Cectelon

Cectelon: Földszerű bolygó két csillagrendszerrel arrébb. Feltehetőleg ugyanúgy élhető, mint a Föld, akár az élet is kialakulhatott rajta, mint itt. Napja van, Holdja van. Az első kutatócsoport, aki odament, nem jelentkezik.

-  Menekülj!

A lába megmerevedett a földön, mintha gyökeret eresztett volna. Pajzsként maga elé emelte szimatszatyrát.

-  … ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…

A gondolat félbeszakadt. A testmeleg karmok a nyaka köré fonódtak, egyre szorosabbá vált a szorítás. A szemét legalább ennyire szorosan csukva tartotta. Nem merte kinyitni.

Fuldokolni kezdett, torkából vas ízű gurgulázás tört elő. A támadás az árnyékból jött, és sötét, mint a csillagtalan éjszaka. Nem is sejtette, mi kaphatta el.

Nyitott száján a gyomráig tolult le valami nehéz, sűrű massza, megtöltve az üres teret, és érezte, ahogy sejtről sejtre elemészti a testét. Az erei égni kezdtek, a húsa folyóssá vált.

Üdvözlom érintem nem mutatom

Nem emlékeztetem, nem kutatom

Nem zavarom, zavarom csak figyelem

Belefeledkezem, vele utazom

Quimby: Magam adom

Prológus

A kusza vonalak már nem hömpölyögtek annyira, elkezdtek összeállni értelmes vonalakká, mígnem az agy jelentést is társított hozzájuk.

Mindenfelől lehetett hallani, hogy mocorog valami a félhomályban, de ezúttal sem lehetett látni az ég egy adta világon, semmit sem. Sündisznó motozás a száraz avarban. Hideg penge által megkarcolt csontok, és csikorgó fogak. Az ijedt légy állandó ablaknak ütközése. Mind körülötte kavargott a levegőben. Visszahangzó sziszegések. Karomkaparászás.

Az idegen bolygó idegenei így köszöntik a svédasztalt.

A többiekre rámosolygott a szerencse, hiszen hamarabb végük lett… az életüknek lett hamarabb vége, nem sínylődtek a tudattól, hogy látni is fogják, mi okozta a halálukat. Mondjuk ilyen szempontból ő is szerencsés volt, hiszen fogalma nem volt arról, mi közeledik feléje.

Az egész team odaveszett, akivel ide jött. A katonák, a dokik, mindenkit felfalt a bolygó. Nem gondolta volna soha, hogy egy Földszerű planéta ennyire más lehet. De ezek a hangok. Ezek az átkozott hangok. Mindenhonnan jönnek, és jönnek, de soha nem érnek el. Mire észrevennéd, mi az, ami közeledik, már túl késő… Jön a fájdalom, a rikoltás, a zajos lihegés, aztán a nagy büdös semmi.

Valami elérte a lábát. A vére miatt odaszáradt a feje a betonpadlóhoz, nem tudta felemelni. Egészen kellemes simogatás vette kezdetét. Mintha ezernyi apró ujj simogatná a lábszárát minden lehetséges irányba.

Nem is olyan ijesztő. – gondolta.

Ettől nem kell félni. Egyáltalán nem fáj. Nincs benne semmi, ami rémisztő lenne. Vett egy nagy levegőt, s ameddig a haja engedte, elemelte a fejét a földről. A lábán homokként hömpölygött sok ezernyi vajszínű kukac. A lábát teljesen beborították térdig, a karját könyékig.

A simogatás átalakult valami mássá. Valami idegesítő érzéssé. Viszketéssé. De nem a bőre viszketett, hanem a húsa, a csontja, minden, ami a bőrön belül van. Meg akarta vakarni, de sehogy sem ment neki.

Ficánkolni akart, de nem tudott. Testével ide-oda mozgatta magát, mígnem a végtagjai leszakadtak róla.

A sikoltása visszahangzott a teremben.

1.

Amikor rosszat álmodott, nem nyitotta ki egyből a szemét. Mióta csak külön aludt a szüleitől, azt a taktikát követte, hogy megküzd az álombéli szörnyekkel, hogy így készítse fel a lelkét a való világ viszontagságaira.

Aztán a sötétre nyitotta fel. Ilyenkor mindegy, hogy csukva van, vagy sem, a hatás ugyanaz. Mély sötétség, amikor semmi sincs. Már csak a hűvös levegő hiányzik, és akkor halottnak is gondolhatta volna magát. Legalábbis, így képzelte el azt.

A sötétet egy vörös számsor törte meg. 05:14.

Az óra.

Oldalra fordította a fejét, és megnézte az órát. Nemsokára kelni kell. Saját izzadsága a szájába csurgott. Sós volt. Undorító.

Visszanézett a plafonra. Egy perc telt el, és a szoba előbb halvány, majd egyre élesebb fényben kezdett el úszni. Csillár, valamilyen honlapról kinyomtatott képek. Bekapcsolt az ébresztő. Hármat csipogott, közben az egész éjjeliszekrényt is mozgásba hozta a rezgésével, majd bekapcsolt a rádió. A szokásos, éppeni sláger ment rajta, ami gyűlölt. A csapból is az a szám folyt. Kinyújtózott, és megfeszítette a gerincét.

Nehezére esett kikelni, mire elhallgatott a rádió. Három sípolás, három rezgés.

Kinyújtotta hosszú karját, és leütötte.

Tüsszentett kettőt. Mindig azt mondta erre, hogy allergiás a felkelésre.

Minden reggel így ment, mert minden reggel fel kell kelnie. Felült, és lelógatta a lábait az ágyról. A térdei és a környékük lilás foltokban játszottak. A sok térdelés eredménye. Nem érezte egyből a talpát. Csinált pár fejkörzést, és próbálta trenírozni magát arra, hogy fel is álljon egyszer onnan. Egy láthatatlan kéz azonban, visszafogta.

Hátranézett. Férje ott feküdt mellette az ágyon, tökéletes mozdulatlanságban. Megsimogatta, majd kikapcsolta a kivetítőt. A férfi teste eltűnt. Öt éve mindig ugyanígy. Annyi különbséggel, hogy évfordulójuk volt. Lenne.

A képvetítő egy esküvői képet villantott fel, majd szóról szóra írta ki, hogy „Boldog második házassági évfordulót”. Fintorgott egyet, és kikapcsolta.

Belelépett a papucsába, amit úgy érzett, hogy nagy a lábára, pedig a méret stimmelt.

Főzött egy kávét, közben a szokásos reggeli metódus játszódott le. Körbement a lakásban, elhúzta a függönyöket. A huszonnegyedik században talán ő volt az egyetlen, aki nem gépiesítette teljesen a lakását. Aztán meglocsolta a virágokat, kereszthuzat reményében kinyitogatta az ablakokat. Benyomta a laptopját. Kikészítette a bögrét, bele két édesítőszer, majd rá a kávé, rá a tej. Leült a gép elé.

Ásított egy hatalmasat. A levelezőlistájában egy halom közösségi portálon köszöntötték vagy a sajnálatukat fejezték ki a férjével kapcsolatban. A volt anyósának levelét is megtalálta, hogy jönni szeretnének hozzá a hétvégén. Négy nap. Brr. Semmi kedve nem volt hozzá. Bekapcsolta a skype-ot, és várt.

Nem kellett sokáig. Az asszisztense két percen belül bepittyegett.

-  Asszonyom! Jó reggelt kívánok! Egy üzenet jött eddig az irodájába. – Claire mindent megcsinált helyette. Szinte csak akkor ment be dolgozni, ha jött valaki, vagy órát tartott, vagy halaszthatatlan dolga akadt.

-  Jó reggelt! – köszönt vissza. – Hogy van? Mi az üzenet? – mosolyt erőltetett magára, nem sikerült túl jól, ahogy azt az avatar-képe is mutatta.

-  A Központból hívták fel. Találtak valamit, amit szeretnének, ha megvizsgálna. Nem tudtam, mit mondjak erre, gondoltam, előbb egyeztetünk.

-  Jól gondolta. Hívja vissza őket, hogy tízre ott leszek.

-  Csatoltak képet, küldöm. – mosolyodott el Claire. Az ő mimikája sokkal őszintébb és kedvesebb volt.

Megnyitotta a csatolt file-t. Egy növény volt rajta különböző fejlődési szakaszokban, a furcsa viszont az volt, hogy ez a növény, három perc alatt növekedett annyit, mint egy tölgy száz év alatt. Ráncolta a szemöldökét, letöltötte a csatolt dokumentumokat.

-  Köszönöm, Claire. Hívja vissza őket kérem, ha valami nem jó, írjon egy üzenetet. Viszlát.

-  Viszlát, asszonyom!

Megbontotta a vonalat. Sorra megnyitotta a dokumentumokat, és nekikezdett az áttanulmányozáshoz. Kiitta a kávéját, és arra jutott, hogyha legalább kilencig végezni akar vele, akkor még több kávé kell. Elővett egy nagyobb bögrét, és teletöltötte. A homlokát ráncolta. Hol a keresőben böngészett hasonló esetek után, vagy az archívumra csatlakozott rá a kártyájával. Majd vad jegyzetelésbe fogott.

Munkáját az szakította félbe, hogy húzódni kezdett a háta. Megropogtatta magát. Eszébe jutott, hogy még van pár dolga, hogy szalonképessé tegye magát egy pofavizitre.

Később kijött fogkefével a szájában, testére csavart törölközőben, amikor valami pittyegésre lett figyelmes. Megmozgatta a laptop egerét, mire bevillant egy „Top Secret” nevű ablak, ami hol piros volt, hol nem.

Megnyitotta és nem hitt a szemének.

2.

Az a normális, ha a főnök és a beosztott nem szívlelik egymást. Mióta Rhona megismerte a férje főnökét, egyetlen érzés dolgozott benne, az utálat. Aztán az ő főnöke lett, és még jobban utálni kezdte. Érezte, hogy a kapcsolatuk egyszer szomorú véget ér majd. Hollister, vagy ahogy egymás között nevezték, Hollsy volt az egyetlen, aki felkarolta Rhonát még a diploma megszerzése előtt. Munkát adott neki, és szakmai tapasztalatot. Már, amennyit. Ültek egymással szemben. Rhona a székben, Hollsy az asztalon. Fekete inget viselt, begyűrve a nadrágba, ami még inkább kihozta a hasának formáját. Rettentően dagadt volt. A ruha gyűrődései hurkákká formálták a testében minden részletét. Pár szál megmaradt haja volt, amit átfésült egyik oldalról a másikra. A háta mögött hínárhajúnak bélyegezték, hiszen amikor fújt a szél, hínárszerűen életre kelt a fején lévő ritkás szőrrengeteg. Rhona háta kellemetlenül bizsergett, akárhányszor ebbe az irodába jött.

Hollsy-nak irányítói szerepköre nem volt testhezálló. Az egyetlen, amit tudott irányítani, az a káosz volt. Mindig minden kicsúszott a kezei közül. Az Közép-Európai Űrkutató Laboratórium igazgatójaként ez komoly hátrány volt. Rhona az etológiai intézet feje volt.

Igyekezett nem Hollsy szemébe nézni. Nem szerette sosem az emberi kapcsolatokat, kész kínzás volt, hogy bárkivel akár szemmel is kontaktusba kerüljön. Főleg, hogyha az ember olyan ambivalens helyzetbe kerül, hogy utálja is az illetőt, de kénytelen jó pofát vágni mindenhez, mert az a főnöke.

Hollsy sem volt a technika rajongója. Irodájának sarkában egy XIX. századi ventilátor berregett, egy ideig ez volt az egyetlen, ami megszólalt. A falak kék színben játszottak, így olyan volt, mint a tenger feneke: mély és megnyugtató.

Kép forrása: scitechdaily.com