Love Infernal*

Nincs annál rosszabb, mint amikor a barátnőnk cikisen viselkedik. Nyüszög egy pasi után, miközben fogja a párja kezét, lekap a mosdóban, és veled vetet meg egy halom olyan dolgot, ami korántsem égő annyira, mint az, amit csinál.

Jó, ez így visszaolvasva kaotikusnak tűnik eléggé, és necces lesz röviden kibontani. Inkább meg sem próbálom még megígérni sem, hogy tíz oldalnál pontot teszek. Összejöttek a dolgok, ez van.

Lázas, egy napos készülődés Nándi koncertjére. Készülődni amúgy is rossz, mert eleinte az ember lánya azt hiszi, hogy övé az összes idő, és ahogy haladunk, egyre izgatottabb ecsetvonások követik egymást, meg idegesen válogatunk a ruhák között, és rájövünk, hogy voltaképpen alig több, mint egy óránk van hátra kezdésig. Ebbe pedig, bele kell férjen az út, hogy odaérj a koncert helyszínére.

Mi még valahol az első fázisban tartottunk, amikor válogattunk az illatszerosztályon Mónival.

Igazából ugyanazokon a sorokon mászkáltunk fel s alá, két órán keresztül,mire megálltunk az alapozók előtt.

Móni lekapott egyet, a kezére kente, eldolgozta, nézte, kiment a napfényre, majd vissza. Letörölte az előzőt, és jöhetett ugyanez a mozdulatsor a következő színnel. Egészen addig csinálta, ameddig meg nem találta a bőréhez majdnem hasonló színű alapozót. Kosárba tett belőle hat darabot.

Csendben figyeltem.

Két bolt van, amibe ha belépek, rögtön ásítani kezdek.

Az egyik a barkácsbolt, a másik a drogéria. Egyik tartalma sem érdekel túlzottan.

Móni ezután a púderek felé nyúlt. A lealapozózott kezéhez nézte hozzá a színeket, és amikor talált egy majdnem ugyanolyat, akkor abból is betárazott rendesen.

-Minek vettél ennyit előlük? – kérdeztem.

-Mert Nándi haza akar vinni. Elég konzervatív a családja. Mi lesz, ha meglátják a tetkóimat?

-Nem lenne egyszerűbb egy hosszú ujjú felsőben menni?

-Nyáron? Melegem lesz.

-Igen. Sokkal jobb leizzadni magadról a vakolatot, mint egy világos színű cuccban izzadni.

No komment!

Piszmogott még egy kicsit a displayeknél, és kiválasztott az akciós termékekből két rúzst (egy vörös, egy rózsaszín), négy körömlakkot (három kék, egy piros), és négy szemhéjpúdert. Rózsaszín árnyalatos, egy lila-sárga kombót, egy barna árnyalatokat magába foglalót, és egy zöld-barnát.

Aztán még vettünk hideggyantát, sminklemosó bigyókat, tusfürdőt és testápolót. Azt hittem, sosem lesz vége.

Én is fogtam egy kosarat, amiben egy hajráf árválkodott egyedül. Másra nagyon nem éreztem késztetést. Móninak viszont, hoztam volna szívesen inkább egy tolós kocsit. Biztos, hogy a rengeteg cucc húzta a vállát.

Megálltunk az óvszereknél.

Állunk, nézünk. Nézünk és állunk.

-Ki is választunk valamit, vagy csak egy csendes perccel adózunk a spermiumoknak?

Mosolygott, tehát még kapcsolatban van a külvilággal.

-Te használtál már ilyet? – kérdezte.

-Mint minden normális ember. Te nem?

Megrázta a fejét.

-Melyiket ajánlanád? – mi vagyok én?

-Egyedül a sárgát nem. Egy időben használtuk, de rossz szériát dobtak piacra, és a rücskök vágtak. Kisebesedtem. A többi jó lehet, amilyet szeretnél. Olvasd el, hogy melyik milyen, és válaszd ki.

Elvörösödött.

-De az ciki.

-Óvszert válogatni?

Csitított, nehogy meghallja valaki, hogy miről beszélünk.

-Miért is lenne ciki?

-Mert akkor tudják, hogy mire készülök.

-Hidd el, azt amúgy is tudják. De örüljenek, hogy van, aki védekezik.

-Megnézed nekem?

Egymás után levettem a dobozokat, és mondtam Móninak, hogy melyik milyen. Ami játszott, azt mindig a kezembe tartottam, hogy el ne felejtsük. Aztán csak sikerült az ultra vékonyra leredukálni.

Indultam volna, de Móni még mindig állt, és ártatlanul nézett rám.

-Mi van? – kérdeztem kissé komoran.

-Kifizeted ezeket? Odaadom a pénzt, csak nem akarok gumit vásárolni. Oan ciki.

Mi van?!

-Persze.

-Adok pénzt.

-Hagyd, majd otthon pénzezünk. Elvettem tőle a kosarat. Áttettem bele a hajráfomat, és az üreset odaadtam neki, hogy vigye a helyére. Meg is tette. Kifizettem mindent. Kint várt meg, és vinni akarta a szatyrot.

Mondtam is, hogyha már én fizettem akkor majd haza is cipelem.

Otthoni s olyan gyorsan eltűntette az óvszereket, hogy egy „volt-nincs” varázslat se lett volna gyorsabb.

Aztán kiült hozzám a konyhába, és füstölés közben trikóra vetkőzött. Először lekente az alkarján levő tetoválást. Átlátszott. Lekente még egyszer, majd még egyszer, majd, amikor már egy fél tégely volt rajta, akkor a púderecsettel lengén átszántott a masszán, amitől az hajszálcsíkos lett.

-Szerintem, tök jó. – mondta, és a lámpa felé forgatta.

Nem akartam megbántani, hogy szerintem csak ráirányítja a figyelmet a tetoválásaira, így csendben maradtam. Az ölébe tette a kezét.

-Kérsz egy kávét?

-Naná!

Felállt, és azzal a lendülettel végighúzta a gatyáján a kezét. Az összes cucc a fekete szövetbe kenődött, és a kezén részlegesen lehetett látni a tetoválásokat.

Szentségelt, én meg röhögtem.

Tragikus fejet vágott.

-Mondd, hogy tudsz egy jó turkálót, ahol találunk egy hosszú ujjú, nyári felsőt?!

-Tudok. – nyitott szájjal, könnyesre nevettem magam.

Ebéd után elromlott az idő. Amúgy sem jósoltak meleg napot, de égszakadásról és földindulásról egyáltalán nem volt szó.

-Van egy rossz hírem. – mondta Móni, miközben bámultunk valami klipet.

-Micsoda?

-Találkozunk Nándival két óra múlva, mert bead valamit, amit a Szabinak akar adni, és nekem adja oda, hogy hozzam haza. Tudod, ő egyből megy tovább vonattal a koncert helyszínére. Tegnap megbeszéltük, de elfelejtettem mondani.

-Oké. Majd szólj, hogy mikor. Kimegyek veled.

Két órával később fel is kerekedtünk. Esernyővel, ami halottnak a csók volt, mert olyan erős szél volt, hogy tekerte minden felé a kezemmel együtt. Én poncsóban voltam, Móni két pulcsiban, kabátban.

Kimentünk a villamosmegállóhoz háromra.

Jöttek a villamosok, le- és felszálltak rá az emberek, de Nándi nem jött meg. Ott fagytunk és áztunk a megállóban, és nem jött. Én kevésbé voltam ideges, Móni viszont? Belül őrjöngött és csalódott volt egyszerre.

-Tessék. Hívd fel! – nyújtottam oda neki a telefont.

-Nem. Biztosan, mindjárt ide ér.

-Könyörgöm! Másfél órája állunk a szakadó esőben. nem hiszem, hogy megérkezik. – kedvtelenül vette el a telefont.

Móni tárcsázta Nándi számát, aki harmadszori nekifutásra vette fel. Nándi elfelejtette a találkozót, és ő már rég lent volt Párkány mellett. Hangoltak, várost néztek, próbáltak. Még csak bocsánatot sem kért Mónitól, hogy elfelejtette. Móni persze ordított vele a telefonba, majd lecsapta.

Hazamentünk. A konyhaasztalon hagyott mobilból tudtuk meg, hogy Nándi hívta vagy hatszor. Móni ismét kagylót ragadott.

Kibékültek. Én inkább a kétbetűsön vártam meg, hogy befejezzék a bájcsevejt.

A délután további részében újra és újra kiveséztük Móni félelmeit Nándi családjával kapcsolatban. Megértem, mert nem vallásosként bekerülni egy olyan családba, akik minden hétvégén templomban ülnek, nehéz feladat. Mondjuk, nem kezdtem bele abba, hogy hát még majd Nándinak milyen nehéz lesz. Nem akartam elvenni a kedvét.

Móni fekete nadrágot húzott, rózsaszín felsővel és bakanccsal. Én maradtam a tetőtől talpig feketénél és végre, jó pár hét kihagyás után felvehettem az acélbetétesemet én is.

Estére már csak az maradt, hogy ültem a kád szélén, míg ő pingálta a szememre a tökéletes átmenetet. Párszor letöröltük és újrakezdtük, mert nem tetszett neki, vagy belekente a szemembe a púdert, és lekönnyeztem az egészet.

Apu viszonylag hamar megérkezett, és elkocsikáztatott minket Párkányba, ami több szempontból is vicces volt, amikor ott voltunk.

Először is: halvány lila gőzünk nem volt arról, merre kell menni. Felhívtuk Nándit, hogy merre menjünk. Át a hídon, majd jobbra, majd megint jobbra. Így pont a Duna mellett kötöttünk ki. Nagyszerű. Ültünk ott egy kicsit, megnéztem, milyen Magyarország külföldről, és élveztem, hogy nem otthon vagyok.

Szerintem ez az örömködés azután, hogy a határon elkezdtem ugrálni, hogy hol vagyok - egyszer itt, egyszer ott -, már nem volt apunak és Móninak meglepő.

Másodszor: nem tudtuk, hol lesz pontosan a koncert. Kék Delfin. Rendben. De hol? Mondjuk, erről a névről egészen más jutott eszembe – Kék Osztriga.

Végül, apu állt szóba idegenekkel, és a tízedik ember meg is tudta mondani, hogy merre kell menni. Nem kétszer jobbra. Valahol Párkány túloldalán volt az egész. Amikor viszont odaértünk, nemcsak rájöttünk, hanem tudtuk, hogy alulöltöztünk.

Fűtött helyiség helyett egy fémvázra húzott ponyvás, sörsátor jellegű szórakozóhely tárult elénk. Megvettük a jegyeket, és bementünk. Mivel nem volt oldal, és az idő igencsak szeles volt, befagyott a valagunk negyed óra alatt. Melegítő berendezés nem volt, ezért apu folyamatosan kijárkált a kocsihoz.

Minden alkalommal volt rajta valami új: pulcsi, pulcsi, póló, pulcsi, mellény, kantáros nadrág, sapka, pulcsi. Pár darabot kapott Móni is, aki mögött ott ültem, és átöleltem, hogy legalább a testmelegünk tartson minket életben. Apukám az autóban fellelhető összes melós cuccát magára és Mónira aggatta. Kíváncsi voltam, mikor tekeri le a sátor oldalát, és teríti azt is magukra.

Én mondtam, hogy maradok a szánalmas kis poncsómban, nem kell még pluszban semmi, csak szíverősítő. Az átmelegít.

Legalább nyolcat kellett volna meginnom, hogy ténylegesen átmelegedjek.

Egy srác felment a színpadra, köszöntötte az ötven embert, aki megjelent, és felkonferálta az első zenekart. Power metal. Kezdtek a Full Moon-nal. Jó hangulatot csináltak. Aztán jött a következő zenekar, akik Nightwish-utánzat voltak.

Én hol felpattantam, és ugráltam egy sort, hol visszaültem melegedni Móni mögé. Próbáltam életben tartani magam, és este tíz felé már úgy éreztem, hogy akármit csinálok, a vérem kezd kristályos lenni.

Körülbelül ugyanebben az időben az emberek a bárpulthoz csődültek, és mindenki alkoholért kiáltott. Így maradtunk a teremben hatan. A keverőpultos fickó igyekezett mindenkit visszaterelni, de kevés sikert aratott.

Móni fülébe ordítottam, hogy a mosdóba megyek, és jó lányokhoz híven, kézen fogva jött velem.

Mikor mind a ketten végeztünk kis dolgainkkal, olyan dolog történt, amin még én magam is meglepődtem. Nagyban birizgálom a hajam a tükörben, amikor Móni megáll mellettem, és néz. Először csak fejjel, majd teljes testtel felé fordultam. Két tenyerét a tarkómra tette, magához húzott és megcsókolt.

Rövid volt, és szájra, de akkor is.

Néztem.

Ő is.

-Ez most mi volt? – fordult ki belőlem.

-Kíváncsi voltam, és ki akartam próbálni, milyen. Hátha a másik csapatba kellene játszanom, de nem. – megigazította a haját.

-Miért én?

-Mert volt a Dia, a közös osztálytársunk. Nekem ő a nő, de mivel ő nem volt itt… - de jó, hogy szamár vagyok. Iá.

Mielőtt kimentünk,biztosítottam róla, hogy Nándi nem tudja meg.

Kint Nándi apukám mellett ácsorgott. Kicsit tagbaszakadtnak tűnt, de ez van, amikor valaki sovány és magas. Elvégre, minden gumicső annál jobban hajlik, minél hosszabb.

Móni megállt Nándi mellett, megcsókolta, és néztünk egymásra, mint négy borjú, akik egymást tartják az új kapunak.

Egy olyan fiú sétált el mellettünk a baráti társaságával, aki japánnak nézett ki, és sovány és magas volt. Egészen lányos. Móni szeme fátyolos lett, mutogatni kezdett. Megfogta a kezem, és szerintem túlnyüszögte a zenét, olyan hangosan szűkölt érte. Nándi apuval beszélt, vagy inkább mutogattak egymásnak, nem vett észre semmit az egészből.

Próbáltam Mónit lenyugtatni, hogy ha már itt van Nándi, akkor ezt hagyja. Ő azzal támadt rám, hogy megnézhet és rajonghat kedvére idegenekért. Azzal szúrtam neki vissza, hogy ebben igaza van, csak közben ne fogja a barátjának a kezét.

Ezután akárhányszor meglátta a srácot, bizalmasan rám kacsintott, és olyan fejet vágott, mintha minden pillanatban örülve sírna. Irtó cikinek éreztem de ez van.

Egy estére bőven sok volt Móniból és a hóbortjaiból. Hát még egy napra.

A zenével igyekeztem nem odafigyelni a gondolataimra, ám a negyedik ugyanolyan zenekar után igencsak nehezen ment.

Fohászkodtam valami vérpezsdítés után.

Éjjel egy óra volt, mire Nándiék belekezdtek az első számra. A noname zenekar ment, az övé beállt a színpadra, ki-ki a saját hangszere mögé. Hatalmas taps következett, és még pár ember – akinek nem fagyott le a szája – fütyülni is kezdett. Éljeneztek. Mi is ordítottunk és tapsoltunk, bár személy szerint én sem a kezemet, sem a számat nem éreztem.

A dobos beszámolt, és egy és két és hár’ és négy, megpörgette az ujjai között a dobverőket és már bele is kezdtek a Hammerfall Renegade című számába. Bőven meghozta a hangulatomat ahhoz, hogy önfeledten elkezdjek ugrálni. Apu csak állt, és egyet jobbra, egyet balra mozdulatokat tett. Móni mellettem szolidan ugrált, és mindannyiszor nekem jött, amikor lökték. Nem volt kedvem megfagyni, ezt a fajta zenét pedig, imádom.

A tömeg ugrált, húzott magával, és vont be magába egyre inkább. Középen páran egymásnak ugráltak, elöl csendesen hajaztak, röpködtek a metálvillák.

A koncert végén rendesen szédültem, éreztem a nyakamat, az oldalamat, de megérte. Minden eddigi felgyülemlett problémám alig negyven perc alatt távozott is.

A tömeg hamar eloszlott, és harminc perc alatt sikerült is az ajtóhoz jutni, lebaktatni a lépcsőn. Egyszer megbotlottam, és majdnem orra zúgtam, amikor valaki elkapott, megvárta, míg megtalálom az egyensúlyomat, majd üvöltve parádézott tovább a haverjaival.

Bent még volt egy minimális after party, amit sokan nem vártak meg, de a zenekar szerelt, Nándi izzadtan sörözött, és dumált az énekesnővel. Az egyik gitáros rázta magát egy Nirvana számra. Aztán csak megjelent Nándi, és odabújt Mónihoz szerelmesen és kimerülten.

Elköszöntünk a többiektől, és megkerestük a nem túl közeli parkolót, ahova a kocsit letettük. Bevágódtunk, én az anyós ülésre, Móniék hátra. A visszapillantóból láttam a lopott csókokat, és arra gondoltam, hogy bárcsak én is így lennék vele.

Hazaérve bekapcsoltam kicsit a gépem. Már-már egy észrevehetetlen kényszeres szokássá nőtte ki magát.

A közösségin ismételten eltűnt a jelölésem. A gyomrom összeugrott, és szeretett volna a nyelőcsövemen keresztül, egészben távozni.

Megnéztem az ismerőseimet, és egyből leszedált, amit találtam.

Most már Balázs ismerőse voltam. :)

*Cím: Poisonblack: Love Infernal