Fight For Your Right*

Szombaton Móninál voltam.

Újabban csak a meglepetés vagy inkább a meghökkenés jár nekem. Amiket elmondott, nem tudtam rá mit reagálni. Egyből semmiképpen. Sok volt az információ, és kevés a feldolgozási idő.

Fél napot voltam nála, mert délután pofavizitre ment Nándi családjához. Kicsit feszengett. Kicsit.

Elmesélte, hogy Nándinak milyen esetei voltak nőkkel, és hogy ennek ellenére mennyire béna. Nekem meg az járt végig az eszemben, hogy pár nap alatt mégis hogy jutottak el idáig? A béna és az erkölcscsősz hogy van túl azon, aminek én csak a kapuja előtt sertepertélek?

Nándi egy évvel volt öregebb nálam, huszonhárom éves. Csak két-három hónapig tartó hódításai voltak, és ezek voltak a hosszú kapcsolatai. A legtöbb pár nap alatt kifújt. Móni eddig egészen jól bírta. Aztán belekezdett a részletekbe, hogy kivel miket húzott meg, és hogyan, és vele miért nem, és ez neki rosszul esett. Mert hogy, elsőre úgy sikerült bármit is csinálniuk, hogy Móni anyukája az üvegajtós szobán túl volt, és bármit csináltak, elég jól hallható volt. De nem csináltak túl sok mindent, mert Nándi képtelen volt rá. Aztán másnap, amikor senki nem volt otthon rajtuk kívül, akkor sikerült, és csak úgy, hogy a bátyjának az egyik ingét vette magára, mint csábítási eszköz. Vörösre vált fejjel, mutogatva magyarázta az események részletességét.

Pöttyet volt csak kellemetlen, mert ilyeneket még a barátnőimmel sem beszélek meg. Ez szerintem, csak két emberre tartozik, mégpedig azokra, akik benne vannak. Másra nem.

Sokkolásképpen pedig, elmondta, hogy bilincset szeretne.

-Már? – bukott ki belőlem önkéntelenül.

-Miért? Szerinted korai?

Nem, egyáltalán nem. Az lett volna korai, hogyha az első randin közlöd ezt vele.

-Szeirntem, igen. Nem kellene ehhez még egy kis idő?

-Nekem nem. Nekem ez kell, hogy vad legyen, mert ettől a maszatolástól nem jó. Ő meg nem akarja máshogy. Kell az a bilincs, csak…

-Csak menjek el helyetted megvenni.

-Igen.

Az előző este után valahogy nem akartam bilincsekről hallani, pláne azt vásárolni, de ez van. Mindent a barátnőkért.

Ebéd után Móni megfürdött, és kiült hozzám a konyhába egy szál törölközőben. Ez a konyha egyfajta közösségi terünk volt, mert amikor nem volt otthon senki, ott éreztük jól magunkat, és nem kellett attól félni, hogy kevesebbet kell füstölögni. Ha valaki volt otthon, akkor bevonultunk a szobába.

Most nem. Az előszobai tükröt tartanom kellett neki. Kihozta a kencéit, és elkezdte lealapozni magát. Hozott ismeretlen dobozokat is, amikre az volt ráírva: testfesték. Bőrszínűek voltak. Magára fújkálta azokat is, és hiába volt majdnem olyan színük, mint a bőre, akkor is lehetett látni, hogy nem eredeti színében pompázik.

Kicsit művi volt, mint egy baba.

A fejére is tett rendesen, hogy ne legyen olyan, mintha egy másik ember fejét viselné.

Kis pirosító, leheletnyi rózsaszín-lilás smink. Egészen ügyesen megcsinálta. Nem mondom, hogy tiszta büszke voltam rá, de azért ügyi volt.

-Te, azt tudod, hogy hat órán keresztül lehet ez rajtad?

-Nem olvastam el a tájékoztatót, de az bőven elég. Csak egy kis vacsi, meg duma lesz.

-Te tudod.

-Igen, én tudom.

Beviharzott a szobába, addig én visszatettem a tükröt a helyére, és ittam egy pohár vizet.

Éppen merengtem valamin a konyhában – na, vajon min (kin)? -, amikor elém libbent egy fekete szövetnadrágban, és egy rózsaszín felsőben. A haja szőkébb volt, mint alapjáraton, és nem a szokásos, fekete keretes szemüvegét tette fel, hanem azt, amelyiknek nincs kerete, és még a szárai is rózsaszínek.

Mióta megszívta az industrial piercingjével, azóta a lukakba különböző, pontszerű ékszereket tett. Fekete alapon rózsaszín koponyás, citromsárga, pillangós, katicás. A felső lukba tetetett egy olyan karikát, mint az enyém, csak bogyó nélkül. Az alsóban pedig, ezeket cserélgette.

Most ez is más volt. Visszafogott, nem neonárnyalatú, de matt rózsaszín, semmi figurával.

-Na, anyósbarát? – kérdezte.

-Igen.

-Nem lehet látni a tetkókat? – jobban szemügyre vettem. Voltak nem hangsúlyos sötétebb foltok, de nem volt vészes. Megráztam a fejem. – Akkor jó.

-Nem lenne egyszerűbb inkább felvállalni, hogy ki vagy varrva? – kérdeztem.

-Attól félek, hogyha felvállalom, az alapján fognak megítélni, és akkor ki tudja, mit fognak gondolni rólam.

-De nincs jó idő. Mi lesz, ha elázol?

-Akkor majd színt vallok, de ameddig nem kell, nem erőltetem. Amennyire vallásosak, meg ahogy Nándi elmesélte, hogy az ilyeneket nem nézik jó szemmel, nem merek kockáztatni.

-Hát, nem tudom.

-Be szeretnék vágódni. Ha le is bukok, akkor is remélem, értékelik majd, hogy az ő kedvükben akarok járni.

-Én egyszer akartam az exem anyjának kedvében járni. Mi lett belőle? Óriási veszekedés. Nem nézték, hogy miattuk csinálom, csak felkapták a vizet.

-Jó, de ők nem voltak normálisak. Lehet még ők jó fejek.

Persze, lehetnek azok, de eleve Móni sem úgy állt hozzájuk, hogy kebelbarátnők lesznek. Nem volt neki szimpatikus a nő semmilyen fényképen, és Nándi sem éppen úgy nyilatkozott az anyukájáról, ahogy általában szokás. Nem szerette sőt, menekült volna otthonról, ha éppen nem számít a család azért több pénzre, mert otthon lakik.

Szép.

-Jaj, annyira izgulok.

-Nem kell. Nem rosszabb, mint egy foghúzás.

-De fontos, hogyha Nándival együtt maradunk.

Móni végül túlélte a találkozást Nándi családjával. Apuval, anyuval, a négy fiútesóval, azok közül kettő barátnőjével, és a két kisebb lánytesóval. Mindenki barátságosan fogadta, és mindenki imádta őt. Ő is viszont. Az egyik fiú barátnője nem nyerte el a tetszését, de annyi baj legyen. Ő úgysem szerves része az egésznek.

Már régen otthon voltam, amikor írt egy kimerítő levelet erről.

Elmondta, hogy örültek az ajándéknak – egy jó pont nekem, hogy mondtam, vigyen valamit az első találkozásra. Ő is kapott egy csomó mindent, és nem bírt magával. Elmosogatott ebéd után, amit először nem akartak neki engedni, aztán mégis. Lejött egy kis festék a csuklójáról, de Nándi adott neki egy karszorítót, hogy elkendőzzék az álca sérülését.

Aztán a fiú szobájába mentek, és ott hallgatta, ahogy a srác éppen gyakorol a következő koncertre. Meghallgatta az új zenéket, megpróbált klimpírozni a szintetizátoron, de nem ment. Utána még hüledezett egy sort azon, hogy Nándi együtt lakik, egy szobában az egyik fiú testvérével, aki nem volt hajlandó őket kettesben hagyni, úgyhogy fuccs a romantikának, és hogy ez milyen már, mert nincs magánélete.

Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy külön szobája legyen. Van ilyen.

Oh, és még azt is elárulta, hogy a hazafele úton szakadt le az ég, és a kapuban ázott csak meg annyira, hogy lefojt a fejéről a festék. Amúgy kibírta az egész napot.

Kedvem lett volna neki azt mondani, hogy ezt sem csinálhatja örökké, mert egy napon nem lesz kerete festékre, vagy összetalálkoznak az utcán, vagy ki tudja, de inkább nem vettem el a kedvét.

Utóiratban pedig, leírta, hogy hencegett egy sort nekik az írásaimról, meg hogy együtt csinálunk egy honlapot. Megadta a címét, úgyhogy majd várja a visszajelzéseket. Valamiért nem voltam nyugodt, csak nem tudtam megmagyarázni, miért nem. Rápillantottam a honlap statisztikájára. Nem nézték meg többet, tehát, még nem fedezték fel.

Már majdnem kikapcsoltam a fiókomat, amikor egy újabb levelem jött Balázstól. A gyomrom önálló életre kelt, és jelezte, hogy távozni kívánt. Megnyitottam. Ez állt benne:

„Hali,

Csak, hogy feledtessem veled a tegnapi napot, kicsit átformáltam a helyzetet. Olvasd csak!

B.”

Volt egy csatolmány is. Belepirultam, amíg olvastam. Hihihi.

Figyeljetek csak:

„Ki kellett próbálnom. Valódi csokoládé szolárium. Így hirdették. Trendin hangzik, ugye? De nem hittem,hogy igazán működni fog, erre most itt állok, csokibarnaként és hozzám hasonlók vesznek körbe. A gyomrom mélyén visszhangzó zene, jóval kevésbé vadító itt, mint az illat. A fűszeres csokoládé – ami zsigereimbe sújt, méhem mélyére, remegek. Izzadok. Olvadok. Szédülök, bele a tömegbe, mi felragad, s már nem vagyok önmagam. Valami más, állatibb. Ez izmos felsőtestű Adonisz megragad, együtt lüktetünk a tömeggel. Érzem az illatát. Az övé olyan lágy, mnt egy selymes tejcsokoládé. Szorosan ölelem, mintha ő jelentené a levegőt, és a nyakába harapok. A szívem majd kiugrik, ereim kidagadnak. Nyelvemen az íze. Keserédes gyönyör. Többet akarok. Érzem, amint ő is megkóstol, és megadom magam. Szemem sarkából látom, hogy van, aki a saját ujjait harapdálja le, szép, katonás sorban. Megrántják a fejemet hirtelen, és szájon csókol valaki. Nyelvünk együtt olvad a másikéba, új csodás fanyar ízű folyamot alkotva. A szemébe pillantok, vad őrület tükröződik a mogyoróbarna párban. Mosolyra rándul eltorzult arcom, s kezemmel mohón odakapok, s élvezettel kaparom ki őket. Élvezettel nyelem mogyoró ízű szemgolyóit, nem zavar, hogy valaki a lábamba harap. Megmámorít, extázisba sodor az íz és illatok szivárványa. Csokoládébarna itt már mindenki… és egy masszát alkotunk – míg hajnaltájt eljő az idő, és hideg tömbbé merevedünk.

Mi történik velem?

Ugye, hogy ugye?

Izgatott lettem. Vajon, ez felhívás keringőre?

*Cím: N.Y.C.C.: Fight For Your Right