Hitenuc öröksége

I.

Beriand harmadkorát a sötétség időszakának nevezték. No nem azért, mert a nap nem kelt fel egy eonon keresztül, hanem mert a tudásnak különösebb fontosságot nem tulajdonítottak. A népek a fizikai munkát helyezték előtérbe; olykor az is előfordult, hogy a lejegyzett krónikákat mágián elégették. Csupán egy maréknyi földinek volt valamirevaló tudása, s az isteneik ezt ki is használták. A harmadkor végét jelentette az istenek korszakának leáldozása, mely nagy csatározással járt.

Hosszú történet ez, mely bővelkedik vérben és szerencsében, ármánykodásban és szerelemben, bölcsességben és elhallgatásban.

Mégis, amikor az istenek összecsaptak, a népek menekültek. Vulkánok törtek ki, tavak száradtak homokossá, hegyek váltak síkságokká. A Nap és a Hold felesküdött, mindenható katonái rótták ezeket a területeket, s aki nem állt az oldalukra, elpusztították. A Napnak szolgálók a fényt szerették volna örökké fenntartani, olyan lényekkel benépesíteni a világot, akik éjjel alszanak, s minden elméleti tudás birtokában vannak. A Hold gyermekei az éj lényeit támogatták, akik a gyakorlati tudást halmozták fel magukban. Voltak, akik a növényekhez értettek, mások a keresztezéshez. Voltak, akik az állatokhoz, mások a szaporításhoz. Valakiket a tudomány vonzott, míg másokat az okkult tanok.

A gond csupán annyi volt, hogy a két istencsalád tulajdonképpen egyenrangú volt. Ha az egyik győzött, csakhamar a másik is ott loholt a nyomában, s ha elhunyt valaki soraikból, gyakorta a másik tábor is vesztett lelkeket. Nem tudtak sem megegyezni, sem egymás fölé kerekedni.

Észrevétlenül fedte le Beriand egészét egyszerre a fény és a sötétség, nehéz, mégis kellemes homályba borítva a tájat. A növények szép lassan elszáradtak, az állatok csontváza látszott ki csak a csatakos földből. Egy teremtett lélek nem járta a vidékeket, bárhova mentek, bárhova néztek, síri csend köszöntött rájuk.

Egyetlen esélyük maradt hát, hogy békét kössenek, és egymás erejével újra életre keltsék a hazát, ami hajdan virágzó volt; amit évezredekkel ezelőtt még közös erővel teremtettek. Ám az istenek még így sem tudtak békét kötni egymással, ezért egyenesen a Naphoz és a Holdhoz fordultak segítségért. Az égitestek két őrzője testet öltött hát előttük. Meghallgatták gyermekeik keservét, és nem maradt más hátra: megvágták tenyerüket. A Napnak aranyló, a Holdnak ezüstös vére serkent a sebből.

A pillanat tört része alatt történt csupán, mégis, egyik isten sem vette észre, miért nem engedi el egymás kezét a Nap és a Hold. Leültek egy súlyos tölgyfaasztal mellé mindahányan voltak, majd falatozni, inni és mulatozni kezdtek. Amikor az istenek elcsendesültek, a Nap és a Hold elengedte egymás kezét. Ujjaik között a semmiben ott lebegett egy parányi csillag.

Szabad szemmel alig látható, apró, lélegző és lüktető golyóbis. A Hold már ásítozott, a Nap érezte, hogy nyújtózni kíván, mégis az idő egy tapodtat sem mozdult, akárcsak az egyhelyben forgó gömb.

A golyó ezüstösen és aranyosan csillogott. Ékének ellenére is szomorúnak látszott, mégis fenségesnek.

- Mindig az égen volt, mióta világ a világ. Éjjel is, nappal is. Látta a történelmet.

A Nap szavára a Hold félénken bólintott egyet. Csupán pillanatokra érték utol egymást, naponta kétszer, amúgy csak kergetőztek egymással.

- Mit szeretnél csinálni vele? – kérdezte Hold.

- Nem hagyhatjuk itt csak így. – sajnálkozott Nap, majd ujjai közé vette a csillagot, és megnyújtotta. Leválasztott egy kisebb gömböt, és négy hosszú pálcát belőle. Egy istenien tökéletes teremtményt tartott a tenyerén. A Hold erre rálehelt, mire az alak összerogyott Nap tenyerében. Tüdejét szaggatták az első levegővételek. Köhögött és folyt a könnye.

- Legyen a neved Hitenuc – mondta a Nap -, az elbújt.

- A mi? – kérdezett vissza Hold.

- Az elbújt. – felelte a Nap. – Mindig az égen volt, mégis, sosem lehetett látni, így rejtőzött el kettőnk között is az imént. A sorsod, ifjú Hitenuc, hogy tudást gyűjts a világból. Míg fivéreid és nővéreid újra teremtik a világot, te hozod el nekik a tudást, és te is fogod őrizni az ő tudásukat az idők végezetéig.

Ezzel a Nap letette az istenek közé, majd felkapaszkodott a horizontra, hogy meleg, sőt, égető sugaraival kápráztassa el az isteneket. A Hold ezzel szemben a másik irányba indult el, a világ egy másik végét sötétségbe öltöztetve ezzel.

Hitenuc reménytelenül nézett szét a többieken, akik csak lassan tértek eszméletre a temérdek manna és ambrózia hatása miatt. Az istenek megnézték maguknak, kérdezgették, s ő rendre megfelelt a kérdéseiknek, mígnem azoknak kétségük sem volt arról, ez az androgün valaki tényleg egy közülük, ha nem a leghatalmasabb. Éveken keresztül figyelte a többieket, sugallt nekik, ihletet adott, segített formálni a világot, de mindig magányában dédelgette, hogy majd egy napon a rejtett tudás, ami neki megadatott, napvilágot láthat, megoszthatja, s nem lesz többé magányos.

Egy napon az istenek apja és anyja elé állt:

- Mindent megtettem a világért, s most elindulok egy felfedezőútra. Úgy érzem, a tudásom végére értem, és szomjazom valami újra, valami másra. Tanulnom kell.

- Valóban. Amit lehetett megtetted, fiam, így utadra engedlek. – mondta az istenek királya. – De tudnod kell, hogy mindig szívesen látunk, bármikor haza szeretnél térni, itt otthonra lelsz.

Hitenuc nem mondta ki a nyilvánvalót, miszerint valószínű, ő sosem fog ide visszatérni. Mégis, egy kegyes hazugság hagyta el a száját:

- Haza fogok térni, ígérem, abban a pillanatban, hogy kielégültem.

Ezek voltak Hitenuc utolsó szavai, melyeket az istenekhez intézett. Többé nem hallotta őket, s ők sem vették hírét a teremtménynek, aki tökéletesebb volt bárminél, amit valaha létrehoztak, és elmésebb, mint mindannyiuk együttvéve.

Hitenuc meztelenül vágott neki a semminek, ám mire az emberek világába ért, növények indáiból, elhullott állatok szőréből készített magának ruhákat, csontokból kezdetleges fegyvereket.

Az emberek és a féllények örvendve köszöntötték régi-új tanárukat, eszmét cseréltek egymással. Hitenuc megtudta a meséket, az istenek történeteit, megértette a főzés és az alkímia tudományát. Megismerkedett ezernyi vallással, ezernyi társadalmat látott felépülni és királyokat elbukni. Belemerült a mágiába, s tudományát világról világra vitte, építette, s visszakapott.

Tudása olyannyira megduzzadt, néhanapján azon kapta magát, hogy már nem fér el több a fejében. Mégis, mikor reggelente felkelt, koponyáját üresnek érezte.

Fejénél csak gyomra volt üresebb, s annál pedig a szíve.

Bármihez hozzá tudott szólni, bármilyen kérdésre képes volt válaszolni, kivéve ha feltették neki, mikor volt utoljára szerelmes? Milyen a tökéletes szerelem? Milyen az eszményi pár?

A szavakat külön-külön értette, de egyben? A szerelem misztériumát egy vezető, király vagy mágus sem ismerte. Hasonló érzeteket igen, de a szerelem, mint olyan, ezidáig üres sor maradt tudása könyvében.

Miközben Hitenuc a szerelmet kereste, pont ugyanezért kesergett Fjalla. Egy alakváltó, egyedül élő nőstény, aki nemrég vesztette el férjét. Bánatában nem nyitotta meg szívét senkinek, gyász színű ruhát öltött nap, nap után. Otthonát egy kietlen barlang jelentette, lakótársai pókok voltak, melyek erős fonalaiból szőtt bútorokat a maga számára.

Amikor meghallotta, hogy Hitenuc ismét közeledik, s azt is, miért, halottnak hitt szíve megdobbant. A város főterére sietett, a mesteremberek köreiben találta meg a férfit, aki elcsigázottan egy orsót tartott a kezében. Az asszonyok ételt hordtak neki, a gyerekek apróságokkal halmozták el, míg a férfiak itták szavait. Amikor oszladozni kezdett Hitenuc körül a tömeg, Fjalla odament hozzá, illedelmesen bemutatkoztak egymásnak.

- Hogy tudnék neked segíteni, kedves asszonyom? – kérdezte bátortalanul Hitenuc.

- Talán meg tudom adni a választ arra a kérdésedre, amire eddig még senki sem felelt neked. – a férfi vonakodott, de követte a nőt. – A szerelmet nem lehet szavakba önteni. Ha tudni akarsz róla, akkor meg kell tapasztalnod. Ha követsz, segítek neked.

- Bárhova veled mennék! – felelte Hitenuc.

A nő otthonába vezette a férfit, aki elámult a pókfonál használatán, melyet még senki másnál nem látott. Őszintén csodálkozott rá az összes székre, asztalra és szekrényre, de akár a tányérokra és vázákra is. A pohár vizet nem eresztett át, s az ülőalkalmatosságok elbírták a súlyát, nem rogytak össze alatta. A gyertyatartók sem olvadtak el a világosságot adó testecskéktől.

- Mit rejt az a doboz? – mutatott Hitenuc a vele szemben levő polcra.

- Az összes vagyonom, ami megboldogult férjuram után megmaradt.

- Értem. Nem lehet sok jövedelmed.

- Semmim sem maradt uram után, csak egy maréknyi arany, amiből még egy ideig talán eléldegélek. Hogy azután mi lesz, nem tudom.

- Ilyen távol a városiaktól, talán nem is lesz szükséged semmire. Hírnév és népszerűség neked nem kell, asszonyom, bőven elég, ha megtanítom neked, hogy lásd el magad. Akkor az aranyad kitart még évekig.

- Talán igazat szólsz. – törődött bele Fjalla.

Megvetően pillantott Hitenuc-ra, aki még mindig a ládikát tanulmányozta.

- A tudás a hatalom, nem a pénz. – töprengett el Hitenuc. Megérintette a ládikát, mely puha volt, akár a selyem, mégis erős, mint az acél. – Engedd, hogy segítsek, és a világ leggazdagabb asszonyává teszlek.

Fjalla szótlanul bólintott.

Az arany fogyott, akárcsak az évek. Hitenuc mindenre megtanította a nőt a vadászattól kezdve a ház körüli munkákig. Fjalla kényeskedve bár, de követte a férfit, akivel csakhamar egybe is keltek. Az esküvőn a városiak vettek részt, s a frigy híre is eljutott a világ minden zugába.

Hitenuc most már tényleg a minden tudás birtokosa volt, hiszen ismerte a szerelmet a maga szeszélyes természetével, hiúságával és szépségével együtt. Boldog volt, nem élt fölösleges életet, ám vele ellentétben, Fjalla arcán meglátszottak az évek. Az évek teltek, kapcsolatuk hűvösebb lett, mígnem már nem szóltak egymáshoz.

Egy téli napon Fjalla a barlang bejáratánál állt, a havazást kémlelte. Az erdő mélyén is vastag hólepel pihent. Hitenuc odament a háta mögé, gyengéden megérintette a vállát, majd a nyakába csókolt.

- Eljött az időm, igaz? – kérdezte a férfi, mire a nő megperdült.

- Tessék?

- Lejárt az időm veled, Fjalla. Tudom.

- Nem értem, miről beszélsz.

- A gyerekeid suttognak, kedvesem. – Hitenuc lehajtotta a fejét. – Az a rengeteg pók nem a természet gyermeke, hanem mind a tieid. Tudom, hogy a ládikában nem annyi arany volt, amennyit bevallottál nekem, hanem sokkal több. Hat férjnyire való, akik mind a lábaid között haltak szörnyet. Valahol mindig is tudtam, hogy eljön egy a pillanat, de azért reméltem, hogy… - nem fejezte be a mondatot.

- Őszintén sajnálom, mert most először én is.

De a túlélés fontosabb volt Fjalla számára, a leszármazottait pedig, etetni kell. Körmeivel elmetszette Hitenuc torkát, aki hagyta magát. Elpusztíthatatlannak hitte magát mindeddig a pillanatig. Teste összerogyott, s ezernyi pók fonállal fonta körbe, húzták a mennyezetre, hogy vére az ugyancsak pókfonálból készült tálba folyjon.

Fjalla ezúttal nem örökölt semmit. Karba font kézzel órákig nézte a férfi testét. Eszébe jutottak Hitenuc hajdan volt szavai: „A tudás a hatalom, nem a pénz.”

Ha hírét veszik rejtett tudásának, mely vetekszik a férfiéval, akkor valóban uralkodhat, akár a világ felett is. A tudást pedig, meg kell tartsa valamilyen formában. Háromfelé választotta Hitenuc testét. Lenyúzott bőréből lettek a kötet lapjai, melyre a férfi verítékével kerültek a szavak. Nem ő írta bele őket, egyszer csak megjelentek egy pillanatra a piheszőrös lapokon. Hitenuc vérével ragasztotta össze őket, hogy megkapjon magának egy könyvformát. Pókjai mindez idő alatt megfonták a férfi hajából a könyv fedelét és hátulját.

Az elkészült kötetet a ládikába helyezte, az arany helyére.

Lassacskán a városbeliek hordták neki az ételt és a fizetséget, amiért bölcsen válaszol, bármilyen kérdésük is támad. Híre ment az okosságának, mígnem egy napon két király jött el hozzá. Messze földről érkeztek, Fjalla még csak nem is hallott arról a különös vidékről. Hitenuc-ot keresték.

- Ő sajnos jobb időkre szenderült. – felelte Fjalla.

- Ezt nem hisszük el, asszony! – így az egyik király.

- A sírja a kőris tövében van, ha nem hiszitek, nézzétek meg magatok.

A királyok megbizonyosodtak a halálhírről, majd letörten visszaballagtak a barlangba.

- Most mitévők legyünk? – kérdezte az egyik. – Népeink csatároznak egymással. Az ételünk megfogyott, akárcsak a seregeink. Képtelenek vagyunk igazságot tenni. Csak Hitenuc tudott volna választ adni égető kérdéseinkre.

- Tegyetek hát, engem próbára.

- Egy fehérnép? Ugyan, mit tudsz te az ősi viszályokról? Családjaink már akkor harcoltak egymással, amikor te még meg sem születtél.

Fjalla éktelen haragjában elküldte a két férfit a birtokáról. Megfordult a fejében, hogy alvó gyermekeit megeteti velük, mégsem mozdult utánuk. Túl kockázatos volt. Ha bárki, s főleg az istenek megneszelik, mi történt itt, könnyen a fejébe kerülhet. Fjalla ezután egy percre sem hagyta el a barlangját. Aki kérdezni akart, odautazott hozzá, vagy válaszok nélkül maradt. Hitenuc örökségének hála, pontosan tudta, mikor jön hozzá egy isten álruhában, s mikor egy halandó, s mikor egy féllény.

Hajkoronája őszessé vált, amikor egy kölyök járult elébe. Egy ifjú vámpír, aki éppen csak túlélte az átváltozását. Egyezségre léptek. A férfi vérével táplálta Fjalla gyermekeit, cserébe a vámpír a nő vérét ihatta meghatározott időközönként, így jutott is, maradt is.

A vámpír egy napon így szólt:

- El akarok menni világot látni.

A nő se nem tartóztatta fel, se nem engedte szabadon. Akárcsak korábbi kedveseit, őt is fellógatta a plafonra, kivéreztette, majd jeltelen sírba temette, amit az évszakok gondosan elzártak a szemek elől.

További száz esztendő szaladt tova. Fjalla két férjet fogyasztott el.

Mindenki sajnálta az asszonyt, akinek bár megadatott a végtelen tudás, a szerelemben kevésbé volt ilyen szerencsés. Mindegyik férjét túlélte, gyermeke nem született. Legalábbis, ez a hír járta róla.

A természet pedig, megbosszulta önmagát.

A halott férfiak tetemein különböző, erdőidegen virágok serkentek ki tavasszal. A legváratlanabb időpontokban fakasztották szirmaikat. Fjalla persze tudta, a virágba borulás megegyezik a halálozásuk időpontjával. S ahogy az lenni szokott, az emberek suttogtak.

Rémmeséket mondtak a fiatal fiúknak, hogy óvakodjanak az erdőtől, a barlangtól, mert ott lakik a szörnyűséges, ravasz, ámde isteni tudással felvértezett Fekete Özvegy, aki csak egy gyanútlan férfira vágyik, hogy újabb és újabb petéket rakhasson, gyarapítva ezzel nyolclábú nemzetségét.

Fjalla körbenézett.

Gyermekeinek kiszáradt tetemei lógtak a mennyezetről és a falakról.

Olykor szipogott csak. Máskor sírt és jajveszékelt méla magányában, hangját visszaverték a roppant kőfalak.

Egy napon odaállt a ládika elé. Kiemelte belőle a könyvet, végighúzta rajta az ujjait:

- Rosszul döntöttem. – suttogta a kötetnek. – A tudás hatalom. De ez a hatalom magányos valami.

Már éppen megfordult volna, amikor bizsergető zsibbadás járta át a testét. Lábai megremegtek, s zuhanni kezdett a padló irányába.

II.

Amikor eszméletére tért, egy postakocsin száguldott a végzete felé. A padlóra dobták, ébredés után ott kuporgott egy sötét alak lábánál. A jármű egyenetlen talajon gurult, Fjalla még fektében is rázkódott ide-oda.

- Te meg, ki vagy? – kérdezte reszelős hangon.

- Nevezz egyszerűen csak Mesternek. – felelte a férfi. Csontos ujjait Hitenuc könyvén pihentette. Üveges körmei sokat elárultak róla. Vérszolga. Egy vámpír. – Mégsem vagy annyira okos asszony, mint azt mindenki rebesgeti. A klánunkban a mester és a tanítvány egészen addig össze van kötve, ameddig a kölyökből is felnőtt nem válik, vagy meg nem hal. Nos, a kölyöknek nem volt utóda, s veled látták utoljára.

- Nem tudom, kiről beszélsz. – nyögött fel Fjalla.

- Ó, dehogynem! – szólt mézesmázos lassúsággal az idegen.

- S hova viszel engem? Talán csak nem a magiszter elé? – kérdezte a nő, továbbra is a hátán gurgulázva ide-oda. – Megfelelek majd a kérdéseire, és szabadon fog engedni. Viszont, a te fejedet veszi majd azért a bánásmódért, amit felém tanúsítasz.

A vámpír szó nélkül megfogta Fjalla karját, s annál fogva felrántotta az ülésbe, mintha mi sem történt volna. Halott szemeivel egyenesen az özvegyre bámult.

- Nem hinném, hogy a magiszter tárgyalni akarna veled. – majd kinézett az ablakon.

Kisvártatva megállt a fogat. Előbb a mester szállt ki. Természetesen két erősebbnek látszó férfi megfogta a nőt a két karjánál, és kevésbé finoman letessékelték ülőhelyéről. Egy sziklameredély szélén álltak. Fjalla ősz hajába, s csapzott ruhájába is belekapott a szél. A férfi megigazította magán a felöltőjét. Fejével hanyagul a háta mögé biccentett: - Dobjátok le!

A két testőrnek több se kellett. Fjalla akárhogy kérlelhette őket, azokat nem érdekelte. Lépésenként haladtak a szakadék felé. Bárhogy küzdött, a négy vasmarok nem eresztette. Végül meglendítették, s a nő lába alatt nem volt más, csak a végtelen mélység.

Szerencséjére egy kiálló gyökérben meg tudott kapaszkodni. Félig emberi, félig pók alakban lógott a semmi felett.

- Nem tudsz teljesen pókká változni, a karjaid gyengék, a szél viszont, erős. – mondta a vámpír. – Idővel elfáradsz, és mész az uraid után, némber.

- Ha itt hagysz, biztosan meghalok!

- Igen, ez volt a tervem. – a mester kősziklaként állt a szakadék szélén, messze fenn, Fjalla feje felett, akinek emberi ujjaira hiába nőtt ki a pókokra jellemző apró serte, hogy megkapaszkodjon biztosan a fában, testének súlyát képtelen volt megtartani egyelőre biztonságos helyén. – Mész te is azok után a szerencsétlenek után, akiket te küldtél a halálba!

- Nem akarok még eltávozni!

- Ők sem akartak! – rivallt rá a vámpír. – Itt fogok állni, és végignézni a szenvedésedet, majd a halálodat! Meg akarok bizonyosodni arról, hogy porrá törsz a sziklákon! – azt már inkább nem tette hozzá, hogy mindezt élvezettel fogja tenni, majd legalább ilyen élvezettel meséli el a többieknek.

Fjalla haláltusája kerek egy napig tartott.

Ujjai egyenként adták fel a szolgálatot. Elpattantak, akár egy hangszer húrja. Centiről centire lógott lejjebb és lejjebb. Végül egymás után eleresztették a kiálló gyökeret a karjai, majd az egész lény a mélybe zuhant. A mester rezzenéstelen arccal nézte végig az egészet. Nem érdekelte sem a szél, sem az eső, csak a látvány, amely kárpótolta az egyik tanítványának elvesztéséért.

- És nem kegyelmeztél neki? – kérdezte a magiszter, amikor a mester visszatért a kastélyba.

- Nem. Nem volt bennem könyörület, sem szánalom. Vétett legalább két törvényben. Megérdemelte, amit kapott. – morogta a férfi.

- Mégis, nem kaptunk semmi kárpótlást a kölyökért. A halál nem elég revans. Sosem volt kenyerem a szemet szemért. Persze, mégis, mit adhatott volna egy bőrváltó?

A mester nem felelt egyből.

- Elhoztam tőle valamit. – a mester elővette a könyvet, ami az egyetlen nem pókfonalszerű tárgynak tűnt a barlangban. – Azt rebesgették, hogy az az isten, aki nálunk is járt az uralkodásod előtt, az is a póknő csapdájába esett. A hálójában lelte halálát, bár ezt is tagadta mindig, mint a tanítványomét. Úgy hiszem, ez annak a férfinak a hagyatéka. A vér szagából ítélve, ez nem más, mint Hitenuc összes tudása, közvetlenül az istenség tolmácsolásában.

A mester fél térdre ereszkedve átadta a könyvet, amit a magiszter azon nyomban feltépett.

Ami ezután következett, a vámpírok legrosszabb rémálmával vetekedett. Rosszabbnak tartották a folyamatosan, nagy lánggal égő tűz közelségénél, a Nap fényénél, vagy akár egy rózsafákkal benőtt bozótosnál. Még hat korszakkal később is ijesztő tanulságként mesélték, s úgy vonult be a vámpírok történelmébe, mint a Nagy Mészárlás. Sikolyok törték meg az éjszaka csendjét. Pengék csattanását visszhangzotta az éjszaka. Sárgás fények lobbantak fel. Vörös patak csordogált az ereszben.

A következő napnyugtára megcsonkított, kiszáradt holttestek meredtek feketén egymásra. Fájdalmas vonaglás közepette megkövültek, arcuk eltorzult, itt-ott hiányzott pár fog és végtag. De ami meglepőbb volt, Hitenuc öröksége a padlón hevert szerteszét. A borító hajszálanként beleveszett a végtelen fekete, megszáradt tengerbe, amit a vámpírok valamikori vége alkotott. A lapokat évtizedek alatt széthordta a szél, az állatok, és azok, akik találtak belőle egy-egy darabot. Elvitték a világ legkülönbözőbb pontjaira.

Ezután elcsitult a harmadkor vége, és a negyedkor eleje.

Az emberek hallgattak, újra és újra kidobták a darabokat, Hitenuc lassan a feledésbe merült, történetét csak mesék örökítették meg az utókornak.

III.

Sötét tavaszi nap volt, amikor Andreas Maghi gondolataiba merülve téblábolt a saját könyvtárában. Olyan hatalmas volt, és olyan roppant könyvek vették körbe, ahol szemernyi kétség sem fért ahhoz, hogy itt aztán minden megtalálható, amire egy mágusnak szüksége lehet. Végtelen sorokban álltak egymáshoz szorítva a kötetek. A mágus egy pislákoló gyertyatartó fényénél keresett valamit. Igazából napok óta ki sem mozdult a könyvtárból, még ruhát sem volt hajlandó váltani.

Mióta a Vörös Boszorkány elmondta az álmát, nem tudott nyugodtan aludni. Folyamatosan kísértette a saját halála. Igaz, megkapta a tündérmestertől a könyvet, amire szüksége volt az életben maradáshoz, de mit is képes csinálni egyetlen egy könyv, ha képtelenség felnyitni a fedelét.

A tündér azonban, az ezüstverés mestere volt, olyan erős csatokkal látta el a kötetet, amit nem fogott semmi feszítő, szúró- és vágószerszám.

Z’olt mester elmesélte, hogy amint Shya meglátogatta, már sejtette, miből fogja összetenni ezt a könyvet. Gyermekkorában hallotta őseitől azt a mesét, amiben a Nap és a Hold egy balsorsú istent hozott létre, aki tragikus halált halt, s tudása nem csak őt csalta halálba, hanem mindenki mást is, aki annak közelébe került. El is mesélte Andreas mágusnak, amit tudott, habár a férfi mindvégig mesének vélte felfogni az egészet. Z’olt azonban komolyan félt és rettegett. Saját elmondása szerint, azért készített ezüstveretet a könyvnek, hogy bárki, aki a kezébe veszi, az dolgozzon meg a benne levő tudásért. Azt nem adják könnyen, azért vér és veríték az áldozat.

Andreas ezután napokat töltött el azzal, hogy valahogy felnyissa. Birodalmának egyetlen kulcsa sem illett a zárba, s a lakatosmesterség kiválóságai sem bírtak el a csatokkal. Fém csak szikrát hányt rajta, a tűz még csak fel sem melegítette.

Végül a könyveibe menekült válaszokért.

Semmi nem történt.

A könyv ott hevert a dolgozóasztalán, körbeékelve a legkülönfélébb tudományok darabjaival. Mit sem számítottak. Ha egy kádnyi lúdtollba teszi, ugyanezt éri el.

Nem ivott és nem evett. Folyamatosan csak olvasott, ébren volt.

A kávébab is kifogyóban volt az éléskamrájában.

Ezen a tavaszi napon viszont, a Vörös Boszorkány kopogott be a könyvtárszoba ajtaján. Ezúttal haját kontyba kötötte, melyből pár tincs lehullott, mintha véres vízesés lenne a mozdulatlan csendben. Borvörös kelmét viselt magán, abszolút olyan volt, akár egy tűzdémon emberi alakban.

- Pihenned kellene, uram. – szólt a nő. Megállt a könyv felett, és végigsimított az ezüstön. – Ha kimeríted magad, épp annyira ártalmas, mintha odaállnál Shya elé teljesen védtelenül.

Beállt a csend.

Még az óra sem ütött.

- Mondd csak! Mi végre ennyi felhalmozott tudás, ha nem tudok egy egyszerű rejtvényt megfejteni?

- A tudást nem csak könyvekben mérik.

- Bölcs gondolat, de attól tartok, ez most nem segít rajtam.

- Soha semmi nem segít az emberen, csak az idő és saját maga. De most te a magad ellensége vagy. – elrejtette kezeit ruhájának ujjában.

- A filozófusok tanulhatnának tőled néhanapján. – Andreas mélabúsan fújta ki a levegőt. – Legalább annyi fölösleges sületlenséget tudsz összehordani, mint azok, akik az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak.

- Azokra nem mindig van válasz, és nem is mindre kell tudnunk azokat.

- Hagyjuk. Mitévő legyek, inkább ezt mondd meg nekem. Nem létezik a tudáshoz kulcs?

A Vörös Boszorkány elmosolyodott, ahogy egy jóságos nagymama, aki azon vidámodik, hogy senki sem tudja, mi az ünnepi süteményének titkos összetevője. Intett a mágusnak, menjen oda hozzá, s az meg is tette, amit kért.

Tulajdonképpen, mindig azt tette.

Ilyenkor pillanatokra rájött, nem ő irányít. Ő csak a fej, de a nő az, aki mozgatja.

- Jól mondtad. A tudásnak nincs kulcsa. Az adott. – mutatott a könyvre. – A kulcs a munka. Mi dolgozunk meg érte. Hogy is szólt a tündér meséje? A tudás hatalom.

- Igen. – bólintott Andreas.

- És még mit is mondott? Mivel is jár a munka?

- Vérrel, és verítékkel.

Mire kimondta, a boszorkány egy pengét vett elő, és villámgyorsan; a mágus szemének talán túl gyorsan is, megforgatta azt ujjai között, és végighasított a férfi tenyerén, aki nemcsak bekönnyezett, hanem izzadni is kezdett.

A kés élétől pokoli forróság öntötte el, lüktető fájdalom. Felszisszent, majd hosszasan, cirádásan káromkodni kezdett. Percekbe telt, mire elcsitult.

- Meg vagy veszve, asszony? – szorította a kezét, hátha apad a vérzés. Sós izzadsága csípte a sérülést. Véres elegye a kötetre csöpögött.

A kötet sistergett, majd a csatok szétváltak. Mind a ketten a történtekre meredtek. Andreas hisztériás hitetlenséggel, a boszorkány önelégült fél mosollyal.

- Nem. Pusztán követtem az ösztöneimet. – felelte nyugalomban.

- Akkor kövesd az ösztönödet legközelebb, ha a mellékhelyiséget kell használnod!

- Ne aggódj, uram, a probléma megoldódott. Kinyílt a könyv. Vér és veríték kellett volna hozzá.

- És ehhez nem elég egy óra futás és egy tűszúrás? Le kell vágnod a fél karomat hozzá?

- Egy akkora mágusnak, mint te, ez csupán egy karcolás. – megvonta kecses vállait. – Gyógyfüvekkel és ráolvasással alig pár óra alatt elmúlik.

Andreas még ciccegett pár percig, aztán keszkenőjét tekerte a kézfeje köré. A vére hamar átitatta a könnyű anyagot. Az ezüst fedél könnyedén átfordult, ám a bőrlapok üresek voltak. Aranyos-ezüstös pihék borították a lapok felületét, de egy árva szó sem volt rájuk karcolva.

Mindketten összevont szemöldökkel bámultak hol a könyvre, hol egymásra.

- Aha, vér és veríték. – horkant fel Andreas.

A boszorkány felkapta a könyvet, és az ablakhoz sétált vele.

- Hitenuc, a rejtett tudás birtokosa. A Nap és a Hold nászából érkezett hozzánk. A lapjait elrejti, ameddig meg nem értik. – mondta, és akkor tartotta a fénybe a lapot, amikor a Nap és a Hold egyszerre volt a perc töredékében ugyanazon a horizonton.

A bőrlapokon az istenek rúnáit vélték felfedezni.

- Hogy fogom én ezt elolvasni?

A boszorkány összecsukta a könyvet, visszatette az asztalra. Hátat fordított a mágusnak, de még az ajtóból visszafordult.

- Merevítsd ki az időt, fordítsd le a szöveget. Időd, mint a tenger.

Ezzel elment. A mágus megtette, amit a boszorkány mondott. Egy esztendő alatt sem ért a végére, s ha tényleg önmagát írja a könyv, szüksége lesz a tojásra, mert ez a tudás, végtelenséget igényelt.

Nem kitartást.

Kép forrása: bosziplaza.hu