Green Light*

Bárcsak olyan könnyű lenne visszaidézni minden momentumát annak a napnak. De annyira elvesztem a boldogságban, a zöld szemeiben, Balázs hangjában és szavaiban, hogy az órák elrepültek, és csak napokkal később sikerült mindenre jól visszaemlékeznem. Ha hirtelen megkérdezte volna valaki, hogy „ma mit csináltál”, a makogáson kívül nem sokat kapott volna.

Nem csináltunk semmi őrültséget, egyszerűen csak, voltunk, és élveztük egymás társaságát.

A fejemben pedig, egy komplett Ward regény legfontosabb sora állt: E n y é m!

Mert, ha már nem volt Klaudiáé, akkor az enyém bőven lehet.

Az út szabad, a lámpák zöldek, és mindent megtettem azért, hogy össze is jöjjön.

Meghívott egy lepényre, ahogy mondta. Egészen lángosszerű volt a lepény, mert tányérnyi volt, és jó vastag. Én sonkával és sajttal kértem, ő az övét carbonara szósszal, és hússal. Igazi pasi. Húsimádó.

Rendelt mellé még fehérbort is. Ettünk, ittunk, jót mulattunk. Meséltem neki magamról, cserébe ő is mesélt pár dolgot magáról.

Például, hogy először sebész akart lenni, de az első hullánál rosszul lett. Hogy a szagtól vagy a látványtól, vagy egyszerre a kettőtől, maga sem tudta. Fél évet járt oda, de az neki bőven elég volt egy idegösszeroppanáshoz.

Gyerekkora óta sebész akart lenni, mindig is arra gyúrt, hogy majd egyszer szikét fog a kezébe. Jó jegyei voltak, imádta a biológiát, és nem riadt vissza még a gumikesztyűtől sem, amit nem győzött kihangsúlyozni, hogy mennyire utálja.

De a halott a tepsiben visszavetette a fejlődésben annyira, hogy bő négy hónapig nem hagyta el sem a házukat, sem a szobáját.

Kicsit nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen laza és humoros, okos srácra, hogyan van ekkora hatással egy (tulajdonképpen) dolog, amivel mindig is foglalkozni akar?!

Mondta, hogy csak nagyon nehezen szokott vissza a normális kerékvágásba. Keresnie kellett egy másik egyetemet, ami a pótfelvételi időszakra esett. Már csak akkor tudta leadni a jelentkezését. Hirtelen kellett döntenie, és csukott szemmel rábökött egy oldalra. Az ujja a fizika-matematika szakon állapodott meg, úgyhogy ilyen hallgató lett végül.

Azt tanulja, amit szeret, és mégsem fordul fel a gyomra.

Ezt nevezem!

Én is ilyen sikereket szeretnék elérni!

Cserébe ő végignézhette a kajaszenvedélyemet. Hobbiszakács lévén, imádok nyammogni egy ételen, kiélvezni minden ízt, és analizálni a legkisebb részletig.

-Aranyos, ahogy eszel. – mondta. – Imádom, amikor egy lány nem fal, hanem jóízűen csipeget. Jobban esik nekem is a kaja.

Pont tele volt a szám, próbáltam diszkréten visszamosolyogni.

Már a bor végénél tartottunk, amikor már azt is tudtam róla, hogy szereti a fura filmeket. Nem romantikus típus. Nem is akcióhős. Egyszerűen, legyen benne valami elgondolkodtató és / vagy morbid. Imádta Tim Burton-t, és Quentin Tarantino filmjeit, és bármilyen általam preferáltat mondtam, mindből tudott legalább egy momentumot idézni.

Jó volt végre valakivel úgy beszélgetni, hogy nem úgy kezdtem a mondatot, hogy „ez az a film, amiben”.

Az is a tudomásomra jutott, hogy egy születési baki miatt vízszintesen vannak fogyicsíkjai, hogy a szemüvege is valami olyasmiért van a fején, mert túl kevés idő alatt túl nagyot nőtt, az izmok meg nem nyúltak utána.

-Nem baj. A szemüveg pont jól kiemeli, amit ki kell.

Háh! Végre ő pirult bele fülig a mondandómba.

Kontraképpen pedig, most rajta volt a sor, hogy engem vörösítsen be.

-Szép vagy, amikor a Nap felé nézel, és megcsillan a szemeden.

Tudom, tudom. Nyálas, de egy egyedülálló csajnak nagyon is jól esik.

Természetesen ezután igyekeztem a Nap felé sandítani, amikor fel kellett nézzek rá.

Eljött a süti ideje is.

Ő egy csupa csoki csodát választott magának, én maradtam a szokásos gyümölcsös varázsnál. Jobban is esett nekem.

Hozzá illő bort is rendelt. Uh, a második üveg. Amikor erre gondoltam, akkor kaptam észbe, hogy témáról témára ugrok, és megállás nélkül beszélek. Az alkohol úgy hat rám, hogy dumálok ha kell, ha nem, és vigyorgok mellé.

Egy egész kisregényt összehoztam neki szóban a sütikről.

-Cukrásznak kellett volna menned, vagy édességboltot kellene nyitnod. – mondta, miközben olyan ellenállhatatlanul mosolygott.

-Gondolkoztam már rajta, de nem vagyok biztos benne, hogyha kényszer lenne, akkor is tudnám ennyire lelkesen csinálni.

-Ugyan már. Szeretsz rajzolni, nem? – bólogattam. – És ezzel is foglalkozol. Gondolom, hogy jól megy, mert ha nem menne, nem reklámoznád.

-Igaz. – böktem rá a villával. – Viszont, az írást is imádom. Bármit megírok neked viszonylag rövid idő alatt. Újságírást tanultam, és mi lett belőle? Szerintem egy normális cikket nem tudok összehozni. Fantasy dolgokat, és szösszeneteket írok, de ha keretek közé szorítanak, akkor valahogy besülnek a gondolatok. – nevettem. – Tipikus Vízöntő vagyok.

-Miért?

-Mert ez a csillagjegy szabadságszerető. Nem bírja a korlátokat. Én is azon nyomban menekülök, ahogy megérzem, hol vannak a határaim.

-Érdekes. Van benne valami. Én rák vagyok. Mindig megcsípem a hozzám legközelebb állót.

-Megcsíped? – odaadjam a karom? Felőlem csipkedheted kedvedre.

-Mindig azt bántom, akit szeretek. Azokat könnyebb bántani, akár akarom, akár nem.

-Szerintem, ha szeretek valakit, úgy igazán, akkor nem kínzom. Legalábbis, én nem lennék rá képes.

-Sosem tetted?

-Nem emlékszem.

-Szerinted, mik egy kapcsolat szabályai?

Céloz, lő, talál.

Még végiggondolni sem tudtam, mert egyáltalán nem értettem a kérdést. Ha két ember felállít szabályokat, abból hogy lesz kapcsolat? Mi van akkor, ha a szabályok ütik egymást? Ezt nevezzük konfliktusnak és kompromisszumnak?

-Biztos, hogy két embernek megvannak a maga szabályai. – kezdtem olyan bátortalanul, mintha vizsgáznom kellene. – Egy kapcsolatban pedig, ezeket a szabályokat csiszoljuk, és ha nagyon nem férünk bele egymás elgondolásaiba, akkor szakítunk.

Megrázta a fejét, és hátradőlt.

-Mik az elgondolásaid?

Pf.

-Nem tudom. Legyen őszinte, kedves… néha magától is kérdezze meg, hogy vagyok. Neked?

-Nem hiszek az életem végéig egy nővel elvben. Társas lény vagyok, és ráadásul férfi. Kellenek a kalandok, a vadászatok. A testiség nálam másodlagos.

-Megcsaláspárti vagy? – kicsit megütköztem ezen.

-Szerelemben mindent szabad, vagy nem? Odaadhatom magam lelkileg bárkinek, és ha szeret, akkor elnézi nekem, ha testileg félremegyek. Ez az egész monogámia-dolog egy kitalált valami, ami nincs így és nem működik. Belénk nevelték a nagy szerelmet, meg azt, hogy ha összejövünk valakivel, vele is kell maradni, de ezt mindenki tudja, hogy nem így működik.

Felvontam a szemöldököm. Ha így folytatom, idő előtt ráncos homlokom lesz.

Felébredt bennem a kötözködhetnék.

-Tudod mit? Szerintem, ha eljönne neked a nagy ő, akkor te is változtatnál a gondolkodásodon.

-Úgy gondolod? Na, és azt honnan fogom tudni? – rákönyökölt az asztalra, hogy közelebbről nézzen a szemembe.

-Egyszerűen csak tudni fogod. Az ember érzi ezt.

-Hm.

Hm? Ennyi? Hm? És ez most mit jelent?

Láttam rajta, hogy valamit forgat a fejében, és nem is bántam volna, hogyha el is mondja, mi az.

Megettünk-ittunk mindent és elsétáltunk a gát végébe, majd vissza, végül át arra a részre, ami egészen tengerpartszerű. Homokos, kellemes, és így estefelé már nincsenek is sokan. Leültünk a füves részre, és csak néztük a másik oldalt. A nyugodt vizet és a nyüzsgő éttermeket.

Csak nem bírtam magammal.

-Voltál már szerelmes? – szegeztem neki a kérdést.

Elgondolkodott.

-Nem tudok róla. – más volt a hangja. Nem akar róla beszélni, vagy direkt hazudni akart? Azóta sem jöttem rá. – Vonzódtam már lányhoz életemben, és elkapott a gépszíj rendesen az irányába, de szerelem? – megrázta a fejét.

-Ez… elszomorító. Miért nem jött össze?

-Nagy volt a távolság.

-Te nem mehettél oda hozzá?

-Túl sokba kerül a repülőjegy. – oh, ez fájdalmas.

-Ő nem tudott volna idejönni?

-Ösztöndíjjal tanul ott, ahol él. Nem kívánhattam, hogy egy fellángolás miatt égessen fel mindent.

-Oh, sajnálom.

-Nem kell. Ez van. Nem mindig az mellett állapodik meg az ember, aki… - nem fejezte be.

Ezután csendben ültünk egy ideig. Amikor elővettem a telefonomat, és ránéztem, akkor tűnt fel, hogy már csak egy busz van, ami hazavisz. Ha nem érem el, a híd alatt éjszakázom. Ahhoz a buszhoz is egy órám volt még.

-Lassan indulnom kellene. – mondtam. – Lekésem a buszom.

-Jól van. Ha lekésed, akkor alhatsz nálam.

-Nem. – első randin (amúgy ez mi ez?) nem alszunk senkinél. – De kösz a felajánlást. – elkezdtem szedelőzködni. – Tudod, többször is csinálhatnánk ilyet.

Rám nézett.

-Mármint, nem a csendben ülünk és nézünk effektust, hanem a beszélgetést. Jól éreztem magam.

-Én is. Elkísérlek egy darabon, ha megengeded.

-Gyere, ha nem nagy gond.

-Fiú vagyok, eleve nekem kellene elkísérjelek téged hazáig.

Elmentünk a buszmegállóba, át a hídon, majd ácsorogtunk a HÉV-nél. Közben újra átbeszéltük a nap sarkalatos pontjait, főleg, amiken sikerült könnyesre nevetnem magam.

Amikor pedig, megérkezett a zöld kukac, akkor reménykedtem.

Balázs felém fordult, közeledett, én engedtem, megölelt, és adott egy puszit az arcomra. Viszonoztam, mert mégsem kaphatom le.

Hazafelé azért azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha én kezdeményezek? Vagy egyáltalán, ő miért nem akart? Lehet, hogy nem érzi azt, amit én? Vagy inkább ő a „lassú víz, partot mos” típus? Mindenesetre, megelégedtem a napom utóbbi pár órájával.

Elfújta minden rossz gondolatomat, ami felgyülemlett, és megtöltött egy halom szép momentummal.

Otthon azért az első dolgom volt, hogy bejelöltem a közösségiken.

Izgatottan hajtottam álomra a fejem.

*Cím: Soffi: Green Light