Dirrty*

-Páániiiik! – ezt hallgattam egész úton, miközben Mónival mentünk kifúratni a fülét.

Igazság szerint, már egyszer voltunk ott, amikor valamilyen pávatoll kinézetű akármit építettek bele a műkörmébe. Menthetetlenül rákapott a műkörmökre. Először neonnarancssárga volt, utána neonrózsaszín, és most ez volt az újabb őrület. A strasszköves, a kis kagylós, a helókittis, és utóbb a pávatollas. Persze, szigorúan csak a gyűrűsujjának körmére.

Biztos egy szingli találta ki, akinek még nem húztak gyűrűt arra az ujjára.

Igazából, semmi plusz nincs a mai napban, de ez mégis más.

Fizunap.

Két hetes csúszás után megkaptuk a fizetésünket, ami azt jelentette, hogy irány a mekdó, majd manikűrös, aztán piercinges, aztán haja kajálni, zenélni, filmet nézni és kint leledzeni a játszótéren.

A nap reggele pont úgy kezdődött, mint bármelyik másik. Csörög az óra (telefon), tíz perc szundi, öt perc szundi. Apu ébreszt, én nyöszörgök, apu könyörög, nagy nehezen felkelek.

Kibotorkálni az erkélyre csukott szemmel. Kávé a kora reggelben. Leszerelem magamról az állatkáinkat, és előveszem a varázspálcákat: fogkefe, fésű, ecset, szemceruza, szempillaspirál. Alig harminc perc alatt emberkét formázok magamból. Kocsiba be, rádió bekapcs, kávézni kiszáll, vissza a kocsiba, aztán irány a Boráros tér.

Elköszön, villamos, leszáll, irány Móni.

Náluk ittunk egy kávét, s vártam, hogy elkészüljön.

 Két fajta „tipikus lány” van. Az egyiket a ruhák érdeklik, szeret öltözködni, mint én. És vannak azok, akik piperéznek, mint Móni. Fél óra smink, ugyanennyi hajvasalás, és kemény egy órás ruhaválogatás, ami után sikerrel válasz ki egy bő fazonú, zenekaros pólót, egy laza szövetnadrágot és kagylós orrú tornacipőt.

Hú, mennyit hajtottam ez utóbbit. Sehol nem talált ilyet, és én is nyitva tartottam a szemem. Napjában vagy nyolcszor a lelkemre kötötte, hogy „de kagylós orra legyen”. Lerajzolta, keresett képet a neten és átküldte, míg végül találtam egyet. Felhívtam, és mondtam, hogy olyan, mire megkérdezte, hogy de biztos? Biztos volt, mert azóta le sem vette a lábáról.

Ültem a konyhában, amíg ő a ruháival szöttyögött, és megfigyeltem egy tökéletes hímet. A bátyját. Kopasz és testépítő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kellett törölgetni a szám szélét… hm… álom, álom, álom. De ő nekem is bratyó számba ment, úgyhogy, mindent a szemnek effektus volt, amikor csak elgrasszált előttem hol edzőcuccban, hol köntösben, de egyszer – igaz, nem aznap – egy szál törölközőben.

Móni is röpködött, de nagyon izgult. Nem is tudom, mennyi szöget sodort magának és pippantott el. De kemény két óra alatt elkészült és el is indultunk.

Első diákokként érkeztünk a munkaadóinkhoz, hogy biztosítsuk, hogy nekünk tuti fixen legyen fizetésünk.

Ameddig vártunk a nyitásra, kitöltöttük a szükséges papírokat, és végighallgattuk egy lány őrületét, amikor megpillantotta az egyik magyar sorozat szereplőjét. Néztem, hogy ki lehet az, de nem ismertem senkit, aki azt nézte, mit keres egy halom diák az épület előtt. Csodálom, hogy neki sem hívta ki a rendőrséget illegális csoportosulás címén.

Aztán csak megjött a pénzes ember, mi ketten rohamoztuk meg először, aláírtunk pár helyen, ők a kezünkbe számolták a pénzt, és már mentünk is a trolihoz.

A trolin már kezdett az agyamra menni a „pánik” szó. Eleinte aranyos volt, ahogy a nagy boci szemeiben félelem tükröződik, aztán remegni kezd, és ezt mondogatja. De amikor már az Erzsébet királynén tartottunk, megszorította a kezem. Az ujjaim ellilultak, és átázott a tenyerem az övétől.

Öt méterenként meg kellett állni, mert meggondolta magát. Pro és kontra érveket sorolt fel, amiért neki piercing kell, vagy sem. Nem tudtam fejben tartani őket, mert nagyon sok volt belőlük, ezért a nagyját kétszer-háromszor hallgattam meg.

Jah, és pááániiik.

-Mondj inkább valamit. – értetlenül bámult rám. – Elég volt a pánikból. Mondj valamit, hogy lefoglald a szád… és a gondolataid.

-Mit mondjak? – kérdezett vissza.

Imádom az embereket, mert amikor azt mondod, hogy „mondj valamit”, akkor kétféle válasz születik. Vagy a fenti kérdés, vagy a „valami”. Elmés, és nem hiszem, hogy van olyan, hogy két barátnőnek nincs valami mondanivalója.

-Bármit. Van valami pletyka a melóhelyen?

És akkor leesett neki.

-Oh, jaj képzeld!

-Várj! – intettem le, és becsuktam a szemem.

-Most mit csinálsz?

-Elképzelem.

A tök csendes villamoson mind a ketten felnevettünk.

-Na, mit is kell elképzelnem? – kérdeztem vissza, és próbáltam a könnyeimet úgy letörölni, hogy a sminkem fent maradjon.

-Szandi és Máté. Együtt vannak! – nem az az információ volt, amire számítottam, de addig sem pánik. – Szandi az a szőke diáklány, aki ott volt velünk reggel – ja, nehéz lenne elfelejteni azt a kis méretű Britney-t. -, Máté meg a srác, a számlázásról. Próbálták titkolni, de egyszer észrevettem őket és már nem volt visszaút. Most meg nagyszerű, mert nekem mondogatják, mikor mit csinálnak, hova mennek, persze mindig a lelkemre kötik, hogy én nem tudok semmiről.

Nem, mintha tudna, mert minden infó, amit elmondott, bárkivel megtörténhetett volna, és akkor sem érdekelne senkit sem.

-Hát, ez tényleg csodás.

Égtem a vágytól, hogy halljak valamit Viviről. Nem járja, hogy semmi nincs róla. Meg, szerettem volna valahogy szóba hozni Balázst, de úgy, hogy ne legyen feltűnő, hogy minden második gondolatom ő.

-Van még valami, de ha kérdezik, nem tőlem tudsz róla.

Még jó, hogy alapból nem tudom, miről van szó.

Őt meg nem köpném be.

-Emma, tudod, akinek a lányához megyünk most, fúj Vivire nagyon. Tudod, most csinálják ezeket a csoportos beszedéseket, és Vivi dolgaiban van a legnagyobb hibaszázalék. A többieknek egy-két hibája van a százból, neki meg harminc-negyven. A tökük tele van azzal, hogy folyton az ő munkáját igazgatják. Nem tudják, hogy nem figyel oda, vagy tényleg ennyire sötét, de rosszul dolgozik.

Hm, még mindig nem az az információ, amire várok.

-Ki akarják rúgatni?

-Nem, de beszélni szeretnének Klaudiával, hogy vegye le őt a csapat éléről, és tegye meg Szabinát. Ő dolgozik a legjobban.

-Vivi ki fog készülni.

-Nem titkoltan ez a tervük odaát.

-Azért ez nagyon szép. Mégis, mikor?

-Azt hiszem, hétfőn.

-Oh.

-De nem szólhatsz neki! – csattant fel Móni. Riadt szemei mindent elárultak.

-Nyugodj meg, mielőtt hiperventillálni kezdesz. Nem mondok neki semmit. – és végignézni a halálát is csúnya lesz. Hallgatni meg, még rosszabb.

-Amúgy, van egy történetem Viviről.

Na, a beszélgetésünk kezd érdekessé válni.

-Mi az?

-Van nálunk egy lány. Ilka. Ő is a volt lakótársa és barátnője Vivinek. – Móni tragikus fejet vágott. – Együtt laktak, és hát… nem jött be.

-Most direkt nem mondod el, vagy azt várod, hogy még érdeklődőbb fejet vágjak?

-Ilka elköltözött otthonról, és Vivi meg úgy gondolta, hogy kicsit elszakad a szüleitől, nem mellesleg, könnyebb lett volna neki, ha Pesten lakik a meló miatt, nem vidéken. Együtt dolgoztak a back office-on, és megbeszélték, hogy összebútoroznak. Eleinte minden szép és jó volt, de a Ilka nem akarta fizetni a lakást Vivi helyett is, cserébe azért, hogy még el is viseli, hogy Vivi minden este más pasit visz fel. Meg a legtöbb éjszakát részegen töltötte, aztán a hajnalt hányva. Hétvégére hazament ugyan, de semmit sem takarított fel. Kis úrilányként élt Ilkaa mellett.

Kiderült, hogy Vivi annyira úrilány volt, hogy ráhajtott Ilka pasijára. Mit ráhajtott. Elvette tőle. Állítólag, egyik este, amikor Ilka hazament a munkából, akkor hallotta, hogy Vivinél ismét van valaki, és igen jól érzik magukat. Ám a fotelben egy ismerős zakót és táskát talált. Amikor benyitott a szobába, ott találta a kétéves kapcsolatát a kéthónapos lakótársával.

Ciki.

Nem. Ez gáz.

Egyből felmondták az albérletet, Vivi hazaköltözött, Ilka pedig, másik lakást keresett. Végül persze, ő is otthon kötött ki.

Hallgattunk, mert valahogy nem tudtam mást csinálni. Úgy éreztem, hogy újra és újra megtörténik valami, és sajnos, én is csak megtörtének Vivivel.

-Szerintem, ő csak újabb barátnőáldozatot keres. – jelentette ki Móni.

-Ezt hogy érted?

-Úgy, hogy addig jó neki valaki, ameddig profitál belőle. Érzelmileg, anyagilag, fizikailag. Aztán, amikor teljesen kifacsar, azután eldob, persze, akkorra már van egy új. Őt ezért nem fogja érzékenyen érinteni, míg a még benne levő szép lassan elrohad.

-De dramatikus vagy.

-Csak azt szeretném, hogy tényleg figyelj oda rá. Hogy mit csinál, és hogy mit mondasz neki.

-Tartsak három lépés távolságot?

-Igen. Eddig mindenki megégette magát, akinek köze volt hozzá. Mivel te az én barátnőm vagy, féltelek.

-Megvan a magamhoz való eszem. – tényleg így gondoltam, de hova is tettem?

A villamoson kibeszéltük Vivit, és annyit hallhattam és mondhattam ki a nevét, ahányszor csak akartam. Próbáltam Móniban elültetni, hogy Vivi nem rossz és nem is gonosz, csak egy lány, akit nem ért meg senki. S mivel az albérletben is ketten voltak, így csak Ilka szava áll Viviével szemben. Ki tudja, melyik mondd igazat?!

Minél közelebb jött a Flórián tér, annál többször hallottam újra a pááániiik szót, és az agyam kezdte magát úgy érezni, mint amikor valaki a körmét csikorgatja a táblán. zsigerileg rándultam össze minden egyes kiejtett szóra.

A lány, akihez mentünk, érdekes volt. Igen. Azt hiszem, az érdekes a szinonimája annak, amikor valakire azt mondanád, hogy ronda, vagy „hűba’meg”. – Egyszer egy haverom mutatta az új barátnőjének képét, és a csajnak bajusza volt. Utóbbi szó jutott az eszembe, de a számon az érdekes bukott ki.

Nem volt vele semmi gond. Fekete, raszta haja volt, de nem a szappannal összesodort fajta, hanem a gondosan fonott. A szemöldöke sminktetkó volt, de valahogy annyira íveltre sikeredett, hogy életének hátralevő részében csodálkozni fog mindenre. Semmitmondó szem, barna bőr, tetoválások és piercingek. Póló, ami alól kikandikál az övtáska (kicsit duci, a hasa lógott ki), és a melegítőnadrágját is szigorúan csak csípőig húzta fel.

Persze, otthon van, de ez olyan, hogyha jön valaki vendégségbe hozzám, akkor mondjuk felveszek egy melltartót, hiába én vagyok otthon.

Értitek.

Bementünk.

-Akkor a körmökkel kezdünk. Mit is beszéltünk meg? – nézett fel a noteszéből. – Kagylósat?

-Igen. – vidult fel Móni.

-Jó, akkor lássuk.

Nekikezdett a műveletnek. Ültem kettejük között, és végignéztem az egészet. Azóta sem értem, miért van az egész művelet aranyárban, persze biztos azért van ez, mert nem értek a bjúti dolgokhoz.

Jött a reszelés, a skálás, valami áztatás, lakkozás, ragasztás, száradás, kis kagylók felragasztgatása a körömre, formára csiszolás, újabb lakkozás, szárítás. Ezután Móni mindenhez úgy nyúlt hozzá, mintha kakis lenne.

Két ujjal és vigyázva arra, hogy még véletlenül se essen baja a karmoknak.

Van az a hosszúság és forma, amitől ez már nem köröm, hanem karom.

Ezután jöhetett a várva várt pillanat.

A piercing fülbe eszkábálása.

A lány eléggé gyakorlatlannak bizonyult. Először is, kimérte a fülbelevő méretét, viszont valahogy úgy, hogy a piercing kisebb volt, mint a bejelölt két hely. Néztem, de inkább nem szóltam, hiszen neki van papírja róla, nem nekem.

Utána hozott egy tűt, amivel utat csinált az ékszernek, amivel vagy fél órát bajlódott, mire sikerült Móni fülébe tenni.

Sosem volt industrial piercingem, de egy képen sem így nézett ki, mint élőben.

A fül külső, felső, íves porcába lett belefúrva egy két-két és fél centis műanyagdarab, de mivel kisebb volt a jelölésnél, ezért Móni fülét kicsit összehúzta.

-Szerintem, ez nem lesz jó. – mondtam.

-Dehogynem. – kontrázott rá a lány. Persze, neki kellett a pénz. – Majd, ha lelohad, meg nem lesz vörös, jó lesz ez.

Néztem Móni fülét, és feltűnt valami. Nem a jelölésnél lett kifúrva, de inkább csöndben maradtam.

Fizettünk.

Hazafelé menet még mindig vörös volt a füle. Az enyém is fúrva van, de nem volt ennyire vörös egy órával a művelet után. Az övé céklaszínű volt, és lüktetett. Nem normális, hogy egy plusz ívet tettek bele a porcba.

Két nappal később kivette a piercinget, mert fájt a füle annyira, hogy aludni sem bírt tőle, és mondták is neki, hogy egészségtelenül áll a porc.

Ennyit erről.

Vannak szakmák, amihez úgy látszik, a papír nem elég.

A nap hátralevő részében ültünk a gép előtt, és kidumáltuk az ismerőseinket, kajáltunk, zenét hallgattunk, és fél óránként szívtunk „friss levegőt”.

Gondosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se nyissuk meg az én profiljaimat, hogy Balázsról kelljen magyarázkodnom. Elég volt otthon összetörnöm újra, hogy még mindig nem jelölt vissza. Pedig, az egyik portálon aznap egyszer már be volt jelentkezve.

Már előre rettegtem a megtudott információk miatt. Vivi leváltása, vagy kirúgása, és az, hogy Hannát váltotta Ilka, akit váltott Csilla, akit meg én.

Minden mindenki háta mögött zajlott.

Rettentően mocskosnak éreztem az egészet.

Főleg az agyamat. Szerettem volna valamilyen kis kefével végigszántani rajta.

*Cím: Christina Aguilera: Dirrty