Birthday*

Parádés egy nap volt, azt meg kell hagyni. Kezdődött minden azzal, hogy fel kellett kelni olyan kilenc felé, mert 11-re át kellett érni a fodrászhoz, hogy Vivien feje teljes pompájában legyen jelen a bulin. Hallottam, hogy valaki csönget, majd bejön. Srácok, mert fiú hangok voltak, aztán meg újabb csöngetés, akkor csak valami volt a kapunál. Vivi szobájából még véletlenül sem jött egy hang sem, azt hallottam volna. Felkeltem, elmentem fürdeni, majd körbetekertem magam egy törölközővel, a fejemre turbánt applikáltam, és lementem a lépcsőn. Vivi apukája nem volt otthon délelőtt, mert valami munkája volt, az anyukája előtt pedig, nyugodtan mászkálhatok így, elvégre nőnemű is, meg majdnem az anyám.

Lesomfordáltam a lépcsőn. A nappaliban senki. Hallottam, hogy valaki van a konyhában, de belibbentem, mint egy sztárocska, és kivettem egy bögrét a szekrényből, bekapcsoltam a vízforralót, és bekészítettem a kávét, amikor egy férfi a hátam mögött megköszörülte a torkát.

Azon nyomban összegörnyedtem, mintha ott sem lennék. Lassan fordultam meg, és Balázzsal néztem farkasszemet. Én legalábbis a szemét néztem, ő valami teljesen mást. Lényeg, hogy arccal egymás felé voltunk. Vivi anyukája is megjelent.

Már csak még egy pasi kellett volna, és teljes lett volna az örömöm. Nem jött senki, de így is ciki volt, mert úgy éreztem, hogy a törölközőm nem takar sokat. Mindannyian csendben vártuk, hogy felforrjon a víz a kávéhoz. Vivi anyukája és én lefelé néztünk, Balázs szemmel tartott. Vagy engem, vagy csak bizonyos testrészeimet.

Erre, azóta sem derült fény. Ahogy meghallottam a vízforraló kattanását, megpördültem, és összeraktam a kávémat. Leültem az asztalhoz. Deréktól felfelé annyira nem volt égő a dolog.

-Magatokra hagylak. Felkeltem Vivit. – mondta az anyukája. Oh, már csak ez hiányzott. Most fog jönni a „minek mutogatod magad meztelenül” periódus.

Balázzsal ott maradtunk az asztalnál. Hirtelen valahogy sokkal érdekesebb volt a kávém színe, ezért azt bűvöltem.

Megköszörülte a torkát újra.

-Jó reggelt! – mondta.

-Neked is.

-Oh, nekem jó. – féloldalas vigyorra húzta a száját. Ránéztem. – A basa jön strandolni?

Uh, ezt elfelejtettem. Azt már nem mondhatom, hogy hó végén vagyok, mert hát, elfelejtettem az álcámat.

Gondolkozz! Gyerünk, gondolkozz!

-Nem.

Az egész fejének mozdulata tükrözte a gondolatait.

-Miért nem?

-Kényelmetlenül érintene, hogy levetkőzzek idegenek előtt.

Végignézett rajtam, és megvonta a vállát. Felállt. Az asztalon nyomta fel magát.

-Akkor, a bulin találkozunk. Vagy délben. Gyertek át bármikor.

-Rendben van.

Éreztem az illatát, ahogy elment mellettem. Axe – Africa. Orromban vele megittam a kávémat, és bekészítettem még egyet magamnak, és Vivi elsőjét is. Az anyukája pont lejött.

-Balázs?

-Strandra indul.

-Ti nem mentek?

-Nem. Vivivel fodrászhoz megyünk.

Az anyukája ránk hagyta, hogy nem akarjuk alig ruhában mutogatni magunkat. Amikor kész lettem a két adaggal, felmentem, felébresztettem Vivit. Az erkélyen lógtunk, ittuk a kávét, és terveztük a napot. Ő valami sütivel készült, kettő felé jön Klaucica – hallelujah -, aztán átmegyünk Balázshoz estefelé.

A fodrásznál igazán nem volt semmi érdemleges. Rolandról beszélgettünk, és Balázsról, hogy titkolózik. Aztán Vivi feje élénk rózsaszínen világított. Majd kimosták a hajából a festéket, és kicsit megegyelték. Baromi jó lett a vége. Sikerült elérnie, hogy szó szerint tejfölszőke legyen.

Mire hazaértünk, Klaudia már ott volt. Vivi anyukájával beszélgetett a konyhában. Gyönyörű volt, ismét eltörpültem mellette. Fehér szett, és világos rózsaszín póló, ezüstösen csillogó flitterekkel.

Mosolygott.

Vivien és Klaudia örültek egy sort egymásnak.

Balázs a semmiből tűnt fel, és ott állt mellettem.

-Kellene egy kis segítség. Melyikőtök tud jól fogalmazni? – a lányok rám néztek, én meg zavartan Balázsra.

Feltettem a kezem.

-Nagyszerű.

Megfogta a kis kacsómat, kivezetett a házból. Átmentünk hozzájuk, ami pont ugyanolyan volt, mint Viviék háza, csak nem letisztult, fehér és krémszínekben, hanem egy komplett szivárványt ejtettek fogjul. Bemutatott a családnak, akik éppen ettek.

-Nóri, ő az apukám, a tesóm, anyukám. Nagyi is jön később. – sorra bemutatkoztam mindenkinek.

-Gyere, Nórikám, egyél velünk! – állt fel az anyukája.

-Nem eszik, előbb segít, majd utána. – szólt közbe Balázs.

-De ha lesz itt valaki, akkor ebből már nem, csak a bogrács lesz.

-Majd kitalálok valamit.

Erőnek erejével húzott el az ajtóból, fel az emeletre, egy sötét fakeretes ajtó mögé.

Az ő szobája. A szentély.

És most beléphetek.

Pont olyan volt, mint ő maga. Ha ezt így kívülről látom, akkor egy átlagos, semmihez és senkihez nem ragaszkodó ember, aki komoly és letisztult ízléssel bír. Fehér falak, zöld függönyök. Egy ágy, barna takaróval, színben ezzel egyező könyvespolcok.

Azokon három sorban könyvek, és padlótól a plafonig tartott, úgyhogy, jó sok könyve volt már. Egy szinte üres asztal, rajta a laptop, és dolgozatok.

-Megnézhetem? – rámutattam a polcra.

-Hm. Te vagy az első lány, akit a könyveim érdekelnek, nem az ágyam. – mondta elismerően. – Nyugodtan, persze.

Megállt, és hagyta, hogy nézelődjek. Befogadni is nehéz volt ezt a rengeteg könyvet. Megérintettem egy-kettőnek a gerincét, és amikor megtaláltam pár nagyon régi, megsárgult lapú könyvet, akkor hátranéztem rá.

-Szabad?

Engedélyt adott a kezével, és beleszagolhattam a könyvekbe. Imádom a könyvillatot. El tudnám szagolgatni őket életem végéig, bár lehet, hogy ez csak az én fétisem.

-Aranyos. Én is mindig ezt csinálom.

-Melyik a kedvenced? – kérdeztem.

-Tippeld meg.

Remek feladat, kihívás.

Asimov, Perry, Herbert (hm-hm), Tolkien (kinek nem?), és akkor megakadt valamin a szemem.

-Megvan. – lekaptam a polcról a könyvet, és Balázs felé fordultam. – Chuck Palahniuk, Harcosok klubja.

-Talált, süllyedt. Ismered?

-Igen, de a Halálkultusz tetszik igazán tőle. Meg a Láthatatlan szörnyek.

-Na igen. A Kísértettek sem rossz. Azok a novellák.

-Igen. A Zsigerek.

Belegondoltunk egy pillanatra a tartalmába. Mind a ketten megborzongtunk, aztán elnevettük magunkat.

-Na. – összecsapta a tenyerét. – Az a baj, hogy kellene a honlapod címe.

-Mi van? Nem azt mondtad, hogy írni kell?

-De, de gondoltam, így nem jön velünk a két szájhős.

-Értem.

-Ülj le, és pöttyentsd be a címet.

Beállította nekem a laptopot.

Beírtam a címet, megnézte, konstatálta, hogy „aranyos”, és már mentette is.

-Tudok még hozni, nincs fent az összes itt. Ha érdekel.

-Naná. Viccelsz? Imádok olvasni.

-Ez leesett nekem is.

A lábam remegett az izgalomtól. Egy helyen voltam vele, egy szobában, az Ő szobájában, kettesben vele. Hú, hogy hol jártak a gondolataim, azt inkább nem írom le, mindenkinek a fantáziájára bízom.

A nagy vidámságból arra kaptuk fel a fejünket, hogy Balázs anyukája bedugja a fejét az ajtón, hogy jönni kell, mert érkezik az első adag ember, és még oda kell tenni a bográcsot is. Vivi alszik, úgyhogy ő nem jön át, Klaudia meg tévézik, ő azért nem jön.

Én balek vagyok, felajánlottam, hogy segítek az előkészületekben.

Balázs anyukája örült nekem, én meg annak, hogy ezt teszi. Szóval, mindenki örült mindenkinek.

Na, de ez van. Ez volt a legboldogabb momentuma ennek a napnak.

Hagymát pucoltam, ezért lesírtam az összes sminket a fejemről, amit reggel rákentem. Balázsék végül nem mentek strandra, mert senkinek nem volt kedve hozzá. Inkább mindenki bográcsozni szeretett volna. Először csak az öccsének, Tominak a barátnőjével pucoltuk a krumplit és a hagymát, majd egyre többen és többen lettünk. Senki sem segített nekünk, csak nem unatkoztunk, mert valaki mindig szóval tartott minket.

Balázs barátai érdekes figurák voltak. Kitetovált, kigyúrt emberek, hasonló feleségekkel, és alig hat hónapos vasgyúrókkal. Remek. Mondjuk, most már legalább tudom, miért van kidolgozott teste. Mondta, hogy valami élő szerepjátékoznak, és azért ilyenek, amúgy tanárok, mérnökök. Nem voltak rosszarcú emberek, csak meghökkentőek. De van ilyen.

Segítettek megrakni a tüzet, utána pedig egy sátor alatt beszélgettünk. Én ültem a legközelebb a kutya keneljéhez, aki valamiért baromi szimpatikusnak tartott engem, és folyton a vállamat bökdöste, míg végül arrébb ültem. Akkor meg nekiállt szűkölni. Kompromisszumot kötöttem vele, megkapta a lábujjaimat.

Ültünk, és beszélgettünk, észrevétlenül borult be az ég. Eleinte csak pár felhő, majd szűrt fény, míg végül egy egybefüggő sötétszürke felhőhalmaz nem alakult ki. Ott remegtem az ujjatlan felsőmben. Feltámadt a szél, és valahol a távolban már villámlott és dörgött is. Nem vagyunk jó barátok a viharokkal.

Balázs észrevette, hogy befeszültem.

Átdobta a karját rajtam.

-Mi a baj?

-Vihar lesz.

-Csak egy kis nyári zápor max. Nyugi.

-Nem szeretem a viharokat, én félek tőlük.

-Háh! Te félsz a viharoktól!? Mi vagy te, gyerek? – röhögött ki az egyik kigyúrt fickó. – Mert csak a gyerekek félnek a viharban.

Nem akartam saját magam beégetni azzal, hogy gyakorlatilag én vagyok a legközelebb a gyerekkorhoz, úgyhogy minden jogot fenntartok a félelemre.

-Nem. De pukkant már a képedbe egy monitor? – kérdeztem a srácot.

-Jé, te beszélsz?! Ilyen se volt még. – újabb röhögés, de most már mindenki minimum kuncogott. Nem tehetek arról sem, hogy nehezen oldódok idegenek között.

-Beszélek. Megtanultam. És kérdeztem valamit.

-Nem, nem robbant bele a képembe.

-Na, az enyémbe igen, és azóta nem szeretem a vihart, csak egy szoba sarkából. – Balázs megsimogatta a vállam.

-Nyugi, ide nem csap be. Villámhárító van, és nincs monitor. – akaratlanul is elmosolyodtam csak úgy magam előtt. – Vagy, ha mégis, majd elijesztem.

Aztán megérkezett egy fekete hajú lány, kék nadrágban, sárga felsőben. Ezután bármit mondtam, nem számított. Balázs beült inkább kettőnk közé, és csüngött a szavain. Mintha láthatatlan lettem volna, a többiek meg túlordították egymást, így inkább csendben maradtam.

Azt sem vették észre, hogy felmentem Vivien hálószobájába, hogy magamra kapjak valami melegebb felsőt, mert gyakorlatilag kékre fagytam a kertben. A lányok aludtak. A lehető legnagyobb csendben kikotortam egy fekete felsőmet, és belebújtam.

Elszívtam egy cigit. Bármit, csak húzzam az időt, mert nem volt kedvem visszamenni a viperafészekbe.

Aztán mégis csak visszamentem, mert minél több idő telt el, annál inkább pofátlanságnak éreztem. Mintha a távozásom nem történt volna meg. A bográcsgulyás rotyogott, már a grillen is látszott némi valami, és a többiek még mindig keresztbe-kasul ordibáltak. Visszaültem a helyemre. Balázs kutyáján kívül senki sem vette észre a társaságbeli szünetemet. Visszatettem hozzá a lábamat, és hozzádörgölőzött, ráfeküdt, elaludt.

-Jaj, tudjátok, én úgy vagyok vele, hogyha valakinek nincs egyetemi diplomája, az nem ember! – jelentette ki egy leginkább vörös Marlene Dietrich hasonmás.

-Miért, te mi vagy?

-Matek-fizika szakos tanár. – rágyújtott. – De akkor is úgy gondolom, hogy kell egy iskolai minimum ahhoz, hogy egy ember fel tudjon nőni egy társasághoz.

Rám néztek egy pillanatra. Ajjaj, akkor mégis észrevették a távozást, vagy hogy hallgatag vagyok.

Úgy éreztem, hogy a méretem egyre inkább csökken, mert persze, ragozták a végletekig a témát. Bár lettem volna süket. Hülyén néztem volna ki, ha a füleimre tapasztom a fülem, és közben „papapapapapa”-zok?

Biztos. Elvetettem az ötletet.

Egyszer csak Balázs hátradőlt a székén, és megnyújtózott. Kilátszott a tökéletes has egy darabkája. Nem tudtam nem odanézni.

-Ki kér kávét? – kérdezte.

-Én. – mondtam halkan, persze az egész társaság rábólintott egy tetemes adag koffeinre.

Balázs eltűnt a házban, és mindenki tovább beszélgetett az OKJ képzésekről. Mélyen hallgattam, hogy pusztán egy érettségim van, mert az elméleteik szerint, az IQ-szintem 85 környékén mozog.

A szülinaposnak kellett negyed óra átfutási idő, és hozott annyi bögrét, hogy mindenkinek jutott, csak nekem nem. Megrántottam a vállam. Tipikus, hogy ki nem iszik? Meg úgy egyáltalán, ki marad ki? Hát, én.

Nem meglepő, hogy még egy nyamvadék kávés bögrém sincs.

Aztán visszajött egy lavór kávéval, meg tejjel, jelszó, majd mindenki bekeveri magának úgy, ahogy szeretné. Megigazította a gatyáját, és ismét eltűnt. A fekete hajú lány neki is bekevert egy kávét, és közben azt ecsetelte, hogy az egyetemen is együtt isszák, ezért tudja, hogy szereti.

Elképzeltem, hogy van egy alkoholos filcem, és különböző mintákat rajzoltam a fejére.

Nem sokkal később Balázs két csészét hozott. A lány tette-vette magát, hogy neki is csinált kávét, Balázs haverjai meg majdnem hánytak a mézes-mázos hangtól.

Balázs megállt előttem, s miközben a lány még beszélt, ügyet sem vetve rá, letett elém egy kávét, sok tejjel, sok cukorral, habbal, és rajta fahéjas kakaóval. Nyami.

-Gondoltam, neked mást hozok, a különlegességemet. Mindig így iszom, amikor itthon vagyok. – arrébb tette a csaj által elkészített lőrét, és leült.

Hű, egyforma kávét ittunk, mert magának is csinált egyet. Kétségkívül egymáshoz valók vagyunk. De minimum, hogy csinált nekem külön, már jelent valamit.

A többiek kezében megálltak a cselekmények, és mindenki Balázst bámulta.

-De én kevertem neked… - kezdte a fekete csaj.

-Nagyon kedves vagy. De ezt különleges embereknek készítem el csak. – beleivott a kávéjába. – Meg magamnak.

Oh, különleges vagyok!!!

Ittuk a kávét.

-Nem fázol? – kérdezte Balázs. Tőlem.

Megráztam a fejem.

-Csak, mert látom, hogy pulcsi van már rajtad, és ha fázol, akkor adok neked a pulcsijaim közül.

Hm. Azt hiszem, később fázni fogok.

-Én fázok. – jelentette ki a fekete hajú lány.

-Jó. Majd hozok egy melegítőt.

Balázs nyugodtan kávézott tovább, és néha bökdöstük egymást a térdünkkel az asztal alatt. Csak szolidan, nehogy bárki is észrevegyen ebből bármit is.

Eszembe jutott, hogy mennem kellene a lányokat ébreszteni. Vivi apukája egy másik faluban dolgozott, és a felesége segített neki a papírmunkában. A szülőknek pedig, megígértem, hogy három felé felkeltem a lányokat, hogy süssenek sütit a partira.

Megköszöntem a kávét, és kioldalaztam a kertből, de egy női hang megállított.

Balázs anyukája. Miért kell nekem mindig az anyóssal beszélgetnem? Brrr.

-Mi van kettőtök között? – szögezte nekem a kérdést. Legalább, nem finomkodik.

-Semmi. – tettettem a hülyét. – Miért?

-A fiam soha a büdös életbe nem csinált senkinek sem kávét, sem semmi mást. Még a széket sem húzta ki soha senkinek. Azért kérdezem, hogy álljunk hozzád, hogy egyszer családtag leszel, vagy sem?

Családtag? Én? Kedves, de ne rohanjunk, mert fizikálisan menekülni fogok.

-Nem hiszem. Jó barátok vagyunk.

A nő gyanúsan méregetett zöld szemeivel. Most már tudom, kitől örökölte.

-Barátok.

Bólintottam. Ezután ő visszament őrizni a tüzet. Én meg keltettem a csajokat.

Vivi csinált valami muffint, meg hűtős sütit, ami miatt legalább húsz kilométert megtett a hűtő és a tűzhely között. Ott volt a legközelebbi szabad konnektor, csak azért. Klaudia fejfájással küzdött a front miatt. Tőle csak annyi tellett, hogy próbálta ketrecben tartani a rókát, és porozott. Legalább négyet bontott, és döntött magába.

Én ültem, és egy árva szót sem szóltam, hogy mi volt kint, vagy hogy beszéltünk Balázs anyujával. Még a végén ők is jelet látnának benne.

De végighallgattam a genyó pasi monológokat, és mindent Rolandról, meg Feriről, hogy tutira tudjak mindent. Oh, és hogy ők ketten este nem fognak pasizni.

Hiszi a piszi.

Este volt már, mire visszamentünk Balázsékhoz. Sok-sok autó állt az utcában, a szomszédok tényleg kitettek magukért, hogy odaadták a helyeket. Minden felhajtón legalább két autó állt, plusz még az utcán egy halommal. Balázséknál pedig, az egész házban folyt a buli. A szolid sörözők a kert hátsó részében, a szülők a házon belül a kisgyerekekkel, a többiek pedig vagy mászkáltak a garázs és a hátsókert között, vagy a garázsban ücsörögtek. Itt volt az összes kaja, a legtöbb alkoholos ital, és a zene is.

Valahogy beerőltettek a garázsba három asztalt, és székeket. Balázs állandóan üvegekkel a kezében ugrált, és ahogy kiürült valaki pohara, egyből töltött. Így esett, hogy nekem összejött egy vizespohárnyi – 2 dl – jéger a poharamban, amire elsőként mindenki azt hitte, hogy kóla, és a „ne már, te kólázol?” kérdéssel éltek. Amikor pedig, megszagolták, elkezdtek fogadásokat kötni, hogyha ezt kibírom élve, akkor mikor fogok kidőlni.

Előbb csúszott le minden, mint a fekete nedű. Vele még barátkoztunk.

Klaudiáért és Vivienért persze, mindenki odavolt. Valami pasi mindig volt a környékünkön. Itatták őket, Klaut el is vitték a hátsó kertbe kajálni. Minden pasi elvitte, ezért két órával később már rendesen pocakja nőtt.

Megszeppenten vártam végig az ajándékbontást. Balázs úgy mocorgott, hogy mellém keveredett, és mindig megbízott azzal, hogy vigyázzak az ajándékokra, ne nyúljon hozzá senki. Amikor mindet összegyűjtötte, akkor leült, és bontogatni kezdte.

Baromi nagy sombrerotól kezdve könyveken keresztül márkás piákig minden volt ott. Némelyiket én is elbírtam volna. Egy lány rögtön elkunyerálta a sapkát, és amikor feltette, úgy nézett ki, mint Harry besavanyodott tanárnője.

Balázs két ajándék között töltött, és töltött mindenkinek, magunknak is. Hogy őszinte legyek, a hatodik vodka után már annyira nem számoltam. A jéger persze, még mindig ott figyelt velem szemben.

Az asztal alatt diszkréten megfogta a térdemet, és a combomat kezdte simogatni, miközben egy ajándéklapot olvasgatott. Megfogtam a kezét, mert helytelen tájakra szeretett volna kalandozni.

-Sajnálom, hogy most nem tudtam semmit sem hozni. – mondtam halkan.

-Semmi baj. Itt vagy. Ez nagy ajándék nekem. – nézett rám. Komolyra váltott, és még közelebb hajolt hozzám. – Csókolj meg.

Idétlen vigyor ült ki a fejemre, és: - Nem.

-Miért nem? Az lenne az igazi ajándék.

-Részegek vagyunk. – mégis milyen már, hogy alkoholgőzösen csókolja meg a hercegnő a királyfit???

Láttam a szemén, sőt, az egész arcán, hogy megsértődött. De nem vette le rólam a szemét.

-Szeretném. Nagyon.

-Nem. – suttogtam, és a szemem sarkából láttam, hogy az asztalnál ülők mind azt figyelik, mi lesz a végkifejlet. Lebuktunk. Kétségtelen.

Vivien oldotta a hangulatot, belehuppant Balázs ölébe, aki még inkább a combomat és a kezemet fogta össze. Vivi ott vonaglott az ölében, és még énekelgetett, de ő csak egyre engem nézett, és éreztem, hogyha eddig nem adtam el a lelkem, akkor most elvesztem.

Minden vágyam volt, hogy érezzem őt a számon, de nem akartam, hogy vodkás-pálinkás-kitudjamilyen mellékíze legyen.

Végül, elengedett.

-Az mi? Kóla?

-Te öntötted ki, és nem tudod? – odanyomtam a jégert az orra alá.

-Ha ezt megiszod, beteg leszel. – mondta Balázs.

-Ne aggódj értem. Tudom, mit csinálok.

-Nekem nem úgy tűnik. Add a felét. Imádom.

Kérés nélkül elvette, és magába döntötte a fél pohár jégert. Blöe. Csak néztem, de megrázkódtam.

-A másik fele a tied. Most. Húzóra.

Lehúztam, és éreztem, hogy az arcomban minden izom megrándul legalább egyszer.

Ezután valahogy elkeveredtünk egymás mellől. Klaudia a konyhában mosogatott, mert képtelenség volt egyszerre megetetni ennyi embert, és bejött még Vivi is Klaudia mellé.

Még mindig a két értékes kandúr volt a téma.

-Te, ez mi volt? – kérdezte Vivi.

Klaudia bambán nézett hol rám, hol rá. Drága barátnőm elmesélte a majdnem csókot.

-Majdnem megcsókoltad? – Klau felvidult teljesen, és abbahagyta a mosogatást.

Bólogattam.

-Csak majdnem, és be vagyok rúgva.

-És randi lesz? – csillant kacéran Klau szeme.

Kivágódott a bejárati ajtó, és mint a tegnapi bika, Balázs úgy fújtatott be rajta. Megállt, végignézett rajtunk.

-Beszélhetnénk? Mutatni szeretnék valamit. Palahniuk. – megkapta az újat? Na, ne!

Kihúzott a ház oldalába a kert felé. Ahogy kiértünk, bevágta az ajtót, és nem tudom, mi történt. Megszorította a kezem, kicsit húzott rajtam egyet. Engedelmeskedtem, majd megfogta a nyakam, egy picit megszorította, és megcsókolt (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!).

Ő engem.

Nem fordítva. Ő engem! Még egyszer. Ő engem.

Hosszú volt, meleg, és puha. És váh!

Valaki éppen poharat tört, mire szétrebbentünk. Szédülve dőltem neki a falnak, ő a garázs felé indult. Megállt, visszafordult.

-Oh. Szerdán együtt vacsizunk. Készülj.

Eltűnt a ház oldalában, én pedig, átszellemülten mentem vissza a konyhába. Elmondtam ezt a lányoknak is. Elláttak bőven jó tanácsokkal, aztán kimentünk a kertbe.

Amikor lenyomtam a villanyt, észrevettem, hogy akik hátul ültek, valószínű, az összes nyávogós rajongós szöveget hallották, mert nyitva volt az ablak.

Cink. Így jártam.

Kint pedig, őrült nagy buli kerekedett. Táncoltunk – pedig nem szoktam – ugráltunk, és torkunk szakadtából énekeltünk… vagy ordítottunk. Attól függ, ki mennyire volt ittas.

Körtáncnál Balázs mellém állt, és megfogta a fenekemet, Vivien erre ráhúzott a kezére, és a derekamra tette, ezután ő fogott meg. Tök jó.

Felhangzottak a nyolcvanas és kilencvenes évek dalai, amire újfent elkezdtünk vonaglani. Ahányan voltunk, annyi felé. Szakadt rólam a víz, ettem a hajamat, és már vetkőztem volna, hiszen kezdett nagyon melegem lenni.

Nagyban pörögtünk-forogtunk, és tudtuk, hogy „az életben nincs már több móka”, amikor hátraperdültem, és mit látok? Balázs a falhoz szorítja Klaudiát, és a csaj karja a srác nyakában, és a fejük összeér. A szájuk is. A tömeg hangosan húzni kezdett, én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábbal.

Klaudia részeg volt, és lángvörös, Balázs pedig, a szemkontaktust kereste. A szemem még mindig azon a ponton volt, ahol az előbb a szájuk összeért. Megállt mellettem Balázs anyukája, hogy hozott még hadtápot. Felemeltem három feleses poharat, és úgy ahogy volt, egymás után bedöntöttem őket.

Valaki meglapogatta a hátamat, hogy jó huzatom van.

Amikor felhangzott a következő szám, akkor mindenki ugrálni kezdett, én pedig, kiugráltam a garázsból, és a világ eltűnt a szemem elől.

Már én sem tudom, hogy történt, de felmenekültem Vivi szobájába, és magamat átölelve nekidőltem a falnak. Egyszerűen, bepánikoltam valamitől. Talán, ettől az egésztől. Lecsúsztam a fal mentén. Nyitva hagytam az ajtót, és ültem a sötétben. Minden apró neszre összerezzentem, hogy nehogy utánam jöjjön valaki, mert éreztem, hogy ebből nagy baj lesz. Hangtalanul tört fel belőlem minden, ami Balázzsal kapcsolatos volt. Remegtem a sírástól, és még talán a hideg is rázott, de bedugult az orrom, a világ elmosódott körülöttem, és éreztem, hogy az arcom, a nyakam és a pulcsim is átázik a könnyeimtől.

Próbáltam megálljt parancsolni, de képtelen voltam rá. Hallottam, hogy a többiek milyen jól szórakoznak, és akárhányszor kihallottam Balázs hangját a tömegből, a gyomrom újra és újra megremegett, a könnyeim pedig, szerintem egyre nagyobbak voltak.

Hallottam, hogy összekoccannak a poharak, meg ahogy egy üveg összetörik. Egy társaság hangosan nevet, Balázs pedig egy Kispál szöveget ordít, mint egy fába szorult féreg.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de küldtem egy sms-t Gergőnek, hogy jöjjenek értem. Annyi választ írt, hogy egy óra, és itt vannak.

Csuklani kezdtem és öklendezni egyszerre, amitől még inkább kifolyt a szemem.

Rettegtem, és megnyugodtam egyszerre, hullámokban a sarok sötétjében.

S akkor kinyílt a bejárati ajtó.

-Itt van? – hallottam Balázs hangját.

-Aha. – felelte Vivi. – Szerintem itt van, a szobában fent.

-De sötét van.

-Oh, amilyen kis halálmadár, szeret a sötétben ücsörögni.

A számra szorítottam a kezem, és próbáltam megnyugodni.

-De csönd van, és sötét. Tuti, hogy itt van? – értetlenkedett Balázs.

-Hol máshol lenne? Nálatok a házban nincs, mert nem hiszem, hogy elbújna a szobádban mondjuk. Menj fel, szerintem ott lesz.

Hallottam, ahogy feljön a lépcsőn, benézett a szobába a fejem felett, de ki is ment. Semmit nem vett észre. Visszatartottam a levegőt, és a szoba sötétjében fel sem tűnt neki, hogy ott vagyok. Benézett a gardróbszobába, meg a fürdőbe, sőt, azt is megnézte, nem vagyok-e az erkélyen, majd lement.

-Nincs fent.

-De akkor hol van?

-Biztos nálunk. Menj át, ne szólj senkinek, vagy ilyesmi. Mindjárt megyek, megcsörgetem.

-Neked megvan a száma? – csodálkozott el a barátnőm.

-Meg.

Bezárult a bejárati ajtó. Hangosan fújtam ki a levegőt, és feltápászkodtam, felültem az ágyra. Először görnyedtem kicsit, az összes vérem a fülemben kötött ki. Hátradőltem, de akkor meg még rosszabb lett, mert bónuszként szédülni kezdtem.

Az ágy hangosan nyikorogni kezdett alattam.

Hirtelen lett fény a szobában, egyből felültem, de vissza is zuhantam, mert nem bírtam. Balázs nem ment el.

-Tudtam, hogy itt vagy. – ült le mellém az ágyra. – Mi a baj?

-Még kérdezed? Megcsókoltad Klaudiát! – is.

-Csak egy elbénázott boldogszületésnapodra puszi volt. Ennyi. Nem láttál semmit, és nem jelentett semmit.

-Elég volt ebből az egészből. Egész nap olyan vagyok mindenki számára, mintha ott sem lennék, hallgatok és ülök, és nem csinálok semmit. Ahogy ő belép, mindenki odaugrik. Miért vagyok láthatatlan? – Miért vagyok pótolható?! Gondoltam hozzá.

-Nekem nem vagy az. Nagyon is látlak. Onnan tudtam, hogy itt vagy, hogy éreztem az illatodat. De nem akartam, hogy Vivi hallgatózzon, vagy ilyesmi. De miért nem bulizol velünk? – Még van pofája megkérdezni! Előbb engem, utána meg Klaudiát csókolgatja?! Bah.

-Mert nincs bulihangulatom.

-Én vagyok az ünnepelt, és azt szeretném, hogy ott legyél, és mindenkinek jó kedve legyen, bassza meg! Ebben az elcseszett világban, állandóan mindenki búval cseszett, és nem akarom ezt. Legalább ma nem. Gyere, iszunk, és elfelejtjük ez az egészet.

-De én ne-em a-ha-karom, hogy ezt min-hin-denki lássa. Ez annyira gáz.

-Akkor még maradjunk itt egy kicsit, amíg megnyugszol, megmossuk az arcodat, és lemegyünk. Senki sem fogja észrevenni, hogy vörös a szemed.

-Oltsd le a villanyt. – kértem, meg is tette. Visszaült mellém. Én eldőltem, ő is dőlt velem. Felém fordulva könyökölt fel, a kézfején tartotta a fejét. Hallgatta, ahogy szipogok.

Baromi romantikus.

A srác nézi, vagyis hallgatja, hogy a lány az orrát szívja, mert fújni már nem tudja.

-Jó lesz ez.

-Nem várom meg.

-Hogyan?

-Írtam egy sms-t Gergőnek, hogy jöjjön értem. Már úton van. Összepakolok, és hazamegyek, azt hiszem, mindenkinek jobb lesz így.

-De most mi a baj? Az, hogy megcsókoltam? Elvégre, nincs köztünk semmi sem. Vagy tévedek? – olyan természetességgel mondta, hogy az összes szava hűs fuvallat volt. Felébredtem.

Egy pillanat alatt józanodtam ki.

-Nem. Nincs köztünk semmi. Nem ez a baj. Nem érzem jól magam, és nem akarok hangulatgyilkos lenni.

Felállt az ágyról, megfogta a kezem, és felhúzott engem is. Annyira finom meleg és puha keze volt, hogy az valami hihetetlen. Mint a szája.

-Nem akarom ezt. Nem így. Ilyen áron nem kell. – mondta.

Nem tudtam, mire céloz.

-Én is így gondolom. – ráztam meg a fejem, és ismét krokodilkönnyek jöttek ki könnycsatornám Nílusából. Balázs magához húzott, és szorosan átölelt. Úgy tartott, maga mellett, és a fejemet simogatta, a hajamba adott egy puszit. Két kézzel kapaszkodtam a pólójába, egyszerűen, nem akartam elengedni. Az ő szorítása sem enyhült.

Annyi mindent szerettem volna mondani, vagy kérdezni, de egyszerűen a szám felmondta a szolgálatot. Remegtek az ajkaim, és képtelen voltam a sírásnál többre.

-Maradj. Csak még egy kicsit maradj. – suttogta a hajamba. – Azt akarom, hogy maradj.

Rá akartam nézni, de remegtem a sírástól, de nem is tudom, mi rángatta egyszerre az izmaimat. A düh, a csalódottság, a fájdalom, vagy a sírás maga. Képtelen voltam felnézni rá, vagy bármit csinálni.

Balázs elemelte a fejét, eltolt magától, de még azért a derekamat tartotta, hátha szabadulni próbálnék. Felemelte az államat, ránéztem. Baromi szép látvány voltam. Tükröződtem a szemüvegében, jól láttam magam. Végigsimított az arcomon, és a feje közeledett az enyém felé.

Két kézzel tartotta a fejem, és a hüvelykujjaival letörölte a még mindig patakzó könnyeim. Picit félrebillentette a fejét, és kintről dudáltak.

Megismertem a hangot. Gergőék voltak azok.

Szétszakítottuk egymást.

Három alkalom, egy teljesült csók.

Nem nézett rám, csak állt a szekrénynek dőlve, de jobb volt ez, mint amikor rám emelte a tekintetét.

Düh és gyűlölet volt benne. Megsebeztem, és bosszút akar állni? Nem tudtam, hogy mire véljem ezt az egészet. Bedobáltam a cuccom a táskáimba, besöpörtem mindenem a zacskókba, és lerobogtam a lépcsőn.

Balázs a sarkamban jött utánam.

Vivien ott állt, Gergővel, aki meglátott, és eltorzult az arca. A barátnőm szeme elkerekedett, és nem kellett sokat méregetniük minket. Biztos, hogy minden a fejünkre volt írva. Senki sem szólt egy szót sem. Gergő betette a cuccaimat a csomagtartóba, és dühből csukta le az ajtót. Elbúcsúztam Vivientől, majd beszálltam hátra, bekötöttem magam, és kinéztem Balázsra.

Ott állt, mint mindig, zsebre dugott kézzel, komoran. A szeme nemcsak a szemüveg miatt volt sötét. De az arcán nem volt más érzelem.

Bennem pedig, valami eltörött.

*Cím: The Carbonfools: Birthday