IV.

Alex nehezen ébredt fel. Fájt mindene. Azt hitte eleinte, hogy csak álmodta az egészet, ami előző este történt, s a mostani helyzet is azt juttatta eszébe, amikor egyszer, még fiatal korában berúgtak Rolanddal, majd egymást húzva kiestek az úttestre egy kocsi elé. Sajgott a feje, mintha fejbe vágták volna. Belenézett a koporsóba, de nem volt benne senki. Larissza ismét eltűnt az életéből. Kitisztultak a dolgok. Emlékezett mindenre. Körbenézett a szobában, majd a lakásban, de a lánynak már hűlt helyét találta. Hogy egy kis időre elfelejtse a gondolatait, előkapart egy rég nem hallgatott cd-t, bekapcsolta a lejátszót, és érzéssel kezdte el hallgatni a zenét. Annyira régen hallgatta, hogy már a lemezt is por lepte be, de ahogy felcsendültek az ismerős dallamok, eszébe jutott minden. Levetette elhasznált ruháit, és bement a fürdőszobába. Bekeverte a vizet, de még így is égette a bőrét, és bámulta, hogy szállnak felfelé a gőzcsigák. Amikor már kivörösödött a melegvíztől, elzárta a csapot, keresett magának egy törölközőt, és maga köré tekerte azt. Kiment a szobába. Keresett egy fekete farmert, és egy hasonló színű inget, bakancsot húzott ismét. Még utoljára körbenézett, hogy mindent visz-e, amit szeretne, amikor kopogás rázta meg az ajtaját.

Finom, mégis határozott kopogás volt ez, vagy inkább dörömbölés. De ember ilyen ritmusban nem tud kopogtatni. Alex egyből tudta, hogy egy vámpír szeretne vele beszélni. Hallotta kintről a nő hangját, de ismeretlen volt számára. Felkészült minden eshetőségre, és így nyitott ajtót.

Leila állt az ajtajában, reményt vesztett szemekkel. Alexnek sem arról nem volt fogalma, kicsoda, sem arról, hogy Larissza barátnője, s arról sem, hogy miért keresi pont őt. Bár ahogy ajtót nyitott, a vámpírlány elméje nyitott könyv lett a számára. Ahogy kiolvasta gondolatait, gúnyos mosoly jelent meg szája jobb sarkában. Leila vámpír létére könnyezett. Lehajolt mellé, és beljebb tessékelte. Leila nemet intett a fejével.

- Kérlek, segíts neki… - halt el a hangja. Alex nem tudta mire vélni.

- Kinek? Larisszának? Hol van? Baja esett? – Alex értetlensége és dühe hirtelen átcsapott félelemmé.

- Segíts neki… - ismételte meg Leila. Egyre csak könnyezett. Alex nem bírta nézni a szenvedését, és betessékelte. Illetve, hát a karjánál fogva húzta be. Leila botladozva lépett be a szobába, és esett rá a fotelra.

Szétnyílt a vámpírlány kabátja, és akkor Alex megértette. Az összes ruha, amit viselt, vértől volt mocskos. Több és halálosabb seb volt azon a teremtményen, amit valaha is látott.

Leila haldoklott.

Alex ridegségéről volt híres, ám most neki is összeugrott a gyomra. Másfél nap alatt felfordult az élete. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Nézte a szenvedő vámpírt, és feléledtek benne olyan emberi érzelmek, amelyekről már azt hitte, hogy rég kihaltak belőle. Összeszorult a szíve. Nem tudta, hogy a gyomra azért ugrál, mert ideges, vagy mert együtt érez Leilával. Már rég nem érzett ilyet. Ismerős és idegen érzés volt ez egyszerre számára. Erősnek mutatta magát, mintha nem azzal lenne elfoglalva, hogy Leila hamarosan meghal.

Letérdelt a lány mellé, és megfogta annak hideg kezét. A vámpírok sajátossága, ez igaz. De ha hozzáér valaki a kezükhöz, felmelegszik. Leiláé mindinkább hidegebb lett. Két kézzel fogta a lány kezét. Próbálta vele felvenni a szemkontaktust, hátha át tud adni valamit az erejéből, de a lány már nem tudott semerre sem fókuszálni.

Ahogy olvasta a gondolatait, látott mindent. Hogy mi, miért történt Leilával. Tudta, hogy az első áldozat ő lett a Larisszával folytatott kapcsolat miatt. Megtalálta őt, talán Roland, és kiszívták az utolsó cseppig, összevagdalták, és magára hagyták.

- Leila, ki volt az? – kérdezte Alex aggódó hangon. – Próbálj meg emlékezni, kérlek.

- Miután Larissza innen eljött, megkeresett engem. Búcsút intett, azt mondta, feladja magát a nősténynek. De a nyomában vannak. Ahogy elment, már jöttek is. Többen voltak, rólad és Larisszáról kérdeztek. Az utolsó emlékem az, hogy mind a négyen felém jönnek, ám volt még egy ötödik, akinek nem emlékszem az arcára. Lepel volt rajta. Eljöttem hozzád, mert tudtam, hogy Larisszával kapcsolatban vagytok. Ha számít neked, segíts neki.

Alex a folytatást várta, míg Leila a megváltást.

- Nézd, tudom, hogy mit szeretnél. Hogy megszabadítsalak a szenvedéstől, de nem tehetem. Nem tudom megtenni. – Leila Alex felé mozdította semmilyen szemeit. – Ne. Hagyd abba. Nem tudsz manipulálni, s ezzel is csak a te erődet veszted el.

- Hogy vagy képes kitalálni, mire gondolok?

- Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ez menjen.

- Valaha én is tudtam ám. – Leila hörgött egyet. Közel a vég, gondolta Alex.

- Ezután is menni fog. Nem kell, hogy így legyen. Ha ennyit kibírtál, akkor menni fog az épülés viszonylag hamar. – Alex ebben a pillanatban érezte magát mocskosnak. Hazudik egy haldoklónak ugyanúgy, mint amikor az anyja meghalni készült, és azt mondta neki, hogy nincs semmi baj. Az utolsó percig bizonygatta, hogy megtalálják az ellenszert. Leila szemében rettegés tükröződött vissza. Hazudott akkor, ahogy hazudik most is.

Ahogy ezt végig pörgette magában, úgy Leila szeme felakadt, s még utoljára ennyit mondott: - Segíts neki… - Ezután a vámpírlány eltátotta a száját, és a másodperc töredéke alatt vált porrá Alex szeme láttára.

Alex nézte a hamut, és arra gondolt, hogyan segítsen egy lánynak, akiről azt sem tudja, hol van. Csak a kettejük közötti kapcsolatban bízott, és abban, hogyha a megérzéseire hagyatkozik, akkor rátalál. Leila hamvait egy üvegbe fogta fel, majd elindult a sötét utcán.

Maga sem hitte, hogy megtalálhatja Larisszát.

Kérdések milliói árasztották el az agyát, már elnyomták az érzékeit. Azt sem figyelte, merre viszi a lába. Csak Leila és Larissza járt a fejében. Kik lehetnek Larissza nyomában? Ki akar miatta az életére törni? Mit tehetett, amiért ennyire lázadnak ellene? Miért jött vissza? Miért most? Miért itt találkoztak? Mi a kapcsolat?... és ekkor meglátta a játszótéren a lányt.

Larissza Alexnek háttal ült egy hintában, és a Holdat bámulta. Olyan szép ilyenkor- gondolta.

- Mit keresel itt? – kérdezte Alex, mire a lány hátrafordult.

- Magam sem tudom igazán. – felelte Larissza, s még mindig a Holdat nézte.

- Az is csak egy csillag, tudsz róla?

- Hát, nem vagyok csillagász, de kösz az infót.

- Tudom. Szívesen. – válaszolt Alex sértődötten.

- De olyan szép. Eszembe jut róla sok minden. Miért jöttél ide? – Alex a lány látószögébe lépett, s most már egymás szemébe néztek.

- Leila megkeresett azzal, hogy segítsek neked. Ez csak úgy lehetséges, hogy tudom, merre jársz.

- Valóban? Sokfelé jártam ma, de idevonzott valami.

- Gyere, megmutatom, mi az igazán vonzó. – Alex a lány felé nyújtotta a kezét. Az elfogadta a közeledést, és felállt.

- Merre megyünk?

- Majd meglátod. Mutatok valamit, amit még nem láttál soha. – Larissza izgatott lett, majdnem olyan állapotban volt, mint mikor Leilával tartottak Eger felé. – Nyugi, újat nem mutatok. Nem tudok. De a látvány majd kárpótol.

- Már az is kárpótlás, hogy itt vagyok veled ismét. – mosolygott a lány Alexre. A vámpír komoran menetelt előre. – Beváltod, amit még emberként ígértél? Lelöksz a Minaretből?

Alex mosolygott. – Nem. De nem is rossz ötlet.

- Nem rossz ötlet?

- Szerintem nem. – szólt Alex megnyugtatóan, és pajkosan.

- Azért arról tudsz, hogy vámpír vagyok ugye, és nem angyal vagy tündér?! – fakadt ki Larissza, de közben nevetett. – Nem is vagy olyan gonosz, mint amilyennek mutatod magad. Átlátok rajtad, Alex.

- Egyáltalán nem ismersz. – mondta Alex rosszallóan. – Ittál a véremből, gyakorlatilag egyek vagyunk, de nem tudsz rólam semmit.

- Dehogynem. Majd, ha elérsz egy bizonyos pontot, akkor megérted, miről beszélek. – Alex értetlenül nézett Larisszára, míg az kislányos mosolyt csal a saját arcára. Az igazi gyilkos: kislányosan vigyorog, de az az édes száj halált rejt magában.

- Hihetetlen vagy, tudod?

- Tudom. Ebben rejlik szépségem. – Egymás szemébe néztek, s tudták, hogy az egymás szemében égő tűz köti őket egymáshoz. Inkább mind a ketten arra kezdtek el kémlelni, amelyik oldalon mentek. A kettejük ereje viszont kiolthatatlan, és gyilkos, akárcsak, ők maguk. Farkasszemet nézni egymással sosem tudtak. Túl igazinak tűnt.

- Félsz tőlem még mindig, igaz? – kérdezte Alex fölényesen. Larissza inkább nem válaszolt erre. Tudta jól, hogy a mellette sétáló vámpír pontosan tudja, hogy mire gondol. – Mindjárt ott vagyunk.

- Kíváncsian várom a fejleményeket.

- Elhiszem. De adni szeretnék valamit. – Larisszában egy pillanatra megállt az ütő. – Mégpedig, biztonságot.

Larisszában elkezdett bizseregni valami. Valamit érzett, de még maga sem tudta leírni, mi az.

- Hogy adhatnál nekem biztonságot, amikor te sem vagy éppen tanúvédelem alatt álló személy?

- Azzal most ne törődj. Bízz bennem. Kérlek.

- Rendben van. – Larissza akkor döbbent rá, hogy Alex is fél, amikor felnézett a férfi szemébe, és látta benne a rettegést, és az éberséget. – Hova megyünk mégis? Nem árulod el?

- Titok. Legyen annyi elég, hogy csodálatos érzés lesz.

- Nem szeretem a meglepetéseket. – mondta elkenődötten Larissza.

- Ezt imádni fogod.

- Bízom benned, tehát, akkor ezt elhiszem. – Alex arcán értetlenség futott át. Larissza sosem értette, hogy egy annyira érett férfi, mint ő, hogy lehet képes ilyen hangulatingadozásra. Percről percre egy másik férfi mellett sétált.

- Alex?!...

- Mondd.

- Látom rajtad, hogy félsz. Kik ezek? Miért keresnek engem? Miért keltél védelmemre, amikor azt mondtad, hogy utóbb mindennél jobban szerettél volna halottnak tudni? Fel is adhattál volna. – Alex arca a semmit verte vissza. Ott volt, de mégsem. Lélekben valahol egészen máshol járt, ahova a lány nem tudta követni. – Sajnálom.

- Ugyan már. Csak olyan dologra nem tudok felelni, amit magam sem tudok. Tapasztalt és nagy tudású vagyok, de ez még az én képességeimen is túltesz.

- Ez?

- Inkább ne kérdezz.

Larissza legszívesebben megmakacsolta magát. Kiolthatatlan volt a tudásvágya, semmi nem idegesítette jobban, mint az, amikor nem talált válaszokat.

- Ilyenkor ennivaló vagy. – mondta Alex.

- Ilyenkor? Ennivaló?

- Amikor nem tudsz valamit. Úgy csücsörítesz, mint egy kacsa. – nevette el magát Alex. Nevetése is olyan volt, mint ő maga: távolságtartó és elfolytott.

- Az előbb még valami szárnyasnak néztél, most már kimondottan kacsa vagyok. Jó. Fejlődünk. – mosolygott Larissza.

Alex átvetette karját a lány vállán. A pici vámpírlány hihetetlen biztonságot érzett mellette. Larissza annyira elengedte magát, hogy átkulcsolta a férfi derekát. Alex ekkor visszavonulót fújt.

- Most meg mi a bajod? – kérdezte Larissza.

- Hagyjuk. Nem akarok hamis érzetet kelteni, csak jólesett. Ennyi. – mondta Alex ridegen.

- Hm… hibát hibára halmozok, úgy látszik. – húzta a száját a lány.

- Nem tudom, mi lesz a vége. Fölösleges fájdalmat nem akarok. – a Vár bejáratához értek, ahol egy őr sem volt, pedig nappal tele szokott lenni. Larissza és Alex csendben mentek be a kertbe. Larissza legszívesebben sírt volna, de nem tudott. Alexet feszélyezte az a kettősség, amivel a lány iránt viseltet.

- Éhes vagyok. – szólt a lány. Te ettél ma már?

- Ezen a kérdésen ugorjunk át. Nem vacsorázni hívtalak, csak nézelődni. – mondta komoran a vámpír.

- De ha éhes vagy, miért nem eszel? Látszik rajtad, hogy éhezel.

- Hagyjuk már ezt! Egyelőre nem vagyok éhes. Akkor eszem, amikor már nem bírom tovább. Minek annyi áldozat?

Larissza belegondolt a régi és a mostani Alexbe. Teljesen más volt a két fiú.

- Alex…

- Igen? – nézett rá a lányra a csodálatos szemeivel.

- Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Mindent. A levelektől elkezdve eddig a percig.

- Nem kell semmiért bocsánatot kérned. Mindez nem történik meg, ha én nem akarom. Nem hajtott senki, hogy levelet írjak neked, vagy felhívjalak. A tegnap és a mai estéért sem lehet senkit sem hibáztatni.

- De… engem…

- Frászt!

- Hm…

- Ne érts félre. Nem azért mondom ezt, hogy megnyugodj, csak így látom. Így jött össze. S a sorsunk is már közös, ha már egy lett a vérünk. Felelősséggel tartozunk egymásért. Senki sem ösztönzött arra, hogy nekimenjek Rolandnak tegnap. Hagyhattam volna, hogy kifilézzen.

- Akkor ez az egész megoldódott volna, és nem kellene feszengve beszélgetnünk a semmiről. Te nem érzed úgy, hogy mindig egyhelyben járkálunk, mint egy szaró galamb? Mert én igen. Beszélünk, beszélünk, de tartunk valamerre?

- Képtelen vagy felfogni bizonyos dolgokat. Nőstény. Érzelmes lények vagytok, és ez most meg a kőkemény élet. Miért van az, hogy egy nővel sem lehet úgy beszélgetni, legyen az akármilyen, hogy ne kevernétek bele érzelmet? – Alex a peremhez lépett.

- Alex, segíts fel… - kérte mellette állva Larissza, de Alex a semmibe meredt.

- Másszál fel. Tudsz ugrani…

- Mostmár majommá változtam? Elindultam a fej… - Larissza ráharapott a nyelvére. Érezte, hogy messzire ment így is, ha esetleg ezt folytatná, akkor mindent elrontana vele. Azt sem tudta, hogy miért érzett vágyat arra, hogy felmásszon Alex mellé. Talán, csak szerette volna a közelében tudni. Vagy, ki tudja…

- Hova indultál?

- Sehova.

- Meg kellene tanulnod tartani a szádat. Ha valamit nem akarsz befejezni, inkább ne kezdj bele. Mindig is idegesített az, hogy mindent félbehagysz. Ennek semmi értelme sincsen.

- Rendben van.

- Tudod, mi jutott eszembe? Amikor jégkrémet ettünk itt. Emlékszel? Baromi meleg volt azon a nyáron, és alig tudtuk nyitva tartani a szemünket. Nem láttunk a fénytől szinte semmit, csak a nagy barnaságot. Gyere. – tartotta a kezét. Larissza belekapaszkodott. Könnyed mozdulattal termett Alex mellett. Mintha eddig is ott állt volna.

Alex a háta mögé lépett, és megfogta a derekát. – Nézd.

- Csodálatos. Nem folytathatjuk így tovább.

- Miért nem? Legalább nem unalmas. Vagy valóban így gondolod?

- Nem. Őszintén szólva, nem. Nem akartalak soha…

- Láncra verni? Mindig erre vágytam.

- Nem győzöm ismételni, hogy sajnálom.

Alex egy pillanatra pihentette a lány vállán homlokát, majd lemászott, és sétálni indult. Larissza egyből követte. Nem szóltak egymáshoz. A gondolataik elmondtak mindent helyettük. Közel álltak olyan dolgokhoz, amiket, ha megléptek volna, akkor ki tudja, hogy mi következik be. Alex szerette volna ölelni Larisszát, és biztonságban tudni. Úgy, ahogy régen: egymás mellett ugyanabban a koporsóban egy jól átmulatott éjszaka után. Gondolataiból Larissza rántotta vissza azzal, hogy megfogta a vámpír csuklóját.

- Mi az?

- Pszt. Nem vagyunk egyedül. – Egymásnak vetették hátukat, és úgy néztek körbe. Érezték, hogy van még rajtuk kívül valaki a parkban, de nem láttak sehol senkit. Semmi mozgás. Larissza libabőrös lett, s az eddig lappangó balsejtelem a felszínre akart törni belőle.

- Ne hagyjuk el egymást. – szólt Alex. – Ha együtt maradunk, nem lesz baj. – Dögszag terjengett mindenfelé. Más élőhalottak szaga, s ilyet csak a vámpírok vesznek észre.

- Mi ez az egész, Alex?

- Nem tudom. Jobban tennéd, ha most azonnal elkezdenél futni. Veled tartok, csak fuss már.

- Nem futok.

- Meg akarsz ütközni? Te megőrültél?

- Nem vagyok háborodott.

- Nem, csak feltálalnád magad egy falka rád vadászó vámpírnak.

- Csak megkönnyítem a magunk és az ő dolgukat.

- Badarság az egész. Inkább fogd be.

- Hagyj már.

- Ne vitázz. Háromra futni kezdünk, rendben?

- Rendben.

- … három.

Ahogy elfordultak addigi helyzetükből, egy erős, ám pici marok ragadta meg Larissza csuklóját. Elrántotta úgy, hogy a lány a porban ért földet. Ebben a pillanatban egy kopasz, szemüveges figura elkapta Alexet a derekánál, és a nyakánál fogva szorította neki a fának.

- Ezt elkaptam. Végezz vele, a lányt meg vigyük. – szólt egy vihogó magas hang Larissza feje fölül. Egy tűsarkú cipő fúródott a torkába.

Alex nem tudta, merre csap. Amikor kinyitotta a szemét, akkor vette észre, hogy kik is azok. Az egyik, a férfi Gergő volt, aki Roland mellett a másik barátja volt egykor, viszont, aki Larisszán taposott, annak csak a hangja volt ismerős. Anna volt az. A megszeppent kislány, akit hagyott elmenni, mert Larisszára emlékeztette.

Könnyed mozdulattal tekeredett kis a marokból, és már csapott is a támadójának szíve felé. Hirtelen mozdulattal tépte ki Alex Gergő szívét. A vámpír semmivé vált. Alex dühösen közelített a nőstény felé. Anna nem mozdult. A férfi megragadta a nő karját, aki csillogó szemekkel lefelé intett. – Csak egy rossz mozdulat, és a lánynak vége.

- Mit akartok tőlünk? – kérdezte Alex mérgesen.

- Larissza halálát.

- Miért?

- Áruló. Elárult minket. És az Úrnő ezt kérte.

- Nem árulhatott el semmit, csak engem.

Anna cinikusan vállat vont. Zöld szemeivel lenézett a vámpírra.

- Csukd be a szemed. Ürítsd ki a fejed. – suttogta magában Alex. – Ő kell, vagy én?

- Neked az nem mindegy? Veled nincs bajunk. Téged csak elvesztettünk. Elvett tőlünk. Bemocskolta a Vérvonalat. Áruló. – vihogott Anna.

Alex ebben a pillanatban akkorát lökött Annán, hogy az egyenesen egy kiálló fadarabba esett bele. Átszúrt a mellkasát. Véres szájjal visított feléjük.

- Mind a ketten halottak vagytok! Vámpírgyilkosok!

- Inkább leszek az, mint megalkuvó! – szólt Alex mérgesen.

- Háborodottak vagytok mind a ketten, Alex!

- Ne merj a nevemen szólítani, Te!

- Akkor ölj meg te puhány szar!

- Szeretnéd mi? Inkább nézd meg életed utolsó napfelkeltéjét.

Alex leporolta magát. Kérdések ezrei árasztották el ismét. Úgy érezte, egyre több a kérdés, mint a válasz. Régen volt már így, még akkor, amikor tiniként lázadt minden ellen, ami ellen csak tudott.

A vámpír felsegítette Larisszát. Ugyanaz az értetlenség tükröződött annak az arcán is. Hogy fordulhat ekkorát a világ úgy, hogy azt sem tudják, mibe csöppentek bele?

- Jól vagy, Alex? – kérdezte Larissza.

- Jól vagyok. Ne aggódj értem.

- Mi ez az egész?

- Téged akarnak. Valaki a nyomodban jár. Csak nem tudom, ki. Anna és Gergő meghaltak a kezem által, úgyhogy most már együtt kell menekülnünk. Leila is halott. Roland lenne az egyetlen lehetőségünk, de mire őt megtaláljuk… beletelne egy emberöltőbe.

- Menjünk?

- Igen.

- Mi lesz vele? – mutatott Larissza a még mindig idegesítő hangon vihogó vámpírra.

- Majd Isten gondoskodik róla.

Egyre csak az járt Alex fejében, ami történt az elmúlt napok alatt. Elpuhult, amiért Larisszával vért cserélt. Elvesztette a klánját, ráadásul mind a kettőt. Elvesztette Larisszát is. Aztán visszakapta. S hirtelen visszajöttek a barátok is, mint ellenségek. Mi váltotta ki ezt? Tudta, hogy nem lehet véletlen az, hogy eddig nem hallott egyikről sem, s ahogy a lány felbukkan, úgy tűnnek elő a többiek is. Követték, vagy előre eltervezték. De ki? Életében nem látott még ilyet, pedig él már egy ideje.

A városra nehéz köd telepedett, ami nem jó jel. Hogy biztos tudja, hogy Larissza mellette lépdel, és nem eshet baja, Alex átkarolta újfent. A lány ismét a dereka köré csavarodott, de most nem idegesítette ez a tény. Most megnyugtatólag hatott rá ez a mozdulat.

Talán a múltja. Jutott eszébe Alexnek. Larissza nem mindig volt az, aki most. Talán az ő múltjában van valami vagy valaki, aki a vérét kívánja. De ki? A lány múltja számára a semmivel volt egyenlő. A vérét is hiába tudhatta a magáénak, nem lett vele előbbre.

Larisszának viszont inkább az járt a fejében, hogy Alex, még úgy is, hogy szinte száraz, nem esik nehezére a harc, míg neki, aki elvileg ereje teljében van, úgy érzi, mintha ilyenkor elszállna minden képessége. Nem értette ezt sosem. Emberként sem volt megelégedve magával, s még erős vámpírként sem képes magát megvédeni. Néha hiábavalónak érezte létezését.

Hazaértek.

A Nap már elkezdett előjönni. Nem látták, hiszen a sötét nappali ablakai jól zártak, csupán azt érezték, hogy mind a ketten mérhetetlenül fáradtak.

Otthon Alex megfürdött, és átengedte a fürdőszobát a lánynak. Felvett egy alsógatyát, egy pólót, és befeküdt a koporsóba. Tudta, hogy azt mondta, máshol alszik, de most ez látszott a biztosabb megoldásnak.

Larissza végzett a fürdéssel, s amikor a szobába ért, akkor fennakadtak a szemei.

- Nem úgy volt, hogy az az én fekhelyem? – szólt, de máris mosolyra húzta a száját. Odasétált a férfi mellé.

- Így érzem jónak. Ha nem bánod, persze…

- Semmi baj. – mosolygott a lány jóságosan. Elérte, amit akart. Ismét Alex mellett alhatott.

Alex egyik tenyerébe temette a lány arcát. – Most min somolyogsz?

- Nem fontos. – rántotta meg a vállát Larissza.

- No, befekszel? – kérdezte Alex.

- Igen.

- Gyere, segítek. – A vámpír felült a koporsóban, és besegítette a lányt.

- Köszönöm.

- Ugyan már!

Larissza megvárta, ameddig Alex hanyatt elfekszik a koporsóban, és a bal oldalán eltartotta a kezét magától. Bekucorodott a férfi mellé. Alex magukra hajtotta a koporsó fedelét.

Kép forrása: pinterest.pt