III.

Larissza kikönyökölt az ablakon, tűnődve bámulta Budapest éjjeli, sárgás fényeit. Arra gondolt, hogy eddigi utazásai során mennyire vágyott haza, erre az országra, városra. Ilyenkor jó érzéssel töltötte el, hogy itthon lehet, ám valahol ugyanennyire szeretett volna máshol lenni. Tudta, hogy szíve vágya nem ebben a városban van, s a táv kettejük között az idővel csak egyre nő.

- Itthon vagyok, mégis idegen nekem ez a város. – mondta Larissza, és hátat fordított az ablaknak, hogy jobban lássa barátnőjét.

- Nem értem, miért mondod ezt. – mondta tanácstalanul Leila. – Eddig mindig az volt a bajod, hogy nem vagy itthon. Most meg, amikor itthon vagyunk, ez sem jó. Nem értelek.

- Nem az országgal van a bajom, hanem a várossal. Könnyebb lenne Egerben lenni. Veled. Vele.

- Áh, már értem a probléma alapját. De ha ő ott lesz neked, akkor nekem nincs ott keresnivalóm. – ellenkezett Leila.

- Ez hülyeség! – horkant fel Larissza.

- Igen, lehet. De szerintem tudjuk jól, hogy mi fog történni, ha találkoztok. Arra pedig, nem vagyok kíváncsi.

- Majd küldök részvéttáviratot. – nevettek fel mind a ketten. – Tudod mit? Üljünk kocsiba, és irány Eger. Ne tervezzünk semmit, majd ahogy esik, úgy puffan. Mit szólsz? – Leila bólogatott, bár kedve nem nagyon volt ahhoz, hogy azt nézze, hogyan esik egymásnak két halhatatlan.

- Menjünk. Nemsokára felkel a Nap. – szólt Leila. Felállt az ágyról. Megigazította kicsit magát. Larissza addig megfésülte derékig érő vörös haját, összeszedte az iratait, kulcsait, s már zárult is mögöttük az ajtó. Lent a kocsiban Leila ült a volánhoz, míg Larissza az anyósülésbe kuporodott. Becsatolta a biztonsági övét, és várta, hogy elinduljanak. Nézte a sárgás Holdat, és arra gondolt, hogy amikor utoljára látta Alexet, a Hold pontosan ugyanilyen volt. A vámpír körül forgott minden gondolata, nem bírt magával. Tudta, hogy ismételten vesztébe rohan, mégis álmodozni kezdett, terveket szőni. Arra gondolt, milyen volt előtte, milyen volt Alex karjaiban lenni, és adni egymásnak a vérükből. Hogy milyen volt utána. Mit csináltak együtt, és mit csináltak ebben a pár évben, ameddig külön utakon jártak. Tisztán látta szeme előtt a szőke vámpírt.

Alig várta, hogy megpillantsa a város nevét az út mellett. Minden táblára felkapta a fejét, aztán csalódottan vágódott el az ülésen megint. Magát a város unalmasnak tartotta, mert még emberként is könnyen, alig negyven perc alatt átgyalogolt rajta, nemhogy akkor, amikor már vámpír volt. Nem volt benne semmi. A Minaret és a Vár érdekelte mindig is, de amikor Alex-szel volt, akkor a poros kocsma is élménynek hatott. Lehetőség nincs sok a szórakozásra, gyilkolásra, de amikor megtalálod a megfelelő társaságot, akkor minden egy perc alatt tud megváltozni.

Mélyet sóhajtott, és nézett ki a visszatükröződő ablakon. Furcsa és nevettető volt egy magától vezető kocsit látni a tükörben. Az éjjeli kilátás azonban kárpótolta mindenért. A kocsiban egyenletes volt a levegő, mégis reszketni kezdett. Utoljára emberként élt át ilyen szintű izgalmat. Feszengve várta, hogy megérkezzenek.

- Szerinted még mennyi idő? Nem lett volna egyszerűbb repülni? – idegeskedett Larissza.

- Nem tudom. Most hagytuk el a megyehatárt. Nyugi. Meg fogod érezni, amikor már közel vagytok egymáshoz. – nyugtatta barátnőjét Leila.

Larissza dörzsölte a tenyerét, néha összeütötte, és ficeregni kezdett az ülésben.

- Megnyugodnál végre? Már engem kezdesz idegesíteni.

- Bocs. De… mindegy. – szólt lemondóan Larissza.

- Segáz. Csak tudod, néha ki tudnálak tenni a napra egy nagy máglyarakás közepére. Nehéz felidegesíteni, de azért most egy kicsit a határon mozgok.

- Sajnálom. Igyekezni fogok. – a vámpírnak bűntudata lett.

Utána már nem szóltak egymáshoz. Larissza próbált úrrá lenni kínjain. Egyre csak Alex járt a fejében, hogy megint Egerben lesz. Újra látni fogja őt. De addig még egy fél nap el fog telni. Ha megérkeznek is, egyből el kell majd vermelniük magukat, bár élhetnek a fényben is, csak akkor jóval gyengébbek. de tudta, hogy Alex még mindig irtózik a Naptól, s csak éjjel jön elő. Tudta, hogy nehéz tizenkét órának néz elébe. De addig is, tervezgetheti, hogy miről fognak beszélgetni: az elvesztett időről? Az áldozataikról? Ki mit csinált? Vagy egymáshoz fűződő viszonyukról. Őszintén mégis, a szíve mélyén, nem tudta, hogyha meg is látják egymást, hogyan fognak a másikhoz közelíteni. Csak a hangját hallaná. Csak hozzáérne. – gondolta magában a vámpír.

Elhagyták Eger városának tábláját. Larissza felélénkült, szemeiben tűz lobbant, és szíve akkorát ütött, hogy majdnem felrepesztette mellkasát.

- Amondó vagyok, hogy igyunk, mielőtt lefekszünk. – szólt Leila. Megálltak egy diszkó előtt. Csupa fiatal volt ott. Jegyet váltottak, bementek. Mindenfelé, csigás köröket rajzolva szállt fel a cigarettafüst, és émelyítő test- és alkoholszag volt.

Leila hamar áldozatra talált, Larissza viszont egy sötét sarokban húzódott meg.

- Én keresek magamnak valami helyet, ahol alhatok. Jössz?

- Nem. Én még maradok kicsit, sétálok egyet. – szólt Larissza törődötten.

A bárból kifelé menet Leila balra vette az irányt, míg Larissza jobbra kezdett el tipegni. Pár sarok múlva a vámpír már nem hallotta a város zaját, mindent elnyelt a sötét sikátor. S akkor, az utca közepén megcsapta egy ismerős illat. Megállt, nem mozdult, amikor egy ismerős hang szólt hozzá a háta mögül. Minden ízében megremegett. Megfordult. Annyi év után ismét egymással szemben álltak. Ott állt a lány előtt Alex, a vámpír. Larissza csillogó szemekkel ment oda hozzá, és megölelte. Alex először nem tudta ezt mire vélni, aztán csak lassan, mint aki kísértetet lát, átkarolta a vámpírt.

- Nem hiszem el. – mondta Alex. – Azt hittem, meghaltál.

- Ezt akartam elhitetni a világgal. Megijedtem magamtól, s féltem tőled is. – mondta a lány, miközben még mindig bújt bele a férfi pólójába.

- Már napok óta éreztem, hogy jelen vagy. A minap még az illatodat is éreztem. – mondta Alex. – Soha nem gondoltam volna, hogy újra látlak még. De gyere.

Megfogta a lány kezét, és elindultak Eger másik vége felé. Larissza mérhetetlen nyugalmat érzett, amilyet már régóta nem. Alexnek pedig, egyre csak az járt az eszében, hogy mivel múltkor meghagyta Anna életét, az segítette hozzá, hogy elérje azt, amire vágyik igazán. Sokszor ránézett a lányra, és még mindig nem akarta elhinni, hogy él, és az ő Egyetlene ismét ott van mellette. Érezték, hogy idővel ismét el fog jönni a pillanat, csak azt nem tudták eldönteni mind a ketten, hogy egymás felé tett lépéseikért egymásnak essenek, vagy mindent megbocsátva az első pillanatban elfelejtsenek mindent. Az eztáni eseményeket pedig, mind a ketten a Sorsra bízták. Alex mindenesetre próbálkozott azzal, hogy azért Larisszát minél távolabb tartsa magától. Baljós érzelem gyötörte, mégis édes lett minden egy másodperc alatt.

Alex nem akarta, hogy a vámpír bármit megsejtsen gondolataiból, így azt gondosan elzárta a fürkésző másik elől. Félt attól, hogy ami köztük lehet, az gyilkos, és egyikük, ha nem mind a ketten, bele fognak pusztulni.

Mérhetetlen kettősség motoszkált a vámpírban. Érezte, hogy erejét valami szívni kezdte, adott is volna magából, de mégsem. Larissza megérezte ezt, és megszólította.

- Alex. – a lágy hang feledtette a vámpír minden gondolatát.

- Mondd.

- Hova viszel engem? – Larissza valahogy megérezte a másik lüktetését, és bizonytalanság töltötte el. Az idill egy pillanat alatt foszlott semmivé. Tudta, hogy Alex ugyanarra gondol, ami neki jár a fejében, hiszen régóta egyek már. A vámpírlány mégsem tudott teljesen megbízni a férfiban, mert tudta jól, hogy amit tett, az mind rossz volt, és Alex olyan, hogy megtorol minden ellene elkövetett tettet, legyen az kicsi vagy nagy.

- Hazamegyünk. Hozzám. – szólt a férfi csalódottan. Azt hitte, valami nagyobb volumenű kérdés fog következni.

- Csak azt akartam tudni, hogy kripta lesz-e, vagy egy csinos, romos, elhagyatott ház. Sajnálom.

- Semmi baj. Csak megyünk itt egymás mellett, tudjuk jól, hogy mi jár a másik fejében, s mégsem szólunk egymáshoz semmit erről. Hangoztattuk, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz, s még a gondolatainkban is hazudunk a másiknak. Amikor a szánkat nyitjuk, akkor meg főleg. Másnak képzeltem ezt az egészet. – Alex továbbra sem engedte el Larissza kezét, de nem nézett rá, hanem az üres utcának szóltak szavai csupán.

- Szerintem ehhez nyugodt környezet kell. – szólt fölényesen Larissza.

- Tudod, ha ember lennél, már rég végeztem volna veled. Ugyanott végezted volna, ahol a többiek. Egy csinos gödörben a parkban. – Alex dühödten csörgött kulcsaival, felrántott minden ajtót. A kilencedik emeleti lakás ajtajában viszont lenyugodott. Biztos hazaért, azért lett ilyen. – gondolta Larissza. Ez már az ő birodalma. Előnyt élvez.

Larissza megfogta a vámpír vállát. – Ember voltam, és végeztél velem. Aztán halhatatlan lettem, és egy Ajándékot kaptam tőled. Kétszer is megöltél már életem során. Megölnél harmadszorra is? – kérdezte a lány.

- Sokszor gondoltam rá. Anno örömmel töltött el, hogy megkéseltelek. Ha tudom, hogy egy másik vámpír is van a közelben, elvittelek volna onnan. Amikor utoljára találkoztunk, akkor leszívtad minden energiámat, s máshogy nem tudtam feldolgozni, kiszárítottalak. De képtelen voltam megölni téged. Utóbb már erősödött bennem a vágy irántad. De ahogy most megláttalak, elszállt minden mögöttes hátsó szándékom. – füllentett a vámpír.

- Hazudsz. – vágta rá Larissza. – De most már kíváncsian várom a végét.

- Fáradj be. – tartotta tenyerét Alex a kitárt ajtó felé.

Mély hallgatásba burkolózott a két vámpír. Amikor Larissza bement, olyan nyugalom szállta meg, amilyet már rég nem érzett sehol. Kereste ezt az érzést más hálójában, koporsókban, kriptákban, egyéb helyeken, de ahogy most belépett a szobába, tudta, otthon van. Meglepte, hogy semmi nem változott, mióta nem járt itt. Minden ugyanott volt, ahogy emlékezett rá. Észrevett egy üres borospoharat, amiben már poshadt vér volt, és az ő rúzsnyoma. Tudta, hogy Alex hogy viseltet felé, ekkor értette meg a vámpír szavait.

Alex viszont egyre nyugtalanabb lett. Szíve szerint egy jóval távolabb eső helyre vitte volna a vámpírlányt, de mégis jobb volt a közelében tudnia őt. Inkább nyomassza a vágy, a gondolat, minthogy gyötörje a kétely, hogyha most elengedi, vajon látja-e még egyáltalán. Az Egyetlenére vágyott, s most itt van. Félt, hogy még egy lehetősége nem lesz. Sajnos a Sors kiszámíthatatlan, ez sem jelent teljes nyugalmat, de az összes rossz választás közül, még ez volt a legjobb. Larisszához fordult.

- Mint látod, még mindig szegényes a környezet a szobákat nézve. Nem lesz saját légterünk, ezen kell osztoznunk ismét. Alhatsz a koporsóban, én elleszek az előszobába. Oda nem süt be a Nap.

- Figyelj. A koporsódban elfér két személy is. Aludj velem. – mondta neki Larissza, és tenyereibe fogta Alex arcát.

- Nem szeretnék fölösleges bonyodalmat neked. Inkább aludjunk külön. Sosem vezetett jóra az együtt eltöltött éjszaka.

- Nem a szexről beszélek, csak pihenésről, Alex. Nem tudjuk eldönteni, hogy mi történik velünk, ez igaz. De az még nem jelenti azt, hogy kényelmetlenséget kellene okoznunk a másiknak azzal, mert félünk egymástól.

- Nem, és kész. Hagyjuk ezt az egészet. Aludj itt, aztán holnap majd megbeszélünk mindent. – Larissza nem tudta eldönteni, hogy Alex hangjában mi bujkál. – Pihenj most. A zsaluk be vannak húzva, úgyhogy akár a koporsó fedelét is felhajtva hagyhatod, ha akarod.

- Istenem! Leilának igaza volt. Nem kellett volna ide jönnöm. Bocsáss meg!

- Nem kell senkihez sem fohászkodni, vagy igazat adni. Jóéjszakát!

- Nem. Inkább szia! – Ezzel Larissza fogta magát, és a kijárat felé tartott. csalódott volt, és dühös magára. Idegesen és szomorúan tépte fel az ajtót. Meglepetésére egy fura külsejű fazon állt az ajtófélfának támaszkodva. Meglepődött, amikor a vörös lány ajtót nyitott, holott nem is kopogott.

Az ajtóban lévő férfi és Larissza egyből felismerték egymást. – Te?! – szólt dühösen a férfi, és Larisszát a hajánál fogva emelte a magasba. A lány azt hitte, elevenen megskalpolják.

Alex mérgesen közelített barátja felé. Roland, aki addig egy kezével tartotta lányt, ahogy észrevette Alex közeledését, a falhoz vágta a vámpírt teljes erejével. Larissza háttal érkezett a falnak, szép sziluettet vágva a vakolatba, beverte a fejét. Összecsuklott, és legurult a lépcsőn. Elájult. Alex nekirontott a legjobb barátjának, mire az úgy arcon csapta, hogy Alex egy pillanatra megtántorodott. Vér csordult ki a száján az ütést követően. Tudta jól, hogy Roland miért támadt rá Larisszára, de nem tudott dönteni. A legjobb barátja és az Egyetlene között. Szíve szerint futott volna a lépcső aljára, hogy megnézze a lányt, de Rolandon erőt vett valami, és fújtatva állt a vámpírral szemben. Alex, bár tudta jól, hogy Rolandnál százszorta erősebb, mégsem volt ereje megütközni vele. Alex összeszedte minden erejét, és felkente Rolandot a falra. Heveny roppanás jelezte, hogy eltört valami a barátjában, így a falnak szegezve tartotta, ameddig úgy nem érezte, hogy Roland megnyugodott.

Alex teljes erejéből nyomta a falhoz barátját, aki már a fájdalomtól nyöszörögni kezdett, mint egy kislány. Eleresztette, Roland a földre rogyott. A vámpír leguggolt a másik mellé. Alex kivillantotta rá fogait, jelezve ezzel, hogyha tovább működik, akkor hamar véget ér. Roland nem csinált semmit.

- Ugye tudod, hogy ezt nem kellett volna? – mondta Alex nyugodtan.

- Miért fontos neked ez a nő? Annyi sebet ejtettetek már egymáson, hogy nem hiszem el, hogy megint itt van. – Alex nem tudta, mi lenne a megfelelő válasz erre.

- Nem látok a jövőmbe. Az övébe sem. Ösztönlény vagyok, s most ezt tartottam helyesnek. De elhiheted, hogy nem terveztem ezt a találkozót. – magyarázta Alex. Alex belegondolt, hogy eddig is baja volt abból, hogy akik ismerték, azok ellene fordultak, mert akiket eddig maga köré gyűjtött, mindért megutálták. Larissza esetében, csak a távozás ténye volt mindenki számára megdöbbentő, és úgy érezték, Alexet becsapták. Mindenki elvesztette a türelmét, és úgy voltak vele, ha Alex nem lépi meg azt, amit kellene, akkor meglépik ők. Magyarán szólva, kivégzik Larisszát. Alex is tudta jól, hogy Larissza az életével játszik, inkább neki kellett volna utána mennie. De a kettősség még mindig ott feszített benne, és nem eresztette.

- Most komolyan. Nem mindegy nektek? Halott vagyok lélekben. Megváltás lenne a testi halál is. Ha megöl, akkor megnyugszom végre.

- Miért hiszed el, hogy csak tőle várhatod a megnyugvást? És hogy ilyen formában? Eszement vámpír! – erre Alexnek is felment a pumpa a fejében. Taszított egyet Rolandon, aki fájdalmában feljajdult.

- Hagyjatok békén. – mondta Alex. – Semmit nem értek el ezzel.

- Nem ez a fontos. Foltot üt a becsületeden. A becsületünkön. Nézz magadra. Mivé váltál az idő súlya alatt? Kiszáradt vámpír lettél, aki már nem is hasonlít arra, aki régen volt. – sóhajtozott Roland, miközben próbálta magát ismételten összerakni. – Ne legyél arról meggyőződve, hogy nem valaki más, a háttérből akarja őt megöletni általunk. Többet nem mondhatok.

- Ki van a háttérben? – gondolkodott el Alex.

- Nem mondhatok többet. – nyöszörgött Roland.

- Mi az, hogy nem mondhatsz többet?! Áruld el ki az! – Alex rávillantotta fogait Rolandra, és szemével próbált az elméjében kutatni. Nem jutott előbbre.

- Nem tudok róla semmit. Csak hogy nőstény, és vámpír. És meg akar szabadulni vagy tőled, vagy Larisszától, de inkább a csajtól. Többet nem tudok.

- Jó. Akkor meghagyom az életed két okból. Az egyik, mert a legjobb barátom voltál. A másik, hogy vidd ennek a némbernek hírül, hogy felveszem vele a harcot, s ha kell, Larissza oldalára állok, kerüljön bármibe is. – Alex eltávolodott Rolandtól. A lépcső tetejénél még visszanézett rá. – Most takarodj.

- Alex, én mindig a te oldaladon voltam. Segítek nektek.

- Vámpírok vagyunk, de nem egy a vérünk. Nem tartozol semmivel.

- Még fiatal vámpír vagyok.

- És? Legyél az én balekom? Inkább magam végzem el a piszkos munkát. – hümmögött Alex. – Amúgy is, a te napjaid innentől kezdve, meg vannak számlálva.

Roland nagy nehezen tápászkodott fel a fal mellett. Leporolta magát, és búcsút vett Alextől. Egy pillanat alatt vált kámforrá. Alex leballagott a lépcsőn, karjába vette az alélt lányt, és visszasétált vele az emeletre. Befektette a koporsóba. Messze volt még a hajnal, így kinyitotta az ablakot. A friss levegő elárasztotta a szobát. Alex képtelen volt aludni. Nem tudta, hogyha esetleg álomba szenderülne, akkor melyikük lenne nagyobb veszélyben. Először érzett félelmet halhatatlansága során.

Állt kint az ablakban, és nézte a várost. Figyelt és fülelt. Szerette az esti város képét, ahogy a sárgán vibráló lámpák fénye játszik a házakkal, amit a Hold ezüstös fénye világít be. Ijesztő volt, mégis káprázatos. Hallgatta a lány szuszogását maga mögött, hallgatta a szívverését, ami nyugodt volt. Alex szívesebben vadászott volna még le egy aranyifjút, vagy egy kurvát, de nem volt kedve egyedül otthon hagyni a lányt. Elgondolkodott azon, hogy milyen sors várna a lányra, ha magára hagyná. Valószínűleg betörnének az ismeretlen nőstény csatlósai, és kifeszítenék valahova, máglyát gyújtanának alá, és várnák a felkelő Napot. Nem volt kedve ezt megvárni, vagy ezzel a tudattal élni. Nem tudná ezt elviselni. Alex igyekezett ezen az éjszakán mindenre felkészülni, amire csak lehetett. Lajstromba vette az összes lehetőséget, képességet, és fegyvert, amit csak tudott.

Fontosabb volt az Egyetlene élete, mint bármi más. Ezt most kristálytisztán érezte.

Ébredezni kezdett a város, előkúsztak a lomha dombok mögül a Nap első sugarai. Alex becsukta az ablakot, és a koporsó melletti fotelban helyezkedett el. Kényelmetlen volt, de legalább pihenni tudott benne.

Hirtelen törte meg a nappal csendjét Larissza, aki átaludt egy fél éjszakát. Fejét fogva ült fel a koporsóban. Látta, hogy Alex alszik, nem reagál semmire. Halkan lépett ki a koporsóból, és járkált egy kicsit fel s alá. Úgy döntött, hogy inkább elmegy, mielőtt Alexnek bármi baja esne. Kiment a sötét előszobán át a folyosóra. Halkan húzta be maga mögött az ajtót. Kavarogtak benne a tegnap esti események. Kíváncsi lett, ki volt az, aki Rolandot ennyire megbabonázta, hogy végezni akart vele, illetve arra is, hogy őt, miért akarják halottan tudni.

Larissza tudta, hogy mi a helyes döntés, mégpedig az, hogy hagyja Alexet békében, s ő is inkább megy a maga útján. Hiába volt magányos, és hiába érzett űrt, amikor a férfi nem volt vele, lelke legmélyén tudta, hogyha vele marad, Alexnek bántódása fog esni. A saját élete nem izgatta, nem zavarta, ha arra fog ébredni, hogy szívéből egy karó áll ki, csak azt tudta pontosan, hogy Alex mást érdemel. Teljes életet, családot. Nyomasztólag hatott rá a tény, hogy ismét el kell válniuk. Larissza azon gondolkodott, hogy megkönnyíti a titokzatos nőstény életét. Feladja magát. Emberként és vámpírként sem volt szerencsés semmiben, pláne nem a szerelemben. S ha ezzel megmentheti Alex életét, akkor legyen.

Kép forrása: pinterest.pt