Három

Péter nem tudott beletörődni Viktória halálába. Éveken keresztül súlyos depresszióval kezelték. Talán ő volt az, aki a négy srác közül a legjobban szerette. Több mint tíz évig egy pszichiátrián kezelték, majd „gyógyultnak” nyilvánították. Mivel nem volt végzettsége, visszavitték a szülei házába. Alig telt el három hét, egy meleg nyári napon megmagyarázhatatlan jelenés tört rá.

Egy éjjel arra ébredt, hogy a kutyája panaszosan nyüszít az udvaron. Az állat akkor zajt csapott, hogy a fiú képtelen volt elaludni. Erre mérgesen felkelt, és a nyitott ablakhoz lépett. Erélyesen helyre tette a kutyáját. Azaz, csak tette volna, mert az megmakacsolta magát és nem mozdult. Péter nagyon megdöbbent az eb viselkedésén. Kénytelen-kelletlen visszafeküdt az ágyba, és megpróbált elaludni. Viszont a kutya változatlanul vonított tovább.

Néhány pillanat múlva Péter érezte, hogy egy kéz tapad a szájára… Ereiben megfagyott a vér. Agya azonnal dolgozni kezdett. Rájött, hogy biztosan az idegen miatt jártatta a kutya a száját. A betörő talán még napközben hatolt be, amikor ő és szülei a kórházban voltak. Napközben soha nem zárták az ajtót. Most pedig azért fogja be a száját, hogy ne tudjon segítségért kiabálni… Egy csapásra megvilágosodott. Rádöbbent, hogy nem kezet, hanem egy szájat érez a száján, mintha valaki fölé hajolva, gyengéden megcsókolná. Szó sem eshetett betörőről. Az érintés,- jól tudta- csakis Viktóriától származhatott. Attól a nőtől, aki már évek óta halott volt.

A csók után a különös érzés elmúlt. A fiú abban a tudatban merül álomba, hogy a szerelme látogatta meg. Boldog volt.

Mivel aznap éjjel nem engedte le a redőnyt, és a közelben lévő pályaudvarról beszűrődött a fény, látnia kellett volna, ha valaki van a szobájában. A fiú azonban senkit nem látott, semmi mozgást nem érzékelt, csak az érintést, a lány jelenlétét.

Időközben az is átfutott az agyán, hogy csak a túlfeszített idegei miatt van az egész, bizonyára képzelődik. De a kutya! Valaminek mégis történnie kellett… Leengedte a redőnyt.

Bár négy ablaka van a háznak, az állat mégis mindig ugyanott vonított. Ő ismét felkelt erre, és figyelmeztetésképp megveregette a redőnyt. Szinte már eszelősen. Megvadult. A kezes jószágot félelmetes volt hallgatni.

Péter végül feladta a küzdelmet, és visszafeküdt az ágyba. Már várta, hogy valami történni fog, de semmi nem készítette fel a rákövetkezőkre.

Elnyújtózott az ágyon. Érezte, hogy valaki felhajtja a takaró sarkát. Nem látott senki, most sem. Ezzel egyidőben furcsa súly nehezedett rá. Könyörtelenül kúszni kezdett rajta felfelé. A fiú valósággal megdermedt a rémülettől. Szája kiszáradt, nyelni nem tudott. Szinte ömlött róla a veríték. A gyér fényben halálra váltan nézte, ahogy a takaró fokozatosan felemelkedik rajta, mialatt mindkét kezét a takarón tartotta. Az iszonyatos valami, amely egy emberi testnél jóval könnyebbnek tűnt, egyre csak csúszott rajta felfelé.

Péter pánikba esett. Egyre hevesebben vert a szíve, amikor… fény gyúlt az előszobában. Péter azért imádkozott, hogy legyen annyi ereje, hogy kikiabálhasson.

- Segítség! Fényt!- sikoltotta.

A meglepetéstől megtorpant mindenki. Visszakérdezett, de Péter egyre csak azt hajtogatta, hogy segítsenek neki, fényt akar, hogy kapcsolják fel a villanyt. Eleget tettek a kérésének.

Szétáradt a fény a szobában. A paplan lesüllyedt. A test lerepült Péterről. A kutya elhallgatott. A fiú felismerte megmentőit: a szülei voltak azok, halálra váltan.

Péter volt is, meg nem is. Bőre csontig soványodott, összeaszalódott. Az erei a csontjaira tekeredtek-csavarodtak; megfeszültek. Szinte átütöttek az okádék-zöld cafatokon. Bőrét bevagdosták. A fiú váza a lehetetlenségig deformálódott. A feje egy indiai démonasszonyra emlékeztetett: pofája beesett, ráncos és zöld, a szeme sárga. Nyelvét elharapta. Alsó álkapcsa lefittyedt. Nyálcsík lógott a szája szélén. De még volt benne élet.

Alighogy észrevette szüleit, a szoba közepén egy alak kezdett körvonalazódni. Viktória! Ott állt a felhőben, abban a ruhában, amelyikben eltemették. Anyakán ott lógott a kővé száradt kötél. Karjain és arcán sebek milliója volt.

A szülei nem látták. Egyre csak a fiuk eltorzult arcát nézték. Péter számukra a semmibe, valójában a lányra nézett.

- A… ah… anyu… - egy véres könnycsepp hullott a semmibe.

A lány köddé vált, a szülei alakjai kis idő múlva elmosódtak, majd eltűntek…

Képek forrása: nlc.hu