I Stand Alone*

Arra jutottam, hogy valóra váltom egy álmomat. A bejegyzések címe mindig egy számcím lesz. Az bőven kifejező.

Összeteszem apuért a két kezemet. De komolyan. Sokan azt mondanák, hogy totálisan idióta vagyok, hogy még most is fogom a kezét, viszont nekem már csak ő van, és én tudom az igazságot, senki más. Reggel felkelt, megvárja, míg elkészülök, beteszem a kajámat a teljesen üres táskámba. A suli egy magániskola, ami több szempontból nevetséges volt. Egy év alatt marketingből megtanultunk jól kezet fogni, gazdaságból pedig, annyi maradt meg, hogy „comil fo”. Mivel nem beszélek franciául, ennek jelentése ködbe vész. Szóval, erre nem pakoltam sokat, egy vékony füzetet, amibe többnyire nem órai anyagok kerültek, hanem regény- és novellaötletek. Toll és ceruza, plusz egy halom olyan dolog, ami egy lány táskájába belefér. Szerintem, én még halott német katonát is hurcibáltam magammal, de mivel nem találtam meg a korpuszt, lehet, hogy nem is volt benne… vagy csak menet közben elbomlott.

Befelé menet apuval végig a rádiót hallgattuk, a kedvenc reggeli műsorunkkal. Megálltunk a Hormann-nál, inni egy automatás kávét, venni egy energiaitalt, amit az út további részén elfogyasztottunk. Megálltunk Csepelen, hogy mindez rendeltetésszerű úton távozzon.

Mindig elfelejtem, hogy a koffein vízhajtó. A mai napig vannak ebből problémák.

Befordultunk a multi utcájába, és megálltunk a parkolóban.

-Megérkeztünk. – konstatáltam a helyzetet, és egyetlen porcikám sem akarta elhagyni a kocsit.

-Nem mehetek be veled. – jelentette ki apu.

-Tudom, csak még nincs idő. Még öt perc, és bemegyek. – hogy mitől féltem? Nem tudom. Mindig így vagyok vele. Nem szeretem az új helyzeteket, embereket, eseményeket, helyeket, mert mind-mind megaláztatással tartozik felém, amit általában az első napon meg is kapok.

Az arcom úgy váltott színt, ahogy érkeztek a munkatársaim. Hála az égnek, az autóba nem néztek be, nem vették észre az én zöld, citromszerű arcomat.

-Tudom, hogy a véglegesítés miatt megbíznak benned, és több feladatod lett. De meg tudod csinálni. – már szóltam volna közbe. – Azt is tudnod kell, hogy ha nem is most, de idővel értékelni fogják a munkádat, és beilleszkedsz. Neked ez mindig nehezebben ment. Ne várj csodát, és ne siettesd. Majd jön az, aki akar veled kommunikálni.

-Tudom, és kösz. – Most erre mit lehet mondani?

-Ha ezt tudom, veszek neked két dekásat. – vizsga előtt jó a drukkra. Lehet, hogy most is kellett volna egy. Ír kávé. :D

-Áh. Előbb-utóbb túl kell esni rajta. Ha nagyon nem megy, akkor eljövök, és kezdek egy másik helyen. – válaszoltam gondterhelten.

Vettem egy mély levegőt, és kiszálltam.

Elköszöntünk egymástól. Indított, farolt, kiállt, dudált kettőt, mintegy bátorításképpen, és már el is tűnt. Nehéz szívvel néztem utána. Néztem a szürke épületet, tetején a bordó betűkkel, és némi zöldjével a dohányzó résznél. Álltak ott páran, a biztonsági őr is néha velük szórakozott. Jó kedvük volt. Akit körbeálltak, biztos, hogy egy nagyon jó fej ember.

Férfi? Nő? Férfi? Nő? Totál lutri.

Behúzott nyakkal próbáltam magam láthatatlanná varázsolni, és minden lépésnél egyre jobban kezdtem pánikolni. Kellene az acélbetétes bakancsom, és a szimatszatyrom a „Gothic Girl” felirattal, és a ráhímzett rózsával. Kellene továbbá a szegecses nyakszorítóm, egy bő pólóm, a fekete farmerem is… és Didl, a szerencseegerem.

Jó, gyakorlatilag az egész szobám kellene.

Köszöntem a biztonsági őrnek, aki felengedett.

Itt volt egy kis horror. Lifttel a harmadikra. Lifttel és egyedül. LIFTTEL ÉS EGYEDÜL!!!!! Nem szeretek így utazni, sőt, félek, és minden lift gonosz. Minden filmben embereket gyilkolnak, és én is többször ragadtam be egyedül liftbe, mint kellene. Pláne, egyszer az elsőről bezúgtam lifttel együtt az alagsorba. Nem lett nagyobb bajom az ijedtségen és a kiment térdeimen kívül.

De azóta nem utazok egyedül. Inkább a századikra is gyalog megyek fel.

Mire felértem a harmadikra, ezerszer pörgött le előttem életem filmje, és gyöngyhátú lányként (izzadtam) szálltam ki a liftből. Kiléptem, és a térdeimre támaszkodva próbáltam minél több levegőhöz jutni.

Amikor sikerült kiegyenesednem, akkor vettem észre, SzSz-t, aki felvont szemöldökkel, értetlenül meredt rám.

-Baj van? – az üres folyosón mélyen dörrent a hangja. De legalább a szívem újra működésbe lépett. Szerintem fehérből vörösbe váltott a fejem. A fülem égett, szédültem, és konkrétan az agyamban is éreztem a szívdobogást.

Néztem rá, pár másodpercig.

-Nem, nincs. – válaszoltam vékony hangon.

-Jó. Akkor most megyek egy kávéért, és utána megmutatom, hol fogsz ma dolgozni. – egy pillanatra felcsillant a szemem, hogy talán egy másik szobában, aztán arra gondoltam, hogy majd biztos bezárnak a papírtárolóba. SzSz kiment, és automatából vett egy kávét. – Kövess. – Utasított.

Kedvem lett volna azt mondani, hogy „ja ich verstehe”.

Elrobogtunk a folyosón, és megálltunk egy nyitott ajtónál, ahová SzSz (szerinte) jópofán bekiáltott valamit a bent lévő vörösesbarna, bőrkabátos nőnek. Bemutatott minket egymásnak. Ő volt az egyik fejes. Hirtelen láttam magam benne. Olyan volt, mint én, negyven évesen. Brühühü…

Nem így szeretnék kinézni.

Kissé zsíros barna haj, bőrkabát, fekete cuccok, boldogtalan szem, kiszáradt bőr.

Beszélgettek pár mondatot, amiből némely szót értettem, és a számokat, de mondatba rendezve számomra nem jelentett semmit.

Az egyik ajtó mögül egy dekoratív nő lépett ki. De tényleg, mint egy modell. Piros passzentos garbó, combtőig érő farmer, fekete harisnya, piros veszkó csizma. Hogy szolizott, az biztos volt, mert ennyire lehetetlen lebarnulni. Fekete, csigás haját a feje búbján tűzte kontyba.

Vele is bemutatkoztunk egymásnak, és még azt is elmondtam, mit tanulok éppenséggel.

-Protokoll-ügyintéző? – kérdezte, és nem tudom, hogy tényleg rácsodálkozott, hogy van ilyen szakma, vagy csak nem tudott elképzelni benne.

-Igen. – helyeseltem.

-Az érdekes lehet. – a jól ismert válasz olyan dolgokra, amikkel nem tudunk mit kezdeni.

Visszatartottam amúgy, hogy elregéljem, milyen failek vannak a suliban. Szerettem volna, de úgy éreztem, nem tartozik ide.

-Igen, az. Te is a főnököm leszel? – Reginának hívták, és megengedte, hogy tegeződjünk, nem vagyok ennyire bátor és pimasz.

-Csak akkor, ha SzSz nincs bent. De én is adhatok neked munkát az ő beleegyezésével. – SzSz-szel váltottak pár szót – úgy látszik, ez ilyen szóváltós reggel. -, majd Regina eltűnt a kanyarban. Szó szerint.

Nagy sokára elértünk a folyosó végére. Tényleg a papírtároló előtt álltunk, de szerencsére nem az volt a szerencseajtó, ami kinyílt.

A helyiség ugyanolyan permanensnek tűnt, mint a folyosó. Fehér falak, fehér szekrénysor végig a fal mentén. Akták tömkelege rajta. Középen egy asztalsor. Öt asztal volt összetolva, öt számítógéppel, székkel, fiókokkal. Az ajtó vonalában még két asztal. Az egyiken gép, a másikon egy halom papír.

Mindenhol ült valaki, és nagyon nem foglalkoztak azzal, hogy megjöttem.

-Sziasztok. – köszöntem félénken. Volt, aki felnézett, de volt aki csak a képernyőre meredve morgott valamit. Mások még ennyit sem tettek. SzSz naná, hogy ahhoz az asztalhoz küldött, amin csak papír volt. Mint az iskolában a szamárpad.

Annyi különbséggel, hogy az égvilágon senkit sem érdekel, hogy ott ülök.

Jól beláttam az egész irodát, mindenki arcából egy-egy szeletet. Tipikus irodai hangulat. De nem tudom hogy a szag is tipikus-e? Az ablak zárva – jézusom! Ezek már hozzászoktak! -, a légkondi megy, aminek olyan szaga volt, mintha egy fél disznót öltek volna bele.

Próbáltam inkább a frissen nyomtatott csekkekre összpontosítani. Heh, mire véget ér a küldetésem itt, addigra tintába áztatott papír fetisiszta leszek.

Néha rám néztek, de nem szóltak hozzám.

Kezdtem a jelenlétemet enyhe paranoiával kezelni.

Lehet, hogy ufónak tűnök? Leesett az álcám, amiről még én sem tudtam? Csak akkor látszódom, ha balra nézek? Vagy mi van?

Az ajtó hirtelen vágódott ki, és egy lila(!) hajú lány lépett be rajta. Semmi különös nem volt rajta: sportcipő, farmer, vörös felső. Kicsit csámpásan ment. Később tudtam meg, hogy kezeletlen csipőficama volt. Szatyrokat cipelt a dinoszaurusz karjain. Rám nézett, mosolygott, olyan 100 wattosan, és dalolt valamit felém. Hát, így csörtetett be az életembe, Csilla.

Mögötte pedig, megjött Vivien. A nő. Vagy nem is. A NŐ. Csupa nagybetűvel. Körbenézett a bamba társaságon, majd odalépett hozzám. Jé, ez kommunikálni akar, gondoltam magamban.

-Halász Vivien – mosolygott, és nyújtotta a kezét. Elfogadtam, mire felrántott a székből, megölelt, és kaptam két puszit. Nagyon elárvultan festhettem, ha ezt kaptam. Pedig, ha tudná, hogy nem is vagyok ölelkezős fajta. Majd vigyorogva beszélt tovább. – Látom, hogy egyéniség vagy, jót is tesz ennek a társaságnak, hidd el. Ha esetleg nem akarsz majd egyedül mászkálni, akkor szólj. Megmutatom, mi merre van, meg majd jössz velünk cigiszünetre. – Valójában, elhadart egy csomó jelentéktelen dolgot, amit azóta elfelejtettem. Vagy lehet, hogy csak annyira átlagosak voltak, hogy fel sem tűnik, hogy említeni kellene.

Valahogy érintettük azt a részt, hogy milyen itt a hierarchia, kivel érdemes jóban lenni, honnan jött, hol végzett, hol dolgozott eddig, hogy régen kövér volt, utána meg anorexiás, és ez úgy öt perc alatt dőlt ki a száján, én meg megdermedve huppantam vissza a székbe.

-Itt fogok dolgozni, és ez lesz a munkám. – mondtam neki cinikusan, és Enikőre mutattam, aki rosszalló pillantást vetett felém. Spicli. –És azt hiszem, hogy most vissza is fekszem a papírhalomra, hogy gyakoroljam a nyitott szemmel alvást.

Elnevettük magunkat, mire Enikő ciccegni kezdett. Úgyhogy, befogtam, és lelkesen nyálaztam a papírokat, miközben a fejemben pörgettem az ábécét.

-Jó messze kerültél tőlünk, úgyhogy majd keresztbe beszélgetünk. – Csilla próbált jó fejnek látszani, akinek a szemében szerintem féltékenységet (?) láttam. – Csilla vagyok! – kiáltott át az irodán.

Biccentettem, és mondtam, hogy én meg Nóri.

-De jól elleszünk. – de nem szeretem, amikor egy perc után elkönyvelnek, mint legjobb barátnőt.

-Mivel egymás mellett ülünk – kezdte Vivi. Közbe dobálta a platinaszőke haját. -, akár mondhatsz is magadról valamit.

-Nem tudom, mire vagy kíváncsi. – ez igaz volt, mert mit mondjon az ember, amikor ezt kérik tőle? Sziasztok, Nóri vagyok, huszonegy éves, szigethalmi lakos, egy jelentéktelen iskolába járok, jelentéktelen szakra, és a munka világában a tápláléklánc alján vagyok? Mint egy rossz AA szöveg.

Vivi folyton csak bámult rám, és olyan kedves és aranyos volt, hogy a rideg énem valahova bevackolt. Szívem szerint, megöleltem volna.

-Úgy mondd, hogy én is halljam. – fontoskodott át Csilla a szoba másik végéből. Körülöttünk az összes többi nő, és egy férfi – bár a rózsaszín pólója miatt nevezhetjük béta-hímnek is, soroljuk a lányok közé - szisszegett, meg alig diszkréten fújtatott.

Ennyit a befogadásról. Lehet, hogy ez volt a teszt felém? Ha nem állok velük szóba, akkor befogadnak? Áh… bonyolult.

Ahogy körbenéztem a társaságon, a következőt vettem észre. Van két lány, aki kedves velem, az egyik amolyan fődiákrabszolga, vagy valami hasonló. A másik egy felnőtt munkás, aki egyből rám mondta az áment. Viszont, a többiek eléggé sötéten méregettek minket.

Velem szemben ült Enikő, aki árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Szerintem, ha rosszul veszek levegőt, akkor is szól SzSz-nek, mert hogy ő a jobb keze drága tisztünknek. Amúgy enyhén Wednesday Addams, és néha képzeletben kidekorálom a fejét színes post-itekkel, vagy éppen firkákkal, hogy feldobjam. Amúgy tiszta horror-Hófehérke: fekete haj, fehér bőr… viszont, ha a szája piros, az egy diák vére lehet. Hihihi.

Mellette Anna ült. Mint egy csupa szív, és valahol csupa penész nagymama. Csak kár, hogy gyakorlatban harminc éves. Nincs semmi baj azzal, ha valaki ducibb, de azért ne legyen már igénytelen. Mert hogy a légkondi mellett a testszaggal kombinált penész a csúcs illat a szobában. Magamban rombuszkának hívom, mert a kosz a nyakszirtjén rombuszmintába rendeződött.

Mellette az egyetlen hím, Karesz. De róla ennyit. Olyan csendes, hogyha nem lenne ott, se tűnne fel.

Kettejük között tengődött Csilla, aki teljesen eltűnt Anna mögött, hacsak nem húzta ki magát. Nem volt rá jellemző. Általában a száját kapargatva meredt a számlákra, vagy a telefonjára.

Ezúttal egy idegen nő is ült a terem végében, és papírokkal szöszölt. Valamit nagyon számolt. Kata, azt hiszem. Ő ingázott a két székház között, így heti kétszer itt volt, heti kétszer ott. Nem sok vizet zavart, csak idióta témái voltak, mint például, azt olvasta a Cosmopolitanben, hogy Miley Cyrus festeti a haját. Hú. Ez hír.

Mellette ült Szabina, és ezzel már az én oldalamon járunk. Mi csak Lady Marmalacnak hívtuk egymás között, mert olyan volt, mint egy két méteres Miss Röfibe oltott pinup lány. Úgy vonult fel s alá, mint aki teljes tudatában van a testének. Annyi önbizalma volt, hogyha a hiányban szenvedők között szétosztanánk, még túl is csordulnának.

A végén, és hozzám legközelebb pedig, Vivi ült, a maga eleven, lányos valójában. Mindent képviselt, amire azt mondja egy ember, hogy „ő lány”. Csevegett csicsergett, tette-vette magát, és sugárzott belőle a nőiség.

-Ha úgy gondoljátok, hogy kibeszélgettétek magatokat, talán dolgozhatnátok is. – oltott le Enikő. „This is the begining of a beautiful friendship”

-Hagyd már! Nincs itt vasszigor. – kontrázott rá Vivi. Megvédett valaki. Juhé!

-Először is, dolgozunk, lemaradásban vagyunk. Ő meg egy egyszerű diák, és kész. Az a feladata, hogy jól párosítson, hajtogasson, borítékba tegyen, és feladja postán. Nem azért van itt, hogy jól érezze magát. – végül is, a jó munkaerő besavanyodott, és szereti, ha korbáccsal ütik.

-Jó, akkor mutassál neki példát, és meredj továbbra is a képernyődre, kiborg! – förmedt rá Vivi. – Szenvedve, ha kérhetném. – Vivi állta Enikő tekintetét, aki előbb adta fel.

Onnan prüszkölt tovább.

Vivi rám nézett, és elmosolyodott.

-Ne is törődj vele. – biccentett Enikő felé.

-Kösz. – böktem ki, mert erre sem tudtam mit reagálni. Ez van, amikor az ember csak félig szocializálódott.

Ebben a pillanatban, kinyílt az ajtó, és belépett SzSz.

-Na, heló! – szólt, és felállt a hátamon a szőr. – Akkor tisztázzunk valamit, jó? Nórit én vettem fel, azt csinálja, amit én mondok. Ha ül, és hajtogat, akkor azt csinálja. Ha pakol, akkor azt. De ne gondoljátok, hogy adok még egy embert mellétek viháncolni. Értve vagyok?

-De azt sem várhatod el tőle, hogy egész nap robotoljon. – állt fel Vivi. – Plusz, igenis, jogom van megismerni Nórit, ha kedvem tartja. Csak tudhatom, kinek a kezébe adom a munkámat?! – magyarázta. SzSz is akkor szólalt meg, amikor abbahagyta.

-Jó, de ha egy mód van rá, akkor ne fordítsátok ki önmagából. – Hé, nem vagyok ördögűző, jutott eszembe. – Ameddig kész vannak a levelek időre, addig rendben van. Egy héten belül menjenek ki. Enikő, te felügyeled az ügy állapotát.

Ezután kiment a szobából.

Értetlenül néztem körbe, és minden szempár rám szegeződött. Szerintem, gondolatban ezer sebből véreztem. Vivi pedig, büszkén rántott egyet a blúzán, és visszaült a helyére. Ám táblázat helyett a Facebook-ot bújta. Csendben kezdtem el kiválogatni az A és Á betűs neveket.

Kivettem a telefonomat a táskámból, és elkezdtem a dróttal játszani. Akárhányszor normálisan tekerem rá a kábelt a telefonomra, mire kiveszem, valami összekuszálja. Úgyhogy, három perc alatt kibogoztam az ördögcsomót, bedrótoztam magam (füles a fülbe), és megkerestem a nekem tetsző mappát:

Nyugizene.

Majd megkerestem a nekem tetsző számot, amivel indítani akartam:

Negative – Motherfucker (Just Like You)

Áthaladtam a kedvenc dark, goth és glam rockot játszó zenekaraimon. Majd, amikor már következtek volna a hörgős zenéim, Vivi megkopogtatta a vállam. Kikaptam a fülest a fülemből, pechemre, beleakadt a fülbevalómra, ami rántott egyet rajta. Aú.

-Kijössz cigiszünetre? – kérdezte. – Már egy órája ezt válogatod. Gratulálok, sorrendben van az összes A-s és Á-s. Ügyi. Na, gyere.

Egy pillanatra Enikőre néztem, aki bólintott.

Engedély megkapva: felszállás.

Lent a két lány teljes természetességgel beszélte ki a kapcsolatát. Csilla ráadásul férjnél volt, pedig két évvel fiatalabb volt, mint én. Naná, ahonnan jött, ott már vénlánynak számít, akinek tizenkilenc évesen nincs férje. A házasság milyensége már részletkérdés volt számára. Vivi pedig, egy korábbi kapcsolatát ecsetelte, ami ékes példája a „házi nyúlra nem lövünk”-nek. Aztán elkanyarodtak a hétvégi elhajláshoz, meg az Edda koncerthez, hogy milyen jó volt látni Patakyt közelről, meg a gitárost, aki olyan, mint Boborján.

-Te szereted az Eddát? Nekem az egyik nagy kedvencem. – mondta kedvesen Vivi.

Bólogattam. Mit mondjak? – Fura hogy újabban semmire sem tudok semmit sem mondani. – Hogy Iron Maidenen, Scorpionson és Metallicán nőttem fel? Eképp szeretem az Eddát is, de hülyén ugrabugrálni képtelen vagyok. Én a fejlóbálós típus vagyok, aki élvezi, hogy néha legálisan megverhet egy másik embert (pogó).

Észre sem vettem, hogy Csilla egyszer csak bement. Kint maradtam Vivivel.

-Furcsa. Nem tűnsz Eddásnak. – mondtam. De tényleg, inkább egy diszkóban képzeltem volna el, mint egy rockkoncerten. Uh, lehet, hogy beszűkült vagyok?

-Nem az a lényeg, mi van kívül. – jogos. Ott a pont.

Mire bármit is kezdhettem volna a kapott információval, Vivi elnyomta a kövön a cigijét, és befelé indult az épületbe. Én követtem, és közben a kedvenc számainkról anekdotáztunk egy sort.

Az agyam elfáradt a sok örömtől. Délutánra pedig, a munkától is. Amikor kiléptem az épületből, apu már ott várt engem. Azt mondta, hogy menjünk együtt haza. Nem volt kedve dolgozni, és gondolta, megvár. Persze, csak őrülten kíváncsi volt, hogy a béna stílusváltásom juttatott-e valamire. Aztán egy pogi keretein belül megbeszéltük, hogy befelé ezentúl ketten megyünk, hazafelé pedig, én inkább Vivivel tartok, vagy egyedül haza.

Otthon azért megnéztem mindenkit Iwiw-en és Facebookon. Már, akinek megtaláltam a profilját. Semmi extra nem volt, átlagos képek. Bulizós, mosolygós, szerelmes, egyedüli, csoportban. Az adatlapokról is halásztam róluk némi információt. Viszont, nem mertem senkit sem bejelölni.

Amúgy rekordot döntöttem. Összesen neteztem annyit, amennyit alapjáraton egy hónapban szoktam.

Remek! Ma még egy negatív rekord is megdőlt ezzel.

Vacsora közben áradoztam neki egy sort a napomról, majd elmentem fürdeni, és pizsiben még lecsúsztattam egy pohár tejet. Aztán úgy gondoltam, alszok.

Persze, csak gondoltam, mert új barátnőm gondolata teljesen lefoglalta a tekervényeimet. Mi az az álom? És hogy jön ő ahhoz, hogy elvegye az agyamból Vivit?

Éjfélig forgolódtam, aztán átbaktattam a konyhába. Meglepetésemre, láttam, hogy apu még ébren van. Egy pohár vízzel lehuppantam mellé a kanapéra.

-Apa. – kezdtem. – Szerinted a munkahelyen lehet barátokat találni? – kérdeztem, és amikor ránéztem, láttam, hogy azt se tudja, hol van. – Úgy értem, hogy ki tudok alakítani érdek nélküli kapcsolatot?

Apu ráncolta a homlokát, majd egy vállrándítással nyugtázta, hogy a gyerek megkergült. Éjjel, amikor fáradt vagyok, akkor vagy olyan szavakat kezdek el használni, amit senki sem ért, vagy pedig ehhez hasonlóan komoly dolgokkal foglalkozom.

-Biztos, hogy lehet. Bár a hatalom és a pénz mindent elront. Egy felettessel barátkozni pedig, nagyon rossz ötlet.

-Hm. Akkor ezen még kicsit ülök. – a tévére meredtünk mind a ketten. – Mit nézünk?

-Elit alakulat. – Pff. Háborús film, ami azt jelenti, hogy öt perc után bealudtam a kanapén.

Hát, nagyjából így ismertem meg Vivit. A történet szempontjából fontos volt itt kezdeni. Ezután még van négy olyan momentum, ami hozzásegített engem ahhoz, hogy eljussak általa Balázsig. Úgyhogy, ezután, ezek jönnek.

*Cím: Godsmack: I Stand Alone