Hard Day's Night*

Túléltem. El sem hiszem. Huh. Életem legsokkolóbb élményén voltam túl, és még mindig csurgott rólam a víz, éreztem a szagot, és zakatolt a szívem. Megállás nélkül magyaráztam szegény Balázsnak, hogy éreztem magam, meg hogy mi volt szerintem a jó, és mi volt a rossz, ő pedig, türelmesen meghallgatta.

Visszamentünk a laborhoz, hogy kihozzam a cuccaimat.

-Bocsánat. – mondta kifelé menve. - Még sosem volt ennyire durva. Hidd el, ha tudom, hogy ennyire perverz, akkor nem hozlak el. Eddig csak reneszánsz volt, meg nyolcvanas évek énekesei. Jó bulik voltak. Sok volt a művér, a csoki és a latex még nekem is.

-Nekem is. De semmi baj. Legalább kipipálhatom, hogy egy ilyen bulin is voltam.

Elnevette magát.

-Érdekes lány vagy te! Még ha ténylegesen hibás vagyok, akkor is elhiteted, hogy nem. Aranyos.

Attól féltem, hogyha nem sikerül kilépnem az „aranyos” státuszból, akkor életem végéig csak barátok maradunk.

-Nem megyünk el még valahova? Csak tizenegy van.

Bólogatott, és gondolkozott.

-Nem szeretném, hogy úgy érezd, hogy unom a társaságod, mert nem, viszont szerintem ennyi izgalom elég volt egy péntek estére. Félek, túl valóságos lenne ezután minden más.

Nem akar engem valóságnak tudni? Érdekes.

-Semmi baj. – dehogyis nem volt ez baromi nagy baj!

-Ó, uram! Látom rajtad, hogy elkeskenyedtél. Nem teheted ezt velem. Legközelebb ígérem, hogy jobb buli lesz, de ezután nekem kedvem és gyomrom sincs még egy olyan helyhez, ahol tömeg van.

-Jól van. Mondom, hogy nincs semmi baj.

Balázs mélyen a szemembe nézett, és… és nyomott egy puszit a homlokomra. Lefagytam, mert ez már a második volt egy estébe belezsúfolva, de akkor is kétszer megtörtént.

Nem szájra, de megfogta a kezem, magához ölelt, és kaptam puszikat. Ezért ez jelent valamit nem?

-Hazakísérnélek, de csak a buszig megyek, nem Szigethalomig.

-Pár saroknyira alszom ma este. Haveroknál. Odáig elkísérhetsz.

-Rendben. Menjünk.

Magamra szorítottam a kendőmet, ami így a még kevésbé fülledt és meleg éjszakában nem segített sokat. Mit nem adtam volna egy pokrócért…

-Azért ez akkor is durva volt. – szakadt fel belőlem, mert még mindig a szemem előtt pörögtek az események.

-Az volt. Még jó, hogy nem akart valaki megdádázni.

-Hé, engem egyszer el akartak rángatni mellőled. – mutogattam.

-Nem engedtem volna, hogy elvigyenek.

Hű!

-Megérkeztünk.

Megálltunk Robi háza előtt. Illetve a ház előtt, ahol Robi lakott. Szembefordultam Balázzsal.

Most vagy soha.

Mint két tizenéves, elsőszerelmes, akik nem tudják, hogy kell közeledni a másikhoz. Álltunk ott, hol egymásra nézve, hol más irányba bámulva, vöröslő füllel, és izegve-mozogva.

-Hát, akkor…

-Hát, akkor. – kontrázott.

-Feljössz?

-Nem hiszem, hogy a két srác nem védené meg a területét. Inkább nem. Nem illik.

-Oké. De szerintem simán feljöhettél volna.

-Jobb ez így, hidd el. – ellenállhatatlan mosoly. Ennek a srácok sem tudnának ellenállni.

-Jövő héten találkozunk?

-Még nem tudom, hogy alakul a hetem. – felelte. Váh! – Feltétlenül megírom, ha már tudom. Vagy felhívlak. Még nem tudom. Be kell pótolnom majd a mai napot, az egyszer biztos.

Zsebre dugott kézzel áll.

-Jó éjszakát! Menj be, mielőtt megfázol.

-Neked is jó éjt!

Megöleltük egymást, adtunk egy puszit, és felmentem a kapuhoz. Felcsengettem, és mondtam Robinak, hogy megjöttem. Csörgött a kaputelefon, kinyílt az ajtó.

Megfordultam, intettem Balázsnak. Megvárta, míg kapun belül tud. Elment a villamos irányába.

Felmentem a hatodikra.

Robi ajtót nyitott.

-Gergő a vendégszobában. – mondta egy rövid üdvözlés után, majd ásított egyet, és elment a szobájába lefeküdni. Bekopogtam a vendégszobába, és hallottam Gergő hangját, amit azt mondja, hogy menjek be.

Beléptem, és rosszabb volt, mint amikor anno be kellett vallanom a szüleimnek, hogy egyest kaptam.

-Te mit keresel itt? – kérdeztem, és ledobtam a cuccaimat a sarokba.

-Robi véletlenül elszólta magát, és utána kiszedtem belőle, hogy mi is lesz itt pontosan. – képzelem. Még jó, hogy csonttörés nem volt. – Szóval, mi ez az egész? Egy hete még sírtál, hogy valami nővel bulizik együtt, de szerinted veled érezte jól magát, most meg együtt járkáltok a nagy nyári éjszakában?

Felállt, és fölém tornyosult. Csípőre tette a kezét, és vádlón nézett.

-Most mit mondjak? Sajnálom, hogy próbálkozom, mert sajnálom, hogy bízom abban, hogy egyszer nekem is összejöhet. Igen, jó a közelében lenni, és jó vele lenni, mert nem érzem úgy, hogy egyedül vagyok a gondolkodásommal. Sajnálom, hogy hülyének nézel.

-Nem csak nézlek.

-Mi van? – meghökkentő volt a kijelentés.

-Az van, hogy szerintem játszik veled. Az van, hogy könnyen kiismert téged, mert vigyorogva, bólogatva kajálod meg azt, amiről tudja, hogy kell tálalnia neked. Az van, hogy megeteti veled, hogy rá van szükséged. Kihasználja, hogy egyedül vagy, és sebezhető. Könnyű préda vagy a számára.

-Nem tudsz te róla semmit.

-Kicsit tudok róla. – mi? – Férfi vagyok, ahogy ő is. Ismerem a praktikákat, ahogy behálózunk egy nőt. Amíg mással csinálom, nem érdekel. De a szeretteimmel nem csinálhatja ezt senki sem!

Hú, már majdnem ordított. Kitágult az orrcimpája, szóval, eléggé dühös lehetett.

-Meg tudjuk mondani, mikor lehet valakit rávenni arra, hogy széttegye a lábát. Azt is, hogy mikor mit kell mondani, hogy férfinak érezzük magunkat. Tudod, milyen jó érzés az, amikor futnak utánad a lányok?

-Nem. – mert még sosem futott utánam férfi… de még egy fiú sem.

-Erről van szó.

-Nem vagyok már gyerek. Ne is gondolj így rám.

-Amit éppen csinálni készülsz, gyerekes. Ismerlek egy ideje, és tudom, hogy szoktál viselkedni a pasikkal. Átéltem melletted pár összeomlást.

-Akkor ne nézd végig.

-Hogy?

-Nem kértelek rá, hogy asszisztálj nekem ahhoz, hogy pasizni szeretnék. Nem kell nézd. Nem tartok egy pisztolyt a fejedhez, hogy vészeld át velem. Nem kell, hogy érdekeljen. Elvégre, nem vagyunk szerelmesek.

Lesütötte a szemét, és belülről rágcsálta az ajkait.

-Igazad van, nem vagyunk szerelmesek. De attól még féltelek, mert tudom, mi lesz.

-Nem tudhatod. Volt pár rossz tapasztalatunk, de lehet másképp.

-Mióta vagy te ennyire optimista?

-Csak egy kicsit szeretnék máshogy nézni az életemre.

-Kicsit? Nézz magadra. Hol van az a lány, aki megfogadta, hogy nem gyújt rá soha többet? Aki igenis feketében és bakancsban jár? Ki ez a balerinás, csajos, cigis nőszemély?

Uh.

-Sajnálom, hogy látható akarok lenni. Sajnálom, hogy te nem.

-Édes Istenem! – csapott a combjára. – Az agyad is visszafejlődik? Azt mondom, hogy fejlődj, felőlem, bárhogy! De nem visszafelé! Mert ez, nem magad miatt van, hanem egy másik ember miatt! Hol vagy ebben te?

-Minden én vagyok!

Nem kezdenék bele fejtegetésekbe arról, hogy hányszor voltam kaméleon, és hogy még mindig emlékszem, amikor gimiben Dezső odaült, hogy most megmondja a tutit. Arra jutott, hogy nincs személyiségem, mert nincs kialakult stílusom, pedig illene, hogy legyen tizenhat éves koromra.

Pech. Huszonkét évesen sem tudom, mi a stílusom.

De valóban olyan fontos ez?

-Nem, ez nem te vagy!

-És ezzel, most mit csináljak?

-Semmit. – morogta.

-Jó. – vágtam rá.

-Jó. – replikázott.

-Jó. – olyan hangsúllyal mondtam, hogy vége lett ennek az őrületnek. – Gergő. – odamentem hozzá. – Ne aggódjatok, tudom, hogy mit csinálok. Csak egy próba. Ha nem sikerül, ígérem, befejezem, és abbahagyom.

Leültünk az ágyra, és két óra alatt sikerült neki mindent elmondanom, töviről hegyire. Azt hiszem, sikerült őt meggyőznöm, de hiába ismertem, az ő agyába nem láttam bele egyszer sem.

-Annyit kérek tőled, hogy bármi is lesz, ne tartsd magadban. Mondd el nekem. – mondta.

-Szinte a tesóm vagy, elmondanám.

Megöleltük egymást, és mindenki aludni ment.

Bementem Robi másik vendégszobájába. Még jó, hogy egy négy szobás lakást örökölt. Fürödtem, bebújtam az ágyba, és csak voltam. Lubickoltam a péntekemben. Már fél négy felé járt az idő, és szombat volt, és egyáltalán nem érdekelt, hogy pihennem kellene.

Hallottam a hangját, éreztem a testének melegét, a borostát a homlokomon, és kiült egy bamba vigyor a fejemre.

Elfeküdtem, de remegtem az izgalomtól, és ahogy behunytam a szemem, képeket láttam Balázsról, a péntekről és magamról. Mindannyiszor élénkebben próbáltam emlékezni.

Nem akartam, hogy véget érjen.

*Cím: The Beatles: Hard Day’s Night