Az elveszettek - 41.

Egy héttel később

Beth alig hogy letette az egyik babát, már vehette is fel a másikat. Az új jövevény mellett alig maradt ideje pihenni. Igaz, Bella is kivette a részét a gondozásából, attól még éppen annyira lefárasztották a gyerekek, hogy bár pörgött nap végére, mégsem maradt annyi ereje, hogy egy könyvet elolvasson. Jobbára elterült az ágyon, és zavartalanul aludt a férje ölelésében, míg valamelyik gyerek nyöszörögni nem kezdett.

Most pelenkázta a fiát, míg Wrath és Tohrment a nyitotta ajtóban beszélgettek. A harcos kopogott, mire a király ajtót nyitott. Bayne-ről folyt a társalgás.

Beth el sem tudta képzelni, mi lenne vele Wrath nélkül.

Bayne fájdalma elviselhetetlen lehetett, hogy még a gyermekére sem volt képes ránézni. Két napja eltűnt, és azóta sem látták. Még Lassiter sem akadt a nyomára. Bár, mindenkinek volt egy olyan sejtése, hogyha tette is, nem mondaná el. Különösen csendben volt az utóbbi pár órában.

Rhage és Vishous kitettek magukért vérszívásban, Lassiter meg csak ciccegve elvonult legtöbbször.

- Semmi hír? – kérdezte a király.

- Nincs semmi. – rázta meg a fejét Tohr. – Hogy van a pici?

Beth megelégelte, hogy csak fél füllel hall mindnet. Odament az ajtóhoz. Szélesre tárta nem törődve azzal, hogy Wrath a félfán és a kilincsen támaszkodik egyszerre.

- Szia, Tohr! Bújj beljebb! – tessékelte be a férfit, aki igen idegenül hatott az Első Család lakrészében. Esetlenül állt meg az ajtóban.

- Szóval? – kezdte Beth. – Bayne nincs meg. De mi lesz így a babával?

- Tulajdonképpen, pont ezért jöttem. – mind a ketten a harcosra néztek. – Phury nemrég hívott, hogy nemsokára itt lesznek egy kiválasztottal, aki hát hogy is mondjam. Tudna gondoskodni a babáról, ha megengeditek.

- Nem vagyok a gyámja, csak a kezembe lett nyomva. – felelte Wrath.

- Beth-nek is jól jönne a pihenés. Egyre karikásabbak a szemei. – Beth rá is villantotta őket. – Bocsánat, de ez az igazság. Autumn ismeri a nőt, Cormia és Layla is. Azt mondják, tud bánni a gyerekekkel, és szeretne is egyet.

- Mint egy batyut, odaadogatjuk szegényt egymásnak.

- Mivel az apja nem gyakorolja apai jogait, kénytelenek vagyunk ehhez a nőhöz fordulni.

Wrath mély levegőt vett.

- Hm. Szóval minél előbb elő kell keríteni Bayne-t. Akár a föld alól is. Ennek a gyereknek szülő kell.

- Hidd el, tudom, mit érez. A felünk elveszése pokoli kín, Wrath, nem kívánom senkinek. S amilyen terhek nyomják Bayne vállát, örüljünk, ha ép ésszel kerül haza.

Wrath elszámolt magában ötig.

- Attól még született egy lánya, akiről gondoskodnia kellene.

- Tudja, hogy itt óvó környezetben van. Nem fogja senki sem bántani. Mi is felnevelhetjük.

- Ühüm. Aztán, amikor kedve szottyan hazajön, mintha mi sem történt volna?

Tohr nem felelt egyből. Ő is valami ilyesmin ment keresztül.

- Mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt. Ő így.

A következő pillanatban Phury dugta be fejét az ajtón. Sokszínű haja meglendült a levegőben. Két kopogás kíséretében megkérdezte, hogy bejöhet-e, s a választ meg sem várva, eltorlaszolta az ajtót.

- Üdv, királyném, Wrath és Tohr.

Mindenki egyszerre mondott neki valami köszönésfélét.

- Mi járatban?

- Öhm. – köszörülte meg a torkát. – Tudom, valamennyire ez illetlenség, de engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Miragee-t. Ő az, aki nevelné a kislányt, míg Bayne gyászol.

Phury elállt az ajtóból.

Egy nagyjából Beth magasságú, fekete hajú nő jelent meg az ajtóban. Haja valamelyest a fejére volt tornyozva, de még így is bőven volt tincs, ami a hátára hullt. A szeme zöldesbarna volt, meleg, kedves. Magas, nyúlánk, vékony alkatát hétköznapi ruhába burkolta. Mint akármelyik nő, szürke tunikát viselt, kék farmert, és kékes sportcipőt. Meghajolt a király előtt.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban. Én Wrath vagyok, ő a felem, Beth és a fiunk. Ő itt, Tohrment. A kiságyban pedig, az a baba, akire vigyáznod kellene.

- Még nincs is neve? – Miragee hangja kedves volt és igazán megdöbbent, hogy nincs hogy hívni a gyereket.

- Nincs.

- Akkor hogy hívjátok?

A kérdés mindenkit fejbe kólintott. Tényleg. Hogy is?

Volt valaki aki ebben a házban megszólította egyáltalán a gügyögésen kívül?

A válasz: nem.

- Jó. – értette meg a nő a választ. – Akkor, hogy is hívták az anyját?

- Adaraslyn.

Miragee odalépett a kiságyhoz, és behajolt a babához. Nem zavarta meg az álmát, csak két kézfejére helyezve állát, halkan suttogott neki.

- Mit szólnátok, ha Lynnek szólítanánk?

A többiek egymásra néztek.

- Remek ötlet. – ha már úgyis hasonlít az anyjára. Gondolta a király. S ha már hasonlóság. Azért Miragee is nyomokban ugyanolyan volt, mint Lyn. Nem teljesen, de karakterében. Phury ismét brillírozott a választásában. Megérzései ezúttal sem hagyták cserben.

A kérdés már csak az volt, Bayne mit fog szólni, ha egyszer hazatér.

Ha hazajön egyáltalán.

Aznap újból szakadni kezdett az eső. Március volt, s mégsem akart a tavasz igazán megérkezni Caldwellbe. Mintha pontosan el akarta volna kerülni a várost. Mindenfelé száz ágra sütött a nap, csak itt voltak bunkó felhők, amik ontották magukból az égi áldást. Vagy még a nap sem akar lesütni rá, amiért figyelmetlen volt.

Whyolence negyvennyolc órája rágta magát.

Csak Vellwet járt az eszében.

S még az sem érdekelte, nappal van-e vagy éjszaka. Elkérte Vishous lakásának kulcsát, és bekvártélyozta magát oda. Nem izgatta, ki kopog, és még próbálkozott a napfénnyel is. Mindannyiszor megégette magát. Nem tudott kimenni. Utálta a nappali órákat, amikor be volt zárva. Annyi időt töltött Caldwell utcáin sétálva, hogy ismerte az egész várost.

Ma nem ment ki.

Csak kiállt az erkélyre, és nézte a várost.

Minden ember autóba ült, aki meg nem, azok esernyőket nyitottak ki. Úgy nézett ki a helyzet, mintha megannyi színes gomba igyekezne A-ból B-be.

Hagyta, hogy bőrig ázzon.

Érzékelte Harmony jelenlétét a szobában, mégsem vett róla tudomást. Undorítóan bánt vele is. A lány közeledett volna hozzá, s ő olyan dolgokat vágott a fejéhez, amiket nem érdemelt meg. Vellwethez hasonlította, azt akarta, hogy ő legyen. Akárhányszor beszédre szólította fel, hogy mondja ki a nő szavait, Harmony hangja bár nyugalommal töltötte fel, mégsem volt ugyanaz. Aztán kijelentette, hogy sosem fogja őt úgy szeretni, mint Vellwetet.

Látta rajta, hogy bántják a szavai, ám ezt ő csak fokozta, de nem enyhítette.

Vörös haja sötétté ázott, akárcsak a ruhája. Csavarni lehetett már belőle a vizet.

Úgy állt ott, mint egy kőszobor, és esze ágában nem volt megmozdulni.

Csak egy illatfoszlányt.

Egy érzést.

Egy gondolatot.

Egy elcsípett szót.

Bármit, ami a nő nyomára vezethet.

Lehorgasztott fejjel, kiterjesztett érzékkel állt a zúgó esőben.

Harmony mindennél jobban szerette volna a férfi vágyait beteljesíteni. Az Őrzőre esküdött, még a haját is sötétbarnára festette volna, ha tudja, attól visszaadhatja neki azt, ami kell neki. De a hangját még így sem tudta megváltoztatni, ahogy saját magát sem. Fájt neki, ahogy Whyolence vele bánt, mégsem volt képes őt magára hagyni.

Egy picit talán megszerette.

Megperdült a tengelye körül, amikor Rhage megjelent mögötte.

Szíve nagyot ugrott, aztán zakatolt tovább fájdalommal telve.

A harcos arca halálos és kedves volt. Nem akarta bántani. Többször is ránéztek a vörös férfira, él-e még. Ha ez így fog folytatódni, akkor egyszer csak azon kapják magukat, hogy ide költöznek.

Amikor Why magához tért, elment. Vishous lakáskulcsát vitte magával. Ahogy ezt felfedezték, inkább nem kérdeztek. Csak jöttek, láttak és mentek is. Nem zavarták. Úgysem lehetett a jelenlegi helyzetben mit tenni.

- Hogy van? – kérdezte Rhage.

Harmony lehajtotta a fejét.

- Ugyanúgy. Csak áll ott, és néz.

- Evett?

- Nem.

- Ivott belőled?

- Nem. – bár ezt nem szívesen vallotta be, hiszen ez szégyennek számított a kiválasztottak között. Még jó, hogy nem küldte vissza, mint valami csomagot.

- Ma elment?

- Nem. Ma nem. De akart. Csak az eső állította meg.

- Az jó.

- Nem.

- Hogy mondod?

- Hogy az nem jó. Ha itt van, érzem a fájdalmát. A hiányt, amit az a nő jelent neki. Ha nincs itt, és keresi, akkor valahogy másabb. Előtte izgatott, utána meg sem szólal. Ilyenkor csak veszekszik velem. Ha mond valamit, és nem néz át rajtam.

- Megütött?

- Nem.

- Elmondanád, ha így lenne? – Rhage megérezte volna, ha hazudik, de azt akarta, magától mondja el.

- Nem.

Őszinte válasz. Why lehetett dühös, de sosem vert meg senkit sem. Főleg nem egy nőt. Pláne nem egy kiválasztottat. Hallgattak egy ideig, aztán megint Harmony szólalt meg.

- Megtaláljátok neki, igaz?

- Szeretnénk. De Vellwet egyszer már eltűnt mindenki szeme elől sikeresen. Évtizedekre. Nem tudhatjuk, nincs-e így most is. Mert benne van a pakliban.

- Tudod, tiszteletlenség, amit gondolok, de néha szeretném, ha nem jönne vissza. Akkor talán lenne esélyünk a boldogságra.

Rhage nem akarta bántani, miszerint, az, hogy ivott a véréből még nem jelent szerelmet vagy kötődést. Pusztán fizikai kielégülést. Semmi mást. Csakhogy, ez mást jelent egy kötődő férfinak, és más egy szűz lánynak.

- Talán, lesz is rá alkalmatok. – ismételte meg a lány szavait. Mert őszintén remélte, hogy a későbbiekben mind a ketten révbe érnek.