How You Remind Me*

A buli utáni macskajajban egyetlen dolog van, ami idegtépő. Nem, nem a fejfájás. Hanem, hogy éjjel legalább óránként felkelsz, és iszol, reggelre mégis elsivatagosodik a szád.

Arra még emlékszem, hogy ringatni nem kellett. Forgott velem eléggé a szoba ahhoz, hogy ne akarjak még hullámmozgást mellé. A meleg és az alkohol miatt levert a víz, ami még inkább rájátszott arra, hogy forogni szerettem volna. Világéletemben nehezen aludtam el, mindig addig forgolódtam, ameddig meg nem találtam a tökéletes pozíciót. Vivien ágya iszonyatosan recsegett, amikor megmozdult valamelyikünk, ezért ahogy bezuhantam, úgy maradtam.

Inni is úgy ittam, hogy óvatosa felemeltem a felső testem, és próbáltam elérni a poharat.

Harminc centin „aludtam”, mert Klaudia szétdobta magát, mintha az ágyneműbe szeretne hóangyalt csinálni. Háh, lepedőangyal.

Vagy az teljesen más?

Nem lényeg.

Reggel ciripelésre ébredtem. Pont jó volt, hogy a párnámat ne áztassam tovább. Felnéztem, és mintha baltát vágtak volna a fejem közepébe. Visszacsuktam a szemem, mert iszonyúan bántott a napfény. Megfordultam, mert hallottam, hogy Klau nyöszörög és matat.

Csukott szemmel, hanyatt, ahogy volt, tapogatózott maga mellett Vivi sminkes asztalán a telefonja után. Ébresztő. Félálomban lenyomta. Úgy fújtam ki a levegőt, mint a lovak, és ha már eddig recsegtem, gondoltam, megfordulok.

Konkrétan nem éreztem a kezem. Tudtam, hogy az enyém, de annyira nem volt benne vér, hogyha hozzáértem, nem éreztem, hogy megfogtam.

-Fel kéne kelnem. – nyögte Klaudia.

Hümmögtem, mert én nem akartam felkelni.

Ő megtette, és az összes létező dolgot megtalálta. Belerúgott a sporttáskájába, amiben azután kotorászott. Imádom a körmök hangját a műanyagaljon. Utána kizipzárazott valamit, és abban is kutatott olyan szerencsétlenül, hogy minden a fapadlóra zuhant. Egészen hangosan értek földet. Ezek után elkezdte magát pisszegve dezodorozni. Aztán belerúgott az ágyba, ami felkiáltott. Szerintem az ágynak jobban fájt, majd nekiment a fésülködőasztalnak, aztán próbált halkan kimenni a szobából.

A kilincs baromi nagyot kattant a síri csöndben, és az ajtó is nyikorgott. Hallottam, hogy lehúzza a vécét, kimegy az erkélyre, visszajön, benyit. Minden ajtó nyikorgott, a padló is, szóval, ha betörőnek készülne, simán lebeszélném róla.

-Bocsi, nem akartalak felkelteni. – ránéztem, és megijedtem. Kihúzta a szemét, amitől olyan lett, mint egy két lábon járó pandamaci.

Bárgyú vigyort erőltetett a fejére, majd citromba harapottat. Előkotorta a porát a táskából. Mondta, hogy lemegy, és elkészíti magának, mert neki nagyon fája  feje a fronttól.

Hát, az lehet, hogy fájt a feje, de hogy nem a fronttól, az biztos. Inkább a több liternyi alkoholtól.

Már azt hittem, tovább pihenhetek, amikor visszajött, és elkezdte kavargatni a fájdalomcsillapítóját. A hatodik koccanásra felültem.

-Aludj még. – suttogta.

-Az volt a tervem. – amikor kávé nélkül próbálnak velem kommunikálni, az igen egyoldalúra sikerül.

Kibotorkáltam a fürdőszobába, és belenéztem a tükörbe. Az összes gyűrődés és hajszál pontosan jól kivehető volt. Addig fel sem tűnt, hogy egy csíkon nézek kifelé. Hideg vízzel megmostam az arcomat, hogy felébredjek.

Mission = impossible.

Amikor visszamentem, Klaudia már útra készen állt.

-Hát te hova mész? Hajnali hat van. – mondtam.

-Haza. Még van dolgom.

-Vasárnap?

-Dolgoznom kell, mert nem csináltam meg, amit kellett volna. – Klaudiának éppen bizonyítania kellett a munkára termettségét. Éjjel-nappal dolgozott, és sokszor még hétvégén is. A bulik miatt azonban, pöttyet késésben volt velük állandóan. A lemaradását úgy pótolta, hogy hétvégén hajnaltól késő estig nyomta.

Bólogattam.

-Azért vigyázz magadra hazafelé menet!

-Kösz. – Klau falfehér volt, és folyamatosan a térdén támaszkodva fogta a fejét. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha autóba ül. – Nektek pedig, jó vasárnapot!

Felállt, picit imbolygott.

Lement, hallottam, ahogy Vivi szüleitől és magától a lánytól is elbúcsúzkodik. Ahogy beszáll az autójába, és elindul.

Végre!

Rossz szokás, de általában vendégségbe saját pohárral megyek. Nem bírok más után inni, ezt értsétek úgy, hogy ilyenkor viszek saját bögrét. Plusz instant kávét. Kiosontam a fürdőszobába, amit most már ki tudtam nyitni egyedül is, és bekevertem a kávémat.

Kiszekáltam a dobozból egy fehér ördögöt, és kimentem az erkélyre.

Májushoz képest eléggé csípett az idő, mondjuk, az ég sem volt tiszta. Mindenfelé komor, szürke felhők tolakodtak. Igencsak lógott az eső lába. Mégis jól esett egy szál pólóban és bokszeralsóban kint lenni. Felébredtem egy pillanat alatt.

Hideg volt a talpamnak a kő, ezért bekuporodtam a hintaszékbe, ami szerintem még az előző századból maradt a családra. Elhintáztattam magam, szürcsöltem a kávém, szívtam a cigim. Néztem az utcát.

Meg a Viviék melletti házat.

Azt hiszem, ez eddig kimaradt. Balázs közvetlenül Viviék mellett lakik. A hintaszék pont úgy állt, hogy az ő kerítésükre is ráláttam.

Ültem, és azon agyaltam, hogy mi lenne, ha egyszer csak kijönne a kapun, felnézne, és… áh, ami Shakespeare-nek ment, az nekem nem.

Vajon most is olyan őrülten jól nézne ki? Ugyanazok a pajkos zöld szemek néznének vissza rám? Ugyanarra a meleg ölelésre számíthatnék?

Addig-addig méláztam, hogy arra eszméltem, az üres bögréből akarok inni. Nem mentem be. Még üldögéltem, és azon gondolkodtam, milyen jó lenne Viviékkel szemben lakni. Nem kellene órákat utaznom, hogy társaságom legyen.

A házukkal szemben egy baromi nagy üres placc volt. Képzeletben felhúztam rá egy házat, garázst, nekem művészlakot, kutyaházat. Elképzeltem, hogy kocsival megyünk a vasútállomásra reggelente, és együtt jövünk haza is.

Az rántott vissza a valóságba, hogy Balázséknál volt egy kis mozgás. Az apukája jött ki a kapun, gyerek nélkül.

Így már láttam aput is. Balázs nem mutatta magát bő negyven perc alatt.

Bent kellemesebb idő volt, mint kint. Lementem a kis bögrémmel együtt. Nem szeretem azt a lépcsőt. Én nem tudom, hogy lehet valamit meredekre és szűkre csinálni, de nekik sikerült. Kész horror ott közlekedni.

Lent a nappaliban Vivi mosolygott vissza rám.

-Jó reggelt! – kicsit bágyadt volt. Fehér bőrkanapén, fehér pizsamában, fehér ágyneművel. Ő is terpesztett rendesen. – Hogy aludtál?

-Kösz jól. És te?

-Nehezen aludtam el. Mintha egy centrifugában lettem volna.

-És most hogy vagy?

-Nézz rám. Azt sem tudom, hol vagyok. Az mi? – bökött a bögrémre.

-Vendégségbögre. – neki is elmeséltem a miértjét. – Viszont, kaphatok egy rendes kávét?

-Várj, amíg anyuék is felébrednek, átmegyünk a szomszédba kávézni.

Balázsékhoz? Bármeddig várok a kávéra.

Tudtam, hogy már rég fent vannak a szülei, de nyilván szeret mindenki lustálkodni vasárnap reggel.

Addig nem győztem vizet inni, hogy tartsam magam a fejfájásmentességhez. Lezuhanyoztam, összetettem az ágyat, felöltöztem rendesen, és kicsit lealapoztam a fejem, hogy fedjem a koffeinhiány okozta sápadtságomat.

Ültem az ágy szélén, és bámultam magam elé.

Szerencsére, Vivi is megjött, bár nem volt teljes díszben. Leült a pipereasztalához, és megfésülte magát. Az első ember volt, akinél hallottam, hogy számolja a húzások számát.

Egyszer próbáltam százszor végighúzni a kefét a hajamon, de húsznál meguntam. Ő is csak harmincig jutott.

Felkapott magára egy sima egyszerű, ámde márkás melegítőt, copfba fogta a haját, és kilibbentünk az erkélyre.

Ő leült a székbe, és ha én a hintaszéket választom, akkor még egy viszonylagos bensőséges beszélgetést sem tudok kezdeményezni, ezért leültem elé a bokáimra. A farmerben nem éreztem, hogy annyira hideg lett volna, és szerintem a remény is fűtött, hogy megpillanthatom őt.

Kicsit sem feltűnően oda-odapillantottam. Néha jól szemügyrevettem a járókelőket, a házakat, hallgattam Vivi sztorijait arról, hogy melyik szomszédról mit tud, milyennek látja őket.

Egyiket sem tudnám visszaidézni, mert nem hallottam jól. Az agyam azon dolgozott, hogy valahogy összekösse a Balázs-témát a szomszédokkal. Égtem a vágytól, hogy róla beszélhessünk.

-De tudod, mi a furcsa? – nem, egyáltalán nem tudom. – Hogy ez régen egy nagy szemétdomb volt.

-Mint a harmadik kerület?

-Miért az az volt?

-Ahha, azt hiszem. Mindegy. Hallgatlak.

Vivi szépen elregélte, hogy mivel ez az egész bomlik, az összes ráépült ház süllyed. A talaj vízáteresztése nem jó a házakra nézve, ezért, amikor építették a házakat, egy garázs sincs az utcaszint alatt, kivéve Balázsékét. Így, amikor elered az eső, olyankor a család összes tagja vödrökkel rohangál a garázs és a kert között.

-Pech. – konstatáltam a mondottakat.

-Annyira nem sajnálom őket, mert mindenki mondta nekik, hogy ne így csinálják. Nem fogadták meg a tanácsot, most meg megszívják. Ez van. Hülye ember a saját kárán…

Mindig elcsodálkozom azon, hogy egy ember, egy hang mennyire változatos lehet. Máshogy beszél velem, rólam, Klaudiával, Klaudiáról, akit és amit szeret, arról, vagy arról, amiket, akiket nem.

Most is volt benne egy igen aprócska „én megmondtam”.

Balázst nem nagyon tudtam szóbahozni, csak hogy milyen kedves volt velem, meg néha elkaptam csepegtetett információkat, mint hogy egy egyetemen tanársegéd, és a doktoriját próbálja befejezni már hat éve.

Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, vagy, hogy is mondják?!

Megtudtam, hogy még sosem hozott haza lányt, legalábbis, Vivi még nem látott náluk senkit sem. Illetve, elregélte azt is, hogy min kaptak össze a szülők. Nem írnám le, mert ez legyen az ő titkuk.

A nap további részében neteztünk. Háttérzajnak ment az egyik tévévcsatorna, ami vagy valami zene volt, vagy „nagy örömömre” Columbo.

A netezés konkrétan azt jelentette, hogy Vivi aranyköpéseket nézett, és ami nagyon tetszett neki, azokat felolvasta, és nevettünk rajtuk. A hatszázadik után már nem volt őszinte a vigyorom.

Utána ránéztünk a társkeresőkre. Rákerestünk a nekünk tetsző pasik paramétereire, és megnézegettük, milyen a választék. Ha belegondolok, akkor borzalom, de mindez azért kellett, mert végszükség esetén meg kell hagyni magunknak az esélyt a boldogságra. Így mértük fel, melyik portál lesz majd a befutó. Több is lett.

Nem tettünk még fel magunkról az ég világon semmit sem, csak informálódtunk.

Megkértem Vivit, hogy nézzünk már rá az iWIW-jére, és mutassa meg rajta Petit. Meg is néztük, de valahogy nem ilyen embert képzeltem el hozzá. Tudjátok, az a típus, akinek olyan az arca, mintha mindig fintorogna.

Aztán rákerestünk Lacira, hátha van róla valami, de egy kép nélküli adatlapon kívül nem találtunk róla semmit sem. Vivi nem merte bejelölni, mert mi van, ha nem ő az. Megnéztük az ismerőseit, köztük volt Balázs, mint közös ismerős.

Vivi bepipálta, majd lement a földszintre, mert az anyukája valamiért felkiabált.

Nyitva hagytam Balázs adatlapját, és beléptem a sajátommal. Bejelöltem ismerősként. Hú, hogy mennyit fogom én nézegetni. Főleg a kávés képét, amit először láttam róla. Pont illik hozzá az a kép.

Amúgy a mappájában sok minden volt. Utazások Bécsben, Olaszországban és Lengyelországban. Japánban készített képek cápákról, kajákról, a gyakornoki helyéről. Pár gyerekkori kép, amiről megtalálhatják a sulitársak, és jó pár bulizós kép. Főleg lányok társaságában.

Naná, ki nem értékelné a helyes és okos fickó közelségét???

Az adatlapról kiderült, hogy 29 éves, beszél angolul – ezt kitaláltam a külföldi előadós képek miatt -, hogy van egy retrieverük, aki kicsit nagyobbra nőtt, mint kellett volna, felsorolta az iskoláit, az egy szem munkahelyét, a magamról rovat pedig, eléggé nyúlfarknyira sikeredett.

Egészen konkrétan így nézett ki:

Magamról: Ha többet akarsz tudni rólam, vagy bármit szeretnél tőlem, írj egy e-mailt.

Lehet, hogy ezt megfogadom.

Gyorsan kiléptem, s mielőtt tetten érnének, kitöröltem az előzmények rám vonatkozó részét, és úgy tettem, mintha csak a tevémet – igen, 22 évesen is van tevém, jó móka – etettem volna meg.

Amikor Vivi visszajött, megmutattam neki, hogy milyen trükköket tud. Aztán még nézegettünk emberkéket, akikre kíváncsiak voltunk. Nevettünk a képeken, a magamról rovatokon, mígnem Vivi anyukája bekopogott, hogy indulhatunk-e kávézni.

Az órára néztem. Délután négy.

Pont ideje lesz, mert csak egy instant placebót ittam egész nap.

Amikor felálltam a hasalásból, meg is éreztem ezt. A lábaim az enyémek voltak, mégsem én mentem vele. A fejemből a vér leszáguldott a testem többi részébe, amitől elkezdtem szédülni, imbolyogtam, és remegtem. Egyszerre volt baromi melegem, és fáztam.

Éreztem, ahogy lesápadok.

Igen. Kávé kell.

Lecsattogtunk a halállépcsőn, ki az utcára, bevágódtunk a kocsiba.

Ilyen nincs.

A szomszédban való kávézás a szomszéd várost jelentette, nem a szomszéd házat. Letörtem, mint a bili füle.

Mondjuk, jobb is, ha nem lát engem félzombiként.

Alig negyed óra alatt megérkeztünk a kávézóhoz, ami egy talponálló-ülő kis kocsma volt. Mint egy nagyobb nappali, fapadokkal, és asztalokkal. Leültünk a pult melletti padokra.

Vivi rendelte a kávét.

-Nórikám! Kérdezhetek valamit? – ült mellém Vivi anyukája, és átkarolta a vállam.

-Igen, persze.

-Vivien dohányzik?

A szemöldököm felszaladt a fejem tetejére.

-Nem. Dehogy is. Még sosem láttam rágyújtani. – elkárhoztam!!!

-Jól van. Neked elhiszem. – duplán elkárhoztam.

Visszaült a férje mellé, Vivi pedig, megjelent a kávékkal. Ittam, és finom volt, mint a folyékony mennyország. Erre Vivi közölte, hogy nem, nem. Finom, de koffein mentes.

Sírni tudtam volna.

Megittam, és rögtön utána kértem egy hosszú kávét, amit végül annyi cukorral és tejjel öntettem fel, hogy inkább egy túlméretes tejeskávé lett belőle.

Végtelenül kedves volt mindenki, engem is Vivi családjához tartozónak fogtak fel.

Innentől kezdve, elkezdtük egymást testvérekként kezelni.

Vivi lett a Nővérkém, én pedig, az ő Hugicája.

*Cím: Nickelback: How You Remind Me