Fehér emberek

Stokley történetei I.

Az éjszakáról egyszerűen, nem is kellene beszélni. Mindenki tudja milyen. Évezredek óta ugyanolyan. Mivel nem volt sem közel, sem távol egyetlen lámpa sem, ezért olyan volt, mintha egy fekete köpenyt kilyuggatott volna valaki, és mögötte lámpával játszana. Érdekes, mert sokszor elképzelem, mi lenne, ha tényleg így lenne.

A hold is sápatagon pislákol a sok csillag között. Ha kisebb lenne, beleveszne a tömegbe.

Edzőcipőben voltam, farmerben és egy laza trikóban. Hiba volt este, nyár volt, augusztus, és még így is meleg. Nem fülledt volt a levegő, hanem meleg.

Jeremy mellettem állt, mint egy hűséges kutya. Nem szólt egy szót sem, csak figyelt, mintha bármelyik pillanatban mondhatnék valami olyat, ami talán fontos lehet neki. Nem voltam zsaru, sem papnő, sem halottkeltő, de a képességemért bárki milliókat fizetett volna. Jeremy rendőr volt, és egy ügyön dolgozott. Egy titokzatos valami gyerekek szívét tépte ki úgy, hogy ők még éltek. Hogy miért ebben a temetőben grasszáltunk pont, nem tudom. Felhívott, hogy itt találkozzunk.

Itt voltunk mind a ketten, és csak álltunk, mint két faszent.

Az igazat megvallva, ha bármi is előugrott volna bármelyik bokorból, nem hiszem, hogy egyből végzek vele. Előbb halálra rémültem volna. Utána talán ütök és rúgok. Csak ezután döftem volna bele bármibe is a tőreimet. Jeremy fegyverén tartotta a kezét, lövésre készen. Ez azért megnyugtatott.

Jeremy amúgy hosszú, szőkés hajú ember volt, hatalmas tetoválásokkal, amit a hivatali ruha fedett el. Egy jóvágású bohóc – jutott eszembe.

Csak remélni mertem, hogy nem egy gyorséttermi bohóc fog kikandikálni valamelyik fa mögül. Mert akkor az előbb leírt félszeg akcióterv mehet a levesbe, és marad a jó öreg futás. Stephen King regénye óta nem vagyok jó barátságban a piros orrúakkal. Szent meggyőződésem, hogy minden bohóc gonosz.

Mindenesetre, lassan mozogtam, és minden neszre figyeltem. A fű kiszáradt, ugyanis, itt már nem járt senki, és elég meleg is volt ezen a nyáron, kevés esővel. Minden lépésnél eggyel nagyobb zajt csaptam. Jeremy is. Mind a ketten, minden neszre összerándítottuk magunkat.

Ász csapat. Bátrak, akár a nyulak.

Nem mertem mutatni, hogy mennyire félek. Jeremy sem mutatott semmilyen erre utaló jelet.

Volt egyszer egy barátnőm, aki boszorkánynak képzelte magát. Egészen jól ment neki a dolog. Kinéztem volna belőle, hogy ezt a gyilkosságsorozatot ő rendelte meg, vagy ha nem, a keze biztosan benn van. Tény persze az is, hogy ezen az elven elindulva, most voltam a legnagyobb veszélyben. Nyílt terep, egy férfi. Jöhet bármi, és ha mondjuk olyat küld rám, amit ő teremtett, akkor rosszul jövök ki a dologból. Amikor utóbb láttam, nem váltunk el barátnősen. Nem volt ölelés, sem puszi-puszi, viszont volt állatkerti felirat: „csípek, rúgok, harapok”.

Most, hogy a háza felé tartottunk – ami ok nélkül épült a temető kellős közepén -, a gyomrom egyre kisebbre váltott. A sav viszont sok volt, ezért bugyogott a torkom felé, és nem mellesleg, éreztem, hogy a kétbetűsre kellene mennem.

Mindig ez van, ha izgulok.

A gonoszság mintapéldányát Evangeline-nek hívták. Erős boszorkány volt, nem csak halottakat keltett életre, vagy töltött meg egy ágyat lélekkel, esetleg nem csak poharakat táncoltatott, hanem akár földrengést okozott, ha olyanja volt. Sokszor volt ilyenje. Szőke haja hosszú volt, hullámos. Kék szemébe sokszor nem mertek belenézni. Az egyetlen, ami megvigasztalt vele kapcsolatban, hogy alacsony volt, és duci. Kisebb és szélesebb volt, mint én.

Ez elegendő önbizalmat adott nekem ahhoz, hogy szembeszálljak vele – persze, most csak egy beszélgetés reményében tartottunk hozzá.

Jeremy mindig egy másodperccel később léplett, mint én. Ez a kánon már megőrjített. Néha ránéztem, de nem vette a lapot.

Ez a zaj nemhogy felidegesít, de akár egy lámpát is villogtathattunk volna, hogy jövünk.

Egy pillanatra megálltam. Megfogtam Jeremy karját, és ránéztem.

-       Vagy velem egyszerre lépj, vagy maradj le mögöttem.

-       Miért? – kérdezte értetlenkedve.

-       Mert baromira idegesít.

-       Csak ezért? – nem hittem el, hogy ez nem elég magyarázat.

Picit vártam, mielőtt válaszoltam.

-       Igen.

Megvonta a vállát.

-       Végül is, messziről is tudok lőni.

Persze, sötét van, és bármennyire is jó célzó valaki, mennyi az esély arra, hogy engem is eltalál? Sok ezer.

Jeremy lenézett, mintha szégyellné magát.

-       Egyet azért ígérj meg. Minél közelebb vagyunk a házhoz, annál jobban vedd rá magad arra, hogy ne nézz lefelé.

-       Miért? – beakadt a lemez.

-       Mert vannak lények, melyek csak akkor öltenek testet, ha ránézel, vagy ha tudomást veszel róluk. Ameddig nem érzed, hogy meg akar ölni, csak menj tovább, gyere utánam. Mintha nem lenne semmi akadálya.

-       Rendben.  – Felvonta a szemöldökét, ami nála azt jelentette, hogy nincs meggyőzve a helyzet biztonságától. – Így lesz. Pár lépéssel mögötted jövök.

Ismét elindultunk. Először csak én, és Jeremy jó tizetöt-tizenhat lépéssel lemaradva mögöttem jött. Amikor hátranéztem, láttam, hogy kórosan ügyel arra, hogy ne nézzen le.

Aranyos volt.

Én meg hazug.

Nem akartam megmondani neki, hogy azért sem szeretném, hogy mellettem jöjjön, mert nem akarom, hogy Evangeline tudja, hogy félek tőle, akár a tűztől. Az lépéselőnyt jelentene neki. S mivel övé a hazai pálya előnye, ezt jobbnak láttam megtartani magamnak.

Örültem volna, ha nem csak két tőr, egy pisztoly és a puszta kezem van nálam fegyverként.

Egyedül lépkedtem a saját gondolataimmal. Szeretek egyedül lenni, gondolkodni. De olyankor általában otthon vagyok. Most azért nem volt annyira zen minden, mint általában lenni szokott.

Boszorkánytól félni? Emlékszem, gyerekkoromban inkább a szörnyes rémtörténetek, a zombik jobban izgattak, s sosem gondoltam volna arra, hogy pont a legártalmatlanabbtól fogok tartani.

Az is eszembe jutott, amikor egy tanárom megkérdezte, hogyha Az Istenben nem hiszek, akkor a vámpírokban miért? Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy az embernek mindig kell valami, amiben hihet, ha már saját magában nem tud. De azt hiszem, ennek a halál az alapja. Ha meghalsz, a pokol tart vissza attól, hogy életedben bármi rosszat tegyél, mert ugye, az a szenvedés földje. Ha jó kislány voltál, akkor mehettél fel a mennybe, ami annyira unalmas, hogy minden idődet az élők kukkolásával tölthettél volna. Én szerettem volna  örökké élni, s mivel még nem találták fel a robot memóriát és hasonlókat, maradtak a vámpírok. Jobb az örök élet, mint meghalni.

Ami most eléggé sanszos volt.

Jeremy a hátam mögött bosszankodott. Meredt előre, mint egy macska, amikor vadászik, de néha csúszott, néha akadt a lába.

Arra számítottam, hogy Evageline drámaian bukkan majd elő. Megreped a föld, az ég felé kígyóznak majd a gyökerek, és ő maga egy hatalmas repedésből bukkan majd elő, elváltozott emberi alakban, amilyen egy boszorkány igazi arca.

Démoni. Ez a legjobb szó erre az állapotra. Ha lehetne választani, hogy zombiként rohadjak, vagy boszorkányként legyek hematitosan fekete, inkább az előbbi. Akkor legalább nem tudom, hogy nézek ki.

Itt majdnem elnevettem magam, de visszafojtottam, és csak mosolyogtam.

Szörnyű, hogy a halálon való elmélkedés közepén is az zavarna a legjobban, hogy milyen a külsőm.

Végtére is, ha már halott, legyen csinos.

Hátranéztem Jeremy-re, aki éppen valakinek az anyját szidta, amikor megbotlottam, és teljes hosszomban – ami nem hangsúlyos, tekintve, hogy alacsony vagyok -, elvágódtam. Majdnem belefejeltem egy sírkőbe, de az alkarom tompította a homlokom puffanását a márványon.

Szépen faragott, vörös márvány.

Éreztem, hogy egy pillanatra elzsibbad a karom. Még jó, hogy nem a fogammal kocogtattam meg a sírt. Szépen faragott hulla lehettem volna.

Ennyit a haláli szépségről.

Jeremy odaugrott hozzám:

-       Jó vagy? – és már nyújtotta is a kezét.

Kellett egy kis idő a reagáláshoz.

-       Persze. Köszi. – belecsaptam a tenyerem az övébe.

Felsegített, és lenéztem, hogy miben botlottam meg. Semmi extra. Nyújtott sírhely volt, alig látszott ki a földből, ami azt jelentette, hogy süllyedt.

Leporoltam magam, és mind a ketten Evangeline háza felé meredtünk.

-       Mehetük? – kérdezte Jeremy.

-       Naná. – Rajta, pörgessük, csináljuk. Gyerünk.

Elmehetnék pompom-lánynak. Ha nm lenne baj, hogy kussban buzdítok.

Tovább lépdeltünk. Jeremy ismét csak egy lépést maradt le, de nem szóltam érte. Férfi, s ilyen módon, ha zuhanok, kötelessége felfogni az esésem.

Valahogy nem fért a fejembe, hogyan botlottam meg egy sírkőben.

Nem hittem a véletlenekben.

Egy boszorkány előszobájában, végképp nem.

Végigpörgettem az is, hogy jutottam ide. Trágya sztori, de legalább sztori.

Mielőtt magamban is realiztáltam volna, a ruhám alatt is, és a szabad területeken is, hideg lett a bőröm. Az összes szőröm, ami létezett, égnek meredt, és el akarta hagyni a testemet. Ez azt jelentette, hogy valami készülődik.

A fülem önálló életre kelt a hajam alatt. Az orrcimpám is mozgásba lendült. Hallgatóztam, szagoltam, figyeltem. A látásom megváltozott, és éreztem, hogy a körmöm megkeményedik. A szemfogaim kicsit megnyúltak.

A vámpírlét átka, hogy érzed, hogy más halottak mikor lendülnek mozgásba.

De nem csak a halottakat éreztem, hanem minden, nem emberi dolgot.

A fák felfelé meredtek, még akkor is, ha a sír felé hajoltak. Próbáltak a halottaktól minél távolabb kerülni. Ritka jelenség. Még ritkább, hogy tejfölszerű köd képződött, csak a sírok környékén. Az út szabad volt, de fátyol keretezte.

Valami megragadta a bokámat egy pillanatra. Leráztam magamról, mintha valami undorító csiga mászna rajtam. Belekapaszkodtam Jeremy karjába. Amikor éreztem, hogy engedett a szorítás, futásnak eredtem, egyenesen a ház felé.

Jeremy végig a sarkamban loholt.

Amikor a házhoz értünk, az ajtó zárva volt. Megnyomtam a kilincset, és kinyílt. Beléptünk, és bezártuk az ajtót magunk mögött.

Mindenhol csend volt és sötétség.

-       Mi volt ez? – kérdezte fújtatva.

-       Nem tudom. Megráztam a fejem, és éreztem, hogy a szívem kitörni készül a bordáim közül.

Nem mertem neki mondani, hogy az ilyet nevezik fehér embernek. Rá sem kell nézni, hogy valós testet öltsön. Valószínűleg, ez lehetett. Egy a baj. Ahol van egy, ott van több is. A baj csak az, hogy ezek nagyon erőszakos valamik.

-       Hogyan tovább?

-       Majd én megmondom. – hangzott a szobából a válasz.

Mind a ketten a hang irányába meredtünk.

Aztán Jeremy maga elé tartott fegyverrel elindult.

A nappaliban szűrt fény volt. Kísérteties alakot kölcsönzött Evangeline-ne. Az egéksz helyiség aranyos fényben úszott. Minden bútor le volt takarva a könyveket kivéve, mintha évek óta elhagyatott lenne  a ház. Furcsa, hogy az emberek jobban féltik a bútorokat, mint a könyveket.

Halkan zenélt valami. Nem tudtam megállapítani, hogy honnan jön, és hogy kitől ered.

Evangeline viszont, semmit nem változott utolsó találkozásunk óta.

Magasabb volt nálam, ragyogó bőrrel. Fehér volt, de a fény miatt sárgásnak látszott. Kék szemei zöldnek tűntek. A szája vékony volt, és vértelen. Haja hosszú, arany sugárban ívelt lefelé. Halvány, talán rózsaszín ruha volt rajta. Úgy festett, mint valami fantasy regény elf boszorkánya.

Bámulatos. Félelmetes.

Valószínűleg, mind a ketten értetlenül meredtünk rá. Észrevehette tétovaságunkat, mert kinyújtotta a kezét.

Jeremy későn kapcsolt. Hirtelen odaugrott, és kezet csókolt neki.

-       Üdvözöllek, Jeremy. – mi van? Ismeritek egy mást?

A szemem elkerekedett.

-       Részemről a szerencse. – nem szólította a nevén, ami azt jelentette, hogy a boszorkány csak látja az igazi nevét.

Evangeline rám nézett.

-       Rég láttuk egymást, Stokley. Jó, hogy itt vagy.

Ezt vegyünk köszönésnek. Amúgy pedig, nem hiszem, hogy olyan jó, hogy itt vagyok. Simán éltem volna boldogan tovább úgy, hogy soha többet nem látom.

De a szükség, az szükség.

-       Örvendek. – a hangom kemény volt. – Szép ház. – ha nincs miről beszélnetek, akkor legyél udvarias, és közömbös témát válassz.

Közös volt Evangeline-nel a gyerekkorunk. Aztán történt valami, elkezdett nem megbízni bennem. Új barátai lettek, és egy nap arra eszméltem fel, hogy már nem vagyunk egymás mellett sőt, utáljuk egymást.

-       Azért jöttetek, hogy a lakhelyemről diskuráljunk? Akkor nem kellett volna átosonnotok a kerten, és a fehér embereken. Egyszerűen, csak kopoghattatok volna.

Tudta, hogy jövünk. Tudtam, hogy túl könnyen bejutottunk.

Azt olvastam ki a rezgéseiből, hogy itt valami nem kerek. Valami készült. Valami még várt ránk.

Megböktem Jeremy oldalát, jelezve, hogy az én feladatom innentől véget ért, most ő következik.

Ha kell neki valami információ, akkor neki kell előállni vele.

Rosszallóan rám nézett.

-       Talán, Jeremy akar kérdezni tőlem valamit? – félre hajtotta a fejét, és a férfira nézett.

Jeremy zavarban volt.

-       Nem szeretnék hírvivő lenni. – És hiába nem bántjuk a hírvivőket, általában, ők halnak meg először.

Valahol a rendőrt is megértettem, mert hívatlanul állítottunk be valahova, és ráadásul egy boszorkány házában jártunk, aki volt annyira hatalmas, hogy elég a halálunkra gondolnia, és lélektelenül esünk össze.

-       Mondanám, hogy üljetek le – körbemutatott. -, de mint látjátok, nincs megfelelő hely erre. És itallal sem szolgálhatok.

No persze. Tüzes víz, vér nem folyna le a torkunkon.

Még egyszer oldalba böktem Jeremy-t. Végre kapcsolt.

-       Nem, nem kérünk semmit sem, csak pár kérdést tennék fel. – elővette a jelvényét és az igazolványát, és megmutatta a nőnek. Naná, hogy ő nem lepődött meg azon, hogy a férfi rendőr. Tudta.

Evangeline bólintott.

-       Kérdezhetek? – amikor oldalra nézem, akkor jöttem rá, hogy nekem szólt a kérdés.

-       Persze. Megengedte. – ha nem tehetnénk, akkor már rég nem lennénk itt.

Jeremy diktafont vett elő. A boszorkány nem ellenkezett.

Semmi udvariaskodás. Egyből bele a közepébe.

-       Hallott a közelben élő gyerekek haláláról? – Evangeline bólintott. – Tudja, hogyan haltak meg? – A boszorkány ismét bólintott.

Na persze. Csak az nem hallott az esetekről, akik süket és vak, mert mindenből ez az ügy folyt.

Jeremy széttett lábakkal állt, támadó pózban.

-       Arra kíváncsi, nyomozó, hogy én tettem-e?

-       Is.

-       Igen, vagy nem?

-       Igen.

-       Nem én voltam.

Evangeline szemei az enyémbe döftek. Biztos, voltatok már úgy vele, hogy úgy nézett rátok valaki, mintha a vesétekbe látna. No, ez a helyzet állt most fenn annyi különbséggel, hogy meg is történt. Tudatosan próbáltam elzárni a gondolataimat.

Amikor megérezte az ellenállást, visszanézett a rendőrre.

-       Önnek köze van hozzá? – kérdezte.

-       Tegezz, kérlek. – most Jeremy-n volt a bólogatás sora. – Közöm van-e hozzá? Pontosan mire gondolsz?

-       Arra, hogy mit szabadítottál rá a városra?! – összeszedtem minden bátorságomat. Jeremy riadtan nézett rám.

-       Semmit sem szabadítottam sehova.

Ezzel nem megyünk semmire.

-       De közreműködtél benne, nem igaz?

-       Mondjuk rá.

Miért van az, hogyha az embernek vaj van a füle mögött, akkor ködös válaszokat ad?

-       Fogalmazz pontosan. – Jeremy hangja koppant a falakon. Meglepődtem, hogy minden macsizmót a hangjába erőltetett.

-       Felbéreltek, hogy keltsek fel több száz fehér embert, és egyesítsem őket egyetlen testben. De nem tudtam kordában tartani őt, a teremtményt, elszabadult. Nem tudom, merre lehet. Annyit tudok róla, hogy megmaradt a korábbi tudata, és nagyon erőszakos. Nem gondoltam volna, hogy gyerekgyilkos.

-       Na persze.

-       Komolyan mondom.

-       Van még más is, ugye? – a megérzéseim nem szoktak megcsalni.

-       Van, igen. Egy gyermekfaló. Húst eszik, hogy életben tartsa magát. Mágikus lény, és csak ezáltal maradhat meg az ereje. – Nem is kellett mondania. Vagy halottkeltő, vagy boszorkány.

Úgy voltam vele, hogy ha már annak az izének nem okozhatok mágikusan problémát, akkor majd emberi eszközök tárházával. Valami csak hatásos lesz.

-       Nincs elég erőd, hogy visszahívd? – kérdezte Jeremy.

-       Nincs. Sajnos, mivel a tudata megvan, már nem parancsolhatok neki. Nem zombi, nem ghoul, és nem is kísértet.

A fehér emberek kísértetek voltak. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor olyan halott lelkét nevezik így, aki kikelt a sírjából. Általában fehér, áttetsző alakban jelenik meg. Nincsen semmilyen különleges funkciója, csupán a szellemvilág egyik tisztátalan alakja.

Még sosem hallottam, hogy egy gyilkos hullájába kerüljön több is. Elképzelhetetlen. Viszont, ha félresiklott a varázslat tényleg, és egy testben száz lélek van, és egy tudat, akkor erős, ravasz, és bármire képes.

Remek.

-       Mutatok valamit.

Ezzel megfordult.

Kimentünk az előszobába, el a lépcső mellett, egészen az alá, ahol egy ajtóba ütköztünk. Evangeline a nyakában függő kulccsal kinyitotta, és bementünk.

A pince dohos volt, és sötét, mint sok másik pince. Semmi extra nem volt benne. Nekem is volt ilyen. Neked is. Mindenkinek.

Nem ragozom tovább.

Mélyeket kellett lépni. Furcsa, mert egy lépcsőnek amúgy is van leejtése. De ha nagyobbra építik a fokokat, mint a megszokott, akkor mélynek, illetve magasnak érezzük őket.

Ahogy lefelé haladtunk, Evangeline, Jeremy és én, ebben a sorrendben, a pinceszaghoz valami más is társult. Dögszag, és a parfümöm illata.

Ebből a hármasból kettőt megértettem. De miért van dögszag?

Hogy hulla van a közelben, onnan lehet tudni, hogy émelyítően édes szag terjeng a levegőben. Annál erősebb, minél közelebb érünk a tetemhez. De ez nem volt emberi. Éreztem, hogy nem az.

Az agyamban ebben a pillanatban éreztem, hogy menekülni kell.

Minden porcikám messze vágyott innen.

Ismét egy ajtó.

Még egy ajtó, és megfordulok.

Kinyitotta. Evangeline ment be elsőként, majd Jeremy, s végül én. Még jó, hogy nem voltunk többen.

Semmit sem láttam a nagy feketeségen kívül. Szívem szerint, elemlámpáért kiabáltam volna.

Nyögéseket, leheléseket hallottam mindenfelé visszahangozni. Nem tudtam megállapítani, merről jön. Általában, mindenfelől.

Meresztettem a szemem a sötétben, jobban láttam, mint a többi ember. Jobban láttam  a nagy büdös semmit is.

Evangeline csettintett egyet, és a hüvelyk és középsőujja találkozásánál láng pattant ki. Kicsi volt, de mégis olyan erővel égett, hogy betöltötte a teret.

A háta mögött kuporgó, fehér valamik voltak.

-       Mik ezek? – kérdeztem. Jeremy undorodva, hitetlenkedve nézett rájuk.

-       Nézd meg magad, bár szerintem, tudod nagyon jól.

Közelebb mentem az egyikhez, amelyik mellettem kuporgott. Mellé guggoltam, és egy ijedt, fátyolosan áttetsző kislány volt ott. Egy lélek. Egy fehér ember.

-       Ezek…?

-       Igen. Fehér emberek.

-       Hogyan?

-       Nincs erőm ahhoz, hogy visszaküldjem őket, s ahhoz sincs elég erőm, hogy bármire felhasználjam őket. A lény kiszívta belőlem.

Egyfelől megnyugodtam, hogy nincs ereje, ergo, nem bánthat. Másfelől, egy veszélyes valami van kint az utcán. Egy-egy.

-       Köszönjük. Több mindenre, nem vagyunk kíváncsiak. – Éreztem, hogy Jeremy tényleg megijedt, és nem hisz a szemének. Elege lett egy szempillantás alatt.

-       Kérlek. – Szólt a boszorkány.

Én csak intettem egyet.

Ezzel kimentünk, otthagyva a nőt a pincéje közepén.

Ahogy haladtunk vissza a folyosón, valami nem tetszett benne. Csak későn jöttem rá, hogy mi az. A folyosó nem vezetett sehova. Legalábbis, a lépcsőhöz nem.

Ijedten álltunk meg.

Még, hogy nincs ereje.

Átvert a büdös ribanc!

Morogni kezdtem. Jeremy rám nézett, erre abbahagytam.

-       Bocsi.

-       Mielőtt elindulunk, kérdezhetek?

-       Nem tudom, hogy mi ez. Valószínűleg, egy labirintus. Tudtam, hogy hazudik.

-       Nem erről.

-       Akkor miről?

-       Ismerted már régről. Honnan?

-       Nem vagyok ember.

Ez elég volt egy kis időre, míg Jeremy megemészt mindent. Momentán nem volt erőm és energiám, hogy elmondjam neki az életem történetét. Ha ezt túl éljük, meghívom egy rövidre, és társalgunk.

De most nem. Jeremy elővette két fegyverét. Én a két tőrömet készítettem elő. Csodás páros. Igazi álomcsapat.

Elindultunk olyan óvatosan, amilyen óvatosan csak lehet.

Hirtelen az egész teret betöltötte a boszorkány nevetése. Mind a ketten összehúztuk magunkat.

Egyre inkább hallottam a kaparászást, a nyögéseket.

-       Mi ez, Stokes? – utáltam, ha becéznek.

-       Nem tudom, Jerry. – édes a bosszú.

-       Bocs.

-       Szerintem a gyilkosunk most vadászik.

-       Mire?

-       Ránk. – Jeremy hátrakapta a fejét.

-       Honnan veszed?

-       Ha valóban veszélyt jelentünk Evangeline-re így vagy úgy, megpróbál minket megölni.

Nagyon nem lőhettem mellé.

Egy ajtóba botlottunk. Minden erőmet összeszedtem, hogy berúgjam. Ripityára tört. Jeremy megpaskolta a hátamat.

A szoba kör alakú volt, a falon gyertyák világítottak. Az első hely, ami nem volt teljesen sötét. A plafonról valami bászerű csüngött lefelé.

Még friss lehetett, mert sűrű, fehér nyál csorgott le egy vájatból.

Jeremy közelebb húzódott hozzá, és megütögette a pisztoly csövével, mire a báb megmozdult.

Hátrahőköltünk.

Lefolyt a plafonról, és egy nagy nyálszörnyeteg állt előttünk. Jó, valamilyen alak volt, nem tudtam megmondani, miféle, nem ember, mert éreztem a halál szagát rajta. Azért volt nyálas, mert átalakulóban volt. Hogy végzett egy metódussal, vagy megzavartuk, csak a gazdája tudta. Egy baromi nagy, fehér ember.

Olyan érzésem támadt, mintha egy jégkockát gurítanának végig a gerincemen.

Jeremy homlokán legurult egy izzadtságcsepp. A szeme vérszomjasan villogott. Embert még nem láttam ilyen izgalomban. Gyilkolásra készen állt, csak szólnom kellett volna.

Éreztem, hogy változom.

Egy pillanat alatt felvettem az eredeti alakomat.

Egyszerre kezdtünk hátrálni. Lassan. Lassan.

Az a valami nem nagyon közeledett, de jött ő is.

Mind a ketten lendületből kezdtünk el futni a sötétségben, reméltük, hogy nem lesz lezárva semmi sem. Furcsa módon, én tudtam tájékozódni a sötétben. Jeremy,ha ember, akkor ő elvileg nem tud, de kiválóan manőverezett.

Azt hiszem, lesz miről beszélgetnünk.

Egymásra néztünk, tudtuk, hogy a másik lát a sötét ellenére is.

Az a valami négykézláb vágtatott utánunk. Egy öles mozdulattal megragadta Jeremy lábát, és a falnak vágta.

Megperdültem, és kinyújtózva, tőreimet a lény felé tartva rázuhantam. Sikeres támadás volt, mert vinnyogott egyet, és hátrébb húzódott.

Jóval erősebb volt, mint gondoltam volna.

A vállát és a hasát találtam el. A vér szagából meg tudtam ezt állapítani.

Nekem rontott, de csak meglökött, és már a másik oldalamon volt, a sarokban. Megtámasztotta magát a falnál, és meglökte magát. Lendületet vett, és a földre szegezett. Beütöttem a fejem, felszakadt a bőr.

Csodás.

Beleszédültem a szorításba. Nem harapott, nem karmolt, egyszerűen csak fojtott. Hátsó lábai karmai a combomba martak. Varázslény, a karmolása két hét is meglesz, mire elmúlik.

Kezeimmel a tőr után kutattam. Kitéptem a hasából az egyiket, és nyakon szúrtam. Annyiszor sújtottam le, amennyiszer csak tudtam. Még egyszer. És még egyszer.

Fájdalmában visított. Az egész húslény vérben fürdött. Minden szúrásnál láttam, hogy felszabadul pár fehér ember.

Minél többet veszek el tőle, annál sebezhetőbb lesz.

Igaz, ha Evangeline irányítja, akkor sok értelme nincs, mert képes ki és betenni lelkeket dolgokba, lényekbe, emberekbe.

Jeremy füttyét hallottam. A tőrt utoljára a lény nyakamon lévő karjába döftem, így egész testével rám nehezedett. Lábammal, amennyire tudtam, feltoltam, hogy Jeremy-nek minél jobb céltáblája legyen.

A rendőr bámulatosan jól célzott. Pont a fejét találta el.

Beterített a temérdek alvadt és friss vér, és nyál.

A tőrömet kitéptem a vállából, és a szívét találtam el. Az összes fehér ember kiszabadult. Most már mehetek a Mennybe. Hallelujah.

Jeremy ülő helyzetbe segített.

Kicsit még pihegtünk ott.

Eltűnt a hullaszag, csak a pince dohos levegője volt körülöttünk. Mintha egy átok megtört volna, a gonosz elment.

Most kellene valami undorítóan nyálas popszámot benyomni, vagy énekelni, vagy nem is tudom, mi illik a boldog befejezéshez.

Amikor felálltam, rájöttünk, hogy a lépcső alján voltunk végig.

Az egész itt játszódott, de álcázás volt a helyen.

Gonosz boszorkány.

A földszinten minden le volt takarva. A nap is feljött. Órákat töltöttünk lenn. Evangeline-nek semmi jele nem volt.

Por ült a bútorokon, és csak a mi nyomaink látszottak.

Most már bátrabban mozogtunk a sírok között is.

Ahogy kiértünk a temetőből, a kocsihoz, Jeremy cigarettára gyújtott.

-       Szerinted?

-       Szerintem, mi?

Tudom, tudom. Nem illik visszakérdezni.                                                                          

-       Hihetünk egy nagyhatalmú boszorkánynak, hogy elvesztette az erejét az egyik varázslata közben?

Hümmögtem egy sort.

-       Még sosem láttam ilyet. Olyat már igen, hogy visszaütött az átok, de hogy egyből elszálljon a hatalma… még nem. Viszont, ha hazudott…

-       Akkor mi van?

-       Akkor nyakig ülünk a pácban.

Jeremy hazavitt. Elmeséltem neki, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan ismerem a boszorkányt. Nem tűnt meglepettnek. Az jobban megdöbbentett engem, hogy Jeremy alakváltó. Ezt is hamar túltárgyaltuk. Azzal váltunk el, hogy a következő napon még tárgyalunk erről a dologról.

Szóval, összegeztem magamban, amit tudok.

Adott egy hatalmát vesztett boszorkány, és egy halom fehér ember, akik rabok egy test börtönében, aminek megvan a tudata, így erejüket is birtokolja.

Egy erős gyilkos.

Beléptem a lakásomba, ami egy idős ház földszintjén volt. Egy szoba, fürdő, konyha, előszoba. Ennyim volt, nekem megfelelt.

Az első dolgom az volt, hogy leltáraztam a fegyvereket, mindent az étkezőasztalra pakoltam, amire szükségem lehet.

Két kis pisztoly, két karó, és két tőr. A tőröktől semmiképpen sem váltam volna meg. A legjobb fegyver a világon.

Ezután a fürdőben lerúgtam magamról minden ruhát, ami rajtam volt. Eresztettem egy kád vizet. Felkötöttem a hajam, és belemásztam a kádba. Finom meleg víz volt, fenyő illattal.

Elnyomott az álom.

Arra ébredtem fel, hogy édes szagot érzek. Orrfacsaró bűzt, ami megragadt a tüdőmben, és nemigen akart onnan távozni.

Régi, rossz szokásomhoz híven, lassan nyitottam ki a szemem, mozdulatlanul, mintha ártatlanul aludnék a kádban.

Ekkor eszméltem rá, hogy minden fegyverem a konyhában van, és valami csúnya dolog van a lakásomban.

Amikor felnéztem, nem láttam semmit, ami azt jelentette, hogy egy pillanatom még van, hogy átgondoljam, mit akarok tenni.

Régen dohányoztam, van a közelben öngyújtó, és egy igen büdös parfüm, amit még anno a születésnapomra kaptam.

Nem tudtam elég halkan kimászni a kád vízből, surrogott a sok csepp.

Ekkor valami feltépte a fürdőszoba ajtaját. Egyből a tükrös szekrény felé fordultam.

Nem volt ingerenciám megnézni, mi fog megenni.

A mosdókagyló szélébe kapaszkodtam, de az a valami ragacsos kezével megragadott, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és hassal a földre zuhantam.

Így is az volt a legnagyobb bajom, hogy túl hideg a csempe a meztelen hasamnak. Húzott be a szobába, és lihegett, hörgött.

Nem szólt semmit, csak nyögött az erőlködéstől.

Sikerült pofán rúgnom, és lábra küzdeni magam. Kikaptam a szekrényből a spray-t és az öngyújtót.

Egy karmos kéz megragadta a vállamat, a következő pillanatban valami végigfolyt a hátamon. A saját vérem, és már jött is az állkapocs.

Baromira tud fájni, ha az emberbe beleharap valami.

Nagy nehezen hanyatt fordultam. Megnyomtam a kupakot, és csattintottam a gyújtót. Hatalmas láng csapott fel.

Az a valami sikítva görnyedt össze, csapkodott. Kihátráltam a fürdőszobába. Onnan néztem a groteszk jelenetet. Semmi emberi nem volt abban az izében.

Két karja, két lába és egy feje volt, de nem emlékeztetett emberre.

Másodpercenként szabadult fel egy fehér ember, és elszállt. Elpárolgott, mint a forró víz.

Nem számoltam, de mielőtt a takaróm lángra kapott volna, kihúztam a zuhanyrózsát, és lelocsoltam.

Egy hatalmas gőzölgő, büdös húskupac nyöszörgött a szobám közepén. Behoztam a konyhából a két tőrömet, és kivágtam a szívét.

A hullából nem maradt semmi.

Csípőre tett kézzel álltam a helyén. Azon járt az eszem, hogy most már takaríthatok.

Tudhattam volna, hogy olyan egyszerűen nem végezhetünk egy gonosszal. Pedig kivájtam a szívét, véres voltam. Ennyire jó álcát még Evangeline sem tud.

Viszont volt egy kis problémám. Evangeline potenciális veszélyforrás. Minél előbb meg kell őt ölnöm.

Hogy Jeremy-nek mit fogok mondani, még nem tudom. Kitalálok majd valamit. Lehet, hogy nem is szólok neki. Lehet, hogy egy új gondolatot ültetek a fejébe azzal, hogy lezárta már az ügyet. Igaz, akkor az egész környéket megbabonázhatnám.

Apropó, babona. Evangeline, visszakapta az erejét.

Elmosolyodtam, mert most nagyon-nagyon rossz kislány leszek.

Alighogy megnyugodtam, erőt vett rajtam valami megmagyarázhatatlan fáradtság. Nyomást éreztem a tarkómon, és a saját szőnyegem puha volt az arcom alatt.

Amikor felébredtem, eléggé fájt a fejem. Nem értettem sosem, hogy a regényekben, amikor felébred az elkábított főhős, miért hány. Most már tudom. Nyilván forog vele a szoba. Velem is forgott. Lassan ültem fel. A lassú mozdulat nem fáj. Úgy viselkedtem, mint egy átmulatott éjszaka után. Kellett volna az a szódabikarbóna. Vagy sör.

Evangeline a sarokban állt. Hosszú, koszos fehér rongyokban volt. Ahogy ide-oda mozgott, a ruha is libbent vele. Meztelen volt a lábfeje, és fekete a portól.

A kőasztalon rájöttem, hol vagyok. A pincében, abban a szobában, aminek az ajtaját alig egy napja berúgtam.

A nő megfordult, és mosolygott. Az arca hamuszürke volt. Mintha már évek óta halott lenne. A szag is olyan volt. Mögötte bábok és fehér, áttetsző emberszerű valamik voltak.

-         Hogy tetszik a kis családom? – kérdezte a boszorkány. Körbemutatott a riadt arcokon, és a bábszerű izé is megrándult.

Nem különben, én is teljesen berezeltem. Ameddig az ember át nem él egy helyzetet, félni fog tőle. Az első ugrás után a többi gyerekjáték. Csak át kell tudni esni a holtponton.

-         Parancsot nem követnek, de ha eleget összegyűjtesz, és mágiával testet adsz nekik, akkor hihetetlen dolgokra képesek. – mondta a boszorkány. – Kérsz ízelítőt?

Hamar leestek a dolgok. Valahol akartam is, meg nem is látni, hogy mire képesek. A szívem, bár nem volt már gyermeki, de egészen jó helyen volt ahhoz, hogy még évekig ott legyen.

Evangeline kérdő, derűs tekintettel nézett rám.

-         Na? Elvitte egy cica a nyelved? – inkább macska vigye a nyelvemet, mint egy élőhalott a szívemet.

Keserű ízt éreztem a nyelvemen, majd vissza végig a torkomon, és a gyomrom égni kezdett tőle. Epe. Talán.

-         Parancsra ugranak? – kérdeztem. Jobb nem jutott az eszembe.

A boszorkány hozzám lépett. Még inkább éreztem minden kipárolgását.

-         Mint mindenki, ők is parancsot követnek. – mondta.

Lehajolt hozzám. A haja az arcomat súrolta. Mint egy adag pimpós pókháló.

-         De jó. – eléggé unottan hangzott ez a számból.

-         Az. – Evangeline csettintett egyet, mire a báb megmozdult. Szétnyílt, bő, sűrű nyálat eresztett magából. Egy csontos, fehér, nyálkás bőrű valami lépett ki belőle. Szinte egy csontváz volt, bár volt húsa. A fogai élesnek tűntek, a szeme fekete volt, akár egy cápáé. Hevesebben kezdett el dobogni a szívem.

A valami megállt a boszorkány sarkában.

-         Ha szíveket etetsz egy gonosz varázslattal életre keltett lénnyel, akkor mind a lelkeket, mint a szíveket felhasználja, és magába építi. Olyan, száz emberből és szívből gyúrtam össze.

-         Már értem a koncepciót. Azt viszont nem, hogy ez miért is jó? – kérdeztem. Ma ez volt az első értelmes dolog, ami elhagyta a számat.

A boszorkány megvonta a vállát.

-         Tudod, ha eleget fizetnek, akkor bármit megcsinálok. A Fehér Ember azért jó, mert irányítható. Ráijeszt az áldozatra, vagy, ha gyengül, akkor megöli, hogy újra erőre kapjon. Mindenki látja már, így nem hagy alább a vágya. Másrészről, ha elég ereje lesz, akkor felfalom, és belém száll minden, ami az övé volt. Akkor megállíthatatlan leszek. – körbepillantott a szobán. – Nemsokára túllép a gyerekeken, és felnőtt életerőt fog elszívni. S tudod, a féllények és élőhalottak lelkei mekkora energiát ad neki? Nagyon nagyot. Hiszen, ezt te is tudod.

-         A rangot is figyelhetnéd. Nem minden lénynek ugyanakkora az ereje. – szóltam közbe.

Evangeline bólogatott.

-         Ez megtörtént. – válaszolta.

Evangeline az elméjével irányított. Éles fájdalom hasított a hasamba. Ahogy összegömbölyödtem, leestem a földre. Most már a térdem és a könyököm is sajgott. A levegő egyre fogyott a szám elől.

A fehér emberek körben álltak, mint valami szobrok, és rám meredtek.

Azon gondolkodtam, hogy ha így folytatjuk, egyoldalú küzdelem veszi kezdetét.

-          Kicsi Stokley. Azt csinálok veled, amit csak akarok. – mondta a boszorkány.

A torkomra egy láthatatlan kéz csavarodott, hátrarántott. Egy újabb láthatatlan kéz pedig, gyomomszájon vágott, majd, amikor elhajoltam, vesén. Szerettem volna pisilni, de csak egy is epe távoztt.

Nagy nehezen két lábra küzdöttem magam.

-          Talán, még vannak rejtett tartalékaim.

Evangeline azt játszotta, hogy kislányosan felvidul.

-          Lássuk! – kiáltott fel.

Megtanultam, hogy csak olyankor mondjuk hazugságot, ha biztosan nem kapnak rajta.

Evangeline még szürkébbnek tűnt, és a szaga erősödött. Úgy látszik, egy valamirevaló boszorkány illata úgy változik, amilyen intenzitással érez vagy gondol valamit.

Nem lepődtem volna meg rajta, ha átváltozik, és ő maga is élőhalott lesz.

-          Azt szeretném, hogy te én legyél!

Én nem szeretném – gondoltam. Csak álltam, és nem értettem semmit. Hogy lennék már ő? Ahhoz egy komplett, nagyon erős varázslat kellene. Egy vámpírt meg tud igézni egy boszorkány? Végül is, meg. Ha ellenállok, elsöpör, mint a port. Ha megadom magam, megszűnök önmagam lenni.

Így is, úgy is vesztes lennék?

Minden helyzetből fel lehet állni. De ebből hogyan?

Evangeline méregetett.

-         Nem értem, hogy rád miért nem tudok hatni?

Megnyugodtam. Határozottan néztem fel rá.

Megfogtam a láncot a nyakamban, és megkerestem rajta a  követ. Még mindig fényes fekete volt, de valósággal égetett, amikor hozzáértem.

-         Hematit. Sosem veszem le.

Láttam, hogy mérges lesz.

-         Egy kő. A védőköveddé tetted? – hál istennek, a volt boszorkány barátnőmnek is megvannak a maga jó dolgai. – Ez sem akadályozhat meg. Mágiával mindent ki lehet kerülni.

Talált, süllyedt.

Körbenéztem. Bíztam abban, hogy él a mágia egyik íratlan szabálya. A fehér emberek a „jók” oldalára állnak. Bár, ha belegondoltam, a vámpír erkölcsileg volt rossz, a boszorkány pedig, eleve romlott volt.

Vajon, ha támadásba lendülök, kinek az oldalára állnak?

-         Kötve hiszem, hogy ez így lenne. – valahol olvastam, hogy a pénz visz mindent.

-         A pénz nem minden. – a francba, ez olvas a gondolataimban?!

-         Jó lenne, ha az agyamban csak én lennék.

Ismét megvonta a vállát, és mosolygott.

-         Beléd akarok költözni. A testedet, az erődet és az életedet akarom.

-         Ugyanazt szeretnénk. – hajrá, ameddig egy helyben topogunk, addig tudok gondolkodni.

Visszamosolyogtam rá. Ameddig nem akar vagy nem tud lépni, addig még jó vagyok. Ha támad, akkor az első, hogy ne hagyjam beszélni. Kellene valami, amivel tüzet gyújthatok. Fáklya van a falon, de mivel tegyem szóródóvá?

A bábból kikelt fehér ember négykézlábra ereszkedett. Ugrani készült. Csak egy parancs kell. Még előtte el kell érnem a fáklyát. Bármelyiket. Mivel a fegyvereimet elvették.

Evangeline a ruhaujjából egy pálcát vett elő. A hatalmas boszorkányoknak nem volt szüksége pálcára, mutogatásra, vagy bármilyen segédeszközre. Nekik elég volt gondolniuk, és megtörtént minden. Még a varázsige is fölösleges volt.

Ez azt jelentette nekem, hogy a nőnek nincs meg minden ereje. Ezért kellek én neki. Kell az erőm és a testem.

Kissé meghajtotta a hátát, és kitárta a karjait. Az egyik tenyérrel felém nézett, a másikban a pálcát tartotta.

Rúgd ki a kezéből a pálcát, majd törd el a nyakát. – mondta bennem egy hang.

Hm, oké.

A pálca lassú köröket írt le a levegőben. Még nem érkezett varázsige. Hátráltam pár lépést, úgy az asztal végéig. Tartottam magam, míg ő egyre nagyobb köröket írt le, és ezüstös fény szóródott a botból.

Elmosolyodott.

Rám szegezte a pálcáját.

A karom elkezdett égni. Mintha egy késsel szántanának végig rajta. Érről érre. Nagyon fájt. Bénának éreztem magam. A forróság kezdte elönteni az egészet és a mellkasomat is csavarta valami.

Lendületet vettem, és három lépésből sikerült is. Felugrottam az asztalra, és kirúgtam a kezéből a pálcát. Ameddig ő a szálló bot felé nézett, ráugrottam a mellkasára. Kibillent az egyensúlyából, és mind a ketten a földre zuhantunk.

Nem volt nagy harc. Megfogtam a fejét, és megtekertem. Három reccsenés jelezte, hogy nyakát törtem.

A kedvenc bérence a hangra felém iramodott, lehajoltam, ezért az a falnak csapódott.

Egy lélegzetet hallottam, majd a boszorkány teste múmiává aszott össze.

A valami felüvöltött.

Nem hagytam neki semennyi időt se. Felugrottam. A falból kitéptem két fáklyát, és a nyöszörgő élőhalottra dobtam. Lángokba borult a sarok. Üvöltött, sikoltott, nem lehetett érteni, hogy mit, de az is lehet, hogy semmit.

Nem csapkodott, csak vonaglott. Koponyapuffancsok képződtek a füstből. Különböző gyerekek és emberek lelkei szálltak a plafon felé. A fehér emberek maradékai a szobában maradtak. Ugyanolyan mozdulatlanul álltak, mint a többiek.

A kupac maradéka nekem rontott. A földre lökött, és oda is szegezett. Még így is hatalmas erő volt benne. Nem csodálom, hogy elevenen falt fel embereket.

-         Neeem! – kiáltottam.

Karma a vállamba mélyedt. A körmöm olyan volt, mint a gyémánt. Hegyes és kemény. Bal kezemmel eltartottam magamtól a nyakánál fogva. Másik kezemmel megcéloztam a szíve helyét, és belevágtam az öklömet.

Átlyukasztottam puszta kézzel, mire rám nehezedett teljes testéve.

Behunytam a szemem, amikor az enyészeté lett.

A fehér emberek pedig, ott álltak körülöttem.

Ott feküdtem hanyatt a padlón. Vérzett a vállam ismét. Már a második alig egy nap alatt. Nehezen fog behegedni. Tudtam jól.

Fújtattam, és nem hittem el, hogy vége. Kicsit nehezebben ment a lélegzés, mint akartam.

Mit fogok mondani Jeremy-nek?

Elnevettem magam. Túléltem a barátnőm halálát, akit megöltem, vérzek, és az a legnagyobb gondom, mit mondok majd a zsarunak.

Lehet, hogy majd ez is olyan megmagyarázhatatlan esemény lesz, mint hasfelmetsző Jack története. Egyszer csak, vége szakad a kálváriának.

Megvártam, ameddig lemegy a nap. Hosszú óráknak tűnt az egész egy hullával és lelkekkel körbevéve.

Feltápászkodtam. A sebem már nem vérzett, csak nagyon nyúzottnak éreztem magam.

Kifelé indultam. Körbeszaglásztam az egész házat. A fegyvereimet megkerestem, és egy szatyorba tettem bele.

Valaki visszaváltható üvegeket mozgat vele, én fegyvereket.

Nagyszerű.

Kimentem a házból a temetőbe.

Éreztem, hogy néz valaki.

Nem is egy valaki, hanem többen.

Megfordultam, és egy seregnyi fehér ember állt mögöttem.

-         Nem vagyok az uratok. Menjetek békével. – nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Tanácstalanul néztek össze, majd oszladozni kezdtek. Ez bevált!

Bólintottam, és nem tudomást véve róluk, elindultam hazafelé.