Az örök küzdők

I.

Mindeddig könnyű volt a mesém. A mesém a tudásról, melyet megszerezni nehéz, ami áldozatot követel, hogy az emberé legyen. A mesém az örök életről, aminek lényege a természet egyensúlyában rejlik. A mesém az időről, amiről azt hisszük, számunkra végtelen. Az erőről, ami ott pislákol mindannyiunkban; kiben jobban, kiben kevésbé.

Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a végzet kapujában.

Azt hisszük, az elmúlás könnyekkel jön, fájdalommal, félelemmel, és sikoltással. Nagy csinnadrattával, a hangját előbb látjuk, mint magát a veszedelmet. De ez nem igaz. A hanyatlás mindig csendes. Beoson a hátsó ajtónak azon a parányi részén, ahol macskák közlekednek. Észrevétlenül, hangtalanul jelenik meg, s amikor már ott van, csak akkor kezdődik a jajveszékelés.

Hiába tudja mindenki, hogy egy nap eljön. Hiába látják, hogy jelenik meg. Hiába számítják ki a mikorját, nem lesz menekvés. Tétlenül nézzük végig, ami történik. Nem, nem azért, mert nem akarunk tenni ellene semmit, hanem, mert nem tudunk.

Ez a dolgok rendje.

Felkelünk egy sötét napon, mely nem azért lesz az, mert a fényes sárkány nem köröz már odafent.

Egyszerűen, csak nem látjuk már az eget. Nem hoznak termést a növények, nem adnak élelmet az állatok. Az ember is már csak a túlélésért küzd, azt hiszem, erre mondják, ember lesz embernek farkasa. Szó szerint. Ölni, enni fogjuk egymást a reményért, ami a valaha volt legkegyetlenebb démon. Nem lesz sem fény, sem árnyék. Nem lesz meleg, sem hideg. Tulajdonképpen, nem lesz semmi, csak a Föld démon elkapja a farkát, és lerázza élősködőit magáról.

De előtte még heves csatározások robbannak ki klánok, családok között. Megy a harc a parányi, termékeny földekért, azért a maroknyi állatért, akiket nem sújt ez az átok. Fiúk és lányok nézik végig szülők halálát, majd vonulnak ők is hadba, s esnek el, akárcsak őseik.

A sárkányok a Semmiben elérik saját végüket. Egymás után hagyják abba a tekergőzést, új játékot keresve maguknak. S mi lenne jobb a testvéreknél? Egymással játszanak tovább. Keringenek, futkosnak, lökdösődnek az égen, mit sem számít már nekik, ha kiharapnak egymásból egy-egy darabot. A kisebbek eltűnnek, némelyeket az aranyszínű nyel el. Bekebelezi egyszerűen tüzes szájába, vonzó feketeséget hagyva maga után. S lesznek, akik óriásira puffadnak, s lesznek, akik törpére zsugorodnak. Mások erőtlenül pislákolni kezdenek, megint mások kilökődnek, s vándor útra kelnek.

Nem maradhat ki ebből még a Föld sem.

Tudja, az élősködők ártanak neki, mégis annyira megszokta már őket, hogy védeni akar. Pár kivétellel sikerül is elhárítani testvérei támadását, de ehhez mozognia kell neki is.

Itt-ott jobban kidudorodik, valahol, ahol másik testvérének foga eltalálja, mérges, forró vére fröccsen a parazitáira. Ezzel szemben kiáradnak a tavai, folyó, már amelyik nem szárad ki még idejekorán. Szelek fújnak minden irányból, kavarognak a bőrén, csiklandozzák, melytől rángani kezd. Eső zúdul, máshol szárazság váltja az oázisokat. Jobb vállának csücskén, és bal sarkantyúján eszméletlen nagy hideg kerekedik.

Többször kell megállnia. Több nappal, kevesebb éjszaka. Néha csak hosszabb nappal, és rövidebb éj, de lesz hely, ahol ezért többet nem kel fel a nap.

A sárkánykölykök csatározását Andreas Maghi korának emberei természeti katasztrófákként élték meg.

Házak dőltek sziklahasadékokba. Családokat borított be láva. Voltak, akik megfulladtak az őrült levegőtlenségben, míg mások csata közben vesztették életüket.

Az istenségek nem jöttek el többé. Bárki, akiről Beriand krónikái szólnak, nem mutatták meg magukat. Hiába kérték őket, nem jelentek meg. Azt rebesgették, mind odalettek. Igazuk is volt. Legelőször ők hagyták el a világot, melyet kedvükre teremtettek. Ez lássuk be, nem volt szép, hiszen a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót.

Az emberek kétségbeesve, reménytelenül küzdöttek magukért és a szeretteikért.

Andreas Maghinak a végzet napján sem akadt több tennivalója, mint bármikor máshol. Éppen csak megfordult a másik oldalára a reggelen, megmozdult a föld, de azt hitte, csak a Boszorkány mondott félre egy varázsigét. Érezte a frissen sült hús illatát, s már az ebédre gondolt. A madarak csicsergésére kelt fel végül.

Hosszasan ásítozott, nyújtózkodott a takarója alatt. Kikémlelt alóla, síri csend és homály honolt mindenfelé a szobában. A súlyos függönyök összezárva pihentek a helyükön, előző nap levetett ruháit még mindig nem vitte el az ezért felelős asszony. Remélte valahol, hogy a Boszorkány ott fog állni az ágya mellett, de nem volt sehol.

Kikelt hát az ágyából, odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyét. Ekkor jött rá, hibát követett el.

Amerre csak a szem ellátott, sűrű füst borított mindent, s amit nem, az éppen sárgálló lángokban állt. Állatok futottak bőgve tova, valahova a fekete messzeségbe. Az emberek sikítoztak a kietlen ég alatt. Az eget és a várost átszelő folyót vörösre festette a fellobbanó tűz. Andreas mégis úgy érezte, hogy odafagyott az ablakhoz, ahhoz a két függönyhöz. Nem tudott megmozdulni, tekintetét fogva tartotta a látvány.

Borzalmas, szörnyű álomkép. Rémálom.

Az imént még minden a legnagyobb rendben volt, s most tessék. Óriások hullnak térdre, döntik romba a házakat, és fogy a rettegő nép. Már voltak előjelei, mégis, neki a saját csatáját kell megvívnia.

A Boszorkány lélekszakadva rontott be a szobájába.

Ziláltabb volt, mint bármikor. Tulajdonképpen, sosem látta ennyire elveszettnek.

Barna bársonyruhája teljesen elrongyolódott a lábánál. Csizmája is viseletesnek tűnt. Ujjairól csöpögött a vér, kézveje kosztól volt fekete. Haja csapzottan himbálózott a semmiben, ahogy megállt. Megtámasztotta magát az ágy egyik szegletében.

- Azt hiszem, van egy kis problémánk. – jelentette ki lihegve.

- Mi történik odakint? – kérdezte a mágus. – Ez már az? – a Boszorkány nem válaszolt, csak bólintott egyet. – Azt mondtad, én és Shya fogunk összecsapni, nem azt, hogy a világ összeomlik.

- Ez egy új kor kezdete, Andreas. Én sem gondoltam, hogy ilyen lesz.

- Nocsak! Az álmaid nem üzenték meg?

- Boszorkány vagyok, nem jós! – ripakodott a nő, aztán lehajtott fejjel megköszörülte a torkát. – Bocsánat, de nagyon félek, és nincs kedvem heves szócsatákhoz, amikor lángokban áll az otthonom.

Andreas percekig csak állt egyhelyben. Végigdörgölte az arcát. Tényleg nem így képzelte el a végső csatát. Végül is, innen már hova lehet csatározni? S miért? Csak azért, hogy kinek legyen igaza? Vagy, hogy kinek volt igaza? Ki volt az erősebb? Még egyszer utoljára?

Úgy érezte, gondolataitól megfájdul a feje, ezért inkább felöltözött szokványos ruhájába.

- Az istenek nem segítenek. A mágusoknak nincs ereje, Andreas.

- Akkor csak kimegyek, szembenézek vele még egyszer utoljára, hogy csatában essek el, ne az ágyamban.

- Nem érted.

- Valóban.

Mikor a Boszorkány elmagyarázhatta volna, a szoba kettényílt pont a lába alatt, s a nő a mélybe zuhant. Andreasnak már tényleg nem maradt semmije. A fegyveréért nyúlt, az összesért, amiért csak lehetett. Teljesen felvértezte magát, s csak azt sajnálta, amikor a kapun kilépve belélegezte a nehéz levegőt, hogy kár, hogy a könyv feléig se jutott el.

Andreas Maghi lován ment el a kedvenc tavához, ahova a Boszorkány jósolta neki az összecsapást. Bár, most is itt lenne még, hogy elmondja neki a jövőt, vagy csak egyszerűen bátorságot öntsön belé.

A tó mindig békés tükre állandóan remegve hullámzott. A nád nyár ellenére is szürkére száradt, elhajolt, az állatokat nem látta semerre. Körülötte mindenhol csak egymásnak rohanó embereket látott. Eddig dühökben küzdöttek egymással, most a puszta rettegés vezérelte őket.

A sok mozgó tárgy között egyedül Shya mozdulatlan. Akár egy kőszobor, rezzenéstelen arccal néz a mágusra.

Andreas egyenesen Shyára támadt. Nekifutásból, erejét használva tört előre a víz tükrén, ami némán placcsant a talpa alatt. Kivonta kardját hüvelyéből, erősen szorítva, a férfi felé tartva. Shya látva a férfi igyekvését, gonoszul elmosolyodott, lángnyelvekkel borított pengéjét rántja elő vaskesztyűs kezével. Keményen küzdöttek egymással. Vasszablyáik szikrát hánytak mindenfelé, fémes csilingelésüket elnyelte a környezet zaja.

Shya találja el először a mágust, aki térdre rogy egy pillanatra. Elmorzsol egy hangos káromkodást, amiért az egyetlen igaz fegyverét, a pálcáját a komódon hagyta. Az ellen nem lenne esélye a másiknak. S még csak közel sem kellene mennie hozzá.

A zaj körülöttük egyre csak nőtt. Ahogy egyre inkább nem volt mit elveszteniük az embereknek, eldobták hát a józan eszüket. Férfiak és nők küzdöttek egymással, vagy önmagukkal, önnön vesztükbe rohanva.

A nyomorult kis pokolszökevény, ahogy Andreas magában hívta Shyát eszméletlenül ügyesen küzdött ellene. Akárhányszor megvágta Andreast, a mágus is bevitt egy találatot. Feltépték egymás combján a nadrágot, karján az inget, és Shya még egy kicsit megritkította a mágus haját is.

Andreas suhintott egyet a kardjával, elmetszette a másik torkát. Shya a nyakához kapott, ujjai közül csordogált ki vére, de a döbbenet sem vett el semmit tőle. Elővett egy alig tenyérnyi, körte alakú, aranyozott üvegcsét, melyet a mágus felé dobott. Andreas páncélján ripityára tört az üveg, a tartalma átégette az edzett fémet is a mellkasán. Az ing már meg sem kottyant neki, jókora égetett sebet kreálva ezzel két mellbimbója között.

Mindketten vicsorogtak fájdalmukban.

Shya sebe lassan behegedt, elmúlt a vérzés, Andreas mellkasa is helyre rendeződött. Sisteregve, cuppogva álltak egymással szemben, görnyedve, zihálva, nem úgy, mint körülöttük a lassan csendesedő, ropogó, pattogó világ.

- Látod a hibát? – nyögött fel Andreas.

- Feltörted a tojást. – vágott vissza Shya. Andreas igenelt. – Voltak kétségeim, hogy sikerül.

Andreasnak kedve lett volna azt mondani, hogy nem az ő érdeme volt, mégsem jöttek torkára a szavak. A Boszorkány. Még őt sem tudta megmenteni. Andreas a földbe döfte kardját, markolatára támaszkodott. Shya egyszerűen maga mellé ejtette, nyakáról a vért törölgette.

- S most mi lesz? – kérdezte Shya. – Nem tudjuk egymást megölni. Valószínű, ezt is túléljük. – tárta szét karjait.

Andreas hevenyészetten vonogatta vállait. Nem tudta a válaszokat.

- Gondolom, ennek egyszer vége lesz.

- És azután?

- Újra fog kezdődni az egész.

Mint, ahogy mindig a történelemben, amikor egy kor elérte a végét, hihetetlen mértékű pusztulás következett. Már nem voltak hegyek, sem óceánok. Csontok meredtek az ég felé. Szörnyetegek hulláit dobálta a szél, izzó parazsat mosott el a káosz.

Körülbelül két napig tartott.

Végül apró szemű, szúrós eső verte el a végzetet. Az ég is valamelyest kitisztult, egy-két kósza felhőt hagyott maga után a múlt. Amerre a szem ellátott, fekete házmaradékok, emberszerű alakok maradványai sötétlettek mindenfelé. A fű száraz volt, már, ahol volt, fekete csonkok emelkedtek ki a földből; valamikori fák. Az egész világ feketévé változott.

Andreas és Shya nem szóltak egymáshoz.

Párszor összeszólalkoztak, néha össze is verekedtek, ám végül csupán kifáradtak. Úgy döntöttek, visszamennek a mágus házához. Az sem volt jobb állapotban, mint a többi. Tisztán látszottak az emeletek. Az a pár dolog, ami megmaradt, a néhai Z’olt mester ajándékai voltak. Könyvek, palást, kupa, tőr, csupa hasznavehetetlen dolgok.

Andreas megmosolyogta az egyetlen tárgyat, amit nem tündérkéz készített, mégis valamelyest egyben maradt. Egy tölgyfa asztal volt az. Shya összevarázsolt maguknak két rönköt a megpörkölődött romokból. Leültek rájuk, mintha két régi, jó ismerős lennének.

- Csend van. – jelentette ki Shya.

- Persze. Semmi nem él itt rajtunk kívül, mégis, ki zajongana?

- Biztos, hogy vannak túlélők. Valahol, legalább egy.

Andreas becsukta a szemét, és csakhamar meghallotta éteri füleivel a bánat hangjait. Itt-ott valóban maradt némi élet. Emberek. Párok. Nagyon kevés állat, amik valami csoda folytán megmenekültek. Talán, ők lesznek az új kor aggastyán kószái, akik majd megtanítják az eljövendő életet arra, hogyan tartsák meg jól az egyensúlyt. Lelki szemeivel látta a világ feldarabolódását. A valamikori egy különvált darabjaira. Négy apró sziget közülük nagyon ingatag lábakon állt. S ekkor lépteket hallott.

Óvatos, de igyekvő lépteket. Egy vásznat, amibe bele-belekap a kiszáradt fű. Nyögést. Egy nőét.

Ugyanabban a pillanatban nézett hátra, amikor Shya is oldalra kapta a fejét.

A romok közül a meggyötört Boszorkány teste bukkant elő.

Csak árnyéka volt régi önmagának. Éteri fénye még így is beragyogta, ám sokkal halványabban, mint azelőtt. Sántikálva, egyik csuklóját szorongatva tartott a férfiak felé. Megállt mellettük. Egyik sem kínálta hellyel.

- Jól vagy? – kérdezte Andreas, és azonnal fel is állt. A Boszorkány megrázta a fejét.

- Nem ülök le, köszönöm. Fölösleges.

- Nézed csak, ennyien maradtunk. Még mi is. – Andreas elmesélte neki, hogy esett, hogy sérthetetlenekké váltak, mire a nő hangosan felnevetett.

- Ti, férfiak, nem láttok tovább az orrotok hegyénél! Az alapvető egyensúly miatt, amennyit adunk, annyit vesztünk is. Azt kapjuk, amit megérdemlünk. Ha valaki meghal, akinek nem kéne, új élet születik. A jó és a rossz harcának örökké fenn kell maradnia. A világnak szüksége van a kettősségre, és ti a két véglet vagytok. – sorjázta a Boszorkány.

- Ez már nem számít. Mindenki halott.

- Nem igaz. Hallottad. – metsző pillantást vetett a mágusra. – A jó – ránézett Andreasra -, és a rossz – ekkor Shyára – örökké fent marad. De van, amiből virágzásnak indíthatjátok a földet ismét. Azért kaptátok azt a rengeteg ajándékot, hogy használjátok. S mielőtt mondanád, hogy nincs kint.

A Boszorkány előkereste ruhájának zsebéből az ollót.

- Tudod, mire képes a hajam. Azt akarom, hogy vágd le. Hintsd el szálanként a világban. Teremts embereket, élőlényeket, és tanítsd őket jóra. Te pedig, menj vele, és mutasd meg a sötét oldalt. Akik még élnek, majd legendákat zengnek rólatok. De szeretném, ha ez így lenne.

- De, ha levágom a hajad…

- Akkor én nem leszek többé, de ott leszek mégis mindenhol. Bármikor, bárhol elérsz, amikor csak akarsz. Mindenben lesz egy pici belőlem.

- Az életedet adnád ezért? – mutatott körbe Shya. – Megbolondultál. Feláldoznád magad, ezért?

- Nem. Ezért nem. De egy új esélyért már igen. Hátha következőre sikerül.

A Boszorkány leült a mágus helyére, és nyugodtan tűrte, ahogy a mágus levágja a haját. Minden szállal egyre halványabbá vált, mire a lemenő nap fényében teljesen eltűnt. Csak a ruhái maradtak ott utána, és Andreas egy csokor vöröslő hajszállal a kezében.

II.

Andreas eleget tett a nő kérésének, és némi mágiával, amit még a könyvben olvasott, újra megtöltötte a világot. Valamihez kevesebb, máshoz több hajszál kellett.

Alig egy esztendő múlva tengerek és óceánok, heves kék vizek, nyugtató szelek, és kellemes lankák emelkedtek ki a semmiből. Úgy tűnt, a folyton bolyongó sárkánykölykök ismét lenyugodtak. Lassan megjelentek az állatok, és még jó pár ember, lény, ami csak kipattant a két mágus fejéből. Ők pedig beszéltek meséket a gyerekeiknek. Tündérekről, szörnyekről, a világ pusztulásáról, két mágusról, akik elhozták a békét, és az anyáról, akinek képében újjászületett minden. A gyerekek újra és újra eljátszották a történeteket, a felnőttek papírra vetették.

Andreas megtanította őket az eszközhasználatra, Shya az ésszerűségre.

Miután visszavonultak, távol a világ zajától, Andreas az északi hegyekbe költözött, fel a magaslatokra. Azt suttogják róla a mai napig, a legmagasabb hegy csúcsán él, ahova ember nem merészkedik fel, fent, magasan a felhők felett.

Shya pedig a déli föld mélyébe vermelte el magát, közel a sárkánykölyök izzó szívéhez, ahova csakugyan nem tud lejutni senki, mert a mérhetetlen mélység egyszerűen összetöri a vándorokat.

Nyomaikat benőtte a fű, elvitte a szél, elmosta a víz.

Azt a pár dolgot, amit birtokoltak, sosem keresték, csak évtizedekkel később.

Legalábbis, szeretném hinni, hogy évekkel később lesz, aki szeretné felderíteni a dicső kort, amikor ez a két mágus él. s ha esetleg a dolgoknak minduntalan így kell véget érniük, az egyensúly megtartja önmagát. Hiába kezdődik a játék elölről, egyszer el fog jönni az a vég, amikor Shya és Andreas tényleg ott fog állni a lángoló világban, ahogy a Boszorkány megálmodta, s az egyikük győzedelmeskedni fog.

De addig alszanak, és hagyják, az élet hagy folyjon rendeltetésszerű medrében.

A jó és a rossz örök harcától tarkított világban.

Vége