lány felé, és akkor sem állt meg, amikor a lány háttal a falnak ütközött. Közvetlen közelről mérte végig úgy, hogy orrával a bőrét érintette. Szaglászta, akár egy kutya.

A többiek nem tudták, mit csináljanak.

Elhátrált a lánytól. Sarah végignézett magán.

- Marius! – hallotta Vishous hangját.

- Hazavisszük.

- Mi? – hördült fel mindenki egyszerre.

- Butch. – préselte ki megnyúlt fogai tengeréből. – Ő talán tud rajta segíteni.

~Pontosan, öcskös.~

~Még nem alantas, de még nem is vámpír~

~Még lehet az enyém~

~Enyémenyémenyém~

Marius ez egyszer áldotta a teremtményét.