Egy nosferatu belső őrlődései

Július 8.

Sajnálom kedvesem, hogy csak úgy, szó nélkül elosontam aznap éjszaka. Azt tudnod kell, hogy a legjobb barátnőm vagy, s azt a sok szépet és jót, ami velünk történt, nem fogom elfelejteni soha. Remélem, majd idővel megbocsátod a baklövéseimet. Oh, ha tudnád hogy mik történtek! Oh, ha átéreznéd, most milyen zavartan küzdök elmémmel! Annyira sajnálom! Fáj, hogy így lett vége Kornéllal. Nem tehettem arról, hogy ő és kedves családja a vallásosság mély ártányaiba süppedve dicsőítik önmagukat, s én ezt nem tűrhettem. Nem hiszem, hogy én szentebb vagyok a képmutató szenteskedőknél, hisz próbáltam elvenni szenvedélyét. S már ott tartott, hogy megkérdőjelezte hitét a talán nem is létezőben, amikor az anyja, az álnok kígyó győzedelmeskedett. A bűbáj szertefoszlott egy szemvillanás alatt. Nem mondom, hogy nem élvezem a szabadságot, hisz boldog vagyok, de ott van az a fajta édes keserűség, amit az a sok emlék ébreszt, minden rossz és szeretnivaló… jaj, de nem szeretek siránkozni! Milyen gyarló is az ember, nemde? De drágám, ígérem, hogy megváltozom! Új ember leszek! Ember?! Hm… Rá kellene már ébrednem arra, hogy vámpír vagyok. De még így is áll fogadalmam; nem fogok embervérre szomjazni, és nem fogok beleszeretni semmilyen halandóba. Soha többé, semmilyen esetlen halandóba! Ideje felébredni a múlt jelenéből, hogy képzeletem feledni tudja lelkemnek tenger kínja minden hullámait.

Drága apám, remélem, nincs semmi baja. Bár hetek óta nem láttam, de remélem, nyugodt és kiegyensúlyozott (immár) életet él, amit innen a messzi távolból is biztosítok neki. Haj, ha tudná, hogy élek!

Beszéltem a családom egyik barátjával, egy grófnéval, hogy ameddig én erre leszek, s gondoskodom családom jó- és jóllétéről, addig ő a testi épségükre vigyázzon, hisz jegyzeteim miatt vértestvéreim üldöznek, s a módját is ismerik annak, hogyan csalogassanak elő. Comtesse A. A. már nem is olyan, mint annak idején. Régen ezért biztosan heveny dührohamot kapott volna, most pedig szívesen állt rendelkezésemre. – Több ármány és rosszindulat övezi, mint azt bárki is el tudná képzelni. De ez most nem lényeg, erről inkább majd máskor. Szóban.

Most úgy érzem, minden mindegy, mert végre szívem városában, Keszthelyen vagyok. Olyan, mintha hazaértem volna. Itt, a Balaton partján, minden olyan nyugodt. Most minden fiatal karja ölelésre nyílik, mindenki kedélye az erotikával kacérkodik, én is úgy érzem, vérem langy’ táncra perdül ereimben. A tó tiszta, a fák és a virágok zöldek, és oh… azok a csodás illatok a levegőben! Jólesik mélyet szippantani a levegőből, ami úgy vesz körül, mint a téli bunda a kemény hidegben.

 Soha nem láttam még ennyire kedves helyet az otthonomon kívül. Az emberek barátságosak, a házak szívesen fogadják magukba a megfáradt utazót. Az egész, idilli képet csak az rontja el, hogy mindez a fekete eget vetíti vissza, hisz éjjel élek. Éjjel élhetek csak! Botorság lenne nappal kimerészkednem. De hála a felvilágosult leleményességnek, bárok nyílnak szerte a városokban. S lapulok a fal és az ablak határán, hogy az első sugarakig lássak színeket, ne csak a henye agyvelő szövevényes képeit. Igyekszem embernek láttatni magam, s hőn szeretett városom, bár kutatja, de nem kérdi, miféle vagyok.

Minden, csak idő kérdése.

Július 14.

Hat nap telt el, és nem jöttek rá titkomra. Még a szolgálóm sem, ami külön öröm. Dénes keveset kérdez, szinte szó nélkül segít a nappali teendőim elvégzésében. Emiatt öröm tölti el szívemet, mikor éjjelente portyámra indulok. Szó szerint magányos farkas vagyok e tájon. Az emberek azt rebesgetik, valamiféle bestia járja a környéket… pedig, ha tudnák, hogy én vagyok az! Karóba húzva végezném. Ez a hely olyanok búvóhelye lehetne, mint a magamfajták. Az európai művészeknek múzsa ez a hely. Legalábbis az én példám után, hisz itt a képzeletem angyala oly’ sebesen száll pille szárnyain, hogy művészetem messze jár. Olyan dolgok, és akkora mennyiségben jutnak eszembe, hogy nincs az a papírmennyiség, ami szükségleteimet ki tudná elégíteni.

Megfáradt lábamat épp a tóba lógatom. A víz kellemes és lágy. Bár tudnám, milyen lehet beleugrani a nap melege elől. De így sem panaszkodom. Délutánonként nem süt be a nap a dolgozószobámba. Ott húzom meg magam. Néha teljesen belefeledkezem műveimbe. Az ecset a kezemben magától siklik a vásznon. A színek összjátéka élettel ruházza fel őket. S mikor az utolsó vonásokat húzom, az élvezet a tetőfokára hág, közelít a csúcs. Az elélvezés fenyeget. Rég nem éreztem ilyet. Azóta, hogy Kornél… de erről semmit. Lényeg, hogy minden jó a tetőfokára hág.

Július 16.

Minden nap csodálattal tölt el. A minap találtam egy eldugott kis csodakertet a helyi temető mögött. Csodálatos labirintus. Amíg meg nem találtam elveszett voltam. Most Minotaurusz vagyok! Kőlapokon mentem egyre csak előre, magam sem tudtam, hol vagyok. Aztán, hosszú órák után megtaláltam ezt az elbűvölő filagóriát. Mindenfelé legalább négy méter magas fal nőtt sövényből. Talán ide soha nem talál be az égi fény. Egyszerre hívogat és taszít e hely. Nem telik el nap, hogy ne kúszna be a gondolataimba többször is. Visszavágyom. Sajnos nem merek naponta arra sétálni, mert mint már mondottam volt legott, a temető mellett van. Nem vetne rám jó fényt. Mondjuk az sem, hogy akinek a birtokában van ez a kerti lugas, naponta ott tanyázik. S csak a szerencsén múlik, hogy ne találkozzak vele össze. Illetve nem a gróf, hanem annak lánygyermekei.. Friss, kellemes testű fiatal lányok, akik buja alakjukkal vérszívók hadát hívogatják. Képzeletem tündéreit ők testesítik meg. Oh, mily csodásak lehetnek. Nimfák ők az árnyék hűvösében pihenő vándoroknak.

Július 17.

Egy óra híján itt a boszorkány-éjfél. Nem megyek sehova. Jó itthon. A leveled felett ülök drága barátném, s tűnődöm azon, ami papírodon áll. Azt kérded, küldd-e utánam volt életem minden apróságát. Erre csak azt tudom mondani, kérlek ne! Nem akarok emlékezni rövid, emberi életem mozzanataira. Most minden ellentéte annak, ami otthon utolért. De hisz te tudod a legjobban, hogy mit szenvedtem el ott, mert szívem minden búját s baját rád testáltam át. Édes önmegtartóztatásom a szívemnek olyan, mintha éhező gyermeknek kenyeret adnék. De ez a mai világban furcsa lehet, mert a legtöbben mások, mint én. De erről inkább majd később…

Július 19.

Ma tovább mentem. A lugasomon túlra. A semmi szépsége köszöntött rám. A távolban egy palotaszerű ház álldogál magányosan. Pár, különböző nagyságú föld van körülötte, ami azt jelenti, hogy különböző dolgok miatt van megművelve. Szőlő és gabona, bor és kenyér. Még a sötétben is nagyszerű. Közelebb érve a házhoz, láttam, hogy a gróf kislányai hogyan játszanak. Egy pillanatra előtört belőlem az anya. Hamar visszapattantam a Földre, ugyanis egy jóképű férfi jött velem szemben. Ijedtemben elejtettem a naplómat és a tollamat. Megdermedtem. De az a férfi egy kérdés nélkül felvette, leporolta és visszaadta nekem. Csupán annyit mondott, hogy veszélyes ilyenkor egy magamfajta hölgynek egyedül sétálnia. Felment a lépcsőn, és hangtalanul hajtotta be maga mögött az ajtót. Vajon mit keresett kint éjszaka? Miért nem lepődött meg azon, hogy egy nő kíséret nélkül kószál kint az utcán egyedül éjszaka? Felborult lelkivilágom teljes nyugalma. Mellemhez igazítottam a naplóm, és hazasiettem. Dénes meg sem hallotta, hogy hazatértem. Szegényt szinte szánom gyengesége miatt.

A férfin jár az eszem. Csak rajta. Biztosan tudom, hogy úr volt, látszott a ruháján. Eljátssza, hogy jó a szolgákhoz, leereszkedik közéjük, és sablonosan mosolyog. Imitálja azt, hogy meghallgatja őket. Gondolom, ennek terhe alól mentesül az éjjeli sétákkal. Úgy jár-kel, mint délelőtt, mégsem kell üres locsogásokat meghallgatnia.

Arra a következtetésre jutottam, hogy aki így irtózik attól, hogy a kenyéradójától elvegye terheit, az ugyanolyan jelentéktelen pondró, mint az, aki átveri feljebbvalóját, vagy a hadvezér, aki az árnyékban nézi végig emberei pusztulását.

Július 21.

Úgy látom, titokzatosságom vonzó az embereknek. Körülöttem élő szomszédaim estélyekre hívnak engem. Mindenki meglepőnek találja vámpír-természetemet, bár senkinek sem fedtem fel az Ölelés adta lehetőségeimet. A férfiak körében hamar híre ment hajadonságomnak. Mindenki ismerni akar, de kedvemre való társaságot még nem találtam. Mindegyik bókol, bájolog, ami néha már-már igen terhes. De ilyenek a férfiak, pláne, ha még nincs kiszemeltjük… pláne, ha megérzik a pénz szagát. Ilyenek a férfiak és a nők. Ilyenek az emberek. Rosszak vagyunk, és a pénz, illetve a szex tesz minket azzá. No, de hódolóim állítják, ők mások. De egy, az ide költözött ausztrál nemes elárulta, hogy szeret napestig dolgozni, de ennél is jobban szereti, ha ő naphosszat pihen, és csak figyeli, hogy ugrál más körülötte. Amúgy a kezén sem látszottak a kemény munka jelei. Méghogy mások. Ez lehetne a hónap vicce. Ez a férfi rabszolgasors! És milyen mókuskerékben élünk mi, nők!

Fura nép az ember. Érdekes, hogy a jó hangulat, a kellemes társaság és pár liter gyümölcspárlat milyen intenzitással tud feledtetni bút és gondot. Én meg csak nézem őket, és velük mulatom az időt. Nem is furcsállják, hogy kizárólag napnyugta után látnak, de a tetemes nappali dolgaimra hivatkozva, nem kell magyarázkodnom. Kellemesen elcsevegünk a nőkkel, és könnyed kacérsággal kelletem magam a férfiak körében. Ez mind igen jó hatással van rám. De mikor felkel a nap, s visszazárom magam porhüvelyem koporsójába, akkor magányosnak érzem magam. Próbálom elnyomni a bennem élő embert. Eszembe jut, hogy a gonosz erő, ami bennem lakik, lassan felemészt.

Oh Kornél! Hogy szerettelek téged, te, ifjonti szívem elrablója! Miért bántottalak?! S miért hurcoltál meg engem? Téged kereslek mindenben, bolondod vagyok, amíg a napmeleg nem simogatja bőrömet. Azt hittem, elfelejtettem, s közönnyel vagyok felé. De nem. Gyűlölöm. S nem az utálat az ellentéte a szerelemnek, hanem a közöny. S ha nem ezt érzem, hanem mást, bármit, akkor az azt jelenti, hogy a lelkem nem talált olyan tápot, ami finomabb emléke nektárjánál. Istenem, ha tudnám, hogy hallasz, engedd meg! Szabadíts fel egy szűz területet agyamban, ami fogékony az újra. A másra. Ki szeretném kiabálni a világba, hogy vámpír vagyok! Szeressetek! Kapcsolataimban mikor lehet majd újra olyan tiszta érzelem, olyan közös terv édes szövögetése, mibe majd együtt lépnék bele egy társsal? Féktelenül szeretni az éjek végtelen óráin keresztül? Akarom! Újra szeretném! Mit vétettem? – Elárultam minden titkomat neki, s ő szent meggyőződéssel állította, én vagyok a rossz. Olyan mélyen, és akkor döfte hátamba a kést, hogy arra ember nem számít. Fáj az árulása. Soha nem felejtem el!

Nemrég találkoztam Szilveszterrel. Szikár fiatalember. Zenész és okkultista tudós. Nagytudású. Legalábbis mindenki ezt állítja, ő elhiszi, és az egója már az eget verdesi. Szorgalmazta, hogy lépjek be az általa vezetett szektába, de visszautasítottam. S ahogy ezt tudomására hoztam, könyveimet mind a fejemhez vágta, hogy hamis isteneket imádok, s ismereteim egyenlők egy újvilági bennszülött prostituáltéval. Pedig tudásom nagy, s élettelen életem eddigi hatszáz esztendeje alatt úgy szívtam magamba a tudást, mint csecsemő az anyatejet. A legnagyobb gondolkodóktól olvastam, illetve tanítottak maguk is. Beszélem az anyanyelvemen – magyar – kívül az itáliait és az én drága finnemet, és a latinon kívül az angolt. Ő ehhez képest semmit sem ér, s zongoratudásomat már meg sem említem.

De a nők megbecsültsége nulla. Nem igaz?

Barátságába fogadott egy öreg grófné is. Ő csak Madame-nak hivatja magát. Rossz hírű házat működtet, bár a híre inkább jó… elnézve a vendégeit. Lányai közt ez a testes matróna olyan, mint a gyermekeivel játszó nagymama. S bár próbál rávenni a nappali találkozókra, mindig lebeszélem. Ő sem ér rá. Az igazat megvallva ő is éjszakai bagoly. Fájdalmas életet él, s a férjei örökségéből tartja magát a víz fölött. Hogy nyomorában osztozzon valakivel, a társalkodónőjévé fogadott engem.

De mint máshol, itt is élnek veszélyes alakok. A minap váltottam pár szót Mikkával, s ő mondta, hogy egy nőt vérfarkasok támadtak meg. Drága barátném. Azt hiszem, ha kiszagolják, hogy ki is vagyok valójában, nagy bajban leszek, sőt…

Már veszélyben vagyok.

Július 26.

Álmok. Minden nap szeleteket élek újra emberi életemből. Nehéz elhinni ilyen távlatból, hogy valaha megéltem a legszebbet is. Mondjuk, ha elmélázom az emberek gondolatain, életük egyes mozzanatait ők is álomnak élik meg. Így talán könnyebb az élet, hisz naphosszat csak robotolnak a nyamvadt életükért, ami jobbára az értelmetlen halállal ér véget. Szórakozás nincs, nem is lehet. Semmi értelme az egésznek, csupán elhitetik velük, hogy dolgozniuk kell, mint annak idején azoknak, akik tartozással voltak a társadalom felé. Családom példáján tanultam meg kiszínezni a szürke hétköznapokat, amik egyenesen megbénítják a jellemet. A nap-nap után történő monotonitás belefásítja az embert a munkába, s csak a képzeletére hagyatkozhat, hogy legalább a lelke legyen szabad, szórakozzon, ha már ő maga nem teheti. Az emberek itt csupán éjjel élnek, hiszen akkor adnak partikat, akkor találkoznak, nappal valahol dolgoznak a semmiért.

 S mindez hiába van. Csak elnézem őket, s eszembe juttatja, milyen volt embernek lenni, álmodozni a jövőmről. Ilyenkor magamba fordulok, és minden előteremtődik abból a fiókból, ahova a régi emlékeket bebörtönöztem. Haj, de jó is az, amikor az emberi elme alkot magának egy saját, külön világot, amiből kizárja a kintit. S amikor nem vesz tudomást semmiről, csak a szívének él, akkor tud igazán belemosolyogni a mindenségbe.

A gyermeki elme nem is sejti, mennyire jó neki, hisz gondtalan. Minden kívánságukat keresik, nem kell kiszolgálniuk magukat. Minden a fenekük alá van téve. Alig vannak vágyaik, mert mindenük megvan. Bármi kell neki, megkapják, és ha netán eztán is kellene nekik valami, akkor csak sírásra kell tátaniuk a szájukat – látszólag ilyenek a jómódú emberek. A felszín alatt azonban egy valami nincs meg. Mégpedig az, ami pénzzel nem vehető meg. A barátság. De mindettől függetlenül irigylem boldogságukat. Nekem egyik sincs. Se gyerekkorom, se pénzem. Túl hamar kellett felnőnöm. Sajnos ilyen az élet. Én attól vagyok boldog, hogy gondolkozni tudok, és tiszta fejjel tudom végiggondolni a dolgokat, az eseményeket. Józanésszel kitalálom, mi a dolgok vége, milyen lépések hova vezetnek. Ez persze másfajta. A lelki boldogság nem egyenlő a fizikaival. Vágyam a világra világító napfény.

Ha úgy vesszük, csak az igazán boldog, aki már sokat sírt. Van egy hely, ahova el tud bújni minden elől. Olyan lehet, amilyen szeretne lenni, de nem mer. Nem is baj. De azok tudják, hogy ők igazán boldogok. Mit meg nem teszünk azért, hogy még egy nappal tovább éljünk. A vágyak által lehet. Szerintem.

Lehet bármilyen börtön, korlát, rendszer vagy szabály, a szabadság, az élet utáni vágy, és a célok/ vágyak utáni kívánat mindig ott lakozik az ember szívében. A szerencsétlenségnek semmi beleszólása nincs ebbe.

Július 30.

Szívem szabad, mint egy madár. A szabadság könnyű szárnyán szálltam drága Balatonomra. Sosem szerettem megtelepedni egy helyen, de ez itt, most más. Minden porcikámban érzem, itt akarok letelepedni.

Fajtámmal ellentétben meg is találtam a legmegfelelőbb szállásra. Nem. Nem egy csinos, bűzös kripta az, hanem a látszat fenntartása végett egy ház. Nem túl nagy, nem túl kicsi. Nem szegényes, de nem is egy palota. Maga a falu, ahol házam található, Keszthely mellett van. Legalábbis ez az egyetlen olyan város, amihez közel van, s amelyiket ismerem is. Egy kecses, kellemes vidék. Amerre a szem ellát, mindenfelé zöldell minden. Végtére is, nyár van.

Ismerlek, és tudom, kedves barátném, hogy mit meg nem adnál ezért a környezetért. Remélem, ha egyszer a kezedbe kerül ez a napló, akkor majd irigykedve olvasod soraimat, és háttérbe fogja szorítani, azt a keserves érzést, amit majd jelent birtokodban ez a könyvecske.

Szóval. Szerelmetes lakom, ha úgy vesszük, magányosan áll egy nagy földhalom közepén. Mikka állítja, hogy néhanapján műveli, de nem termesztek rajta semmit. Nincs az a pénz, amiért rá tudnának venni, hogy műveljem a földemet. Csak fű nő rajta, esetleg némi gaz és virágok. Vannak gyümölcsfáim is és szőlőm. Azt azért gondozzuk. Egy öreg, nincstelen néni fizet azért, hogy neki adjam, s abból neki pénz folyik be, majd osztozunk. Én úgysem élek ilyesmivel.

A Balaton is egy karnyújtásnyira van innen. Legalábbis légvonalban. De a szomszédaim mindennél aranyosabbak. Nem kérdeznek jelenemről, sem múltamról, mindenkit csak a jövőm érdekel. Nem tudom miért. Tán házam nagyságáról sejtik, hogy jómódú vagyok, vagyonos, és nemsokára kívánok férjhez menni, mert mindenki egy titokzatos unokaöcsről, unokáról, gyermekről beszél, aki igen méltón viselné gondomat.

Na persze…

Jól választott az ügynök, ki kiválasztotta a házamat. Ízléses, gótika stílusban épült kiskastély. Két emeletes, kívül vajszínű csodám, belül az én ízlésemet nem dicséri. Mindenfelé fehér falak, barokkos lépcső, persze cseresznyeszínű bükkből. Gyertyatartók milliói. Óriási ablakok, de többnyire drapériával borítottak. Én magam kineveztem a pincerészt lakhelyemnek. Dénes biztos őrültnek tart, de egyszer, elárulta magát, hogy extremitásom imponál neki. Szereti a szokatlan embereket.

Lerajzoltam, majd naplómba ragasztok egy-két képet, hogy lássad!

A minap ismét kimentem a lugasomba. Gyönyörű, mint mindig. Bár a levelek feketék, s az utcai lámpa fénye sem nagyon világít be ide. Lefeküdtem ez egyik oldalában álló kőpadra, s néztem a csillagokat, melyek olyan távlatokból meséltek nekem történeteket, hogy azt elme képtelen felfogni. Ilyenkor hazatérek hozzád, s remélni tudom, hogy te is eképp vagy velem. Ahogy elmélkedtem a tüzes gázgömbök hadában, megütötte fülem, valami hamisan édes csilingelés. Olyan volt, mintha egy tucat angyal tartana felém, kacérkodnak az éjjeli lényekkel, s bátran, hangosan nevetgélve hívják fel jöttükre a figyelmet. Hamar rájöttem, hogy a pár nappal ezelőtt említett tündéreim közelednek. Nem mozdultam, nehogy elijesszem őket. Csak feküdtem a padon, szótlanul. Közelebb értek, sőt ott álltak mellettem. „Te angyal vagy?” kérdezte az egyik. Mire feleltem, nem miért? Erre ő: „Mert az angyalok ilyen szépek”. Oh, ha tudná ez a makulátlan lélek, hogy a vámpíri természet, akár csak az emberi, igen csalóka tud lenni. Én azért vagyok szép, mert csábításom ereje a szépségemben rejlik, s nem azért, mert jó vagyok. De szó sincs arról, hogy bántani akartam volna őket. Az Ölelést egy gyermek nem élné túl. Felültem, és fülelni kezdtem. Éreztem ifjonti vérének áramlását, lénye tisztaságát, beszéde egyensúlyát, és mozdulatainak harmóniáját. Nincsenek szavak, melyek kifejeznék, milyenek voltak. Kicsik, egyformák, de külsőre mégis mindegyik nagyon is más. Egy duci, egy copfos, egy soványka, egy bodros és a többi. Ha jól számoltam, és érzékeim sem csaltak meg, akkor heten lehettek, mint a főbűnök. Mindegyiknek megvolt a maga bűne: a falánkság, a bujaság, a harag, az irigység, a kapzsiság, a lustaság és a hiúság. Gonosznak lehetett volna a legkevésbé nevezni őket. Magukhoz bilincseltek. A kábulatból csupán az hozott ki, hogy a múltkor látott gróf megjelent a bejáratnál. Ha azt hittem, olyan férfi kell külsőre, mint Kornél, akkor tévedtem. Egy isten állt velem szemben. Kezet csókolt nekem, és megkérdezte, leülhet-e mellém. Nem tudom, mit válaszoltam. Kisfiúsan elmosolyodott, majd mellém telepedett.

Pont olyan volt, mint amilyen lovagot kiskoromban álmodtam magamnak. Tizennyolc éves forma, jó magas ifjú úr. Sűrű haja barnán omlott jobb híján a fülére. Bár ennek a kornak az az előnye, hogy a férfiak a hajukat olyanná teszik, amilyenné szeretnék. Ő speciel taréjba állítva hordta. Gesztenyebarna pillantása már-már észvesztően csábító volt. Megigézett ez a szép szempár. Homloka magas, orra átlagos, közepes lyukakkal. Szája buján telt, és szép. Gyönyörű fiúnak számított. Szerintem jó pár száz év múlva is megállná a helyét. Az arca erős, de ugyanakkor angyali. A szemöldöke a hajához mérten feketés, és hűen követi szemének vonalát, amin az imént még okuláré volt. Az álla sem nem szögletes, sem nem kemény. Innen a gondolat, hogy alig nemrég lépett be az érett férfiak korába. Bár így ruhán keresztül megítélni nehéz, de alkata atletikus, izmos, de nem kigyúrt. Férfias erőt sugárzott. A neve Marcell. Érdekes név. De, mint megtudtam, nem is magyar a lelkem, hanem angol.

Július 31.

Sóvárgok utána. Azt hiszem, sőt, már látom is, hogy nem fejeztem be a mondandómat a múltkor. Annyira rajta járt az eszem, hogy nem vettem észre a nap sugarait. Majdnem a nyakamat szegtem.

Aznap éjjel elárulta, hogy nem az övé az a sok gyermek, csupán vigyáz rájuk, mint a legidősebb, mint a bátyjuk. Elmondta, hogy nincs se apja, se anyja. Egy kastélyuk volt, amit megtámadtak, és az apját halálra kínozták. Anyját boszorkánysággal vádolták meg, mert nem úgy festett, mint egy többgyermekes anya. Nekik egy éjszakjuk volt a menekülésre. Elvágták hát gyökereiket, és idejöttek az én Magyarországomba. Azt is elárulta, mit keresnek ilyen későn errefelé. Tündéreket jöttek látni, esetleg angyalokat. Bocsánatot kért a múltkori szűkszavúságáért, de fáradt volt. Semmi baj. Legalább most jobban megismertem. Jobban? Csak pár szó. Alig több, mint a múltkor. Hamar összetrombitálta a gyerekeket, és elindultak vissza. Szerencsét kívánt a hazaúthoz, majd eltűnt a labirintusban. Nem sokáig hallottam még a nevetgélésüket, amíg teljesen csend borult mindenre körülöttem.

Nem tudok hazudni, s eredendő bűnömet, a szerelmet sem tudom legyőzni. Megbuktam fogadalmammal, mert mindennél jobban kívánom ezt az ifjút. Megbabonázott tekintete, kiléte. Sóvárgok, bár csak pár órája váltunk el. Mégsem tudom álomra hajtani szemem. Újra akarom látni, érezni, hogy közel van. Eddigi életem során egyszer sem éreztem ilyen mélyről jövő sóvárgást, mint most. Azt hittem, Kornélban megtaláltam mindent, de most látom / érzem tisztán, hogy nem. Új nap virradt számomra, és egy új élet.

Miért van az, hogy amíg benne vagyunk valamiben, azt igaznak hisszük, s amikor egy jobb köszönt ránk, akkor látjuk meg a valóságot? Gondolok itt a szerelemre. Azt hisszük, megtaláltuk az igazit. Majd csalódunk, mert elhagy minket. Aztán belekezdünk egy másikba, egy mindent elsöprőbe, majd amikor vége van, jövünk rá, hogy az volt az igazi. De mi van akkor, ha nincs is egy igazi. Pontosabban, mi van akkor, ha nem csak egy igazi van? Mindegyik az igazi, de a tökéletes nem létezik.

Mondjuk, ezt nem csak a szerelemre lehet ráhúzni, hanem akármire, csak most ez jutott eszembe.

Augusztus 1.

Egy újabb nap telik el úgy, hogy nem látom őt. Képe kísértett kies éjszakámon át. Képzelgések hada kelt életre. Milyen lenne vele lenni. Szülei helyett is szülei lehetnénk a lányoknak. Aztán fürdenem kellett. Dénes furcsállotta, ugyanis, nem szokás felsőbb körökben. De kijelentettem neki, hogy utálom, amikor különböző bogarak másznak meg engem. Első temetésem óta nem borítottak be kukacok és rovarok.

A langyos vízben, nem tetszett, amit láttam. Néha előtör belőlem az érzés, hogy az álcám túlontúl tökéletes. Arcom és testem még mindig tizenhatnak néz ki. Üde és fakó rózsaszínű a bőröm, ami nem mindennapian bársonyos. Körmöm üvegszerű. Az arcom nem mutat érzelmeket, csak a két kék szemem az, ami él. Homlokom magas, de vörös hajam hullámai úgy ölelik körül, hogy nem feltűnő. Mióta az eszemet tudom, hajam derékig ér. Bár a mai korban nem divat a hosszú haj, ha levágnám sem tartana sokáig. Vámpírtermészetem sajátossága, hogy amíg szíven nem döfnek egy karóval, addig visszanő mindenem, ami teremtésemkor már megvolt. Ekképpen, ha levágnák az ujjamat – mint ahogy tették Japánban – vissza tudnám növeszteni. Ijesztő.

Fogaimat nem szívesen mutogatom, szinte csak mosolygok az emberekre, de vigyázok, nehogy kiderüljön vámpírságom. Szám húsos és hívogató. Ezreket csalt már a halálba. Kornél harapásfüggőségét is ez okozta. Orrom pici, keskeny, lyukaim sem nagyok. Gyermeki külsőm veszélyeket rejt, amit nem tudom, meddig tudok még palástolni.

Belefáradtam a fogadalmamba, a tettetésbe. Embervér kell. Le fogok gyengülni. Vadászni fogok nemsokára.

Augusztus 4.

Amit tegnap a mohóságról szóltam, gondolom, igaz. Fel kell ismerjük magunkban a vadat. Az ember ragadozó. És azt, hogy emberek vagyunk, azt nem szabad elrejteni, azt megmutatni kell. Amit gondolunk, ki kell mondjuk. Ha félünk önmagunktól, félni fogunk a világtól. Most jöttem rá erre, sőt, arra is, hogy eddig én is homokba dugtam a fejem. Miért kell félnünk önmagunktól?

Kedvesem! Gondolom, ennyi idő után már valami jót is akarsz hallani felőlem. Sajnos, semmi jóval nem kecsegtethetek. Semmi nem történt, ami annyira magasztos lenne, hogy írjak róla, s az kedvedre való is legyen. A minap megint elmentem a Madame-hoz. Szeretek ott lenni, de visszaadni nem tudom az érzést, ami olyankor kerülget, mint amikor ott vagyok. S ebből jön ma esti eszmefuttatásom. Mivégre a tapasztalás? Hiába élsz át valamit, ha azt nem tudod úgy visszaadni, ahogy azt a hallgatóságod megérdemli. No, de ettől függetlenül teszek egy próbát. Fura, hogy életem legjobb eseményeit a furcsaságok hozzák.

A Madame bárjában, egy félreeső helyen beszélgettünk. Orvos jött a lányokhoz, megvizsgálta őket, nem terjesztenek-e valamilyen kórt. A vizsgálat alatt, hogy azért szem előtt is tartsuk a dolgokat, egy sarokasztal mögé ültünk le. Bár lévén, tele volt a helyiség férfiakkal és férfias nőkkel. A muzsikusok vendég cigányok voltak, hozzájuk mérten daloltak. Most rosszul. Hallottam már jó pár roma muzsikust, de ők nem találták meg a megfelelő hangot a közönséggel.

Sréhen velünk szemben egy férfi botladozott. Nagy pápaszemekkel, beteges alkattal bólintott felénk, majd felmászott az egyik bárszékre. Whiskyt rendelt, de nem ivott, csak nézett bele a poharába. A Madame látta, hogy böngészem, majd mesélni kezdett, mintha azt gondolná, hogy a férfit potenciális férjjelöltnek tartom. Elmondta az életkörülményeit, bizalmatlanul elsorolt legalább száz olyan dolgot, amit nekem, mint külső szemlélő, nem is lenne ildomos tudnom. A monológ közepe már nekem volt kellemetlen; akkor értünk a szexuális részhez. Belepirultam. Legszívesebben kikiabáltam volna magamból, hogy „Segítség! Állítsa meg valaki ezt a szóáradatot!” De nem. Csak ültem ott, és igyekeztem kizárni a buja szavakat a fejemből. Aztán az ütötte meg a fülemet, hogy nem is azért mondja a magasztosabbnál magasztosabb dolgokat, mert hogy engem érdekelne. Azért sorolta olyan hévvel, akkora beleéléssel, mint hívők az imát, mert neki tetszett ez az esetlen úriember. Várta a reakciómat, a véleményemet. Magam elé képzeltem ezt a bizarr párost. Nem bánnának egymással csúnyán, sőt, egymás szívét tennék a másik elé. Minden szavában benne úszott, hogy hiába a női hiúság, szüksége van egy férjre, s mindennél jobban szeretné, ha ő lenne az. Ragaszkodása, szerelme, vágyai az első szerelmet idézi elém. Nagy írók tehetségére lenne szükségem, hogy elmondjam e szeletét életemnek. Lényeg, hogy első szerelmem, a tiszta, ártatlan érzéseimet egy karcsapással rémálommá változtatta-> ő és még fél tucat martalóca meggyaláztak, majd Gyermeke lettem. Bélyegét, azóta sem tudtam lemosni magamról… De a Madame és a férfi szerelme sokkal tisztább, barátságosabb minden eddig ismert emberi érzelemnél. Meghatott aggodalma. Az asszony illendő magatartással mély levegőt vett, és merev arcomat kezdte fürkészni, választ keresett szememben. Agyamban dobolt minden gondolata. Ordított, hogy kételkedjem, hogy mondjam ki, hogy vénségére hagyjon fel a kislányos emóciókkal. Valódi gondolataimat kellett neki elmondanom. Hiszen nem is annyira a külcsín, mind inkább a belbecs keltette fel érdeklődését az özvegy úr iránt. S ez becsülendő. A mai világban az érzékeink rabjaiként, a belsőre nem is figyelünk, minden hangsúly a külalakra van ráirányítva. De egy csúnya ember is lehet vonzó, ha kedvemet lelem benne, míg egy nagyon, mindenki szemében tökéletes szépségű valaki, egy perc alatt csúnyulhat meg. Bevallom, nekem ettől a gyarlóságtól, az őszinteségtől bizsereg a gyomrom. Nem rossz értelemben, de emlékét sem tudom felidézni annak, hogy mikor éreztem ennyire tisztán valamit. Talán soha. Pedig most is, ebben a percben is sóvárgok, epedek érte. A grófomért.

A bárból kijőve azon kaptam magam, hogy többé nem jövök el a Madame-hoz. Jobb ezt a szerelmet úgy tudni, ahogy eddig. Sőt, amit aznap este megtudtam, még mindig égeti fülem. De a vágyódás csak egy fokkal jobb a csalódásnál. Ott még van remény. És a romokat nem szeretném én eltakarítani.

Augusztus 20.

Milyen szép lehet most otthon. Az eget megfesti a sok petárda tüze, alakzatokat rajzol ki a szem előtt. Itt nem. Fekete az éjszaka, mint mindig. Csak a hullócsillagok játékát figyelem, s próbálom kitalálni, merre esnek, hol érnek földet.

Tizenhat nap szállt tova, s nem jelentkeztél, pedig szükségem lett volna rád. Szeretnék elbújni, mert a bélyeg, amit Marcelltől kaptam, átkot hordoz. Írtam, hogy szerelmes lettem, de óh, miért? Rájöhettem volna, hogy az, akinek szemében békét leltem, nem lehet enyém.

Forr bennem a düh és a bánat! Legyen átkozott az, aki szerelmet adott az embernek, és az is, aki nem képes arra, hogy egy frigyet feloldjon! Nem látok, nincs éjjelem, sem nappalom attól, hogy arra gondolok, már másé – átkozom a nőt is, aki elszerette.

Egy angyalt ismertem meg, de egy démonnal találkoztam! Rémes érzések kavarognak, hánynom kell. Mindenki ilyen? Mondd, mindenki szenved? Miért kell a szerelemnek olyannak lennie, mint egy kínzás? Mindenki szépnek írja le, pedig nem az! Jézusom, de képtelen vagyok leírni mindazt, ami történt. Miért tökéletes? Ember létére, hiába látom a szívét, s hiába minden, annyira tökéletes az emberi szépsége.

Rabul ejtett a saját eszközeimmel. Eszes? Semmi kétség. Ügyes? Nem mondom, olyan dolgokat mímel, amiről én csak szeretnék legalább egy halvány álmot látni. Szó nincs arra, ami kifejezné milyenségét. El kellene küldenem egy fotográfiát róla. Ha látnád, azt hiszem, még te is, kedves barátném, szerelembe esnél. Hajának hullámzása maga az örökkévaló nyugalom. Bár belekapaszkodhatnék, hogy többé ne háborgasson senki.

Nyugtalan vagyok. Nem tudom, hányszor keltem fel és telepedtem vissza a székemre, de néha azt érzem, hogy ez a naplójegyzet sosem fog elkészülni…

Megnézem, felkelt-e már a nap…

Augusztus 21.

Ma megjött leveled. Nem tudom hova tenni. Némely sora mosolygásra, míg mások könnyezésbe hajszolnak. Amíg a választ írtam igyekeztem nem kimutatni érzelmeimet, hogy higgadt fejjel tudjak hazudni neked. Elég, ha a teljes igazságot majd e sorok olvasásánál tudod meg. Gyáva vagyok bevallani neked, hogy ugyanannyira gyarló vagyok, mint bárki más, és ismételten saját csapdámba estem.

Megálltam. Bár Dénes hozott nekem egy csuklyás felöltőt, nem lovagoltam ki a lugasomig. Csak pár nap. Csak pár óra. Nekem egy örökkévalóság. Úgy érzem, megrágtak és kiköptek. A hazugság, amire a valódi szeretet sarkallja az embert, ismét szíven döfött. A történelem megismételte önmagát. És ugyanabba a csapdába estem, mint anno a Szőke Herceggel. Semmivel sem másabb most, mint akkor. A művészi erőm elapadt. Valahol az Ő mellkasában tanyázik.

Tőle függ életemnek, szabadságomnak léte.

Elvesztettem.

Csak erre tudok gondolni.

Úgy érzem, mindenki… a világ haragszik rám. Pedig hányszor kiabáltam süket fülébe, hogy SZERETLEK! Már nem ért meg engem. Szerintem csak akkor tudok tenni bármit is, ha vele vagyok. Szeretném, ha Ő jönne rá, hogy neki kell felépítenie a kastélyunkat, ahol majd a mi két tört szívünk bebörtönözheti magát. Hogy vegyem rá erre? A mi szerelmünk egy új világ fiókját nyitná ki a földi lények számára.

Drágaságom! Hogy hiányzol. Itt e messzi faluban csak te tudsz nekem nyújtani valamit. Annyira sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak Pesten, akkor, amikor te a lelkedet tetted ki elém egy márványos kőlapra. Visszavágyom hozzád. De oly sok idő és tér van most kettőnk között. De a szeretet összeköt.

Augusztus 26.

Ma különös levelet kaptam Kornéltól. Legszívesebben levelet írnék az ügyvédemnek, hogy jutassa el hozzád naplómat, ha esetleg kényszert érezne arra, hogy revansot vegyen ellene elkövetett bűneimért. Volt szíves közölni velem, hogy minden, ami kettőnk között történt, valóságos átok volt, mivel tönkretettem az életét. Hazugságokból építettem várunkat, míg ő szerelemből. De mit ér ez az egész? A szerelem épp oly’ hazug, mint bármilyen másik szó. A továbbiakban nincs ellenemre, hogy elvigyen bármit személyes tárgyainkból. Nem tartok rájuk igényt. Sőt, legalább kellemetlen emlékétől is hamarabb szabadulhatok. Örökös mártíromságától már úgy érzem, hogy a teljes boldogtalanságba taszítottam életét, és tisztelt családjáét is két lábbal tiportam szét. Így, ha most az minden mocskos kis vágya, hogy elvegye volt életem minden fáradalmát, hát tegye. Csak egy pillanatra fog fájni, majd kiheverem valahogy.

Kora reggel. Jobbára már 27-e van – gyilkoltam. Egy selyemfiú lelte vesztét ölemben alig egy órával ezelőtt. Szelíd és kedves volt velem, amikor elmentem hozzá, ő nem mondott nekem ellen. Megkértem, hogy számon a neve legyen ezentúl, Kornél. Minden, amit nem tudtam azzal a szenteskedő gennyel megtenni, megtettem vele. Teljes mértékben megbízott bennem, de én elárultam őt, az utolsó csepp véréig. Bár lenne valaki, aki közbenjár lelkemért Odafönn, hogy megköszönjem eledelem befogadását bűnbocsánat nélkül. Abban a pillanatban, amikor megállt a szíve, úgy éreztem, helyesen cselekszem, ám amikor ránéztem a testére, nem volt nagyobb fájdalom ereimben.

Életemet az Ő kezébe adom, rendelkezzen ezentúl Ő felettem.

Míg távol voltam, Dénes behozta a leveledet. Elolvastam többször is. Annyira sajnálom. Remélem, rendbe jössz. A hevesen lobogó tűz heve igen, megölhetett volna. De hamarabb fogsz meggyógyulni, minthogy feljönne a következő telihold. Ajánlom, hogy menj le egészen Várpalotáig és keresd meg egyik barátnőmet, Darinkát. Mond, hogy én küldtelek. A legnagyobb biztonságban leszel ott, és kérlek, add át neki köszönetemet. Ő tudni fogja, miért. Sokat segített annak idején, amikor bemutatták első darabomat. Annyira sebezhető voltam, minden érzelem kihalt belőlem, kétségbeesett voltam, és bánatos. Nagyon hálás vagyok mindazért, amit az istápolás mellé adott nekem. Egy új életet.

Attól tartok, ez a jegyzet eddig a legviharosabb. Remélem, megtartottad minden levelemet, mert csak azokkal együtt nyer majd értelmet. Eléggé nehéz olvasmány lenne anélkül. Úgy látszik, tollforgatásom már nem a régi. Mostanában alig eszem és alszom. Fénykorom árnyékaként élem mindennapjaimat. Hiányzik Marcell. Olvasok és olvasok, hogy a fejem majd’ belesajdul. De mindenben őt keresem. Nem mentem ki a szabadba, tegnap is csuklyában osontam el, nehogy látnom kelljen, hogy rontja el egy olyan nő oldalán az életét, aki nem is szereti igazán. Úgy szeretném, hogy válaszolj minél előbb Kedvesem, annyira elárvult vagyok nélküled, s mint testvérem, a szemem mögött érezlek… minden fájdalmad az enyém is.

Holnap este egy kortárs költő darabját fogjuk megnézni a Madame társaságában. Jön az egyik unokaöccse, aki egy Pest melletti kisvárosban lakik. Ő lesz a kísérőm az este. Annyira várom. Csupa jót hallottam róla, és a darab is felizgatott. Minden új, színpadi megmozdulás dobbant egyet a szívemen. Az elképzelt szerelmek, a forró pengék egymásnak feszülése életre kelt. Setét mindennapjaimat kicsit színnel tölti fel.

Kép forrása: europosters.hu