Ha vonattal készülők valahova
Ha
vonattal készülök valahova, ameddig meg nem veszem a jegyem, azon aggódom, csak
ablak mellé szóljon. Ám az utóbbi időben mindig a folyosón ültem, mert a
mellettem levő tovább ment München felé, én meg Bécsben vettem érzékeny búcsút
a vasúttól. Az utazás reggelén azon agonizálok, hogy le ne késsem a vonatot,
majd azon, hogy ne üljenek mellettem; felejtsék el, hogy helyjegyet vettek
mondjuk. S amikor már kész a baj, jelesül megjelenik a rögtönzött útitársam,
akkor azon imádkozom, hogy ne szóljunk egymáshoz.
Kellemetlen, amikor magamban szeretnék lenni, de
valaki folyton duruzsol, és közben nem szeretnék bunkó lenni, hogy nem
hallgatom meg, vagy nem reagálok neki semmit.
Most, amikor utóbb mentem ki Bécsbe, akkor
megláttam a kettes hely felett, hogy csak az én székemre írták ki, meddig
foglalt. Egy kő gördült le a szívemről, hogy egyedül utazok, beehetem magam az
ablakhoz, és terpeszkedhetek két ülésen.
Felcsaptam a táskám a tartóra, levetkőztem,
felakasztottam a cuccaimat, ölembe vettem a táskámat, a kinyitott könyvemet
ráhelyeztem. Indulhat a zene, indulhat a vonat.
Ehelyett mellettem oda-vissza nyomakodtak az
emberek pakkokkal, vagy nélkülük, cirkuláltak az ülések között. Igyekeztem
összehúzni magam, mert elsőre még lehet véletlen, hogy meglöknek, de hatodjára
már kellemetlen.
Végül arra lettem figyelmes, hogy egy sötétkék
farmernadrág ott toporog mellettem.
Rengeteg hajam alól kisandítottam, majd lassan
emeltem felfelé a tekintetemet.
Kép forrása:
theconversation.com
