II.
Alex szinte korgó gyomrára ébredt fel. Minden
nap így ment már évek óta. Hogy egy igazán jóízűt mikor lakmározott, szinte
maga sem tudta. Hiába a mindennapi áldozat, mindig érezte, mikor kell
abbahagyni, ám az sosem jelentette számára a teljes kielégülést.
Jószerivel állandóan éhes
volt, és kimerült. Árnyéka volt régi önmagának. Már elkezdtek látszani
halántékán és karjain az erek, egyre szárazabb lett a bőre. Amikor megtapogatta
a száját, úgy tűnt neki, hogy ajkai elkezdtek visszahúzódni.
Ennie kell, s az éhezés
minden nappal egyre jobban nehezedett rá.
Ennie kell – egyre csak ez
járt a fejében. Hiába tudta, hogyha ki is hagyja az étkezéseket, akkor is csak
mély álomba fog zuhanni, félt, hogy még a végén meghalhat. Mint sok dologban,
ebben is kételkedett.
Ezt a problémáját
félretéve, felöltözött inkább. Fekete farmert, fekete pólót és egy acélbetétes
bakancsot húzott. Szőke haját copfba fogta. Ezzel már el is készült. Elindult.
Kiment a házból, és egyenesen Eger belvárosa felé vette az irányt.
Minden útjába tévedő embert
jól megnézett magának, de egyet sem talált, aki kedvére lett volna. Már a végén
arra gondolt, hogy inkább hazamegy, és lemond a ma esti vacsoráról is, amikor
felfigyelt egy lányra, aki egy kocsma előtt ácsorgott. Vörös haj, kellemes
idomok. Pont olyan, mint Ő. Magában elmosolyodott, és megengedett magának egy
félig nyugodt, félig gyilkos vigyort. Mint aki jól végezte dolgát, odasétált
hozzá. Magához édesgette, a lány nem tudott ellenállni a fiú vámpíri
természetének. Rövid beszélgetés után átkarolta, és hazafelé terelte áldozatát.
Mikor egy iskola parkjához értek, a lányt berántotta egy bokorba, és már változott
is volna át, amikor meglátott a szemében valamit. A feje üres lett, nem volt
éhes, és munkált benne az, hogy képtelen megölni. A lány a bűvöletben nem fogta
fel, hogy mi is történik vele, így nem ellenkezett. Alex inkább gondolt egyet,
és felvitte magához. A lány aléltan ért célt, így Alex a koporsójába fektette,
s ismételten portyára indult.
Egy férfit ölt meg, hideg
vérrel. Nem számított, hogy tudta, diploma előtt áll, hogy látta a jegyesét,
egyszerűen a nyakába mart, és kisvártatva már vége is lett az áldozatnak.
Ezután hazaballagott, nem siette el lépteit. Amikor benyitott a kongó lakásba,
látta, hogy a lány a koporsó mellett áll, és könnyezik. Reszketett és félt.
- Nyugodj meg. Ha meg
akartalak volna ölni, már régen véged lenne. – mondta egykedvűen.
A lány cinikusan, sírva
nevette el magát. – Nah persze. Mi ez az egész? Mi folyik itt? – kérdezte, és
próbált erőt csalni hangjába. Nem sikerült neki. Elcsuklott, s ezzel majdnem ő
is összeesett.
- Nem kenyerem a
magyarázkodás. Azt hiszem, neked sem tartozom semmivel. Legyen elég annyi, hogy
ösztönök. – ridegen, mégis cinikusan válaszolt Alex.
- Ösztönök? Ösztönből
szívózol mások életével? Nem vicces. Ez kurvára nem vicces! – utóbbi mondata
már kiabálva hagyta el a száját.
- Pszt. A szomszédban
kisgyerek van. – szólt Alex nyugodt hangon.
Alex egyre nagyobb erőt
érzett magában arra, hogy megölje a lányt. Már nem látta benne az ő Egyetlene
csillogását. Csak egy pimasz, félelmekkel teli, földi halandó, aki maga sem
tudja, hogy hol van, és mi történik vele. Olyan egyszerű lenne. Csak odalépni
hozzá, elmarni a torkát, és kész. Csak egy ember. Egy diák. Egy eltűnt személy
lenne a sok között. Egy túrással több lenne a parkban. Alex sosem értette, hogy
az emberek miért kiabálnak, ha bajban vannak. Benne ez nem keltett fel
különösebb érzelmeket. Jót mosolygott mindig az emberek félelmén, mint most a
lányén. Ám ez a félelem most visszatartotta, nem tudta, hogy miért. Munkált
benne az éhség, hogy csak a gondja lesz vele, és képtelennek érezte magát, hogy
bármit is tegyen vele. Rossz, amikor a gyilkosban megjelennek az érzelem apró
szikrái. Onnantól kezdve nem gyilkos többé, hanem áldozat.
Alex így érezte magát.
Áldozatként.
- Tudom, mire gondolsz.
Halvány fogalmad sincs arról, hogy mibe csöppentél bele, igaz? – Alex
letelepedett a koporsóval szembeni fotelba, onnan folytatta mondanivalóját. –
Pontosan látom minden gondolatodat. Olvasok, ha kell, a vesédbe látok. Azt
hiszed, hogy őrült gyilkos vagyok, akinek soron következő áldozata te leszel.
Elképzelted, hogy megerőszakollak, megkínozlak, és megöllek. De ezek csak
nézőpontok. A silány fantáziád végterméke. Nem vagyok őrült, gyilkosnak viszont
gyilkos vagyok. Erőszaktól nem kell tartanod, ha nem ellenkezel. Kínzás… hm.
Nem az én módszerem. De az első és az utolsó tézis együtt jár. Ha össze tudod
valamivel kötni. – Alex helyezkedett a székben. – Az életed értelmetlen.
Tanulsz, dolgozol, nem vár otthon senki. A tudásoddal, nem mész semmire. Úgysem
azt fogod csinálni, amit szeretnél. Öregszel, ásod a saját sírodat nap-nap
után…Anna.
A lány szeme tágra nyílt,
amikor meghallotta a saját nevét. Kérdések ezrei árasztották el agyát. Egy
pillanatra máshol járt a feje, aztán Alex hideg tekintete visszaparancsolta a
szobába. Az eddigi életét pontosan lefestette. A fantáziáit is. Vonzódott ugyan
a misztikumokhoz, de sosem hitt bennük igazán. Anna most úgy érezte, hogy a
világa darabokra hullott, hogy élete a végére ért. Valahol mélyen már
felkészült arra, hogy búcsút mondjon mindennek. Hirtelen szépek lettek neki a
dolgai. A családja, a szobája, a jegyzetei, a baráti köre, az eddig vele
történt dolgok. Reménykedett abban, hogy ezt is túléli, s ha ez megtörténik,
akkor teljesen máshogy fog viszonyulni a világhoz. Nem akart semmit sem jobban,
csak hazamenni.
- Mindig olyan embereket
kerestem, akik csalódtak a világban. Így abban a hitben végeztem velük, hogy
jobb helyre segítettem őket. De nálad ez álságos. Hamis gondolatokkal,
személyekkel veszed körbe magad. Így nem lenne értelme megtenni. Csak egy
ártatlan halálával több lenne a listámon. – mondta Alex.
- Nem tudom, hogy honnan
tudod mindezt, de ha ennyire a fejembe látsz, akkor azt is láthatod, hogy haza
akarok menni. Élni akarok még! – könyörgött a vámpírnak. A vérszívó
elmosolyogta magát, kivillantotta szemfogait. Anna esküdni mert volna, hogy az
előbb még normális mosoly volt, de most már maga sem tudta, mit lát. Lábai
remegni kezdtek, s hogy el ne essen, megkapaszkodott a koporsó szélében.
- Fogalmad sincs róla, mi
folyik a napfénnyel teli életed mögött. Ilyenkor ez az én időm, nem a tied. Ha
megöllek most, lehet egy utolsó szép emlék is. Ha elengedlek, akkor megteszi
idővel más, akinek mindez nem számít. Ha fájdalmat akarsz, az ajtó nyitva van.
– mutatott Alex a bejáratra. Anna egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy mit
mondott a vámpír. Amikor az, az ajtóra emelte ujját, arra nézett. Olyan csábító
volt, hívogató, legszívesebben futott volna kifelé. De nem tette, mert valahogy
igazat adott Alexnek. Ő fájdalommentesen végezné dolgát, míg más, lehet hogy
nem lenne ennyire figyelmes.
- Tessék. Menj. – szólt
Alex. – Én nem fogok mozdulni. Itt ülök és nézem, ahogy kisétálsz innen. – Anna
megkönnyebbült. Az ajtóhoz ment, kinyitotta. A kilincs nehezen bár, de elindult
lefelé, és élete ajtója tágra nyílt. Még egyszer visszanézett a férfira, aztán
elment. Halkan húzta be maga mögött az ajtót.
Alex egyedül maradt. Nem
tudta eldönteni, hogy helyesen cselekedett, vagy nem. Szemtanút hagyott, ami a
végét is jelentheti, bár neki ez lenne a megváltás. Ugyanakkor, látta a
lányban, hogy élni akar, és tudta, hogy mellette az élete maga lenne a Pokol.
A vámpír úgy érezte magát,
mint azon a bizonyos estén. Magányos volt, csalódott magában, és ismételten nem
került Hozzá közelebb. De tudta, hogy már az övé ez a lány. Idő kérdése csupán,
s újra találkozni fognak. Akkor, meg fog halni. Alex mosolygott saját
félszegségén.
Mély levegőt vett, és
kiment az utcára. Még messze a hajnal, még vadászik.
Míg rótta az utcákat, arra
gondolt, hogy mi is történt aznap. Miért volt képtelen végezni vele? Hova tűnt
az ismerős tűz? Kell neki a lány ifjonti, bársonyos nedűje. Meg kell ölnie,
mert ameddig nem végez vele, addig eddigi életét sem fogja tudni lezárni
végérvényesen. Forrt az ereiben a düh és a bűntudat. Tudta, ha végez a lánnyal,
akkor egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy Egyetlenét elfelejtse.
Felmelegítette jéghideg testét ez a gondolat.
Nem teszi vámpírrá. Nem
teszi féllények áldozatává. Csak egyszerűen megöli. Neki a létfenntartás a cél,
míg a lány nem becsüli az életét. Alex végig pro és kontra érvelt, és a
gyilkolás ténye mellett szóló gondolatok többségben voltak.
Nem is figyelte, merre
megy. Belefeledkezett a gondolataiba, amikor orrát megcsapta az oly ismerős
illat. De hát ez lehetetlen – gondolta. Füleit hegyezni kezdte, megállt, és
lassan pásztázta végig az üres utcát. Sehol senki, csak fiatalok állnak kint
egy diszkó előtt. Izgatott lett, mert Egyetlene szagát érezte meg…
Gondolatmenetét egy fiatal
fiú szakította félbe azzal, hogy nekiment. Heves bocsánatkérések közepette Alex
berántotta egy magára hagyott kapualjba, és kiszipolyozta az utolsó cseppig.
Kép forrása: pinterest.pt
