Be Quick or Be Dead*

Amikor Mónival találkoztam, meglepően jó idő volt. Napsütés, szélcsend. Pénzt is kapunk (fizunap), és nincs meló. Wow! Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!

Apu bedobott a Boráros térig, ott sajnos elváltak útjaink. Villamosra pattantam, és elzötyögtettem magam a Király utcáig.

Tipikus péntek reggeli állapotok. Egy halom férfi és nő várja a trolit, engem meg sodor a tömeg, akik próbálnak átjutni a villamostól a buszokig. Remek. Besétáltam Móniék kapujáig. A bátyja, Szabi lent ácsorgott pár haverjával. Olyan társaság, akikhez senki sem megy oda szívesen, ám ha betámadta volna valaki az én fenekem, megvédenek. Kopaszok. Vettem egy mély levegőt, rájuk néztem, és odaköszöntem.

-Sziasztok! – mosolyogtam. Igazából, azt sem tudom, miért vörösödött jobban a fejem. Hogy négy éve nem voltam senkivel, vagy hogy egyáltalán nem voltam senkinek senkije. Vagy attól, hogy egy helyes ember észrevesz. Vagy attól, hogy egyszerre öt szempár bámul vissza rám.

-Cső! – hangzott a csordaválasz. A fejem égése befejeződött, mintha leoltották volna a villanyt.

Felmentem az elsőre. Odafent a rács nyitva volt, úgyhogy beengedtem magam. Móni anyukája a konyhában sertepertélt. Mélyet szívott a cigijéből, piszmogott az étellel, és üdvözölt. A második anyukám. Mondta, hogy Móni éppen telefonál, addig üljek le. Nem utasítottam vissza, és váltottunk pár szót olyan jelentéktelen dolgokról, mint például, kivel mi történt az elmúlt időszakban.

Mónira nem vártam sokat, de ha kellett volna is, nem vetettem volna a szemére. Mióta ismerem, csak reménytelen szerelmeken volt túl, és most úgy nézett ki, amit egy rocker lány álmodhat, az összejön: egy rock zenész.

Amikor kiszáguldott a szobából, akkor a szokásos lányos vircsaft következett: vigyorogva, visongva ugrottunk egymás nyakába, majd amikor bőven kiörültük magunkat, jöhetett a kávé, a cigi, aztán elindultunk az iskolaszövetkezethez.

Pár száz méter volt csak, hamar odaértünk, még vártunk is nyitásra. Így is mi voltunk az elsők, tehát nekünk már tuti fixen lesz pénzünk – a későn érkezők általában már nem kaptak semmit sem. Felkarmoltuk a hatalmas lettát, és siettünk is vissza haza.

Megálltunk egy mekinél, megvettük a szokásos jeges kávénkat, és kiültünk inkább a közeli játszótérre. Jó idő volt, minek gubbasszunk egy konyhában?

Megköpködtük a sulinkat, mesélt Nándiról, meg hogy a másik székházban a munkatársai milyenek. Nem tetszettek neki a diákok, és főnökei is azt lesték, hogy mikor hibázik. Nekem is több mondanivalóm volt. Főleg Viviről dumáltam, és észrevettem, hogy néha fintorog, grimaszol vagy húzza a száját. Sokadszorra figyeltem rá, és megkérdeztem, hogy miért.

-Mert Vivi mindenkivel ezt csinálja. Elhúzza a mézesmadzagot, aztán rád küldi a hideg zuhanyt.

-Hogy érted ezt?

-Miért csinálsz úgy, mintha elsőre nem értenéd?

-Mert jó emberismerő vagyok. Nem hiszem, hogy átverne. – elgondolkodtam, hiszen, miért is hiszem ezt?

-Elsőre senki sem hiszi. De ő csak egy újabb barátnő-áldozatot keres magának.

Szavakat én is hallottam már, hogy Vivi mindenkivel mézesmázos, és valamiért mindenki megutálja egy idő után. Úgy voltam vele, hogy vannak ilyen meg nem értett emberek, akik csak kergetik a saját boldogságukat. A külső szemlélőnek pedig, ez eléggé hülyén jön ki.

-Szerintem, az már kijött volna. – mondtam, kevésbé magabiztosan.

Sztorizgattunk egy kicsit, hogy kinek, milyen tapasztalatai vannak ilyen téren. Meglepően könnyű csapdába sétálni, legyen az ember lánya bármilyen tapasztalt vén róka.

Hihetetlen, hogy amióta ismerem, mindig visszakanyarodunk hozzá, vagy ő a „rossz példa”.

-Amúgy, neki mi a sztorija?

Móni kényelmetlenül kezdett feszengeni.

-Megígéred, hogy nem mondod vissza neki?

-Meg.

-Meg azt se, hogy egyáltalán elmondtam? – meg sem várta a válaszomat. – Bár, amúgy is mindenki beszél róla.

-Meg, persze. – esküre emeletem a kezem.

Kiderült, hogy Vivinek a története a valaha hallott legszomorúbb dolog a világon. De komolyan. Szép szerelmes filmnek tartjuk az Édes Novembert, a P. S. I Love You-t, sírunk a Kis fekete könyvön, de eszünk ágába nem jut, hogy van ilyen, vagy ennél rosszabb. Mert ezek csak filmek.

Minden történet alapjaiban van igazság.

Vivi a húszas évei elején járt még, amikor a története elkezdődik. Addig semmi érdemes nem történt az életében, minden úgy zajlott, ahogy kell: remek gyermekkor, szülők, akik megadnak neki mindent. Sorra megugrotta az iskolákat, és rátalált az igazi, nagybetűs szerelem.

Budapesten dolgoztak, vidéken laktak. Motorral mentek haza. Egy ilyen út alkalmával azonban, Vivi nem ment a fiúval, hanem vonatozott hazáig. A fiú pedig, bukott a motorral. Vivi hazament, mintha mi sem történt volna, majd a hosszú nap után lefeküdt aludni.

Amikor felébredt, két ijedt szülővel találta magát szembe. Nehezen mondták el neki, hogy a barátja súlyos sérüléseket szenvedett. Esélye nem volt a túlélésre. Éppen Vivihez indult, és a motorosdzsekijének zsebében egy karikagyűrű volt.

Azóta nem tud a gondolatától szabadulni. Hogy nem ért véget a gyász, vagy még el sem kezdődött, nem tudom.

Ültem Mónival szemben, és hallgattam ezt a történetet, és nem jutott semmi értelmes reakció az eszembe. Ezek után, mit mond egy ember? Nem fogja okolni, szidni, leköpni a másikat, hanem együtt érzően néz maga elé, és próbálja kitalálni, ő fordított helyzetben mit csinálna.

Valószínűleg, ugyanazt, mint Vivi.

Üldözi a srác emlékét. Mindenkiben őt keresi. Belsőre teljesen ugyanolyan legyen, külsőre meg csak legyen ugyanolyan színű haja, szeme és legyen ugyanolyan stílusa. Megszállottan keresi, és ha talál egy ilyen embert, akkor megrögzötten ragaszkodik hozzá, függetlenül attól, hogy van esélye a másiknál, vagy sem.

-Hhhh…oh…. – ennyi szakadt fel belőlem. Hirtelen, azt sem tudtam, hol vagyok.

-Múltkor például elmentünk diszkóba. Te tudod a legjobban, hogy nem járok ilyen helyre, de elmentünk. Vivi kért, mert velem tudott beszélni, és néha elláttam jó tanácsokkal. Kisminkeltük, felöltöztettük, és indulhattunk. Volt rajta egy kivágott felső, mini szoknya, és magas sarkú cipő. Tudod, milyen. – bólintottam. – Peti is jött, meg úgy mindenki ott volt. Hagytuk őket kettesben, táncolni, inni, de Peti nagyon nem mutatta, hogy akarna valamit tőle egy éjszakán kívül. Keresték egymás társaságát, de a srácnak nője van. Mennyi arra az esély, hogy összejönnek, ha nem mozdul rá?

-Semmi.

-Pontosan. De ez Vivit nem érdekelte, mert akkor is nyomult rá. Aztán csak összejöttek, mert Peti szakított a csajával, és Vivi mellett kötött ki. Három hónap után aztán, mégsem stimmeltek a dolgok, és szakítottak. Azóta Vivi küldözgeti neki a netről szedett aranyköpéseket, meg az „utolsó üzeneteket”, Peti meg csak azért tartja vele a kapcsolatot – észrevettem, hogy néha telefonál. -, mert egy cégnél dolgoznak. – egy pillanatra félrenéz. – Amúgy, őt tényleg nem bírja senki sokáig.

-Hogy érted ezt? Menekülnek a pasik? Pedig azt vettem észre, hogy minden fej tekeredik utána.

-Tekeredhet. Ő az a fajta lány, akire a csajok hasonlítani akarnak, a pasik meg ráhasalni. De semmi több. Kicsit olyan, mintha megismernék őt, és kiábrándulnak belőle.

-De előtte megőrülnek. – kérdőn nézett rám. – Csilla. Totál bekattant. Komolyan. Hisztizik, hogyha elmegyünk kettesben kávézni, vagy ebédelni. Mindenhol ott akar lenni. Lekezel, a hátam mögött meg fúr. Még SzSz előtt is, mert szerintem szeretne minél hamarabb kijjebb tudni az ajtón.

-Aha. Hát, én csak egy sztorit tudok. – rendben. Móni kész információs szupersztráda.

-És mi az?

-Tulajdonképpen, van egy munkatársam, Hanna. Ők nagy barátnők voltak régen. Vivi nem mond rá semmi rosszat, ebben nagyon diplomatikus. Hanna viszont, az összes lehetséges módon utálkozik. Szerintem, még pólókat is nyomott, csak hogy biztosítson mindenkit az utálatáról.

-De miért utálja ennyire?

-Ők lakótársak voltak. Vivi állítólag alig adott bele valamennyit a lakbérbe, mert minden hétvégén fontosabb volt bulizni, vagy haza menni. Lényeg, hogy volt pénze, de nagyon nem segített Hannának. Aztán összebalhéztak ezen, meg valami pasin, aztán Vivi hazaköltözött, Hanna meg máshova. Csilla meg ragaszkodik hozzá, csak nem tudom, miért ennyire. Volt, hogy lementünk bagzani – cigizni a mi szlengünkkel -, és úgy nézett rám, hogy komolyan elhittem, hogy szarvam van, vagy három mellem.

Elröhögtük magunkat.

-Szóval, azt mondod, hogy Vivi egy embermágnes, ami kárhozatba ránt?

-Valahogy úgy. De ezt neked kell eldöntened.

-Majd tartok három lépés távolságot.

-Te tudod. Én örülnék, ha nem lenne benne inkább a képben, de mivel kikerülhetetlen, nem lehetne inkább tíz lépés? Régebb óta ismerem, de valahogy… ugyanaz a csillagjegyünk, mind a ketten bikák vagyunk, szóval, lehet, hogy ezért nem engedjük be egymást a másik életébe. Velem is addig volt deréktól összenőve, ameddig új voltam. Tudott használni. Utána nem. De nem kerültem tőle padlóra. Ez ilyen, vagy-vagy.

-Aha, értem. – megvakartam az állam. – Vannak olyan emberek, akiknek kell, hogy legyen mellettük valaki. Néha ez az új hús, és amikor kiszedett valakiből mindent, utána magára hagyja. De ez csak azért van, mert nem találta meg azt, aki mellett nyugvópontra érhet.

-Hát, ha arra várunk, hogy megtalálja a nagy őt, akkor mellette fogunk megöregedni.

-Nem pasiról beszélek. Barátnőről.

-Mi?

-Talán csak arra van szüksége, hogy valakivel együtt gubbasszon.

Jó, most hogy írom, már látom, hogy kezdtem el lefelé csúszni, de akkor így gondolkodtam, ezt láttam helyesnek. Tudtam, hogy Vivinek szüksége van valakire, akivel a sebeit nyalogathatja, sőt, azt is tudtam, hogy ez hova vezet. Egy sajátos egymásra licitálásra, aminek a végén egymás fejéhez vágjuk majd, hogy kinek rosszabb.

Csak azért, hogy egyikünk a másikat jobban sajnálja, rosszabb helyzetben legyen nála, vagy húzza le, hogy ne legyen egyedül. Talán, erre mondjuk, hogy egy barátság kezdete, mert azt szeretjük, aki a rosszban mellettünk áll. Bólogat, simogat, helyesel az utálkozásunkra, és nem ítél meg. Vagy, nem mondja ki.

Elhatároztam, hogy erősebb leszek, mint Vivi eddigi barátnői. Akkor is mellette leszek, ha olyat mond vagy tesz, amivel megbánt. Mindig ott leszek neki, rám mindig számíthat. Kihúzom ebből a depresszióból valahogy.

Dolgozott bennem az is, hogy szerettem volna egy olyan igazi barátnőt. Akinek én vagyok, akivel ismerjük egymást, akivel átmegyünk együtt minden akadályon.

Mindenki rémeket látott Vivi nevének emlegetésétől, és volt bennem egy kis „csak azért is megmutatom nektek, hogy a gondolkodásotok sztereotip”.

-Mondom, én ebbe nem szólok bele. – mondtam már, hogy imádom, amikor valaki megmondja a tutit, persze nem áll semelyik oldalra sem, totál elbizonytalanít, és végül ezzel a mondattal zárja le a beszélgetést? Legszívesebben felálltam és hazamentem volna. Miért nem bíznak az emberek manapság a jóban, vagy a változásban? Csodákban? – Én megtartanék vele egy egészséges munkatársi kapcsolatot, minthogy tartom is. – mondta. Mélyeket szívott a cigarettából. – Mindenki utálja.

Ez tény. A munkáját bénán végzi, pofátlan, feleselős, de nincs okuk kirúgni. A hibák záporoznak a back-office-hoz, amiket Vivi követ el, és behízelgő stílusa nem jön be mindenkinek.

Móni gondterheltnek tűnt. Mintha a barátságom Vivivel rá is olyan hatással lenne, mint Csillára.

-Mi az? – kérdeztem.

-Szerintem, neked már véged van. Behálózott. Nem voltam elég gyors, és szerintem te még nem ismerted fel a valódi helyzetet.

-Jó, hogy nem rendelsz nekem valami fejfát a síromhoz. – mondtam neki. – Na, adj egy szálat.

Pontosan emlékszem, hogy ez volt az a jelenet, amikor végérvényesen elindultam azon a bizonyos lejtőn. Az érettségi évében dohányoztam utoljára, mert akkor úgy gondoltam, attól leszek felnőtt, nagy és vagány, ha napi pár szálat elfüstölök. Aztán anyu halála kijózanított, és nem gyújtottam rá eddig a pillanatig.

Sem Mónit, sem Vivit nem hibáztatom azért, hogy visszaszoktam a dohányzásra. Én választottam ezt az utat, nem gördítettek rá. Egyszerűen csak, döntöttem… és ehhez kellett a koporsószög.

A füst megtöltött, szétáradt a testemben, és megmagyarázhatatlanul nyugodtnak éreztem magam. A kép kitisztult, és belül mosolyogtam.

Napokat töltöttem kattogással, hogy vajon miért van az, hogy mindenki óvva int Vivitől. Aztán meggyőztem magam, hogy mindenki rémeket lát. Mi mások vagyunk egymásnak, nem csak valami ugródeszka a jobb élethez.

Otthon egész hétvégén az msn-en lógtam, és Vivivel dumálgattam. A többieket folyton leszereltem azzal, hogy nem érek rá, mert egy „nagyon fontos, külföldi barátommal” beszélgetek. Apuval is alig beszéltem.

Totál beleszédültem a gondolatba, hogy majd én megmutatom.

Hát, végül megmutattam.

*Cím: Iron Maiden: Be Quick or Be Dead