Blurred Lines*

Miért van az, hogy amikor mennék valahova, úgy érzem, mintha nem lenne semmi a szekrényemben? Bárhova indulok, ott állok, és totál tanácstalan vagyok, mert nincs egy rongyom, amit felvegyek?!

Aztán bármit halászok ki, az rémesen áll rajtam. Ott toporzékoltam, szegény apu feje pedig, torzult. Alapvetően a nap dolgosan telt. Úgy feltakarítottam idegességemben, hogy a padló csillogásán egy légy fenékre huppant volna.

Aztán elkészültem, és útra készen kellett volna állnom, de egyelőre csak egy törölközőben hisztiztem. Végül felkaptam egy fekete alapon fehér négyzethálós rövidnadrágot, egy fekete felsőt, és a papucsomat, ami kicsit dobott a megjelenésen, mégis kötözött sonkának éreztem magam.

-Én, én, én, én így nem megyek sehova! – ordítottam, és magamat nézve forogtam a tükör előtt. – Összeszorít a nadrág, és olyan, mintha cipőfűzővel kötöztek volna össze! Undorító!

Kicsit már céklafejű voltam.

-Egészen jól nézel ki. Csak kicsit buggyosítsd meg a felsőt hastájékon. – apáknak első számú szabály: ha a lányunk éppen érzelmi hullámvölgyön megy keresztül, csak dicsérni szabad.

-Nem! – nyafogtam. Apu biztos szerencsétlennek nézett, ezt olvastam le a fejéről. Felrobogtam vissza a lépcsőn a szobámba, és őrült iramban kikapkodtam minden bővebb pólómat. – El kell fednem a hasam. Igen. El kell fednem. – mondogattam magamban.

Mit sikerült kiválasztani? Egy sárga bő ingszerű felsőt. Mivel apu sürgetett, nem volt időm hosszasan próbálkozni. Felkaptam, a feketét besuvasztottam a szatyromba, és már úton is voltunk.

A vonaton azon gondolkodtam, hogy mennyire elrepült ez a pár nap. Furcsa, hogy amikor az ember még húzná az időt, akkor az rohan, viszont, ha vár valamit, akkor meg vánszorog, mint egy megfáradt csiga.

Vivi óránként szakított majd jött össze Rolanddal. A végére már kicsit untam a hullámzást. Kajaszünetekben erről beszéltünk, vagy Klaudiával karöltve azt elemeztük, vajon Feri mikor hagyja ott a kapcsolatát érte. Néha szóba került Balázs, és „A Titokzatos Lány”, hogy ott lesz-e szombaton, ki lehet az, mert még senki sem látta. Vivi azt mondta, hogy utóbb csak fiúkat igazolt vissza facsén, az is egy hónapja, szóval meglepetés lesz.

Klaudia vagy Vivi mindig velem volt, de mivel ezer és egy dolgot akasztott SzSz a nyakamba, alig fogtam fel, hogy nem is élek, csak létezem, és dolgozom. Ők ketten még moziba is mentek, és Balázsnál aludtak, aki nem aludt velük az albérletben. Valahol másnál aludt, valószínű, hogy kinél.

Szerencsémre, nem volt időm összetörni, és moziba sem mentem a lányokkal, csak MSN-en dumáltuk ezt meg.

Balázstól persze, egyik nap sem érkezett levél. Mintha tényleg nem is érdekelte volna, hogy én egyáltalán a világon vagyok, és mondjuk nem reagáltam a meghívóira.

Vivinél is nehezen oldódtam fel. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy láttam Balázs családját elsuhanni az ablak előtt párszor, amint fel és le rohangásznak, hogy kitakarítsák a garázst.

A többiek beszélgettek körülöttem, a fejemben viszont, csak az visszhangzott, hogy „basszus barátnője van”.

Vivi megbökte a vállamat, és kérdőn nézett rám.

Kár, hogy fogalmam nem volt, hogy mi a téma. Már éppen zavartan akartam megrázni a fejem, amikor csöngettek. Vivi kinézett, és kifutott. Amikor jöttek vissza, akkor láttam, hogy Balázs érkezett meg.

Megálltak a nappali ajtajában, és wow meg hű!

Döglesztő hőség volt, és minél többet bámultam Balázst, annál inkább emelkedett a hőmérséklet. Laza, világoskék farmergatya, a szokásos cipő, és egy fehér ing volt rajta, amit mellkasközépig kigombolt. A haját hátrafogta, és a szemüvege ismét sötétüveges volt.

Felálltam, mert azért köszönni kell, hiszen, jó színésznő lévén, csak el kell játszanom, hogy baromira nem érdekel, hogy csaja van. De ha tudná…

-Csinos vagy. – mosolyogta felém. Bár, ne tette volna. Elkezdtem olvadni.

-Köszönöm. A sárga nem igazán…

-Dehogynem! Szépen kiemeli a szemed és a hajad színét. – na ja. Barna hajjal és kék szemmel a legjobban a meleg sárga színek állnak. Pech, hogy nem szeretem.

Itt jött egy kis „irul-pirul Nórika”. Zavaromban elkezdtem a hajamat tekergetni. Láttam, hogy Balázs néz, és beharapja az alsó ajkát, majd a fogát végighúzva rajta el is ereszti.

Wow és hű! Még mindig.

Vivi odaugrott gyakorlatilag közénk. Átkarolta Balázs nyakát.

-Arra gondoltam, hogy most menjünk el kajálni, este pedig elmennénk bulizni. – megint?! Bah.

-Felőlem, rendben. Csak hazaugrom a pénztárcámért. – rám néztek.

-Nem készültem úgy, hogy bárhova is megyünk. Én így jó leszek?

-Áh. – legyintett Vivi. – Nem elit hely a kajálda sem, estére pedig, jó leszel valamelyik fekete ruhámban majd. Milyen buli is van? – elgondolkodott egy pillanatra. – Ja, most valami tematikus bulik vannak – már megint? -, és ma mindenki feketében megy. Úgyhogy, a szatyrod mélyén biztos lesz valami, amit használni tudsz.

Maró gúny, semmi kedvesség. Olvadok és süllyedek.

A Titanic hálás lett volna a jéghegynek, ha az olyan, mint én.

Összeszedtük magunkat, és mentünk ebédelni. Balázs vezetett, Vivi ült az anyós ülésen, én pedig, hátul.

Egyszer csak észrevettem a teheneket az út szélén, ahogy legelnek a város határában.

-De nagyon bocik! – nyújtottam el a mondatot a kellő helyeken. – Egyszer úgy megsimogatnék egyet.

Tényleg!

Balázsék odanéztek, és Vivi szólalt meg előbb.

-Figyelj. Kiteszünk, simogass, mi kajálunk, aztán majd hazafelé felveszünk. tehénfetisiszta vagy? – odafordult az unokaöccséhez – Múltkor is ezzel jött, hogy ő tehenet akar simogatni.

-Hagyd már! – morgott Balázs.

-Most mit csinálsz?

-Indekszelek, és lehúzódok.

-De minek?

-Bocit fogunk simogatni.

-Én nem! – jelentette ki Vivi.

-Mi igen. – válaszolta Balázs.

Vivi még akkor is hitetlenkedett, amikor ténylegesen leparkoltunk az út szélén. Balázs a biztonság kedvéért kitette a piros háromszöget, hogy nehogy bárki azt higgye, hogy oktalanul rostokol Vivi kocsistól az árok szélén.

Mi pedig, elindultunk a tehenek irányába. Balázs átsegített árkon-bokron (szó szerint), mire elértük a kérődzőket. Ott álltam, egy tehéncsorda mellett egy karnyújtásnyira. Hiába én akartam, Balázs volt a bátrabb. Odament az egyikhez, és mint egy kutyával, először hagyta, hogy az állat megszagolja a kezét, majd simogatni kezdte.

-Gyere. – szólt finoman.

Odaálltam mellé, és óvatosan megsimiztem a bocit. Ahogy hozzáértem, úgy engedett a szorítás a gyomromban. Balázs fogta a hátamat, én meg a tehenet.

Szegényke meg tűrte, hogy két kétlábú simogatja. Aztán egy kicsi is odamerészkedett. Leguggoltam, hogy őt is megsimogassam, mire megérkezett még egy nőstény. Tiszta meseszerű kép. Két ember, akik a természet lágy ölén állatokkal barátkoznak.

Ott örömködtem, amikor valami fújt egyet. Majd még egyet.

Átnéztünk a csorda felett, és egy bika nézett velünk szemben. Lassan felálltam. Láttuk, hogy meg van láncolva, de valamiért nem örült nekünk.

Mondjuk, mi se neki.

Járkált a láncra kötve.

-Kicsit félek. – jelentettem ki halkan.

-Meg van kötve, nem tépi le a láncait.

Ohó, dehogynem! Nem a karika szakadt ki az orrából, hanem a lánc fáradt el idő előtt. Ott állt, mi pedig, hátrafelé oldalogtunk.

A bika egyszer csak megindult, és mi is futásnak eredtünk. Életem leghosszabb méterei voltak, és minél inkább hallottam a paták dobogását, annál inkább megnyúlt az előttem levő táj. Helyből átugrottuk mind a ketten az árkot és vele együtt a szalagkorlátot is. A bika pedig, lefékezett. Ő nem dobbantott velünk. De fújtatott.

A kocsinak tántorogtunk, Vivi pedig, bentről magyarázott.

Huh, megmenekültünk.

Beültünk a kocsiba, és Székesfehérvárig hallgattuk Vivitől, hogy kellett ez nekünk?

Összenéztünk Balázzsal: naná, hogy kellett.

De mi is volt ez pontosan?

Tényleg nem elit helyre mentünk, de még így is kakukktojás voltam. Inkább mindenki blúzban, és ingben volt, kicsit elegánsabban, mint az én szerelésem. Én kellemetlenül éreztem magam, amit el is mondtam a többieknek, akik szerint, túlaggódom ezt az egészet.

Jó tudni, hogy ők így gondolják, de ettől én még elviseltem volna egy ruhát, szandállal, kontyba kötött hajjal.

Balázs mellém akart leülni, mire Vivi kicsit sem feltűnően – áh, dehogy – megkérte, hogy üljön mellé.

Balázs javította a helyzetet, bár még siralmasabbnak éreztem.

-Így szemben ülök egy szép szemű lánnyal.

Oh egek. Sírni fogok.

Egy pincérnő jött az étlappal. Kinyitottam, és Balázs megláthatta a fejemet.

-Ne olcsót válassz. – mondta. Szerintem, ez a fétise.

Vivi szeme jojózott egyet kettőnk között, majd elbújt a lapokban.

Még befogadni sem tudtam az egészet, mire Balázs már döntött, akárcsak Vivi. Összehajtva letették az étlapot, és bámultak rám.

A pincérnő visszajött, hogy választottunk-e már, és mindenki rám nézett. Megráztam a fejem.

-Még nem. – mondta Balázs.

-Italt? – kérdezte a pingvinlány. Magamban mindenkit így hívok, aki fekete-fehérben van.

-Igen. Lányok?

-Én egy buborék mentes ásványvizet kérek. – mondta Vivi.

-Nekem egy tonik lesz. – így Balázs, és minden szem rám szegeződött. De utálom ezt!

-Egy citromos ice tea.

A nő felírt mindent, bólintott, és már ott sem volt.

Nyertem egy kis időt még a kajabogarászásra. Nem sokat. Szerintem nem volt öt perc, és visszajött a poharakkal.

-Választottunk. – vette el a poharát Vivi. – Én egy Rigatoni Funghi Porchini di Pollo-t kérek.

-Nekem egy vörösboros marhapörkölt lesz, juhtúrós sztrapacskával.

Remek. Az egyiket nem értem, a másik meg három embernek megfelelő adagot eszik.

Már nyitottam a szám, amikor Balázs közbeszólt.

-Neki pedig egy ananásszal és sonkával töltött rántott pulykamellet kérünk, és hozzá kukoricás rizst. A desszertet majd később.

A nő ismét eltűnt, én meg felhúzott szemöldökkel meredtem Balázsra, akinek a szemüvege kitisztult.

-Ízleni fog, bízz bennem.

-Meg nem is bírjuk már kaja nélkül. – szólt közbe Vivi.

Behúzott nyakkal, szótlanul üldögéltem, és a székesfehérvári forgatagot bámultam.

Ők anekdotáztak arról, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, amikor mondjuk kiszöktek a gátra játszani, vagy eltűntek az erdőben. Hogy Balázs öccse barbival játszott, míg ők búgócsigával és autókkal. Hogy aggódtak a szüleik, amikor leestek a sitthalom tetejéről, amikor építették a házakat. Nevetgéltek, összebújtak, bennem pedig, felerősödött, hogy az égvilágon semmi keresnivalóm nincsen ott.

Lehet, hogy hülyeség, jól szórakoztam velük, de mivel ez velük történt meg, kicsit kívülállónak éreztem magam, főleg, hogy nem tudtam mit reagálni némelyik momentumra.

-És veled mi volt kicsinek? – lökte nekem a kérdést Vivi.

-Nem tudom, mit mondhatnék. – válaszoltam. – Mire vagy kíváncsi?

-Nem tudom. Mesélj valami sztorit.

Megráztam a fejem, és a kaját bámulva ettem tovább.

Ezzel így nem tudok mit kezdeni. Neki volt kivel felemlegetnie mindezt, nekem nem, és még vicces sztorikat sem találtam.

Őket annyira ez nem zavarta. Vivi folyton mondta a magáét. Balázs néha rám nézett, és hiába akart témát váltani, akkor sem ment. Egyszer még a kosárlabdát is felhozta, amiből az lett, hogy Vivi belekezdett az „egyszer kosaraztunk az iskolában és lehorzsoltam a térdemet” történetbe.

Rendeltünk desszertet is. Én somlóit, Vivi baklavát, Balázs valami túrótortát.

-Ki a barátnőd? – szegezte Vivi Balázsnak a kérdést.

Az meg fuldokolni kezdett. Csak akkor válaszolt, amikor már kiköhögte magát.

-Barátnőm?

-Azt mondtad, van.

-Ja, ő?! – esett le neki. Jó nagyot koppanhatott. – Egyelőre még nem vagyunk együtt, de szeretném. Azért mondom, hogy a barátnőm, mert úgy bevonzom, hogy tényleg az lesz. – végig nekem mondta ezeket.

Ez most jel?

Vagy rám céloz? Engem akar?

-Mesélj róla. – na erre az én kezemben is megállt a villa.

-Mit mondjak? A világ legaranyosabb és legszebb lánya. Vele lehetne tervezni, és nem menne el.

-Hogy hívják?

-Nem szeretnék többet mondani róla. Tudod, babonás vagyok.

Vivi csalódottan visszafordult a sütijéhez, Balázs pedig, rám kacsintott.

-Van valami normális haverod? Nórinak is kellene egy projekt.

Legalább egy egész projekt vagyok, nem csak egy részfeladat. Hurrá!

Balázs picikét meghökkent.

-Nem tudom. Nem ismerem még annyira Nórit, hogy bátran merjek neki ajánlani valakit. A baráti körömben pedig, amúgy sincs olyan pasi, akire rábíznám.

-És ez a te nőd is ott lesz a bulin?

-Azt mondta, hogy jön.

Én hallottam a szívemet újra összetörni. Ti hallottátok? Nem én vagyok az. Már a somlói sem esett jól. Kiadtam volna magamból. Hirtelen zúgni kezdett a fülem, és szédültem, és éreztem, hogy nem vagyok jól.

-Hú, de jó! Na, majd lecsekkoljuk.

Az tuti. Bólogattam. Még aranyérkenőcsöt is hozok, úgy át fogom meózni a lányt.

A legrosszabb pedig, hogy még egy esti buli is hátra volt. Fizettünk, beültünk a kocsiba, és hazaindultunk. Letekertem az ablakot. Huzatot akartam, hátha átszellőzik a fejem, és kiszállnak a fülemen a hallott szavak.

De nem.

Minden a szemembe tolult, és nem tudtam visszatartani. Nem sírtam. Hivatalosan nem. Csak a szél kifújta a szemem. Azt mondtam.

Balázs végig a visszapillantóból nézett rám. Tudtam, hogy tudja.

Vivi becsukott szemmel Edda számokat énekelt. Én pedig, arccal a szélben igyekeztem palástolni, hogy nem. Egyáltalán nem vagyok jól.

Délután Vivivel megnéztünk pár filmet. Hogy nekem jobb legyen, csupa romantikus alkotás volt. A Nem kellesz eléggé volt a top. Ott mindenkiben egy kicsit magamra ismertem, és a film vége felé a gyomrom is begörcsölt. Többször voltam a kétbetűsön, mint eddig egész életemben. Azzal nyugtattam magam, hogy a végén belefogyok Vivi ruhájába.

Az este is eljött, és a ruhapróba is.

Brrr.

Vivi felvette a leopárdmintás egyberuháját, amiben bámulatosan festett.

Ledöbbentem.

-Nem azt mondtad, hogy mindenki feketében megy? – a hangom felvette a gyomrom ritmusát.

-Ugyan már. Ha mindenki feketében lesz, így én leszek a sztár. Észrevesznek.

-Enélkül is. – mutattam végig rajta.

-Jajmár! – tapsolt kettőt. – Gyere, megmutatom, te miben leszel.

-Ruhám is van?

-Van hát. Már régi, amikor még kövér voltam.

Nem beszéltük meg, hogy ez lesz, és arra sem számítottam, hogy kapok ruhát. No, de még milyen ruhát!

Tiszta hányinger volt.

Fényes, fekete, és olyan szabása, hogy felvettem, és a melleimet az állam alá tolta fel, viszont rögtön a fenekem alatt végződött. Eredetileg nem, de nem ment lejjebb. És a válla stólaszerű volt, itt-ott pici flitterrel.

-Mint egy fekete szaloncukor! – néztem magam a tükörben.

-Igen. Úgy látszik, anno még ennél is vékonyabb voltam. De ne aggódj. Jól áll.

-Persze. Van önkritikám, köszi.

-Tényleg jól áll.

-Mint egy túlsült töltött galamb! – rimánkodtam. – Én ezt leveszem.

-Még mit nem! Ha úgy jössz, ahogy szoktál, Balázs az életben nem vesz észre.

-Mi? Mi? Mi? –és - MI?!

-Nem vagyok vak, sem hülye. Látom, hogy néz rád. Ez a csaj elmondás alapján sem szimpi. Neked nincs senkid… Bejön az uncsiöcsém?

Eltátottam a számat.

-Aha. – kézenfekvő válasz volt.

-Sejtettem. Mindig olyan furán nézel, ha szóba kerül.

-Nem nézek sehogy.

-De. Kiül a fejedre valami áhítat, és K.O. neked.

-Belemagyarázod ezt a szemembe csak.

Megvonta a vállát.

-Oké, de akkor is ebben jössz.

Nem ellenkeztem.

Ki is festettük egymást. Már rég lement a nap, mire mindenki készen lett, és csöngettek.

A gyomrom útra kelt lefelé ismét. Kár, hogy ebben a ruhában nem lehet semmit sem csinálni, még vécézni sem. Leülni is félek, mert varrás mentén repedne.

Vivi lerobogott a fekete kiegészítőivel, és hallottam, ahogy lent azt magyarázza, hogy miért van vadmacskának öltözve.

Én ott térdeltem a fésülködő asztalánál, néztem magam, ha az én voltam egyáltalán, és mély levegőt vettem többször egymás után. A ruha úgy szorított, hogy még ez sem ment igazán. Csücsörítettem, és belülről rágtam a pofazacskómat, ami nem volt szokásom.

Néztem az asztalon levő dolgokat, és egy rózsaszín rúzson akadt meg a szemem. Kitekertem, és a számra kentem, ahogy anyutól tanultam. Dobott egy kicsit az arcomon, és az erős szemsminken.

Hallottam, ahogy lentről Vivi felkiabál, hogy húzzak lefelé de gyorsan. Felálltam, magamhoz öleltem a kis táskámat, amit szintén ő kölcsönzött nekem. Borítékszerű, pánt nélküli cucc volt, úgyhogy foghatom egész este.

Lekapcsoltam mindent szép sorjában. Vivi egyre inkább kopogott a cipőjével, és nevetgélt. Óvatosan lépkedtem lefelé, pedig nem is volt rajtam cipő. Ahogy elhagytam a falat, megláttam őt.

Mondtam már, hogy wow és hogy hű?

Mert az.

Fekete farmernadrág, fekete felső, amiben minden izma látszott. Annyira ráfeszült a testére, hogy a hasfalát is simán kirajzolta. A haja hátrafogva, mint mindig, és tornacipő volt rajta.

Rám nézett, és mosolygott.

Bár leszokna erről. A lépcső utolsó három fokán lesegített. Odalépett, megfogta a kézfejem, és megvárta, ameddig leérkezem. Ezután a falba támaszkodva, felvettem Vivien egyik cipőjét. Még jó, hogy ő is jetilábbal rendelkezik.

Nem olyan szőrössel, hanem olyan naggyal.

De az a cipő!

Tizenöt centis sarok, lábujjvillantós. Pipiskedtem rendesen, és olyan magas voltam benne, mint Balázs. Na jó, ő még így is rám vert tíz centivel.

-Mehetünk hölgyeim? –kérdezte, és nyújtotta a karját nekem, amibe Vivi karolt bele, és már húzta is ki az ajtón. Én intettem Vivi szüleinek, és utánuk baktattam.

-Autóval megyünk? – kérdeztem, mert már most fájt a lábam.

-Nem. Ide megyünk nem messze. – legyintett Vivi.

Balázs a másik karját odatartotta nekem. Elfogadtam.

Bal oldal. Ahol általában a jelentéktelen nők mennek, aminek Vivi hangot is adott. Nem írnám le, mert még most is a fülemben cseng, és eléggé megalapozta a hangulatomat.

Pofátlanság! Nem elég, hogy egy fenékkivillantós cuccban vagyok, meg egy olyan cipőben, amiben a megálmodója sem tudna menni, de még a sötét oldalon kullogok. Kedvem támadt ordítva sírni, toporzékolni és hisztizni. Bármit megadtam volna azért, hogy mondjuk Vivi essen el, és vigye el a mentő gipszelésre, hogy kettesben maradhassak Balázzsal. De ehelyett azt hallgattam, hogy mennyire jó volt a film, melyik szereplőben látta magát Vivi, és hogy én rajtam milyen a ruha, miért így áll. Szóval, Balázs is értesült arról, hogy rossz a ruha méretezése, vagy az enyém, ezért ne engedjen leülni. Még jobban magához szorította a karomat, mert el akartam húzódni. Nem engedett.

Az tuti, hogy Vivi gondoskodik arról, hogy megismerjék. Mindenki tökig feketében volt, ezért bőven kirítt a sötét emberek közül. Minden pasi vágyakozva nézte, a nők kissé féltékenyen, de mindenki ezt csinálná, ha a pasija egy idegen, csini csajt megbámul.

Lehajtott fejjel mentem mellettük. Éreztem, hogy a ruha megmutatja a hájamat, a karfioljaimat, és túl rövid, és túl otromba a lábam hozzá, ami ráadásul a gyaloglás miatt fájt is.

Mindenfelé feketébe burkolózott emberek voltak csoportokban, beszélgettek.

Vivi egy hármas helyre ült. Mélyen ülő székek voltak. Ő lehuppant, keresztbe vetette a lábát, és már tette-vette magát, aminek az lett a böjtje, hogy egyszer csak megjelent a pincér tíz neki küldött koktéllal. Vivi zavartan mosolygott körbe, azt sem tudta, kik küldték, és már itta egyiket a másik után.

-Ti miért álltok?

Balázs lenézett rá.

-Nem tud leülni. Szerinted hagyom egyedül ácsorogni? – feszített mellettem. Remek. Egy fényesfekete lúzer vagyok hivatalosan is.

-Na és akkor mi van?

-Ez bunkóság. Mi a bajod?

Vivi legyintett, és nézelődött. Radarozott valami vagy valaki után. Hogy az Roland volt, vagy valami kis könnyű kaland, nem tudom. Én ott feszengtem, és egyik lábamról a másikra álltam. Pár másodpercenként cseréltem, mert olyan hülyén állt a lábam a cipőben, hogy nem érte vér az ujjaimat.

Balázs hozott nekem egy koktélt, magának egy sört. Lazán megállt mellettem, és ivott. Én meg szerényen kortyolgattam. Ha így kevesebb megy le, kevesebb akar majd távozni. Haza tudom vinni.

Tízkor, azaz olyan két órával később már ikszben álltam. Rájöttem, hogy a ruha úgy és ott szorít, ahol nem kellene. Valószínűleg a hólyagom emiatt kicsit kisebbnek számított, mint rendesen. A lábamat már nem éreztem. Szerintem csak azért sikerült állva maradnom, mert a két térdem egymás felé nyaklott, és tartották egymást.

A zene tré volt, mert nem illett a csupa fekete ruhás emberhez. Tánczene volt, ez igaz, de senki sem táncolt. Mindenki dumált a másikkal. Akik táncoltak, vagy lépkedtek, azok lapos talpúban voltak.

-Unalmas. – súgta a fülembe Balázs, a leheletétől kirázott a hideg.

-Mi? – kérdeztem vissza.

-A buli. Nem volt kedvem jönni, mert holnap amúgy is lesz, de ez van. Vivi akarta.

-Gondoltam. – feleltem neki.

Ekkor egy pasi enyhén ittasan nekem jött, amitől a cipőmben elvesztettem az egyensúlyomat, és az egyik szék felé billent a testsúlyom. Balázs igyekezett megfogni. Esélytelen volt. Akkor már zuhantam, és egy hangosabb huppanással érkeztem meg ülő helyzetbe.

Éreztem, hogy a ruha szorosabban fog, mint állva, de nem szakadt sehol. Keresztbe vetettem a lábam, és egyenes háttal ültem tovább. Balázs elnevette magát, és ő lazán ült a lábam felőli székhez.

Ez az egész a frászt hozta rám, de amikor láttam, hogy semmi baj, én is hangosan nevetni kezdtem. Vivi is görnyedt a nevetéstől, a körülöttünk állók pedig, csak néztek, hogy nekünk meg mi bajunk lehet.

Egyszerű.

Ilyen a megkönnyebbülés.

Szerintem olyan kettőre járt, amikor Vivi nemes egyszerűséggel ráaludt az asztalra. Előtte két srácot azért tesztelt. Az egyikkel az volt a baj, hogy eladó volt valami boltban, a másikkal meg az, hogy a beszélgetés közepébe robbant a barátnője. Ezután csak tequilázott, de az bőven elég volt ahhoz, hogy egyszer csak ráfejeljen az asztalra.

Balázs felállt hozzá, felemelte, próbált bele életet lehelni, mert azért a csapos kikiabált a pult mögül, hogy a szórakozóhelyen aludni nem lehet.

Kicipeltük Vivient. A táskájára akasztottam a cipőmet, mert inkább megyek haza július végén mezítláb, mint abban a kínzóeszközben. Egy gyanútlan pillanatban pedig, összecsuklott közöttünk, és elterült az aszfalton.

-Ez fasza. És most mit csináljunk? – Balázsban is volt már egy „kicsi”, és röhögött azon, hogy egy részeg nő fekszik előttünk. Először néztünk egymásra, és én is röhögtem.

Egy kicsit néztük még Vivit, ahogy a betonon alszik, majd felnyaláboltuk, és próbáltunk vele ismét pár métert megtenni.

Az úton végig a sötétben haladtunk, mint valami árnyak. Tekintve, hogy Vivit majdnem az egész város ismeri, nem tehettük meg vele, hogy fényben visszük. Túl ciki lett volna másnap. Amikor elhaladt egy-egy autó két dologban reménykedtünk. Hogy taxi legyen, mert akkor leintjük, vagy hogy nehogy ismerős legyen.

Otthon előkerestem Vivi táskájából a kulcsot. Az egész ház sötét volt, de ez persze nem jelentette azt, hogy a szülők alszanak. Tudtam, hogy azt hallgatják, hogy hazajövünk. Miután végleg bezárul minden ajtó és kapu, majd akkor megnyugszanak.

Gond nélkül húztuk-vontuk fel Vivit az ágyig. Előkapartam egy párnát és egy takarót az ágyneműtartóból, és befektettük az ágyba úgy, ahogy volt. Nem hiszem, hogy most örült volna, ha felrázzuk, hogy vetkőzés van.

Balázs már indult kifelé.

-Várj! – suttogtam utána. – Kikísérlek.

-Nem. Maradj csak. Kitalálok.

-Be kell zárnom a kaput és a bejárati ajtót.

-Jó. Lemegyek.

-Megyek én is.

A lépcsőn lefelé végig fogtam Balázs vállát, hogy legyen valami támasztékom a vaksötétben. Aranyos volt, mert direkt lassabban ment, és az utolsó lépcsőfokról le is szedett. Halkan kiosontunk a hajnali szürkeségbe. Inkább félhomály volt, de már nem sötét.

Álltunk a nyitott kapuban. Én reszkettem, mert valahogy lehűlt a levegő, és fokokkal hidegebb volt, mint mikor jöttünk. Keresztbefontam a karom magam előtt, még a lábam is ikszben volt. Balázs pedig, lazán, zsebre dugott kézzel fürkészett.

-Jó volt a ma este. – mondta.

-Igen. Hú, tényleg. Boldog szülinapot.

Elnevette magát.

-Köszi, te vagy az első.

-Tudom.

Adott két puszit, amit papíron nekem kellett volna adnom, de ez részletkérdés szerintem. Megölelt, és olyan jó meleg volt ott a pulcsijában.

-Őrülten csinos vagy. Ugye tudod?

Hebegtem valami „nem, nem tudom” dolgot.

-Ne viccelj. Egy ilyen ruha akkor áll jól valakin, ha van mivel megtöltenie.

Még mindig csak pirultam.

Nézett, talán várt valamit, én jól tudom, mire vártam.

Puszira még, ölelésre, csókra.

-Menj be, mert megfázol, és nemsokára fel kell kelnünk, hogy szülinapozzunk.

-Pihenj te is.

-Miután láttalak ebben a ruhában, nehéz lesz elaludnom, azt hiszem.

-Na. Jó éjszakát! Már, ami megmaradt belőle.

Léptem felé egy lépést, és így cipő nélkül pipiskednem kellett az arcához egy kicsit. Nyomott az a nyamvadt kavics. Adtam neki egy jó éjt puszit, ő is nekem, majd bezártam a kaput.

Bementem, és a bejárati ajtót is kulcsra zártam, majd felmentem.

Vivi úgy feküdt, hogy esélytelennek láttam befeküdni mellé. Átmentem a másik szobába, és ott hajtottam álomra a fejem a bőrkanapén.

Előtte azért gyorsan arcot mostam, és lehámoztam magamról a ruhát, ami persze, elszakadt végül. Ez van. Jó este volt, jó nap, de azért valahogy az egész hullámzó.

*Robin Thicke ft. Pharrel & T.I.: Blurred Lines