Fiday Night*

A péntek hamar eljött. Mondtam is minden nap SzSz-nek, hogy nem szeretnék akkor bejönni. Egész héten délelőtt borítékoltam, délután szkenneltem, és tök egyedül voltam. Vivien nem lépett be egyik közösségire sem. Nem írt levelet. A telefonját kikapcsolta. Beteget jelentett.

Minden nap írtam neki levelet, sms-t, de nem jött válasz.

Csütörtökön este pedig, ültem a gép előtt, gondolkodtam, amikor bevillant a postafiókom. Egy levelem jött. A szívem nagyot dobbant, és amikor megnyitottam, még nagyobbat.

Nem Vivien volt, de vérrokon.

Balázs.

Aranyos volt, mert minden köszönés nélkül azért újra akarta beszélni a pénteket, hogy még áll-e, mert ha nem, akkor inkább hazamegy hétvégére. Rajzolt nekem egy térképet, hogy hova menjek az egyetemen belül, hol üljek le, ergo, hol várjak rá. Volt egy lementett kép az épületről, és piros vonallal jelezte, hova menjek, majd egy zöld csillag volt az, ahol négykor ácsorognom kell majd.

Önkéntelenül is fültől fülig ért a szám.

Ha valaki lát, az biztos, hogy egy beutalót ajándékoz nekem a zárt osztályra.

Egyik lábamat felhúzva bámulom a képernyőt, és átszellemülten vigyorgok.

Visszaírtam neki gyorsan, hogy ott leszek délután négyre, és megadom a számomat neki végszükség esetén, ha bármi közbejön, akkor legalább tudjon értesíteni.

Nem egyből jött válasz. Pakolászni kezdtem, amikor bejött egy ping. A fiókom chatablaka vibrálni kezdett. Jé, más címről, de Balázs írt rám.

B*Man: Hali

Nóri: Szia! :) Mi újság?

B*Man: Van egy hírem, és döntsd el, akarod-e vagy sem

Nóri: ?

B*Man: Holnap egész nap szabad leszek, nem csak délután.

          Akár délelőtt is találkozhatnánk…?!

Nóri: Nem megyek dolgozni, szóval jó lesz.

          Mikor és hol tali?

B*Man: Normafa.

          Leszállsz a buszról, és állj meg a megállóban. Odamegyek.

Nóri: Kösz, látom bízol a tájékozódásomban. :D

B*Man: :P

          Volt már arra példa, hogy a csaj elkószált. Virágosvölgyben sikerült ráakadnom.

Nóri: Pech. Béna volt.

B*Man: Igen az.

          Képzeld hozzá Krisztián Bélt, ahogy átlátszó esőkabátban mondja.

Nóri: Írnod se kellett volna! :D:D:D

B*Man: Ki tudja? :) Am’ tudsz valamit Vivről?

Nóri: tudok, de nem chat-téma

          Holnap elmondom

B*Man: Jól van. Kíváncsi vagyok.

Nóri: Te, kérdezhetek?

B*Man: Nem!

Nóri: Naaaaa

B*Man: Lökd!

Nóri: Miért B-Man?

B*Man: Szuperhősnév. :P

Nóri: Értem. :)

B*Man: Megyek, kialszom magam holnapra

Nóri: Lehet, nekem is jót fog tenni a szunya

B*Man: Akkor jó éjt! Szia!

Nóri: Szép álmokat! Szia!

Jé, tényleg elkezdtünk kommunikálni. Ez volt az első gondolatom. Utána ruhákat próbáltam, mert szerettem volna minél hamarabb kitalálni, hogy miben menjek. Annyira feldobódtam, hogy minden más teljesen eltörpült mellette.

Apu is próbálkozott vacsi közben kiszedni belőlem sok mindent, aztán annyira jutottunk, hogy Robinál fogok aludni, Gergővel karöltve pénteken este.

Alig bírtam elaludni az izgalomtól.

Amikor reggel felkeltem, minden menetrendszerűen zajlott. Kinéztem az ablakon. Semmi napsütés. Ittam egy kávét, elmentem fürdeni. Szokás szerint összetettem az ágyamat, kinyitottam a ruhásszekrényt, és magamba roskadtam. Álltam előtte, egyik kezemben kávé, a másikkal masszírozom a nyakam, és latolgatom, mit és hogyan.

Felvettem egy sötétkék farmert, és egy háromnegyedes ujjú pólót. Néztem magam a tükörben, fintorogtam egyet, és újra könyékig beletúrtam a cuccaimba. Ezúttal egy pólót vettem ki, és egy kardigánt. Ahogy magamon tudtam izzadni kezdtem, úgyhogy elvetettem ezt az ötletet is. Végül egy vékony pólót, meg egy hozzá illő kockás blúzt választottam. Felülre sikerült lilás-rózsaszínt holmikat kiválasztani.

Feldobtam egy laza sminket. Éppen hogy nem voltam teljesen natúr valómban. A hajamat kissé megkapartam, a csuklómra azért rátekertem egy hajgumit. Az asztalom tartalmának elenyésző hányadát besöpörtem a táskámba, átdobtam a vállamon, és útra kész voltam.

Megnyugtatásképpen még párszor jól szemügyre vettem magam. Felfedeztem minden apró kis hibát, és otthon akartam maradni. Pechemre, apu pontosan kopogott az ajtón, szóval, kénytelen voltam kislattyogni az autóig.

Szokás szerint kitett a Borároson, én pedig, elindultam egyedül. Túléltem a villamost, és a buszt is. Álltam Normafánál, és vártam. Negyed óra után már elég idiótának gondoltam magam, ezért zavaromban a közeli térképeket kezdtem el nézegetni, mi merre van, és vajon, mi merre fogunk menni?

Félénken léptem mindig egy kicsit odébb, közben pedig, fél szemmel néztem, hogy hátha meglátom Balázst.

Ez a fél óra bőven elég volt ahhoz, hogy kényszerképzeteket gyártsak arról, hogy miért késik. Egészen szép összeesküvés elmélet született az agyamban Klaudiáról és róla. De hogy is jutott eszembe a gaz csábító???

Azt már nem tudtam visszaidézni.

Épp egy rövid leírást olvastam arról, hogy miért jó pár kidöntött fatörzset az erdőben hagyni, amikor valaki befogta a szemem.

-Na, ki vagyok? – kérdezte, én meg, mintha nem tudnám, megtapogattam a kézfejeket, és hümmögtem.

-Edward Norton?

Felé fordultam, és mind a ketten mosolyogtunk egymásra. Jaj, de jól áll neki, amikor őszintén vigyorog. Őrülten jól nézett ki. Laza hosszú ujjú póló volt rajta, hanyaguk könyékig feltűrve, és kicsit lógós farmer. A szemüvege érzékelte az UV-t, ezért pöttyet sötétebb volt, mint szokott lenni.

Köszöntöttük egymást a szokásos módon, és elindultunk a kövezett úton. Még jó, hogy nem volt sárga köves, mert a nagy varázslóhoz semmi kedvem nem lett volna.

Elregéltem neki Vivien történetét, mire csak nézett. Zsebre dugott kézzel kullogott mellettem, hallgatta, amit mondok, és nem szólt egy árva szót sem.

Nem bírtam ki.

-Miért hallgatsz?

-Lenne mit mondanom, de mivel az unokatesóm, neked meg a barátnőd, inkább hagyjuk. – megrázta a fejét.

-Nem, ne hagyjuk. Négyszemközt vagyunk, kíváncsi vagyok arra, mit gondolsz.

-Hát jó. Te akartad. – mondta. – Ez az egész nem szerelem. Fellángolás? Igen. Szexuális vonzódás? Igen Szerelem? Nem. Ha a srác szerelmes lenne, akkor minden követ megmozgatna Vivért. Nem csak mozdulatokkal, hanem szavakkal is. Vivi pedig abba szerelmes, hogy nem lehet elérni.

Hm.

-De van olyan nem, hogy nem tudsz kilépni a kapcsolatodból…

-És mi ez a helyzet? Áruld már el nekem.

-Amikor gyerekek vannak, vagy sérült a másik fél.

-Hát, pont ez az. Itt se nem szülők, egyáltalán nem is házasok, és egyik sem sérült, ahogy te fogalmazol. Szóval, mi az akadály Vivhez? Semmi. Egyszerűen, nem akarja. Jó vele szórakozni, én is szoktam, néha jól esik, hogy férfinak érezzük magunkat, de ennyi. Gondolom, nem is adott erre jelzéseket, csak Viv mindenbe belemagyarázta.

-Szerintem a jelfejtés éltet minket. – erre elnevette magát. – Ez annyira kiábrándító.

-Mi?

-Hogy azt hiszed, hogy szeretsz valakit, közben pedig, csak az egód hajt, hogyha nem szerzed meg, legalább egy éjszakára, akkor nem vagy a nemedhez méltó.

-Szomorú.

Csendben baktattunk. Én csendesen szerettem volna kiköpni a tüdőmet a lejtőn felfelé. Ő könnyebben ment, jóval edzettebb lehetett, mint én.

-Jól érzem, hogy savanyú a szőlő? – törte meg a csendet.

-Már miért lenne?

-Túlzottan átérzed Vivien helyzetét. Nem hiszem, hogy női szolidaritás, inkább hasonló helyzetben vagy.

Elregéltem neki Mikit. – Nagymamám mindig mondta, hogy ne bízzak meg a szőke hajú, kék szemű férfiakban.

-A szája nem volt hideg? – nevetett fel.

-Nem, az nem volt hideg.

-De nem ő a szőlőd. Erre rájöttem. Ő pótlék volt. Egy mazsola. Mi van a másikkal?

-Nincs másik.

Megrántotta a vállát, és megértette, hogy nem akarok beszélni róla. De az meg milyen lenne már, hogy neki beszélek róla, mintha nem ő lenne az? És arra nem jönne rá? Ugyan már. Örültem, hogy nem erőszakolta ki a választ.

-Világéletemben úgy voltam vele, hogy kell egy célközönség. Akinek én vagyok a sztár. Megtaláltam egy bizonyos korú lányok csapatát, és ott tetszelgek abban, hogy én vagyok az alfa. Eszem ágában nem lenne bármelyikkel is komolyabban kezdeni, de próbálkozom azért néha. Néha többet látnak bele az egészbe, mint ami van. Mást akarnak, mint amit én. Aztán ott tartok, hogy magamban hordok mindent, ami csak történik velem. Te legalább ki tudod írni magadból.

-Hm. Nem hiszem, hogy ez a dolgok könnyítésére szolgál. Legalábbis, ettől az érzelmeim nem lesznek halványabbak. Csak van egy fórum, ahol minden valóra válhat egy novella erejéig.

-De ez is nagy szó. Nem gondoltál még regényírásra?

-De. Folyamatosan ezen agyalok. Komplett világok vannak a fejemben, különböző fantasy történetek. De egyik sem olyan, hogy meg is írnám. Biztos, hogy az első egy személyesebb hangvételű dolog lesz.

-Pedig, érdemes lenne megpróbálni leírni.

-Ez a titok nyitja. Ha nem érzed eléggé jónak, hiába pörög a történet a szemed előtt, nem tudod leírni a szavakat. Ezért fogok egyszer a saját életemből meríteni az elsőhöz.

-Kíváncsi lennék a történeteidre, komolyan. Biztos, hogy legalább két könyvet megtöltenél belőlük.

-Csak egy honlapot. Nem hiszem, hogy bárki is megvenné és olvasná.

-Én megvenném.

Elpirultam. Egy olvasóm már lenne. Wow!

Az út kicsit meredekebbé vált.

-Kérsz egy kürtös kalácsot? – vetette fel a kaja lehetőségét.

-Ahham. – feleltem. Cukorbomba. Szabad ilyet az ember lányának akkor enni, amikor lehet, hogy Cupido a közelben van?

Vett kettőt. Magának és nekem is egyet-egyet. Fuccs annak, hogy én elkezdem az egyik végén, ő a másikon, és középen találkozik a szánk.

Rágcsáltunk, megálltunk néha virágot nézni, és észrevétlenül érkeztünk meg a János hegyi kilátóhoz. Nem is emlékszem, mikor voltam itt utoljára, pedig, biztosan voltam, hiszem apu mondta reggel, hogy gyerekkoromban imádtam. Biztos.

Bementünk, megnézegettük a képeket. Alig volt még ott ember ilyenkor, szóval, nem kellett egy tömeggel megküzdeni. Felmentünk az első emeletre, és lenéztünk drága Budapestünkre. Így messziről sokkal szebb, mint az utcáin sétálgatni.

Jól szemügyre vettem minden kiszögellést, és álltunk egymás mellett a kalácsunkkal, és csak voltunk. Jó így lenni, mert az ember feje teljesen átszellőzik, és legalább ennyi időre tiszta minden. Kirajzolódik az egész élet, rájössz, mikor mit kell tenni. Teljesen feltölt, és az élet könnyűnek tűnik.

Néztem, elvarázsolódtam, és a fejem önkéntelenül is Balázs válla felé vette az irányt egészen addig, amíg meg nem pihent rajta.

Egy pillanatra összerezzent, és oldalra mozdult, amitől egyből kijózanodtam.

-Bocs.

-Semmi baj. – na persze. Akkor miért is rázzuk le a fejem a válladról?

-Tudod, te is érdekes muksó vagy. – mondtam. – Gondolok itt arra, hogy csípőből utasítod el a szerelmet, és köpködsz is rá, mintha valami pestis lenne.

-Mert az is. – felelte komoran. Esküszöm, hogy a szeme elsötétült.

-A nagy szerelem megvolt neked is, igaz? – bólogatott. – Nem jött be akkor, ezek szerint. Nem dolgoztatok meg érte.

-Heh. Tudod, amikor a nap huszonnégy órájában, egy héten hétszer azon vagy, hogy a másik kedvére tegyél, hogy érezze, és tudja, hogy szereted, az fárasztó. Értem én, hogy meg kell dolgozni érte, hogy minél hosszabb ideig tartson, de nem gáz az, hogy egy pillanatra sem lehet kiereszteni? – rám nézett.

-Ha nincs eredménye, akkor fölösleges.

-Távszerelemben még nehezebb ez. Egy idő után felőrlődnek az idegeitek, és nem marad más, csak hogy bántjátok egymást. És igen. A szerelem nem szép és nem is jó. Az igaz szerelembe bele kell halni.

-Mi van? Honnan szalajtottak? A tizenhatodik századból? Komolyan, ez egy ódivatú hozzáállás. Az igaz szerelem nem létezik, és ha igen, halálos?

-Mondj csak egyet, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak, és nem mese. Azt nem ér. – a mellkasa előtt keresztbe fonta a karjait.

-Hát… hát… - gyerünk már. Biztos van egy ilyen.

-Látod? Az igazi szerelem az egy álom, ami sosem lesz a tiéd. Megérintheted ideig-óráig, de örökké nem melengetheted a mellkasodon. Mi marad hát? A vonzódás. Ami vagy patologikus, mint Vivnél, vagy aranyos, bájos, lányos.

Ennek van értelme? Mert akkor nagyon nem láttam.

-Szerintem, ez egy ostoba hozzáállás. Ha így élném az életem, hol lenne a sava-borsa? – inkább a szélnek szántam a kérdést, mint neki. Ő is így gondolhatta, mert mondta, hogy menjünk.

Felmásztunk a kilátó legtetejére. A szél összeborzolta a hajam, nem győztem összefogni. Csendben álltunk, és néztük a tájat. Néha egymáshoz szóltunk eleve elvetélt témákat, mint a képregények, a könyvek, pár filmes utalás. Ennyi.

Már kicsit reszkettem, amikor átfogta a derekamat, magához húzott, hogy ne fázzak annyira. Nem mertem elárulni, hogy a torony kilengése jobban idegesített. A mellkasának döntöttem a fejem, és néztem.

Mit néztem? Az ébredező várost. Mert hogy, még tízkor sem volt senki a kilátóban péntek délelőtt. Csak mi ketten.

Miután kinézelődtem magam, elindultunk lefelé ugyanazon az úton, mint amin feljöttünk. Szívem szerint libegőztem volna, de nem mondtam neki, hogy azzal menjünk le. Nem emlékszem, hogy valaha ültem volna rajta, ezért most felvéstem a képzeletbeli bakancs listámra, hogy meg kell tennem ezt feltétlenül.

A buszon ülve hirtelen jutott eszembe a születésnapja.

-Oh, még nem is mondtam, hogy boldog születésnapot! – mosolyogtam rá. Kicsit már idiótának éreztem magam a vigyoromtól, de ez van.

-Kösz, de nem most van.

-Mi? Nem is mondtad?!

-Az interneten most volt, ez tény. De amúgy két hét múlva lesz esedékes.

-Miért?

-Mert akkor születtem.

Jaj!

-Nem úgy. Hanem, miért írsz oda mást?

-Tudod, mennyi adatot le lehet lopni a netről? Ez nekem nem hiányzik.

-Tiszta sor. – és mennyire igaz. Ő biztos nem kap telefonokat, hogy kölcsönt akar felvenni.

Ezután egész nap mászkáltunk. Több kilométert mehettünk jobbra-balra a városban. Megálltunk pár könyvesboltnál és antikváriumnál, ahol eltöltöttünk fél-egy órákat, miközben nézegettük, hogy mit szeretnénk magunkénak tudni. Balázs vett is magának jó pár könyvet, amiket érdekesnek talált. Én csak korzóztam a szokásos témáim között: fantasy, sci-fi, vámpírok, kevésbé nyálas romantikus irodalom. Aztán pár játékboltba is bementünk ökörködni. Egy fa játékokat értékesítőben minden fajátékot megnéztünk, megfogdostunk, játszottunk vele, és elmeséltük egymásnak, kinek milyenje volt gyerekkorában. Koránál fogva Balázs nyerte a fordulókat. Az utcán lányos mivoltomhoz hívem megnézegettem a cipőket és a ruhákat, amit szerintem annyira nem élvezett, mert látványosan ásítozni kezdett.

Ettünk egy gyrost, meg vettünk egy fánkot, és ittunk egy kávét is közben. Az utcai forgatagban csak úgy repült az idő. Fel sem tűnt, hogy időközben délután lett, majd este. Nem késő este, csak lement a nap, kigyulladtak a lámpák, és fogytak az emberek.

-Most hogyan tovább? – kérdeztem.

-Gondoltam, hogy elmegyünk egy diszkóba – már megint? Jaj. – Nem oda, hanem egy másfajta diszkóba. Ami csak alkalmanként van, és… - szerintem észrevette a fejem. – Nem táncolsz. Oké. Akkor irány az egyetem, most van valami buli ott. Akkor majd ott fogunk szórakozni.

-Nincs diákom, nem fognak beengedni.

-Elég, ha velem jössz. Majd én elintézem. – kézen fogott, és elindultunk a villamost irányába.

-Várj, várj! – megálltunk. – Szeretném kifesteni magam, meg átöltözni, mielőtt bulizni megyünk.

-A irodámban megcsinálhatod. Addig majd őrködöm előtte.

Így is lett. Beengedett a laborba, és kiment. A farmer maradt, és átvettem a magas sarkú szandálomat. Felvettem egy csinibb pólót, ami rajtam olyan volt, mintha mindig is vasalva lett volna. A levetett cuccaimat beledobáltam a táskámba, és ahogy a tévéből tanultam, sötétítettem a sminkemen. Megborzoltam kicsit a hajam, hogy perverzebb legyen, és kimentem. Megálltam mellette.

-Csinos vagy. Mehetünk? – ennyi?

-Persze.

-Ja, azt ne cipeld magaddal, meg ez sem kell. – mondta a kendőmre mutatva. Levettem mindent, bedobtam hanyagul az ajtón, és Balázs már zárta is az ajtót.

Vártam, hogy megfogja a kezem, de csak baktattunk egymás mellett. Odalent azonban, egyre inkább dübörgött a basszus, és jó pár bőrbe öltözött diák mászkált mindenfelé.

Kicsit elbizonytalanodtam, viszont más választásom nemigen volt. Elindultam Balázs után, aki egyszerűen felmutatott egy kártyát, és váltott pár szót a portással. A pasas biccentett felém, én viszonoztam, és már bent is voltam.

Mire odaértünk a tényleges bejárathoz, olyan volt, mintha kilométereket gyalogoltam volna újfent. Balázs elmondta, hogy időről-időre szerveznek tematikus bulikat az egyetemisták, ahol kibérelik a legnagyobb aulát a bulihoz. Most éppen egy bizarr parti volt terítéken. Nekidőltem az ajtónak. Sehol egy kulcs, egy zár, mégsem nyílt, sőt, meg sem mozdult. Be voltam zárva, gyanítottam, kívülről, lakattal.

Utoljára nyolcévesen zártam be magam, de akkor is belülről, és nálam volt a kulcs, csak éppen beragadt a zár.

Tapogatóztam, de eredménytelen lett volna minden mutatványom. És minek is izgulok? Ez egy egyetemista buli, nem valami gyilkosklub.

Bentről bömbölt a zene – én is bömbölni szerettem volna. Rettentő butának éreztem, hogy ez is meg tud ijeszteni.

Éreztem odaátról a basszust. Annak ritmusára lüktetett a szívem… a gyomrommal együtt. De néha olyan érzésem volt, hogy emberek járnak az ajtó túloldalán. Neszt hallottam, mint mikor valaki lakattal és lánccal babrál. Átfutott az összes érzelmem az agyamon.

És tényleg! Nehéz nyikorgással tárult fel előttem az ajtó.

Balázs pont ekkor ért vissza hozzám. Ahogy ezt kimondtam magamban, átnyújtott nekem egy piros műanyagpoharat.

-Köszi! – kiabáltam, mert a zene igen embertelenül erős volt.

Elmosolyodott, én meg, mint egy gyerek, amikor a tábor után először pillantja meg a szüleit, megnyugodtam. Majdnem sírva fakadtam, hogy végre visszajött, és félek ezen a helyen, de nem az én stílusom lett volna.

Vad ritmus rázta meg az egész épületet, a falakon is visszahangzottak az ütemek, az emberek kiabálásai vegyültek bele. Balázs háta mögül vörös és fülledt sárgás fény folyt be, ahogy kipillantottam, embereket láttam. Embereket, akik éppen kiélni készültek minden vágyukat. Maszkokat viseltek, ezért bármit megtehettek (?).

Remegtem, mintha télen egy szál alsóneműben állnék kint az utcán. Balázs átkarolt a baljával, és lassú léptekkel mentünk előre. A hang egyre erősebb lett, s a világom ugyanígy borult sárgás-pirosas-feketés fényekbe. Mindenfelé félmeztelen, csokoládéáztatta testek vonaglottak. Megrezzentem. Jobbról egy félig nyitott ajtó mögül éles, hirtelen visítás hallatszott, majd egy ostor bársonyos csattanása, ahogy felsérti a bőrt, és megkarcolja alatta a húst. Hm… A nő pedig, bestia módjára tartott a csúcs felé. Több százan voltak. Egybefolytak.

A szűrt fény és a cigarettafüst tette nehezebbé a látását; néha a gomolygó fehér csigák meg-megcsípték a szemem, néha azért hunyorogtam, hogy jobban lássam, mit csinálnak tőlem két-három méterre.

Egy bizarr, bőrbe burkolt pár pont előttünk kezdett el enyelegni. Nem bírtam ki, hogy ne kezdjem el bámulni. Megálltunk Balázzsal, de szemeket éreztem magamon, és egy kézfejet a fenekemen. Reflexszerűen csaptam oda, mire elijedt tőlem. Lenéztem, s a fal mellett egy férfi volt, és három nő, akik a szájukkal kényeztették egymást. A férfi rám meresztette füsttől vörös szemét. Arcát nem láttam a maszktól. Tekintete üres volt, és kéjvágyó, semmi mást nem adott nekem. Azelőtt soha nem voltam ilyen buliban, és nem hiszem, hogy újra vágyni fogok egy ilyenre.

Nem hittem a szememnek. Egyszerűen képtelen voltam befogadni mindent.

Bár a fülemnek se nagyon. Amikor bejöttünk, akkor Skunk Anansia szólt, most már inkább Manson számai. Bőven megadta a buli karakterét.

Alig tudtam mozdulni, annyian voltak. Ha nem Balázsra kenődtem fel, akkor vagy a falra, vagy a székek miatt bukdácsoltam, illetve az emberek miatt nem lehetett lépni.

Próbáltam Balázshoz szólni, aki a zene ütemére lötyögött, de a kiabálásomat elnyomta a zene. Néha ő is tanácstalanul pislogott rám. Egyszer mutattam neki, hogy szólni szeretnék hozzá, erre olyan lendületet vett, hogy lefejelt, de az ütés helyére azonnal nyomott egy puszit. Megfogta a kezem, és vezetett tovább a hatalmas helyen. Én radaroztam, de a befogadóképességem határát feszegette az egész. Egyszerűen leírhatatlan volt, ezt át kell élni.

Egy messzi bőrfotelben egy méretes nő kényeztette saját magát. Arca mégis keskeny volt. Hurkás, csupasz kezeit valaki a fotel falábaihoz kötözte. A kötél már száraz volt, és vörös valamitől, ahogy dörzsölte a csuklóját, bokáit, és segítségért könyörgött. Mentem is volna segíteni, de Balázs visszarántott.

-El ne mozdulj mellőlem! – nem tudom, hogy ezt hallottam, vagy hallani akartam, és a szájmozgásához társítottam, de ezt mondta.

Persze, nem mertem elmenni Balázs mellől. Biztosabb volt mellette. Volt egy-két fura dolog a terem közepe felé. Olyan két méter magasságú fémvázak, arra erősítve pedig, afféle gumifal. Fehérek, és alulról voltak megvilágítva. Csak tompán lehetett kivenni, hogy mi zajlik benne. Láttam benne egy nőt, egyedül vonaglani. Férfit és nőt játszani. Két nőt táncolni. Két férfit enyelegni. Egy embert, és egy… nah, inkább hagyjuk. Mindegy.

Amikor felnéztem, a falakba rést ütöttek, és meztelen nők, vagy inkább lányok táncoltak. Hogy rakták fel oda őket, és majd hogy fognak onnan lejönni, titok maradt számomra.

Volt pár rúd és színpad. Ott is nők és férfiak voltak.

Nem is tudom. Eleinte valahol egy Las Vegas-i sztriptízbár ugrott be egy filmből, utána egy diszkó, amikor Viviékkel mentem el bulizni, aztán valahol valami furcsa csokireklám képe jött be.

A fények vibráltak, neonosak, tompák, forgók. Minden a zene ritmusát követte, s ha az ember hallgatta, akkor valahogy benne is felébredtek a vágyak.

Egy pultszerű valami volt a terem másik végében, csordákban álltak ott az emberek. Némelyek italt kértek, mások telefonáltak, megint mások kötszert kértek. Nem is csodálom, mert ez az egész rosszabb volt, mint a legdurvább küzdősport.

Hm… egy-egy csoportot, ha körbevettem volna kerítéssel, akkor mint az állatkertben, ki lehetett volna írni, hogy „csípek, rúgok, harapok”… tényleg. Már csak ez hiányzott.

Elkaptam onnan a tekintetem.

Hiba volt, mert valami olyat láttam, amit nem akartam.

Nem írom le, nem ide való, mindenki képzelje el életének legundorítóbb momentumát, és szorozza meg kettővel. Na, olyan volt a látvány. Mindenesetre, nem tudtam eldönteni, hogy az ipse azért küzd, hogy meg ne fulladjon, vagy azért, mert a hímnő távol tartja magától.

Túl voltam ezen a sokkon, és igyekeztem egyenesen Balázs hátát bámulni. Már majdnem az ajtónál voltunk, amikor észrevettem valamit, ami rossz érzéssel töltött el.

Két férfi kezdett el felém közeledni. Balázs háttal állt nekem, próbált előrenyomakodni a tömegben. Szinte már megérintettek azok a férfiak, én pedig, mind inkább másztam volna Balázs nyakába bele. Elkaptak. Legalábbis, az egyik nyögött egyet, és megfogta a karomat, próbált elhúzni Balázs mellől. Visszafeszítettem magam, és egyre jobban szorítottam Balázs kezét. Elengedett az idegen.

A másikra nézett, és egyszerre kaptak felém. Elém ugrott mind a kettő, és teljes erejükből vonszoltak volna magukkal. Akkor esett le, hogy ez a buli annyira nem is jó buli, inkább csak körbenézni jöttem volna mindig is, mint részt venni benne.

Elkezdtem én is nyafogni, de inkább az erőlködéstől, mint bármi mástól. Annyira gyenge voltam hozzájuk képest, hogy az hihetetlen. Legszebb, angyali vicsorgásommal küzdöttem. Láthatólag nem volt semmi értelme.

Egyik oldalról Balázs fogott, másik oldalról két maszkos egyén. Mint egy kötélhúzás, ahol a kötél én vagyok. Bah…

Balázs kisvártatva feleszmélt, és egy egyszerű, neki laza mozdulattal feléjük legyintett. Mind a ketten visszahőköltek, és inkább elmentek más áldozatot keresni. Hál’ a jó égnek, hogy egy igazi férfi volt ott velem. Kicsit biztonságosabbnak tűnt így a dolog, bár előbb is észrevehette volna, hogy küszködök.

Az emberek masszaként hullámoztak együtt.

Ha valaki visított, akkor a többi is. Egy-egy hang ajzotta fel őket, a visszakozás még inkább kételkedtem abban, hogy egészben fogok innen kijutni.

Az összes szőr, ami volt rajtam, szerintem égnek meredt. Szívem a torkomban kalapált, amikor Balázs megrángatta kicsit a kezem, mintegy kövessem. Mi mást tehettem volna? Fogta. Bolond lettem volna elengedni.

Elindultam utána. Egy fekete vászonfolyosóra jutottunk ki, amely pár forduló után elnyelte a buli zaját. Bár nem volt rajtunk kívül senki a rendszerben, mégis úgy éreztem, hogy még mindig figyelnek, és éreztem magamon a nyálkás kezeket.

Hm… Chocolate Nightmare Party. Most már ezt is láttam, eggyel több pipa a feljegyzéseim közt, de inkább maradok annál, hogy Sade márkit olvasok egy tábla csoki mellett.

Végre elértünk a kijáratig.

*Cím: Katy Perry: Friday Night