I.

Nehéz a vámpír élete, és titkokkal teli. Szokták volt mondani. Bár szerintem még nehezebb írni róla úgy, hogy talán akiről szól, egyszer elolvassa, véleményt alkot. Vagy elolvassa más, ráébred, mi is valójában főszereplőnk, és a nyomába ered. De hát, ő kérte. Lássuk.

Sok könyv megjelent ebben a modern korban, amik vámpírokról szólnak. Eleinte mindenki elhitte, hogy szikár, hosszú szemfogú, körgalléros férfiak és nők története, igazi történetek, ám mára olyan méreteket öltött, hogy eredetiséget keresni botorság. Sikk lett vámpírnak lenni. A vérszívókat magányba taszították ezzel. Olvasnak magukról, kellemeset derülnek történeteiken. A történetírók pedig, fittyet hánynak arra, hogy egy valamikori ember életével játszanak.

Alapszabály volt, hogy életükről, titkaikról beszélni tilos. Megtörték a csendet, némelyiküknek ez az életébe került. Sokan vannak tehát, akik elzárkóznak a modern kor vámpír-hisztériájától, és inkább a csendes magányt választják. Kerülik a társaságot, nem felelnek meg mások elvárásának, nem követnek tanításokat. Védőpáncélnak használják a magányt.

Akár a főszereplőnk, Alex. Világéletében egyedül rótta az utcákat, gyerekként egyedül játszott, felnőttként egyedül járt el mindenhova. Ismerték a vérszívók köreiben is, ám arra mindig kínosan ügyelt, hogy gondolataiból senki ne sejtsen meg semmit. Az alighanem halhatatlan élete végét jelentette volna. A családja a szeme láttára vált kukacok eledelévé, és a rohanó idő generációkat emelt magasba mellette. Vértestvérei ezrei váltak porrá, míg születtek újak, korcsok – ahogy ő nevezi őket. Beszürkült mindennapjaiban az ő figyelésükkel üti el az időt. Tanulmányozza őket. Olyan, mint Jézus, kis túlzással persze. Bemegy közéjük, és csak figyel. Többnyire, amikor éhes persze, meggondolatlanul ront neki akár halandónak, akár az éj bármelyik gyermekének; s ha egy szerzet az útjába akad egy távoli tájról, annak sem kegyelmez. A figyelés és a gyilkolás a lételeme. Néha azon kapja magát, hogy az évek alatt kiveszett belőle minden emberi érzelem.

Alex rég belenyugodott sorsába. Nem mintha számítana valamit, hogy szembeszáll a világgal, mint a legtöbb lázadónak vélt, író bohóc. Ugyanúgy nem érdekelte, mint az életben semmi; akár a hely, ahol lakik. Egy megyeszékhelyet választott lakhelyül magának. Semmi luxus, semmi költői kép. Egy lakótelepi ház kilencedik emeletén tengeti mindennapjait egy bérelt lakásban. Mindenesetre, így is a földbe gyökerezik a lába mindenkinek, aki arra jár. A vámpír aurája mindenkit megérint, magába szippant. A szomszédok nem dörömbölnek át a falon, ha hangos a zene, vagy éppen gitározik. Valahol belül érzik, hogy egy szörny lakik a falak mögött. Félnek tőle. Bent a lakás már más. A nappaliban ágy helyett egy kétszemélyes koporsó fekszik, egy szekrény, legkedvesebb hangszere, műszaki berendezések, és filmek és cédék tömkelege. A konyha már idéz egy kicsit a letűnt korokból. A bárpult magasságú asztal mellett trónszékek vannak, lefelé himbálózó Jézus a falon, és egy kecskének a kifőzött koponyája. Nyájas, nem mondom. A lakás többi része ugyanolyan, mint bármelyik más átlagembernél.

Alex minimalista vámpír volt a többi eddig ismert vérszívóhoz képest. Nem szerette a felhajtást. Ha el kell így hagyni a lakást, nem fog neki hiányozni, és könnyűvérű nőket is hamar felcsábított, megölt, becsomagolt, és elásott. Közel volt a park, ahol a túrások nem érdekeltek senkit. Áldozataihoz nem fűzte érzelem, vagy ráció. Utóbbi ilyen esete túl nagy sebet okozott neki. Azért utált vámpírnak lenni, mert akkor eltört benne valami, ami emberivé tette egy éjszakára, és onnantól kezdve nem volt visszaút. A Fenevad kiszabadult, és érzéketlenül gyilkolt. Nem tudott parancsolni magának, ha csak megérezte a vér szagát, vagy egy vonzó illatot. Félelmetes volt éjről éjre úgy létezni, hogy keres egy illatot, és a gazdáját öli meg minden egyes estén újra meg újra.

A kitárt ablaknál állva várta, hogy Egerre rávirradjon. Az első sugarak nem érték őt soha, de a látvány kárpótolta mindenért. Ahogy a párkányhoz ért a fény, becsukta az ablakot, behúzta a zsalut, és koporsóba bújt. Így ment ez minden áldott nap. Várta, hogy elfelejtse az imént megölt lányt, hogy álmában újra azzal legyen, akit valaha szeretett. Hogy vissza hallja az ő hangját, akit amikor vámpírrá tett, annyit mondott: „Egy vagy nekem!” Ez volt a pecsétje lélektelen frigyüknek. Ahogy ez elhagyta a lány száját, fogát a nyakába vájta és vért cserélt vele. Ám a vér kortyolásánál jött rá, hogy a lány, akit istenként tisztelt, nem ember volt, hanem valami más. Egy féllény volt már akkor, amikor először találkoztak. S a vére által lett belőle vadállat, amikor megéhezett.

Igazából tudta nagyon jól, hogy ha meg is érinti a Nap, akkor sem válik porrá. Olyan klánt képviselt, amelyek a Fénybenjárók gúnynevet viselte, amilyet az ő Egyetlene. Ennek ellenére, sosem merte megvárni, míg a sugarak kényeztetni kezdenék hófehér bőrét. Félt attól is, hogyha egyszer a Napba néz, akkor olyasmit fog tapasztalni, amit vámpír még soha. Az emberek félelmei is ilyenek, ehhez hasonlóak. A kíváncsiság hiába hajt előre, ha a lábad béna. Nem tudta, minek kellene ahhoz történnie, hogy kilépjen a fényre. Így megmaradt neki az éjszakák hűs fuvallata, a felhők viharos vonulása. Napfelkeltét pedig, jóformán csak a televízióban volt hajlandó újraélni. Ám a színeket visszaidéznie kellett. Egyetlene vére által a világa egyszerre lett fekete és fehér. Aki emberből lesz vámpír, tudja a színeket. Aki olyan lett, mint ő, egy igaz vámpírból lett féllény, az nem bírja a színek forgatagát. Tizennégy éve már, hogy nem látott valódi színeket. Ilyet az Ősök tudnának neki megmagyarázni, ám egyik ősét sem ismerte. Egyetlene, klánjának utolsó egyede volt, hogy sarjak vannak-e, vagy őt megtalálja-e valaha, nem tudta. Az ő klánjáról viszont, még kevesebbet tudott. Lehet, hogy tisztavérű volt eredetileg, aki kimászott egy sírból, és azóta rója Magyarország utcáit. Tudása és kialakult képességei viszont arra engednek következtetni, hogy jóval öregebb a ma ismert valamennyi vámpírnál.

Az emberek elkezdtek kirajzani az utcára. Eljött a pihenés ideje. Alex felnyitotta koporsóját, megigazította párnáját, takaróját, és belefeküdt. Kényelmesen elhelyezkedett, aztán magára csukta a nehéz fát. Mint minden nap, most is bevillantak neki Egyetlenéről megmaradt emlékképei.

Olyan eleven képek, amiket sosem fog elfelejteni. Mintha általa kezdett volna élni. Tiszta volt, és ártatlan, hiába volt véres és viharos. Ott ült a vonatállomáson; az utolsó vonattal utazott hozzá. Eleinte tervezte, hogy megöli, de hosszú volt az út hazáig. Nem tudta megtenni. Megszerette. Kárhozatba taszította. Beszélgetett vele, megismerte, s vért cserélt vele. Vámpíri életében először érezte azt, hogy nem teheti meg.

Levelezéseik során sokszor eltervezte, hogyan fog végezni vele, de kudarcot vallott. Pedig mennyire szerette volna…

Kép forrása: pinterest.pt