Get a Job*

Víííí. Elkezdtem dolgozni, ami tőlem azért nagy szó, mert mégis csak az első hivatalos munkahelyemről beszélünk, ahol már nem csak a szüleimmel lépek érintkezésbe. Persze, mint minden normális ember, jártam iskolába, de ott a haveri, „nincs igazán tétje” alapú kapcsolatok az irányadók.

Egy munkahely más, mert oda csak visszamegy az ember pénz reményében.

Na, nekem ebből ez volt az első.

Nem vártam sokat, diákmunka. Persze megjártam a polctöltést, a csomag-összekészítést, és végre, Móninak köszönhetően bejutottam egy multihoz. Összekészíthettem a csekkeket, párosíthattam őket a levelekhez, majd borítékba be, és postán felad. De volt, hogy számlákat szkenneltem be, vagy vittem fel a gépre. Változatos munka volt, a diákok álma.

Na, igen. Álom. Mint az amerikai filmeken. Ott vagy, nélkülözhetetlen vagy, és mindenki a barátod akar lenni, de minimum három ember van, akikkel ebédszünetben együtt bandázol. Tudom, első héten senki se várjon csodát, de konkrétan úgy telt el jó pár napom, hogy ültem az asztalnál, az iroda végében, és szerintem csak a fejem búbja volt az, ami látszott belőlem a sok levéltől. Senki sem szólt hozzám, csak ha Mónival vagy Esztivel együtt dolgoztam. Mi diákok tartsunk össze.

Ebédszünetben kimentem a konyhába, és egyedül ettem.

Baromi vidámnak ígérkezett az ott tartózkodásom.

Úgyhogy arra gondoltam, hogy ha lesz alkalmam, akkor bedobom az adu ászt.

Amikor apunak otthon, esténként mondtam, hogy mi a helyzet, ő csak meredt sajnálkozva a padlóra, vagy arra, amit éppen akkor érdekesnek titulált. Onnan tudtam, hogy néha figyel, hogy nem csak bólogatott. Olykor-olykor eleresztett egy „majd kialakul”, vagy „úgysem innen lesznek barátaid” – volt egy idő, amikor mindenre ezt mondta – szólamot, vagy csak nemes egyszerűséggel megveregette a vállamat.

A szülői gondviselés néha rém idiótán tud kijönni, mint azt a jelen ábra mutatja. Aranyos, hogy próbál támogatni, de ott rejlik benne az „úgysem tudok segíteni, maximum meghallgatlak”.

A munka még elment. Simán kész voltam napi hat órán keresztül leveleket hajtogatni, de otthon nagyon hamar rájöttem, hogy nincs semmi dolgom.

A házban sertepertéltem, vagy a kertben gazoltam, elmostam ugyanazt a tányért hatszor. Néha pittyegett az msn, hogy Móni hazaért, vagy éppen ráért. Olyankor leültem, és írtam neki, majd kapcsoltam zenét vagy filmet, és elmerültem a saját gondolataimban.

Amikor pedig apu észrevette rajtam, hogy tökig lógó orral – lóghat nekem addig? – otthon kuksolok, próbált kimozdítani. Vegyünk kaját, filmet, zenét, kutyakaját, nekem ruhákat, sminket, cipőt, bármit, csak ne legyek olyan, mintha citromba haraptam volna.

Így történt meg az is, hogy következő héten már nem férfiasan mentem munkába.

Velem volt:

-egy fekete balerinacipő

-egy fekete szövetnadrág

-egy fekete, divatos felső

-némi színes kiegészítő

-natúr smink

-teszkó gazdaságos táska.

Ebben a szerelésben állítottam be ezentúl. Jó, nem volt valami divatos. De úgy gondoltam, 21 évesen senki se akarjon engem megváltoztatni, és hogy soha a büdös életben nem adok le a feketéből. Valami olyasmi volt a jelmondatom, hogy „fekete marad, maximum igazodom a divathoz”.

Feltűnt egyébként, hogy azt, aki feketében mászkál, azt alapjáraton sátánistának bélyegzik meg, és nem úgy néznek rá, mint egy lányra, aki szereti a feketét?

Egyszer egy nő kijelentette nekem, hogy addig nem lesz munkám, és ne is várjak sokat, ameddig trampliként öltözködöm. Ezt a feketére és az acélbetétes bakancsomra értette.

Örültem neki.

Mindegy.

Elkalandoztam.

Szóval, a második hónapomat az ígéretes melóban ígéretes szerkóban kezdtem. – Gondoltam én, kis naivan.

Apu rém büszke volt rám, hogy végre dolgozom. Talán azért is, hogy végre leakadok róla anyagilag, ha már fizikálisan nem. Ugyanis, együtt laktunk, ha ez még nem tűnt volna fel. Jobbnak láttuk együtt, és egyszerűbbnek, költséghatékonyabbnak, mint külön.

Én pedig, rém büszke voltam saját magamra, telve reményekkel, hogy megtalálom a számításaimat.

A számításomat nem találtam meg, sőt, Esztert és Mónit sem.

Az egyik diákszövetségesem ideiglenesen volt, a másikat pedig áttették a másik székházba dolgozni.

Ott álltam az ajtóban, az üres irodában a főnökömmel, akit csak SzSz-ként emlegetek, vagy SzSz-tisztként. Igazából a nevének monogramja ez, de a viselkedése… na, hagyjuk.

Átnéztük az új feladatköreimet, mint állandó diákmunkás, és már ott is hagyott az üres irodában. Kilencre minden „rendes”, felnőtt (vagyis nem diák) munkatársam megérkezett.

Én pedig, rémülten pislogtam bele a kúl életembe.

*Cím: Gossip – Get a Job