6 - Kint a farkas, bent a nyáj

Ulquiorra végignézett magán. A bőre, mint azok a fakó, elszáradt ágak. Mint egy enyészetnek indult, kiszáradt, gombás fa törzse. De az álca túlnőtt rajta, ott volt mindenütt. Úgy volt képes jelen lenni, hogy miközben beleszédült a gallyak forgatagába, hasonlóvá vált. Beépült. Beléjük épült, ahogy azok belé. Önuralmat kellett gyakorolnia. Türelemre volt szüksége.

Bent volt az ágak sűrűjében. Nem hiába, a növények nem értelmes lények. Másodszorra fogadták úgy magukba, mintha soha nem is létezett volna addig. Az izmok Ulquiorra állkapcsán folyamatosan vadul rángatóztak.

A tüzes marok már úgy csavarta a gyomrát, hogy az éjfekete hordát is felzabálta volna, ha képes rá. Nem baj, legalább azok figyelme lankad, az ágak ezúttal pedig, nem ejthetik rabul. Behunyta a szemét, beleborzongott, milyen egyszerű élet vár majd rá. Már ki is nézett magának egy csinos, nyitott helyet.

Ágak. Néha a nem létező is megérzi a sajátjait messziről. Ha ólálkodnak körülötte. Ha darabjaiban van jelen. Ha körbeveszik, vagy, ha csak a közelükben van. A fájdalom ugyanakkor örökké való. Ha elég ideig marad itt, azok a fekete köpetlények talán megunják, és elmennek. Meg kell várnia, míg azok eltakarodnak innen. Addig még véletlenül se teheti ki innen a lábát.

Látta, ahogy a kátrányosak odakint levadásztak egyet saját maguk közül. Vígan befalták.

Ulquiorra szörnyen éhes volt, a bűzük ellenére, elviselt volna belőlük egy harapást, ám ha egy lépést is moccan, akkor bejönnek, és őt tépik darabokra.

Szörnyen éhes volt, és amikor belekapaszkodott az ágakba, látta, hogy pár inda a bokája köré tekeredik, és a mellkasából egy jókora darab hiányzik. Valami tűhegyes, láthatatlan valami minden jel nélkül megszabadította valamitől, amiről addig azt hitte, az a szerves része.

Az ágak mégsem ismerték fel.

Nem a sötétségtől kell félni, hanem a fénytől, mely elvakít.

Az indák zabálni kezdték a testét.

Legalább hat órája körözött a folyosókon céltalanul. Néha elképzelte, hogy melegszendvicset eszik, kólát iszik. Már-már az is eszébe jutott, bár sose tette, ha lenne egy kávé- és cigarettaautomata, akkor enyhíthetné az étvágyát. Mondjuk, ehhez jól jött volna, ha alapjáraton van bármi működő ebben a kócerájban. Így étlen-szomjan, érezte, fogytán van az ereje. Valahonnan hideg szél fújt, és a véget nem érő szürkeségbe mély kékség vegyült. Jellegtelen, fehér falak, szürke csíkkal, büdös linoleumpadlóval. Semmi más. Koszos ajtón még tejfölösebb üvegek.

A következő kanyarnál Emily leült az egyik székre. Kényelmetlen, műanyag ülés, fémlábakon.

Észrevétlenül görnyedt össze önmagát ölelve.

Mennie kellene tovább.

Amaya egy határozott mozdulattal végre átszúrta a kappa torkát. Sűrű, zöldes vére nehézkesen folyt a kard pengéjén felé. Úgy odaszegezte a szörnyet a falhoz, mint ahogy a pillangót szokás gombostűre fűzni. Bár nem a szívét találta el, de elég érzékeny ponton érintette. A kappa csak halkan kuruttyol, bluggyogott, felöklődött némi habos vért, nem mozdult.

Amaya sűrű egymásutánban szedte a levegőt. Győzedelmesen hátrált pár lépést, egészen a másik falig. A kardját kiragadta kezéből a víz. A teste megrogyott, és bárhogy préselte ki magából a levegőt, majd töltötte meg tüdejét újra, annyira hívta a mélység, hogy csakhamar belebukott.

Emily megpróbálta kiüríteni a fejét. Percekig csak a kedvenc számait dúdolgatta. Semmi egyszerűbb megoldás nem jutott felé. Felkapta a fejét, amikor valaki a vállához ért. Miyako állt mellette. A szokásos, rózsaszín, unikornisos pizsamájában volt.

 - Em? Miért keltél fel ilyen korán?

- Miyako! – pattant fel a lány. – Hogy kerülsz ide?

- Hogy érted ezt? Most keltem csak fel. – mikor barátnője újra kinyitotta a szemét, nemcsak a szembogara, hanem a szeme fehérje is feketében úszott. Visszatükrözte a plafon egyetlen fényforrását.

Emily csendben várta, hogy a másik csináljon valamit.

Bármit. Kísértse meg, beszéljen hozzá. Támadja meg.

Fuss! Fuss, fuss, fuss!!!

Démon-Miyako kacsintott egyet Emily felé. A lány határozatlan léptekkel próbált távolodni a barátnőjétől, aki hozzá hasonlóan lassan igyekezett felé. Emily bensőjét marcangolni kezdte a félelem. Emlékek rohanták meg gyerekkorából, fiatalkorából, és onnan is, amikor még gimnazista volt. Ezernyi halálnem jelent meg lelki szemei előtt.

Miyako felemelte az addig kezében tartott fehér póniját, amikor a lány tudta, hogy a valóságban világos rózsaszín, csillámos szarvval és szivárványszín sörénnyel, farokkal. Magasra emelte a plüsst, majd fejen vágta Emilyt.

A várt puhaság helyett, betonkemény ütés érte. Kemény, mint a kád széle.

Érezte, ahogy megreped a koponyája, ezernyi fáklya lobban fel a testében, és vajként szeli át a szívét.

Fájt neki.

Miyako démoni volta leült Emilyvel szemben. Sötét szemében nem volt könyörület. Elmosolyodott, majd örökre lecsukta a lány szemeit.

Mi a boldogság, ha nem ez?!

Mármint a halál?

Nem. Ha valóban létezik olyan, hogy „boldogság”, akkor az bizonyára olyan, mint a végtelen semmi.

Mert, ha nincs semmid, úgy nem is veszíthetsz semmit. Igaz?

Nem is jelenthettek, hiszen nem is léteztek.

A szememben tükröződő dolgok nem jelentettek semmit.

Nincs semmi.

Benned.

Bennem.

- Haragszol rám, Ulquiorra – kérdésnek hangzik az egyszerű kijelentő mondat.

- Félek. – suttogta csendesen, csak nézett maga elé.

- Van egy ajándékom a számodra. – Ulquiorra nem hitt neki. – Tudom, utálod. Bocsáss meg érte.

- Úgy érzem, ez már nem az első eset. – kérdezte, pedig egyáltalán nem akart beszélgetni.

Tudta, hogy megint bántani fogja. Meg fogja ölni.

- Kiviszlek innen, és megmutatom. Kérlek. Ne mondj nemet.

Ulquiorra némán bólintott egyet. Maga se tudta, miért egyezik bele, amikor tudja, mi következik.

Felállt, és elindult kifelé, kézen fogva őt. Némi tétovázás után ráfonta ujjait Zanpakutójára, markolata izzott, égette a tenyerét. A rengeteg ágon túl eszeveszetten fújt a szél. Ulquiorra a mellkasához kapott, ahol öklényi luk tátongott. A szél majdhogynem átfújt rajta.

Ulquiorra szeme megtelt porral.

- Várj. – mondja, és megtorpan. – Ezt hoztam neked, remélem, örülsz neki.

Ulquiorra először a tájat kémlelte. Ugyanaz a komor sötétség, ugyanaz a sárból gyúrt hegység emelkedik a távolban. Csak éppen, egyiknek sincs szeme. De, amikor enézett, akkor értette meg, hogy amit addig szentjánosbogárnak hitt, vagy legalábbis pici világító valamiknek, azok voltaképpen a sárlények fennakadt szemei. Ráadásul az egyik még pislogott. Összegömbölyödve hevert pont a lábuk előtt, tekintete ijedtséget sugárzott.

Még nem volt kifejlett.

Ijedt gyerek volt még. Legfeljebb kamasz.

- Hagyjuk futni. – mondta alig hallható hangon. Még suttogásnak se nevezte volna.

Rávillantotta sárgás szemeit, ördögien elvigyorodott, és körbetáncolta a hullákat. Némelyiknek rálépett a kezére, széttaposta a bokáját.

Egy pörgést követően leguggolt a lény mellé.

- Tudtam, hogy soha semminek nem örülsz. – kezével a maszatos nyakat simogatta. – De van egy ötletem.

Lenyúlt a másik kezével is, és ujjaival egyszerűen szétmorzsolta a lény nyakát. Hörgött egy kicsit, talán még csapkodott is, mígnem teste szétfolyt, és nem maradt más utána, mint könyörgő pillantása, ami pont Ulquiorrára mered.

- Egyedül úgysem maradt volna életben. Nem mellesleg, ha egy él, él a többi. Ők pedig, rád vadásznak, Ulquiorrakun.

- Nem vagyok ember, ne hívj így.

- Ha gondolod – szólt unottan -, megsüthetjük közösen azt a két másikat.

- Elég volt ebből az egészből. Ezek csak emlékek. Nincs tovább. – semmilyen hangjába elkeseredettség vegyült, ahogy rápillantott a mocsárlény üveges tekintetére.

- Megöljelek megint, Ulquiorra? – kérdezte. – Tudod, hogy ezt a végtelenségig tudnám folytatni.

- Nem, Ulquiorra. – felelte határozottan. – Ezúttal én öllek meg téged, szemét.

Előrántotta a kardját, és másának mellkasába döfte. Amaz mozdulni sem tudott a meglepetéstől, mikor a hideg fém keresztülnyúlt rajta. Kihúzni már nem tudta, a fém egyszerűen elpattant, és csak a csonka, hegyes él maradt a markolat végén. Újra szúrt fele, ezúttal bele, ugyanoda, ahol neki is az emléktöredékei laknak. Addig, ameddig a kimerültségtől össze nem esett.

Takaratlan szemgolyójára hullani kezdett a hó.