End Of All Hope*

Minden újjászületéshez meg kell halni először. A szakításnál ilyen az, amikor a hátunk közepére se kívánjuk a romantikus filmeket. A válásnál, amikor eltűrjük, hogy mi vagyunk a rosszak, ameddig nem jön egy új. A baráti kapcsolatoknál pedig, amikor eljuttok egy szintig, amikor már csak a lapát-kasza röpköd a szátokból, meg az ujjal mutogatás, és rájössz, hogy hiába van melletted egy ember hosszabb, rövidebb ideje, akkor is vannak olyanok, akiket el kell engedni.

Ha ők téged nem akarnak, akkor is.

Így esett meg, hogy felvettem a kapcsolatot Mikivel. Újra.

A későbbiekre mondom Nektek, hogy az első szabály, ha valakit ki akarunk szakítani magunkból: Ne hagyjátok, hogy úgy érezze, lehet még esélye!

Mert akkor sosem lesz vége.

Ezt akkor én még nem tudtam.

Hatványozta a gondolataimat és tetteimet az is, hogy nem szeretek másokat megbántani, és nem szeretek senkivel sem goromba lenni, ha nem indokolt. S mivel nem volt az, belementem egy új taliba, persze szigorúan csak, mint barátok.

Az érzelmeimet a most már majdnem másfél hónapja bejelölt, de vissza nem jelölő faunra összpontosítottam.

Őt akartam.

Szóval, Miki. Megfőzött, hogy menjünk el, és töltsünk együtt egy napot. Valamilyen oknál fogva mondta, hogy eljön velem, és felveszi velem a fizetésemet. Mivel Mónit nem engedték el aznap, ezért egyedül mentem volna. Végül is, mi baj történhet abból, hogy eljön velem? Semmi.

Gondoltam én, viszont a napom hátra levő része egészen máshogy alakult, mint vártam volna.

A fizetés szokás szerint, késett, ugyanis, a cégek nem utaltak időben. Most nyitásra mennek a bankba, felveszi a pénzt, már amennyit utaltak, és hozzák a diákoknak. Miki mindenkivel foglalkozott (flörtölt), aki élt és mozgott és nőnemű volt, kivéve én. Néha azért látványosan unta magát. Most már még kevesebb témánk volt, mint a múltkor. Az unalom tetőfoka az volt, amikor fülhallgató nélkül elkezdte a telefonján hallgatni kedvenc Ákos számait.

Amivel nincs baj, ha egyszer hallgatom meg.

De amikor fél órán keresztül ugyanazt kell… idegőrlő.

Hála az égnek, végül megkaptam a fizumat, és a telefon is elhallgatott.

Kimenvén a diákszövetkezetből, Miki bensőségesen hozzám fordult.

-Nem hívlak meg egy kávéra! – jelentettem ki erélyesen.

-Nem is kávézni akarok, hanem elviszlek egy tuti helyre. Gyere!

Ezzel kézen fogott, és loboghattam utána, mint valami győzelmi zászló.

Egy kaszinónál kötöttünk ki. Addig életemben nem voltam ilyen helyen. Bent kisebb volt az összhatás durranása, mint vártam. Valami olyasmire számítottam, mint az amerikai filmeken: pörögnek és forognak a gépek, minden csillog-villog, folyamatosan járkálnak italokkal a csini pincérnők, és csengenek a pénzérmék egy hatalmas helyen.

Ehhez képest a hely csak nagy volt. Balra kis játékgépek, jobbra a nehézsúlyúak, mint a rulett. Senki nem járt körbe, pusztán egy lány volt egy üvegkalitkában, aki felszólított minket, hogy vagy váltsunk pénzt, vagy távozzunk.

Miki váltott egy tízest ezresekre, és leült az egyik kicsihez.

Lehuppantam mellé, és néztem, amit csinál.

-Most kaptál fizut. Miért nem játszol? – kérdezte, közben egyre idegesebben csapkodott egy narancssárga gombot.

Hm. A piros és a zöld vajon mire jók?

-Sosem érdekelt. Most sem. – vontam meg a vállam.

Az eddigi szerencsejátékom kimerül az áltisós tombolában, és a laptopon levő Fekete özvegy, Admirális és Pasziánsz játékokban.

-Na, ne izélj már! Csak egy ezrest! Jó móka! Szórakoztató! – vicsorgott, mert a tízeséből már csak kétezer volt. Ötszázas téttel játszott, úgyhogy hamar megcsappant pénzügyileg. – Amennyit kaptál, egy tízest meg sem érzel!

Mielőtt válaszolhattam volna, megcsörrent a telefonom. Rejtett szám.

Kimentem az utcára, felvettem. Bent nem szabadott mobilt használni.

Egy kölcsönfolyósító cégtől hívtak, a nő a vonal másik végén bemutatkozott, és mondta, hogy honnan hív, illetve, hogy felvétel készül a beszélgetésünkből.

-A tegnapi nap folyamán pár adata rögzítésre került. – így ő. Nekem a szemem kerekedett. Felsorolta a nevem, születési dátumom, a lakóhelyem részleteit (ami online is elérhető volt), és kérte, hogy adjam meg a többit is, illetve, hogy mennyit kívánok felvenni.

-Hogy egészen őszinte legyek, nem tudom, miről van szó. Nem kerestem fel a honlapjukat, és nem folyamodtam kölcsönért.

-Tegnap este hét felé adtak le egy igen hiányos igénylést az Ön nevére, ezzel a telefonszámmal.

Akkor esett le az, hogy ebben az időintervallumban Miki igen élénken érdeklődött a lakhelyem és a szüleim iránt, valamit próbálta kiszedni belőlem a szig. számomat is.

-Sajnálom. Azt nem én adtam meg, és most, hogy beszélünk, biztosíthatom, hogy nem is szeretnék felvenni semmilyen összeget sem. – kezdett bedurranni az agyam.

Csórikám a vonalban nem tudta, mi legyen, míg végül letettük.

Fortyogtam a dühtől. Feltéptem a kaszinó ajtaját, és becsörtettem. Megálltam Miki mellett, aki akkor vesztette el az összes pénzét.

-Te ezt hogy képzelted?! – kicsit hisztérikus állapotban voltam.

-Mit? – ártatlannak próbálta tettetni magát.

-Felveszel pénzt a nevemben?! A hátam mögött?! A tudtom nélkül?! Hogy van pofád ehhez?! – már majdnem ordítottam. Belülről rázott az ideg.

-Nem én voltam.

-Tegnap miért érdeklődtél akkor? Most hívott a nő!

-Arra nem gondoltál, hogy bárki leszedhet bármit a netről? Nem én voltam, csak érdekelt.

-Srácok. – lépett oda a krupié. – A paprikás hangulat inkább az utcára való.

-Befejeztük. – morogtam neki vissza. Mikire néztem. – Végeztem veled! – sziszegtem.

-Figyelj! Adj egy tízest. Megduplázom. Felezünk.

-Nem.

-Nem mehetek haza a pénz nélkül…

Megesett rajta a szívem. A kezébe nyomtam a pénzt, és kimentem a közeli sétálóutcába. Kialakítottak ott egy hangulatos kis parkfélét. Kiültem oda és átkoztam magam.

Játszottam a tűzzel, és megégettem magam. Tudom, hogy pénz helyett egy pofont kellett volna adnom neki, de nem ment. Sajnálom, és megbántam. Ott marcangoltam magam egy órán keresztül.

Aztán megjelent. Körülményesen leült mellém.

-Figyelj, Kicsi! Az a szitu van, hogy elfogyott a pénz. Bebuktam. De t’om, hogy következőre szerencsém lesz. Tudom, hogy működnek ezek a gépek. Amin eddig játszottam, azt most tartják nekem. Adj egy tízest, nyerőben leszek.

Nézett rám.

-Nem.

-De egy szemét vagy te! – csattant fel. – Ha szeretnéd, hogy boldog legyek, adnál. Ha fontos lennék neked, adnál. Azt kell mondjam, te nem vagy jó barát.

Ehj. Ez van, ezt kell szeretni.

-Én is pénzből élek, és megdolgozom érte. Neked sem törne le a munkától a kezed. Nekem szükségem van a fizetésemre.

-Hát, éppen ezt mondom. Megdupláznám.

-Nem.

És odavágta magát a padhoz, mint egy durcás gyerek.

-Jól van. Ezt nem felejtem el. – fonta össze a karjait.

-Remélem is. Most hogyan tovább?

-Menjünk be a nagyihoz. – szólt rezignáltan.

Körülbelül három méterrel arrébb volt egy kis étterem, ahol a nagymamája fekete mosogató volt. Beültünk egy kávéra.

Miki nagymamája kedves és vagány asszony volt, aki kora ellenére is ezerrel pörög. Körbeugrált minket, néha leült, dumált hozzánk vagy velünk, és amikor kinézett a főnöke ránk, visszament dolgozni.

Üdítő, víz és kávé követte egymást. Jól szórakoztunk.

Már majdnem el is felejtettem a délelőttöt.

Majdnem.

-Vigyázol a cuccomra, ameddig kimegyek a mosdóba?

-Persze. – felelte.

Pikk-pakk kész is voltam, felfrissülve értem vissza.

-Na. Hívott a másik nagymuter. – mondta. – Odamegyünk?

-A múltkori fiaskó után nem szeretnék. De te menj csak.

-Mi az a fiaskó?

Megdöbbentem.

-Baki.

-Ja, vagy úgy. – vigyorgott. – Megértem. Ha rám esne egy részeg, én se mennék. De az a fej, mindent megért. – eljátszotta, hogy tartottam egyedül vissza az apját. Remek.

-A mai piát én álltam.

-Jaj, hagyd csak! – pattant fel. – Majd én.

-De nem csak egy tízesed volt?!

-Van még apróm. Játszani csak papírpénzzel lehet. Nem váltanak.

Biztos. Nem ellenkeztem.

Kimentem, ameddig fizetett, mert nem szeretem mások pénzezését végignézni.

-Hát, akkor… Jövő héten találkozunk? – kérdezte.

-Meglátjuk. A nagyszüleidet üdvözlöm.

-Átadom. Én is a faterodat.

Bólintottam.

Szigorúan két puszi arcra, és ő is eltűnt a sarkon, én is, csak egy másikon.

Otthon egészen addig semmi bajom nem volt, ameddig bele nem néztem a pénztárcámba.

Akkor viszont az arcomra ez ült ki: :O

A fejemben pedig, ez volt: ?!?!?!?!?!?!?!?!?!

Köpni-nyelni nem tudtam percekig.

Happogtam, de fogyott a levegőm.

Eltűnt az egész fizetésem!!!

Szegény apu csak ült, és behúzott nyakkal, csendben figyelt. Félt, hogy az utamba akad, előveszem és szétverem. Nem tehetett semmiről, de ha elborul az agyam, akkor a legkézenfekvőbb dolgon állok bosszút. Aki a legközelebb van abban a pillanatban.

Ordítottam, csapkodtam, magyaráztam, és rengett a föld, zengett az ég, repedtek az üvegek.

A legrosszabb pedig, az volt, hogy nem tudtam Mikire bizonyítani az egészet. Semmi nem volt nekem. Tudtam, hogy ő volt, azt is, hogy mikor, de minden kétség kizárásához ez kevés volt.

Apunak is elmondtam, ő csak bólogatott.

Nagyon ő se tudott mit csinálni.

Tudni bárki tudott volna, csak nyomós ok nélkül nem lehet (nem szabad).

Órákkal később, az éj közepén, amikor már kitomboltam és kisírtam magam, felmentem a közösségikre. Az újabb hidegzuhany azonnal érkezett.

Balázs nemhogy nem jelölt vissza, valószínűleg visszautasította a jelölésem. Eltűnt a „bejelöltem őket” listámból is. Átnéztem az ismerőseimet, de nem volt közöttük.

Lerúgtak a felhőmről, elvették a lantomat, és most már szárnyaszegett is lettem.

Bánatomban rákattintottam Klaudia adatlapjára. Új profilképe volt. Nofene.

Ránagyítottam, és helyből két centisre zsugorodtam össze.

Bámulatosan nézett ki, de volt egy igen apró részlet, ami mellett eltörpült számomra. A mindenki által keresett, csecse kis fekete ruhája mögött egy tükör volt, amiben egy kéz nézett vissza rám.

A kéz tartotta a fényképezőgépet. Óra fénylett, és vaku csillant a fejrészre, így nem jöttem rá, ki az. A fekete felső bárki lehetett. Csak az látszott, hogy férfi.

De az óra.

Csak egy emberen láttam olyat, Balázson.

Hát, így állunk.

Engem meg sem akar ismerni, míg Klaudiával – a gaz csábítóval – meg együtt bulizik, a lakásán volt (!) és még le is fotózta?

Ez az én idegrendszeremnek is sok volt.

Ide nem Arch Enemy kellett, hanem valami jóval fájdalmasabb. Valami, hasfájósabb.

Gunnar Madsen mellett döntöttem, és tőle is az Anna című számot választottam.

Pont jó arra, hogyha az embernek nem akarnak megnyílni a könnycsatornái.

Erre patakzottak a könnyeim. Halkan sírtam, hogy apu nehogy felébredjen. De egyszerűen nem bírtam tovább bent tartani a sós kis cseppeket. Rázkódott a vállam, és kijött az egész napi stressz.

Klaudiának és Balázsnak egyaránt változtak a családi állapotaik. Előbbinek „bonyolultra”, az utóbbinak viszont, teljesen eltűnt.

A számítógép alattomos. Most sem vettem észre, hogy az MSN automatikusan betölti magát. Akit pedig, nem törlünk-tiltunk, az kíméletlenül berobban az életünkbe. Amikor pedig, nem vagyunk a világnak ebben a dimenziójában, akkor rezegtetik a monitort.

Az Annába belerezegni nem illik!

Odanéztem.

Na ki volt?

Hát persze, hogy Miki. Egyszerűsítek az egyszerűség kedvéért.

Nóri: Mit akarsz? >:(

Miki: Nem értem, most mi a bajod velem?! Nem tettem semmit. L

Nóri: Hol van a fizetésem? Vagy azt hiszed, nem jöttem rá?

Miki: Nem tudom, miről beszélsz. :o

Nóri: Nem? Na, akkor elmondok egy mesét. A srác ellopja a lány fizetését, aki mit sem sejtve megy haza. Otthon derül ki, hogy kirabolták. A fiú pedig, a teljes összeget eljátssza. Tetszett a sztori?

Miki: Kiraboltak??? o.O

Nóri: Látom, vetted a lényeget, te tettető idióta!!! Húzz a fenébe, látni sem akarlak!!!

Miki: Mi van veled? Viszket, vagy megjött? Nem vettem el a pénzedet.

Nóri: Tudom, hogy te voltál, és hiába próbálsz hülyének nézni.

Miki: Nem nézlek, tudom, hogy az vagy! :D:D:D:D:D

Nóri: Menj a FRANCBA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Miki: Nem érted a poént. Túl komolyan veszel mindent. :P

Nóri: Ég veled, bunkó!

Miki: Holnap írok.

Ebben a pillanatban pedig, átváltott az üzisáv. Egy lány lett az avatarképe, és a sávban ezt lehetett olvasni: „Kicsim, Barbi <3”. A gyomrom összerándult, és kedvem lett volna minden rosszat kiadni magamból a számon keresztül..

Nóri: Ezt mikor sikerült összeszedni?

Miki: Fűzöm pár hete újra. Ma eljött velem a nagyiékhoz is, miután voltunk vacsizni, meg moziban.

Nóri: És miből vitted el?

Miki: Megforgattam a pénzem, és nyertem. Amit TE nem hittél el.

Nóri: Ha csak apró volt nálad, hogy tudtál váltani? Azt hittem, azt nem fogadják el.

Miki kilépett, vagy rejtve kapcsolódott, nem tudom. Mindenesetre, kihasználtam a lehetőséget, és letiltottam. Még az ismerőseim közül is töröltem – érdekes, hogy egy órával később ismerősnek jelölt be.

Azóta sem jelöltem vissza. Lehet, hogy még mindig úgy van.

Már ki akartam lépni. Túl sok volt aznapra már, amikor Klaudia belépett. Új képe volt kint, az, ami a közösségin is elsődlegesnek volt beállítva. Az üzisávja pedig a világ legnyálasabb, legszerelmesebb számának egyik sora volt, igaz, hibásan: I have a pocket full of sunshine.

Azt hiszem, ha lehet hallani, ahogy a Nap megkarcolja a hegyeket, amikor nyugovóra tér, úgy azt is lehet hallani, ha minden remény összetörik.

Újrajátszásra állítottam Annát.

*Cím: Nightwish: End Of All Hope